Az újonnan érkezett csapatot ott helyezték el a pajtában, arra az esetre, ha néhány, az utcán járőröző, lazább fegyelmű őrmester "ellenőriztetné" a vendéglátó intézmény vendégeit és készleteit a katonáival... Az ellenőrzés nagyjából annyiból állt, hogy a "rend őrei" félig részegre itták magukat, összetörtek mindent, amit bírtak, majd annyi zsákmánnyal és "elfogott lázadóval" távoztak, amennyit csak össze tudtak szedni.
Még jó, hogy hőseink egy kevéske élelmiszert hoztak az útra, és tartalékoltak belőle, mert a félszemű tulajt már annyira kifosztották, hogy vacsorával sem tudta ellátni a vendégeit.
Ami kevéske neki is maradt, be kell osztania a családjával, nehogy éhen haljanak.
A városban - mint Nekro megtudta, ahogy figyelte a beszélgetéseket - a lassan fél éve kihirdetett hadiállapot miatt, akadozott a kereskedelem, az egyes települések, várak, kastélyok, uradalmak, tartományok között. A káoszt kihasználva rablóbandák járták a környéket, leöltek mindenkit, akit értek, vagy elhurcolták rabszolgának. A legdrágább termék mostanában az élelem lett. Egy kenyér ára tíz-tizenöt druchan (rézpénz) volt a királyságban, mikor Nekro elmenekült Lightvilligae-ből. Most akár száz druchant is elkértek néhol egy tisztességes méretű cipóért!
  A legjobban a városoktól távolabbi falvak szenvednek, ahol az urak nem törődnek a nép nyomorával, egyszerűen elveszik azt, amit ők akarnak. Persze, arra vigyáznak, hogy a katonáik lehetőleg senkit se öljenek meg, legfeljebb elrettentésül egyet-egyet... vagy kizavarják otthonaikból a parasztokat, s felgyújtják a
zsúptetős épületeket, miután kifosztották őket. A pár hete hozott törvény - a röghöz kötés - értelmében nem mehettek el falvaikból, még ha akartak, akkor sem. Mindennek célja: nehogy munkaerő nélkül maradjon egy-egy földesúr.
  - Úgy hallottam - mondta egy fiatal Erdei Elf harcosnő az idősebb Sötételf harcosnak -, hogy egyes nemesek orkokat és fél-orkokat telepítenek be olyan helyekre, ahol a parasztok száma nagyon lecsökkent, vagy teljesen kiirtották őket.
  - Orkok! - röhögött a Sötét Elf - Azok csak két dologhoz értenek: gyilkolni és szaporodni! Lehet, hogy népeinknek egyszerűen csak minél északabbra kellene húzódni, vagy tengerre szállni, és keresni jó néhány meghódításra váró szigetet! Az emberek ki fogják irtani saját magukat!
  - Miért utálod az orkokat? Úgy hallottam, bátor harcosok...
  - Ha több ezren vannak, persze. De, ha csak egy-két ilyen kreatúra van egy ilyen nagy városban, úgy meghúzzák magukat, hogy észre sem veszed őket... Legfeljebb, ha lemészárolva találod otthon a családod, és az értékeidnek meg nem leled nyomát! Undorító lények!
  - Csak azért mondod ezt, mert nem érted őket!
  - Valóban? Találkoztál te valaha eggyel is testközelből?
  - Nos, nem...
  - Akkor azután mondj ítéletet! Addig viszont - fogd be!
  "A Sötét Elfnek igaza van" - gondolta Nekro. Egyszer már látott élőben is orkot, sőt a közelébe is ment. Valóban undorító lények. Sötétszürke bőrük még nem is lenne annyira visszataszító, de az a valami, amit a nyakukon hordanak... a szépségük olyan, hogy az ember legszívesebben kinyomná a saját szemeit, nehogy rájuk kelljen nézni! No, és a szaguk! A legmosdatlanabb, legfertőzőbb, legbetegebb, tetves koldusnak sincs olyan bűze, mint egy orknak. Még a szennyvízcsatornákból fel-felszivárgó bűzt is illatnak lehet nevezni hozzájuk képest!
