– Mutasd meg az arcod!
– Nem szabad, felség.
– Akkor szólalj meg hangosan. Vagy énekelj valamit. Hallani akarjuk a valódi hangodat, ez az örökös suttogás felidegesít minket.
– Nem, felség, azt sem lehet - suttogta, ha lehet, még halkabban, mint azelőtt.
– Akkor mondd meg a nevedet. Azt csak szabad?
Erre közelebb hajolt a hintóhoz.
– A nevem Bibinnithiniel.
A hercegnő nagyot nevetett rajta.
– Milyen hosszú! – Sokáig csengett a kacagása, de aztán elfojtotta, szép fehér fogai elé szorítva a keze fejét. – Már megbocsáss. Nincs valami beceneved?
– Binn – közölte. – Így hívott régen az anyám.
– Mit jelent?
– A Binn?
– Nem, az egész, az a hosszú.
– Azt jelenti, a Nap felé forduló virág.
– Szép név.
– Köszönöm, felség.
– A mi nevünk Nis-Nis.
A hercegnő beszédesnek mutatkozott. Folyton társalkodót keresett magának, de nemigen állt kötélnek senki. Nyitott hintóját négyen őrizték minden oldalról – a Vezér végül tizenhat emberét adta mellé –, mégis egyedül Binn volt hajlandó beszélgetni vele. Ő a bal oldalon lépdelt, utolsóként a sorban, három társa mögött, akik az első lovak és az első hintókerék közötti területet osztották fel maguk között. Neki a hintó vége maradt. Nyúlánk termetű volt, feje búbja az ülve utazó hercegnő vállának magasságát érte, így az könnyen megszólíthatta őt, amikor csak akarta.
A többi testőr hallgatásba burkolózott, ahogy a szabályok előírták. A lovak előtt és a hintó mögött haladó négy-négy ember persze nem is tudott volna beszélni a hercegnővel – ha csak kiáltozni nem kezd, ami szintén tiltott dolog volt –, a jobb oldal utolsójaként menetelő harcos azonban megtehette volna, ugyanolyan könnyen, mint Binn. De nem tette, sőt, mikor a hercegnő megszólította, megrázta a fejét, két lépéssel távolabb ment a kocsitól, és úgy folytatta az utat.
Binn is csak azért beszélgetett Nis-Nis-szel, mert megsajnálta. Szinte érezte a bőrén a többiek szúró tekintetét, de a sajnálat erősebb volt a szabálynál.
Szegény. Nem tudja, milyen jó érzés futni.
Az indulásuk utáni harmadik nap estéjén hallotta a hírt. Valamelyik társa mondta el neki, talán az, akit most Gólyának kellett szólítani. Ő is, mint a többség az övéi közül, ragaszkodott ahhoz, hogy a különleges feladat alkalmából álnevet vegyen fel. Nem mintha nem ismerték volna fel egymást a mozgásukról, vagy a gesztusaikról, vagy a fegyvereikről.
– Nem előkelőségből ül egész nap a hintóban – súgta neki Gólya. – Bénák a lábai.
Binn el sem tudta képzelni, milyen lenne béna lábakkal élni. Az ő lábai hosszúak voltak, vékonyak és inasak, hajlékonyak, mint a jó fából készült íj. Napkeltétől éjszakáig tudott futni egyfolytában, mégsem fáradt el, és egy kevés alvás után másnap meg tudta ezt ismételni. Nem is csodálkozott azon, hogy gyakran választották hírvivőnek. Most viszont testőr volt, egy igazi hercegnő hintajának bal oldalán, egy fűvel benőtt földúton, valami névtelen, sűrű erdő közepén. A hercegnő pedig unatkozott, és útközben nem tudott mással szót váltani, csak vele. A társalkodónőit hercegi öccse egy ideje ágyasnak használta, és magánál tartotta őket, mikor két nappal ezelőtt hátramaradt saját karavánjával az erdő egy kevésbé sűrű részén, hogy szarvasra vadásszon. A bakon ülő kocsis pedig elharapta a nyelvét a minap, mikor belezökkentek egy gödörbe.
