AJÁNLOM AZ OLDALT
Az utolsó különóra kiábrándító hangulattal telt. Will ugyan próbált kedves lenni, de ettől még nagyon is jól tudtam, hogy Grace miért nem jött el. Ahogy Daniel sem. Nem mintha ez utóbbi érdekelt volna, elvégre önkényesen őt tettem felelőssé minden bajomért.
A poros polcok között keresgélve, egyre azon járt az agyam, vajon helyre lehet-e hozni ezt az egészet? Senkire nem számítattam. Ráadásul a telihold előtti utolsó éjszaka gondolata miatt, még inkább úgy éreztem, mintha végleg magamra maradtam volna. Egyedül Luka nem hiányzott, hiszen így is elég volt, hogy képtelen voltam az előző estét kiverni a fejemből. Bár talán éppen ez a volt célja.
A suliban még ma is sokan összesúgtak mögöttem, mások átható szemmel méregettek, miközben Grace szintén mindent megtett, hogy elkerüljön. Gondoltam, hogy ez lesz, mégsem készültem fel eléggé. Semmi kedvem nem maradt holnap újra lejátszani ezt a kört, miközben tudtam, hogy tehetnék is az egészre. De már nem voltam rá képes úgy, mint azelőtt.
Anélkül, hogy figyeltem volna, egy szakadt borítójú könyv került a kezembe. Nem érdekelt különösebben, hiszen ahogy jobban megnéztem, egy elrongyolt regény lehetett, az pedig biztosan nem fontos az összefoglalója végén járó Willnek. Meglepő lassúsággal haladt a munkájával, és időnként úgy éreztem, egész egyszerűen csak szívatásból csinálta ezt velünk. Mindemellett egyre többször tűnt fel az is, hogy kíváncsi tekintettel követi mozdulataim. Óvatosan kilestem a sor mellől, és megcáfolva láttam, amint homlokráncolva bukik egy számomra a legkevésbé sem izgalmas lexikon fölé. Tehát valószínűleg eltúlzom ezt az egészet, végtére is mit várna tőlem a tanárunk? Ostobaság.
Unottan vissza akartam tenni a helyére az eddig kezemben szorongatott kötetet, amikor egy kopott, kissé gyűrött papír csúszott ki belőle a padlóra. Elsőre a könyv egy kiszakadt lapjának is gondolhattam volna, de amint felvettem, megakadt a szemem egy hanyag kézírással írt néven.
Micah.
Elképedve bámultam a családfa alakú felosztást, ellenben nem olvashattam tovább, amikor Mr. Caswell váratlanul megjelent mellettem. Ijedten tuszkoltam a lapot a farzsebembe, és szerencsére nem tűnt fel Willnek remegő kezem sem. De mégis hogy jelent meg itt ilyen hirtelen?
- Megtaláltad, amit mondtam? – kérdezte, hamarjában pedig nem tudtam felidézni, hogy pontosan mit is kért korábban.
- Nem, én csak… egy regényt nézegettem, elnézést. Nem ez a jó sor.
- Semmi gond – nevetett halkan, majd elkomolyodott. – Holnaptól sajnos nem leszek a városban, úgyhogy Miss Verona helyettesít majd a hét végéig.
- Értem – feleltem, holott ennél sokkal cifrább jutott elsőre eszembe arról a kivénhedt banyáról.
- Nem tűnsz túl lelkesnek.
- Nem igazán…
- Semmi gond. Az öreglány engem is tanított, úgyhogy megértem, bár ha lehet, ez maradjon köztünk – mosolygott. Tagadhatatlanul frusztráló volt ez a bizalmaskodás, mégsem nem tehettem mást, mint megadóan bólogattam. – Ami pedig a többieket illeti, próbálj ne foglalkozni velük.
- Ez nem kifejezetten kivitelezhető ötlet – feleltem csalódottan.