 
Hirtelen mindenki abbahagyta a társalgást. Jelzés jött, hogy őrjárat közeleg, mindenki azonnal bújjon el! Nekro gyorsan bemászott a legközelebbi szénakupac legaljára két elffel együtt, s néma csendben hallgatóztak. Páncélcsörgés hallatszott, ahogy az őrjárat elhaladt az istálló előtt, majd a nagy hangú őrmester felkiáltott:
 - Megállni!
  Pár pillanattal később hallani lehetett a nagy, öreg faajtók jellegzetes nyikorgását, de a katonák nem tudtak bejutni. A bejárat éjszakára be volt reteszelve, részben - pont az ilyen esetekre, részben meg azért, mert az éjjeli időkre való bezárkózás már réges-rég a civilizált társadalmak szokása... Ahol nem kell zárni az ajtókat, ott bizony sem tolvajtól, sem szörnyektől, vagy vadállatoktól sem kell tartani.
  - Keresnek valamit - súgta alig hallhatóan mellette valaki. - Hallom, hogy szétszóródnak.
  - Vagy valakit... - szólalt meg mellette a másik. - Ne feledd, hogy nem mi vagyunk az egyetlen ellenség számukra.
  - Az ellenségem ellensége, a barátom - mormolta halkan Nekro. Épp, amikor az egyik, mellette rejtőző elf kimondta volna erről a véleményét, halk puffanást és a páncél részei összekoccanásának jellegzetes csörömpölését hallották meg maguk mögül.
Mind összerezzentek. A fal annyira vékony volt mögöttük, hogy tisztán lehetett hallani mindent, ami a szomszédos utcában, vagy sikátorban történt. Nekro azt hitte, hogy valaki elesett, azonban azt gyanúsnak vélte, hogy nem jajdult fel, vagy káromkodta el magát. A mágus a fülét a falhoz tapasztotta és úgy próbált még jobban hallgatózni.
Egy újabb embert hallottak összeesni, de most már Nekro számára is világossá vált az, amit eddig csak gyanított: elvágták az őr nyakát. Az éles fém és a puha hús találkozásának hangját hallotta, majd a fuldoklás halk neszeit, miközben egyre idegesebb lett:
Ki és miért öli - pont a rejtekhely közelében - a városi őröket?
  Még több csörgés... Mintha felállt volna az egyik... De ezt elég valószínűtlennek tartotta, ha a torkát vágták el valakinek. Odasúgta hát az egyik társának:
  - Nem hallok olyan jól, mint te. Mi történik?
  - Úgy tűnik, mintha az ismeretlen barátunk a nyakába vette volna az egyik áldozatát.
  - Mi?
  - Biztos el akarja rejteni a holttestet.
 
Hosszú, óráknak tűnő percek után az ismeretlen lépteit hallották újra, aki a másik testet is elszállította valahová. Ezután, mikor újból visszatért, már egészen a sarokig elmerészkedett, s nyilván onnan nézett szét, hogy felmérje a helyzetet. A következő hang, amit meghallottak, a nyílvessző suhogása és az azt követő fájdalmas kiáltás, majd még egy. A második nyílvessző kilövését Nekro nem hallotta, mert amikor az első áldozat feljajdult, nyilván akkor lőtte ki a másodikat a rejtélyes idegen.
Kutyaugatás hallatszott és sietős léptek zaja, miközben az újabb hullák elszállításra kerültek. Mikor az ismeretlen már a hat fős őrjárat ötödik tagját szállította, a fogadós fennhangon megszólalt:
  - Ebből elég! Meg akarom tudni, hogy ki a fene szórakozik velünk?! Egy hónapja érkezett és azóta egyre rosszabb a helyzet. Mikor először felbukkant, akkor kezdtek eltünedezni az őrjáratok, azóta egyre szigorúbb a kijárási tilalom és a város egyes negyedeit lezárták!
  - Úgy véled, hogy egy bérgyilkos? - kérdezte Notha. - Egy bérgyilkos, aki azért jött, hogy a cselekedeteivel ürügyet szolgáltasson a nagyobb elnyomásra?
  - Igen! Mi másért gyilkolná az őrjáratokat pont azokban a negyedekben, ahol - főképp - nem emberek laknak?!
  - Akkor kapjuk el! Gyorsan állítsunk csapdát neki, míg vissza nem tér az utolsó hulláért!