– Miért a suttogás? – kérdezte Nis-Nis. Kissé kihajolt a hintóból, egész közel Binn fejéhez. Talán nem is vette észre, de szinte már maga is suttogott, az arca kipirult, az orrcimpái kitágultak a fojtott izgalomtól. Tengerkék szemeiben megcsillant valami sóvár indulat. – Mondd el nekünk, tudni akarjuk a titkokat!
– De felség…
– Ah! – nyögött fel a hercegnő. – Mi volt ez? – A hintója egy hirtelen rántással megállt.
Nis-Nis gyanakvó arccal a füléhez kapott, aztán az ujjaira nézett. Vércseppek folytak rajtuk, bár mind a keze, mind a füle sértetlenek voltak. Erre elsápadt és sikítani kezdett.
Nem figyeltem – döbbent rá Binn.
A kocsis nyíltól átütött fejjel ingott meg ültében, majd arccal a hátsó lovak lábai közé zuhant. Szétspriccelő vére közben beterítette az uralkodói szoknyát és lábbelit, a kocsisülést, a paripák farát s végül a földet is.
Még egy nyilat!
Várta a surranó hangot. Meg is érkezett.
Megvagytok.
A második nyilat már elkapta. Néhány arasszal Nis-Nis nyaka előtt állította meg. Azt is meg tudta mondani, merről jött. De nem csak ő jött rá.
– Balról! – bömbölte Daru. Ő vezette őket, így felemelhette a hangját. Magas rangú tiszt volt. Csak a jobb karján volt piros a ruhája, egyébként mindenütt fehér. – Balról! Ketten-ketten hátulról és balról, be a bokrok közé! Íjászok, sortűz!
Nem kellett kétszer mondani. Binn lekapta hátáról az íját, az elcsípett nyilat az övébe dugta, helyette sajátját illesztette az idegre és lőtt. Három másik íjász is elengedte a nyilát. A bokrok mélyéről hangos kiáltás jelezte, hogy legalább egyikük eltalált valakit.
Társai hamarosan kivonszolták a haldokló merénylőt az útra. Egy nyíl félig eltűnt a hasában, mellőle ütemesen lövellt ki a vér. Pillanatok alatt kimúlt.
Daru elégedetlenül szemlélte.
– Ennyi? Csak egy volt? – kérdezte a társait. Azok bólogattak.
Közelebb lépett a hintóhoz. Lekapcsolta az elejéről a rudat, hogy pár lépessel előrébb tudja terelni a nyugtalan lovakat, és hozzáférjen a halotthoz. Aztán lehajolt és kihúzta a kocsis fejéből a nyilat. Megszemlélte közelről, kissé még a maszkját is megemelte, hogy megszagolja.
– Nagyon furcsa – tűnődött hangosan. – Ilyet még nem láttam.
Aztán megpördült a zajra.
A hercegnő emberei futni kezdtek feléjük. Az elővéd teljesen felbomlott, sikítozó emberek tolakodtak egymást taposva a hintó irányába, szolgálók, szakácsok, a borbély és a felesége, de még a páncélos katonák is menekültek.
Mi történik? – rémült meg Binn. Új nyilat vett ki a tegezéből. Bár látnám!
Azonnal megbánta, hogy látnivalót kívánt. A páncélosok és szolgák tucatjai tűntek el hirtelen, testük között bíborszín, furcsa, fröcskölő lángok csaptak át, hogy előttük összefolyjanak újra. Forró szél csapódott Binn mellkasának, füst szaladt le a torkán, ahogy ijedtében levegőért kapkodott.
Mikor azonban feltűnt a lángokhoz tartozó bestia, elfelejtett levegőt venni.