- Tudom, de tanárként kötelességem ezt mondani. A gimit mindenkinek túl kell élnie valahogy, bármilyen sok sebesülés árán. Persze nem akarlak közhelyekkel feltartani, elvégre elég talpraesett vagy, hogy magadtól is rájöjj a megoldásra. Mára végeztünk, nyugodtan elmehetsz.
- Köszönöm.
Zsebemben mintha lángolt volna az a papírlap, közben próbáltam természetesen viselkedni. Magam sem értettem, hogy miért teszem ezt, elvégre Caswell valószínűleg semmi rendkívülit nem találna ezekben a nevekben. Elbúcsúztam, majd az ajtón kilépve, Mary várt kocsival. A másik falka tagjaival való incidens óta, Elise és ő is egyetértett abban, hogy legalább ennyi óvintézkedést tegyenek. Magam részéről egyszerűen csak fullasztónak tartottam a dolgot.
Sietve beszálltam az anyósülésre, de nem szerettem volna előtte elővenni a kincset, amire bukkantam.
- Milyen napod volt?
- Pokoli. Azt hiszem, ez illene rá leginkább.
- Nos, legalább a ház kiürült – állapította meg.
- Máris?
- Csak nem hiányolod őket? – nézett rám Mary egy pillanatra. – Mindenesetre nem kell aggódni, pár nap múlva úgyis visszajönnek. Ja, és üzenik, hogy ne járkáljunk kint, ha nem muszáj, mert idegen farkas szagát érezték. Bár, ha engem kérdezel, csak egy igazi állat tévedhetett felénk.
- Biztos – sóhajtottam.
Nem különösebben izgatott egyetlen kóborló vadállat sem, azonban az annál jobban, hogyan fogok Lukával szembenézni, pláne Heinével. Persze nem kötelező bárkinek megtudnia…
- Minden rendben? – érdeklődött nagynéném, amikor túlzottan elhallgattam.
- Igen. Csak a suli zavar.
- Idővel elfelejtik. – Na igen, még egy állatira bölcs tanács a mai napra.
Hazaérve tényleg dermesztő csend fogadott, mintha csak a buli másnapja lett volna. A fotelokon és a kanapén még a srácok szétszórt ruhái figyeltek, Naska nassolnivalója a konyhaasztalon száradozott, a kertben pedig félkészen állt Mary leendő kiskamrája.
Nem volt kedvem a romok felett komolyabb számadást csinálni, így keserűen a szobámba zárkóztam. Már hamar besötétedett odakint, ráadásul a kazánt is be kellett kapcsolni a pincében. Felkattintottam az asztali kislámpám, majd letelepedtem, hogy végre megnézhessem a könyvtárból szerzett papírost. Alaposan megszenvedte, amíg elhoztam, de a hitvány betűkkel firkált írás olvasható maradt.
Két családfát ábrázoltak rajta, az egyik tetején pedig Micah állt, alatta zárójelben jegyezték oda, hogy alfa. Mintha valaki unalmában, akár egy eseménytelenebb tanórán rajzolgatott volna. Vonalak vezettek a többi tag nevéhez, köztük volt Carl, Luka és Zora is. Rajtuk kívül láttam számtalan ismeretlen és furcsa nevet, akikről még nem hallottam vagy a melléjük tűzött keresztek alapján, nem is fogok soha. Ennél azonban lényegesen érdekesebb volt a másik lista. Az élén Ivon (bizonyára a másik alfa), alatta pedig Seneca, a béta, Nestor, az omega, és így tovább. Mégsem ők leptek meg a leginkább.
Az ő oldalukon legalul, Heine nevét is lejegyezték.