 A félfülű bólintott, s parancsokat kezdett osztogatni. Résnyire kinyitották a pajta nagy ajtaját és a harcosok egyesével, libasorban osontak ki, hogy a házak tetejére gyorsan felmásszanak, vagy az árnyak közé bújjanak. Nekro még soha nem harcolt bérgyilkossal, ezért úgy gondolta, nem akarja akadályozni a többieket az elkapásában, de ha felé rohan, mágiával biztos meg tudja állítani. Épp eltűnt egy árnyék takarásában, melyet egy kordé vetett a mocskos utcára, mikor visszaért az idegen. Sötét, hosszú köpenyt és csuklyát hordott, melyet mélyen az arcába húzott, így leginkább a babonákban fel-fel tűnő Kaszásra hasonlított, mely eljön az élők lelkeiért, hogy azzal táplálkozzon éjnek idején, kit az utcákon talál... Éles sikítás hasított az éjszakai csendbe, a bérgyilkos is hirtelen odafordította a tekintetét, majd gyorsan felkapta a meggyilkolt őrt, és a vállára vette. Ezután futni kezdett arrafelé, amerről jött. A félszemű elf ordított egy nagyot mérgében:
  - Mit csináltok, barmok?! Ne arra az ostoba némberre figyeljetek, hanem arra az átkozott kurafira! Élve kapjátok el! - Az utolsó három szót még a harcosai után kiáltotta, mikor nyílvesszők suhantak a csuklyás alak felé, aki már jócskán eltávolodott tőlük. Nekro is teljes erejével utána iramodott. Mocskos utcákon és sikátorokon át folyt a fogócska, mely az üldözöttet is eléggé kifárasztotta, mert csakhamar eldobta a testet, mikor hátrafordulva észrevette, hogy mennyien rohannak felé az utcán és a tetőkön is... Ha leáll harcolni, nyilván a túlerő legyűrte volna őt, ezért inkább mentette az irháját.
 - Kerítsük be! Nekro, te üldözd csak, egyedül! - kiáltotta Notha. - Varázsolj, ha kell, de lehetőleg ne öld meg! Mi megelőzzük a szomszédos utcákon!
 - Rendben! - ordította vissza, de észrevette, hogy hirtelen egyedül maradt. Az elfek mind előrerohantak, hogy bekeríthessék az orgyilkost, őt meg otthagyták.
   "Igazán köszönöm, barátaim!" - dühöngött magában. Legalább két-három elf itt maradhatott volna, hogy - a biztonság kedvéért - fedezze...
Most már egyedül futott, de célpontja bárhova menekült, sikerült követnie őt, míg az egy sikátorban megállásra kényszerült. Ekkor előhúzott egy furcsa kardot a köpenye alól és lassan megfordult, mint aki kész a halálra. Egykezes kardja volt, de valahogy furcsa, görbe alakú. Hasonlított az elfek fegyvereire, de sokkal mélyebben meg volt hajlítva a penge.
Nekronak csak a zsákmányolt, csorba fegyvere maradt, de előrántotta. Ha szerencséje lesz, csak jól megsebesíti, mozgásképtelenné teszi, míg ideér az erősítés...
 Azonban támadt egy jobb ötlete. Áttette bal kézbe a kardot, s előrenyújtotta a jobbját, egy kis tűzgolyót lőve az ellenség lába felé. Csak fel kell tartania, nem is szükséges megsebesítenie. Úgy is fáradt... Ha meg egy kicsit megég, az se baj... Ám a reflexek még működtek az orgyilkosnál, és ügyesen ide-oda
ugrált, lépkedett a tűzgolyók elől, melyek, ahogy szétdurrantak, a földbe csapódva szikrákat és kis lángokat hánytak szanaszét magukból. Összehangolt, ügyes mozdulatok voltak ezek, mert az illető minden egyes lépéssel egyre közelebb került Nekrohoz. Nekro egyre idegesebb lett, és csak fokozta a támadásait, egészen addig, míg az egyik tűzlabda félre nem ment és meggyújtott egy közelben álló házat. A varázsló utolsó pillanatban abbahagyta a dühöngést és kezet váltott. A kard visszakerült a jobb kezébe, de elkésett vele. Az orgyilkos erősen megfogta a kardot tartó csuklóját és lefejelte Nekrot, akinek elkezdett ömleni az orrából a vér, és eléggé meg is szédült. A következő egy erős ütés volt a tarkójára, és minden elsötétült...