Nem lehetett magasabb egy jól megtermett lónál, de kétszer olyan széles volt. Nyitott pofájából tűhegyes fogak meredeztek kifelé, izmos, acélosan ragyogó pikkelyekkel borított testét karmos lábak mozgatták, hosszú és vékony fülei végét bojtok díszítették, oroszlánszerű feje két oldalán gonosz, sárga szemek figyelték a haldoklókat.
Binn gyengének érezte sokat próbált lábait.
Macskasárkány. Istenek, csak ezt az egyet ne.
Csak hallomásból tudhatta, hogyan néz ki, de megismerte, mikor meglátta, és abban is biztos volt, hogy az öregek nem hazudtak róla. Gyorsabb a legjobb telivérnél, erősebb négynél, és gonoszabb az Ördögnél. De nem szabadott volna itt lennie. Már évekkel ezelőtt kihaltak a szárazföldi sárkányok. A legtöbbet maga az Alvezér ölte meg, a Vezér parancsára.
– Sorba! – üvöltötte Daru. Mellésorakoztak a testőrök, és megvetették lábukat a hintó előtt.
Binn is ment volna, de Nis-Nis belekapaszkodott a kámzsájába.
– Ne hagyj itt! – nyöszörögte. – Meghalok, meghalok! – Görcsösen markolta a ruhát.
Az első nyilak lepattantak a sárkány pikkelypáncéljáról. Az íjászok nem tudtak még egyszer lőni, annyira gyorsan közeledett. Megfordult a lábain, és a farkával csapott a védők felé. Négyen nem buktak le időben. A fejüket kettévágta a borotvaéles faroktüske.
A megmaradtak talpra ugrottak. Daru bal kezében meglendült a hosszú ostor, és a fenevad szemébe csapott. A leggyorsabb íjász a másik szemét találta el.
– Megvakítottuk! – kiáltott valaki diadalittasan.
A sárkány megrázta a fejét. Jobbra-balra nyújtogatta a nyakát, beleszagolt a levegőbe, aztán lecsapott, mint viharban a villám. Daru a derekáig tűnt el a szájában. Csak a lábai és a két kézfeje maradtak kinn. Előbb az ostort, utóbb a merénylő nyilát ejtette el, mikor a teste elemelkedett a földtől. Aztán a végtagjai is kihullottak a fogak közül. A törzse vastag dudorként csúszott végig a sárkány nyakán, mikor lenyelte.
A bestia megint szimatolt, majd nyílegyenesen megindult Binn felé.
– Ments meg! – visította a hercegnő, bal kezével ellökte magát a hintóülésről, és a nyakába dőlt. Binn elkapta. Nem gondolkodott. Hátat fordított a társainak, és rohant.
Utol fog érni minket. Biztos, hogy utolér.
Megbotlott egy kiálló gyökérben, és földre zuhantak. Átkozta magát. Idefelé is beleakadt a lába abba a nyomorult gyökérbe, emlékezhetett volna rá, hogy hol van.
Itt a vége.
A hátára hemperedett, ráfeküdt a hercegnőre. Előrántotta a tőrét, és két kézzel maga elé szegezte. Nem mintha ért volna valamit, de jobb ötlete nem volt. Hatalmas fogak kerültek a szeme elé, rajtuk Daru véres ruhájának maradványai. Kicsordult a könnye. Essünk túl rajta.
– Húzzátok! – hallotta Bika dörgő hangját.
A macskasárkány egyszerre távolodni kezdett tőle. Csattogtatta a fogait, vergődött, de nem érte el.
– Még, még, húzzátok!
Binn felkelt a földről. Bika, ez a hatalmas ember, aki két fejjel volt magasabb nála, a bestia hasa alá bújt, hátsó lábainak vetette a vállait és tolni kezdte. Két másik társuk a farkát húzta.
Szempillantásnyi ideig úgy tűnt, végre megállították. Aztán a sárkány hátradugta fejét a mellső lábai közt és tűzzel árasztotta el a három férfit. Azok fel sem üvöltöttek. Égő rongyként zuhantak az út porába.
Hajlékony, mint a macska. Csakugyan borzalmas szörny.
– Add ide!