¤
A másnap legalább olyan nyomasztóan telt. Képtelen voltam koncentrálni, Miss Verona többször is kiszemelt magának, ráadásul nem hagyott nyugodni, hogy a legégetőbb kérdéseimmel még várnom kellett. Kezdtem megszokni a többiek rosszalló pillantását, azonkívül Danielék gúnyolódása fokozatosan gyengébbre sikerült. Természetesen az ebédnél egyetlen asztalnál sem találtam helyet, a szekrényembe pedig nem egy társam csúsztatott üzenetet a véleményével, de ez sokszor Chicagóban sem volt másképp. Névtelenül mindenki erős. Tudtam, hogy lassan tényleg felejteni fognak, de egy ilyen kisvárosban viszonylag hosszú idő is eltelhet addig. Viszont sokkal jobban idegesített, hogy Grace továbbra is került. Napközben meg sem próbáltam elkapni őt, de bárhogy terveztem, az órák után sem sikerült beszélnem vele. Mintha minden összeesküdött volna ellenem.
Amikor Mary elém jött, csak szótlanul bevágódtam mellé a kocsiba, és próbáltam úgy tenni, mintha nem is léteznék. Ahhoz úgyis nagyon jól értettem. A nagynéném talán érezte, hogy most jobb, ha nem erőlteti a társalgást.
¤
Amint hazaértünk, kiderült, hogy Elise sincs már itthon. Nem nagyon értettem, mi a fenét tud a falkáért tenni ilyenkor, de ez az ő dolga volt. A csirke nélküle is vígan sült a sütőben, Mary a cukkínit aprította a vacsorához, nekem pedig a paradicsomot adta oda, hogy feltrancsírozzam, habár volt egy megérzésem, miszerint nem ez lehetett az eredeti elképzelése. Mindenesetre alig egy óra múlva asztalhoz ülhettünk, a hangulat mégsem oldódott. Kedvetlenül válaszolgattam, ha nagynéném kérdezett, de leginkább hagytam, hagy meséljen – akármiről. Végül nem kellett sok: a harmadik falat után kifakadt.
- Ez így nem mehet tovább – sóhajtotta lemondóan. Kérdőn néztem rá, pedig én is tudtam, mire gondol. – Csak magadat teszed tönkre, ha állandóan gyötrődsz.
- Mondj egy okot, amiért nincs alapom rá.
- Oké. Tudom, hogy próbálkoztatok Heinével a képességedet használni.
- Honnan? – trilláztam riadtam, egyúttal leleplezve önmagam. Azonban el kellett ismernem, ügyes terelés volt ez Marytől.
- Ne aggódj, nem ő beszélt. Legalábbis nem volt szükség rá. Évekig eleget láttam, amint Elise hiába kísérletezik, és pont olyan szenvedő arcot vágtatok, amilyet ő is szokott. Mondhatni jó megfigyelő vagyok, és már rájöhettél, hogy ebben a családban mindenki különleges.
- Vagy más szóval senki sem normális – morogtam. Mindannyian elcseszettek vagyunk, de szerintem én mérföldekkel előrébb járok ebben.
- Ha rágörcsölsz, biztosan nem fog sikerülni. Erin, a te erőd nem olyan, mint a filmekben, hogy gyakorolsz, aztán azonnal a birtokosa leszel. Addig nem fogod hallani őket, ameddig te sem akarod igazán.
- Ez meg mit jelent? Te könnyen beszélsz, nem rád hárul ez az egész feladat.
- Azt hiszed, hogy egyszerű végignéznem, amint te ugyanazokba a csapdákba sétálsz bele, amibe Elise is? – tört ki. Meglepődtem Mary kirohanásán, miközben ugyanazt az élt véltem felfedezni a hangjában, amit korábban is, ha anyám ilyen formában szóba került.
- Sajnálom – engeszteltem, majd megpróbáltam én is odébb irányítani a témát. – Még sosem meséltél róla igazán.
- Miről?
- Elise-ről és magadról. Hogy milyen volt, amikor kislányok voltatok? – Egy percig újra elhallgatott, és csak a hűtő zúgása töltött be mindent. Már régen nem ciripeltek odakint a tücskök, és az őszi zajok is elnémultak.