Gólya kihúzta az idegen nyilat Binn övéből és elhajította. A sárkány utána fordította a fejét és szimatolt. Gólya mellette termett, és ököllel sújtott az állkapcsára. Majd újra és újra. A bestia megtántorodott. Binn zokogott, üvöltött, és ráugrott. Meghúzgálta a nyilat a bal szeme maradványában, kését beleszúrta a másikba. Darunak, úgy tűnt, mégsem sikerült kiütnie az ostorával, csak fájdalmat okozott a sárkánynak, az meg átmenetileg behunyta a jobb szemét. De Gólya első ökölcsapásai után újra pislogni kezdett. A szúrásra panaszosan felüvöltött, és lerázta magáról Binnt.
Őt meg elfutotta a méreg, hogy ismét a földre került, el is feledte nyomban, hogy az előbb még a halált várta. Úgy ugrott fel, hogy ha kell, hát egymaga öli meg a fenevadat. De nem kellett. Uuru kalapácsa szétzúzta az egyik karmos lábat, Gólya ökle pedig megtalálta a legvékonyabb csontot a koponyán. Néhány gyors ütéssel be is törte, s egy panaszos morgás után a macskasárkány nem mozdult többé.
– Mi volt ez? – kérdezte vékonyka hangon a hercegnő. – Odalett… mindenki odalett…
– Nem mindenki, felség – suttogta Gólya. – A kíséreted kisebb fele biztosan meghalt, de sokan az erdőbe menekültek. Nézd – mutatott a fák irányába –, a bátrabbak nem is mentek messzire, csak felmásztak arra a tölgyre. És ott... ott is elbújtak páran. – Mutatóujját egy nagyobb, sűrű lombú bokorra irányította.
– A… a katonáink?
– Tartok tőle, hogy az elővéd páncélosai nem tudtak elmenekülni a sárkány elől, felség.
– És a testőrség?
Gólya körbenézett, majd lehajtotta a fejét.
– Nyolc testvérünk halt meg. Tehát nyolcan maradtunk.
– Tegyél vissza minket a hintónkra, Binn – sóhajtotta Nis-Nis.
– Igen, felség.
Mindenkit meglepett, hogy a lángtenger és csetepaté közepén a kecses kis tákolmány egy darabban maradt. Mindössze annyi baja történt, hogy a kocsis vére összemocskolta. A lovak azonban elszaladtak, mikor a macskasárkány megjelent.
Kisvártatva egy lovászlegény tartalék állatokat és felszerelést hozott, lemosta és indulásra kész állapotba hozta a hintót. Aztán felült a bakra és engedélyt kért arra, hogy ő lehessen az új kocsis. Meg is kapta, egy aranypénzzel egyetemben, ami a hercegnő derekán függő erszénykéből vándorolt a tenyerébe.
Nis-Nis ezután megparancsolta az embereknek, hogy fordítsanak neki hátat. Csak Binn fordulhatott felé, végignézhette, ahogy gyorsan, hangtalanul kizokogja magát. Utána megnyugodott, és ismét parancsolt.
– Elindulunk visszafelé. Ha jól haladunk, napnyugtáig összetalálkozunk testvéröcsénk seregeivel, és ismét biztonságban leszünk.
– El kell temetnünk a halottakat… – vetette közbe Binn.
– Mi mondjuk meg, hogy mit kell – közölte fagyosan Nis-Nis. – Talán újabb veszélynek tennél ki minket néhány hulla kedvéért?
– Nem, felség.
– Akkor indulunk. Minél hamarabb, annál jobb. Hozzátok vissza azokat, akik elszaladtak.
A karaván utóvédjébe tartozó emberek jóval kevesebbet láttak a támadásból, mint a többiek, így, bár megijedtek a zajoktól, nem bújtak el. Gólya és társai az ő segítségüket kérték a túlélők kereséséhez.
Mikor úgy ítélték, hogy mindenki előkerült, a menet szedelőzködni kezdett, majd megindult visszafelé.