- Anyád születésétől fogva elbűvölő személyiség volt. A magunk módján, nagyon ragaszkodtunk egymáshoz, bár ez talán nem mindig látszott.
- Mi történt, amikor kiderült, hogy mire képes?
- Már nem emlékszem pontosan, mintha mindig is ilyen lett volna. Szerintem várták. Anyánk nagyon büszke volt rá. Igen, nagyon szerette őt. – Ugyan nem mondta ki, de ezzel is sokat elárult. Sosem ismertem a nagyszüleimet, és reméltem, hogy nem voltak olyanok, mint apám családja. – Tudod, Elise az elején próbálta titkolni, de hamar fény derült rá. Olyan akart lenni, mint a többi társunk, viszont a farkasok egyre közelebb merészkedtek a házhoz, és a nagyanyád tudta, mit jelent ez. A nővéremnek idővel el kellett mennie, mielőtt vér folyt volna. Persze ez állandóan így ment. Elise sosem volt jó abban, hogy megoldja a dolgokat, ha egyszerűen el is menekülhetett – mesélte keserűen.
- A falkával mi lett?
- Micah akkor még nem volt alfa. Csak azután vált azzá, hogy az anyád Chicagóba utazott, a falka pedig kettévált. – Megütötte a fülem ez a mondat, és kapva kaptam az alkalmon, hogy többet megtudjak róla.
- Pontosan mi is volt ez a szétszakadás? Micah is mondta már.
- Egy közös vezetőjük volt, de amint kiderült, hogy az új leszármazottal lehetőség nyílik az átok megtörésére, többen élni akartak vele. Azóta valószínűleg meghalt az az alfájuk. Csak ennyit tudok róla.
- És volt olyan, aki utólag változtatta meg a véleményét? Mármint valaki, aki átállt? – puhatoltam, nem sok eredménnyel. Mindössze annyit értem el, hogy Mary gyanúsabban nézett rám, de nyilvánvalóan nem értette a kérdést.
- Fogalmam sincs. Bár én sosem tartoztam közéjük, tudom, hogy azt, aki egyszer elhagyja őket, sosem fogadják vissza igazán.
- De Elise? Vele mi a helyzet?
- Amióta visszatért, próbál segíteni nekik. Nagy előny, hogy Micah lett az alfa, mert valószínűleg nem nagyon mehetne a közelükbe. Ne ringasd magad olyan ábrándokba, hogy kedves teremtmények. A szakadás idején nem egy embert megtámadtak, amire a helyiek is nagyon jól emlékeznek. A vadászatot nem alaptalanul erőltetik ennyire. Persze téged nem fognak bántani.
- Mármint nem mind – morogtam magam elé. - Mondd csak, te sosem akartál elmenni innen? – Nem szerettem a feladatomra gondolni, pláne, hogy talán nem is lesz rá szükség, így jobbnak láttam lezárni a témát, mielőtt igazán belekezdenénk.
- A nagyanyád halála után a nagyapád beteg lett, és nekem kellett őt gondoznom. Ne érts félre, nem bánom, hogy így alakult. Sokakért nem jön el a nagyvárosi herceg, ha pedig mégis megtörténik, nincs rá ígéret, hogy a legkisebb hercegnőt választja – nevette, de nekem már inkább sírni támadt volna kedvem, ahogy rám tört a felismerés, megint olyan dologra sikerült rákérdeznem, amely további sebeket fog feltépni.
- Azt akarod mondani, hogy apa…?
Nem felelt, csak fájdalmasan mosolygott. Olyan könnyedén és természetesen mesélte ezeket, hogy már-már én is annak vettem, mégsem volt ilyen egyszerű ez az egész. Hirtelen ráébredtem, hogy éppen eleget hallottam mára. Valószínűleg Marynek hasonlóan sok volt ennyi vallomás, de ahogy ott ültünk egymással szemben, hittem, hogy pontosan értjük a másikat.
Valahogy olyan ez, mint amikor a vonatból kinézve, lemeszelt síneket veszünk észre. Senki nem szereti a fehér foltokat ott látni, ugyanakkor mindenki borzongató izgalommal suttogja magában a kérdést: vajon mi történt? Milyen érzés volt? De a tragédiával vajmi kevesen akarnak szembenézni, és akik mégis átélik, azok között akaratlanul is kötelék szövődik.
Nem Elise-re hasonlítottam, annál inkább Mary-re. Azonban ezt kimondani újabb bűn lett volna. A múlt elfojtásában pedig mindketten voltunk olyan zseniálisak, hogy magunkra vehessük ezt a titkot.
A vacsora végén megegyeztünk, majd holnap mindent kitakarítunk. Nem tiltakoztam ellene.
A zuhany alatt újra végiggondoltam az egészet. Elise valóban különleges volt, ezt én is hamar észrevettem. Csakhogy hiába ismertem meg egyre jobban, folyton távolabb kerültem tőle.
Bánom egyáltalán?
Nem akartam úgy cselekedni, ahogy ő, és már csak egyetlen dologban voltam biztos: soha nem hagyom magára a falkát.
¤
Amikor végeztem, még mindig túl korán lett volna lefeküdni. Megírtam a leckét, majd összepakoltam másnapra, ahogy egy igazán pedáns diák tette volna. Őszintén büszke voltam magamra a szorgalmamért. Végül levettem egy könyvet a polcról (ahova már én is több példányt összegyűjtöttem az Elise-től kapottak mellé), aztán befészkeltem magam az ágyba. Nem hittem a véletlenben, amiért éppen egy farkasokról szóló ismeretterjesztő akadt a kezembe. Különösebb cél nélkül lapozgattam benne, el-elolvasva néhány bekezdést, és magamban ösztönösen összehasonlítottam az általam is tapasztalt élményekkel.
Lenyűgözött az a kötődés, amit a falka tagjai között láttam. Az alfa a csapat esze, de aki erővel harcol a többiekért, az nem ő, hanem a béta. Ezzel már régen tisztában voltam. Felrémlett Heine hófehér haja, majd az, hogy Seneca mekkora tisztelettel bánt vele. Semmi sem volt ok nélkül.
Akkor miért láttam azon a papíron a másik falkánál a nevét?
Vajon azért viselkedett úgy Seneca, mert félt, vagy azért, mert egy oldalon állnak? Aztán eszembe jutott, amit Mary mondott: sosem fogadják vissza, aki elszakadt tőlük. Mindennél jobban szerettem volna tudni az igazságot, de igaz volt, hogy addig nem jutok előrébb, amíg nem akarom én is ezt az egészet. Meg kell bíznom bennük, még ha a logika nem is ezt diktálná.
A falka tagjai egy családot alkotnak.
De én hova tartozom?
¤
Éjfél után riadtam arra, hogy a könyv az ágyamról a padlóra hullik. A Hold éppen az ablakom előtt járt, gátlástalanul reflektorozva a sötétségben. Miután felfogtam, hogy olvasás közben elaludtam, kelletlenül kimásztam a meleg paplan alól, hogy lekapcsoljam a villanyt. Azonban mielőtt visszafeküdtem volna, megálltam egy percre, hogy rápillantsak az erdőre. A fák kopasz ágai, mint az ég felé törő démonok karjai nyújtózkodtak. A tél közeledtét jelző halálos csend mindent beborított.
Már megfordultam volna, amikor észrevettem egy fehér bunda villanását a hátsó kert mögötti fák között.
Tudtam, hogy hagynom kellene, de mire észbe kaptam, egyetlen papucsban és a hálópólómra húzott kabátban rohantam kifelé – az erdőbe.
