– A nyilat belemártották valamibe – magyarázta suttogva Gólya. – Valamibe, ami csábító volt a sárkány orrának. Azért találta meg Darut, és azért szaladt utánad. Nem kellett volna az övedbe dugnod azt a szart. Okos kis csapda volt. Ha a hercegnőt eltalálja egy nyíl, és nem vagyunk ott, mindenképpen meghal. Ha a lövés nem öli meg, megteszi a sárkány.
Binn bólintott, és durcásan szusszantott egyet. Felhúzott térdei köré fonta karjait, úgy kuporgott csaknem mozdulatlanul, görnyedt háttal a tűz mellett. Pár pillanatig megint gyereknek érezte magát, akit az idősebbek megdorgálnak, mert nem jött rá magától a lefekvés előtti mese tanulságára.
De ez nem mese – emlékeztette magát. És nem vagyok már gyerek.
– Furcsa tüzet fújt az a dög – sóhajtotta halkan maga elé.
A sárkányok összes rejtélye közül a tüzüket találta a legérdekesebbnek. Először látott sárkánytüzet, és – minden félelme és döbbenete dacára – lenyűgözte a látványa. Elképesztő bíbor árnyalatokban játszott, kavargott, a levegőben cseppekre oszlott, a földre érve újra összefolyt, beterített mindent, pukkant, sercegett és fröcskölt. Egészen más volt, mint a barátságosan pattogó tábortűz, ami mellett most üldögélt.
– Az olaj miatt – súgta Gólya.
Uuru, aki a jobbján ült, halk morgással jelezte, hogy egyetért.
– Miféle olaj? – kérdezte Binn, majd felállt, és megkerülte a tűzrakó helyet. Eddig szemben ült a társaival, most melléjük telepedett. – Nem értem, miről beszélsz.
– A macskasárkány nem a leheletét gyújtja meg, hanem a nyálát. Abba keveri az olaját, amit a nyaki mirigyei termelnek, így aztán gyúlékonnyá válik, a leheletével pedig szétszórja.
– Ó! És hogyan gyújtja meg?
– Csikorgatja a fogait. Szikrát csihol velük.
Binn egy darabig csöndben tűnődött a hallottakon. Újabb kérdés merült fel benne, fel is akarta tenni, de mielőtt kinyithatta volna a száját, Uuru is megszólalt:
– Most azon gondolkodsz, hogy a macskasárkány csak annyi tüzet tud okádni, amennyi olaja van, más bestiák pedig, akik a leheletüket gyújtják meg, bármennyit, mert a levegőt nem kell termelni. Igaz?
– Igen…
– De nem így van – vette át a szót Gólya. – Csak az elhasznált levegőt tudják lángba borítani, amit kilélegeznek. A belélegzett levegő először átalakul a testükben, és mikor a vérükkel visszakerül a tüdejükbe, már gyúlékony.
– Lényegtelen – vonta meg a vállát Binn –, a tüzük sosem fogy el.
– Elfogy, ha elzárod tőlük a levegőt, kivered a fogaikat vagy átszúrod a tüdejüket. Ha viszont megpörkölnek, mielőtt ez sikerül, még megmenekülhetsz, mert az a tűz eloltható. Végighemperegsz a földön, vagy vizet locsolsz magadra a kulacsodból... De az olaj, az nem ilyen. Az még egy tó mélyén is tovább ég, bele a bőrödbe, a csontodig… Förtelmes egy halál. Na mindegy. – Gólya egy legyintéssel jelezte, hogy nem kíván többet beszélni.
– És hogyan… – szólalt meg Binn.
– A többit majd holnap – szakította félbe ásítva Uuru. – Aludjunk egy keveset, mielőtt ránk jut a sor az őrségben. – Néhány vaskosabb ágat rakott a tűzre, aztán a jobb oldalára feküdt, és rögvest hortyogni kezdett. A kalapácsa fejét használta párnának.

Binn hanyatt dőlt, összefonta ujjait a tarkója alatt, és felnézett a csillagokra. Bár értenék hozzá, hogyan kell kiolvasni belőletek a jövőt. Akkor végre úgy érezném, én is tudok valamit.
Harmadik esztendeje szolgált már az erődben, mégis minden nap jött valami új, amivel addig még nem találkozott. Ez pedig megviselte.
Oldalba bökte a mellette fekvő Gólyát, mert még valamit meg akart tudni tőle.
– Hé – súgta neki.
– Na…
– Alszol, Gólya?
– Igen, és álmomban beszélek. Hülye.
– Honnan tudsz ilyen sokat a sárkányokról?
– A déli barakkhoz tartozom. Hagyj aludni.
– Jó, jó, bocsánat…
A déli barakkhoz tartozik – ismételte magában elismerően Binn.
Az az épület az Alvezér tanítványainak adott szállást, ami azt jelentette, hogy Gólya a valaha élt legügyesebb sárkányölőtől tanult harcolni. Ez könnyebben érthetővé tette azt a tényt, hogy képes volt puszta kézzel betörni a fenevad koponyáját.
Nekem is ott lenne a helyem. A Vezér rossz barakkba tett.
Mostanában egyre többször töprengett ezen, pedig annak idején, mikor a sántító férfi megvette őt a tengerészektől és elhelyezte a keleti barakkban, nagyon boldog volt.
Sokkal jobb sora volt ott, mint a tengeren. A hajón, amire a családja halála után szegődött el, enni is alig kapott. Folyton a fedélzetet sikáltatták vele, leköpdösték, rugdosták és megalázták. És éppen egy nappal azelőtt, hogy lehorgonyoztak volna új otthonát, az erődöt tartó robusztus sziklák közelében, az ott létesült kikötőváros szélén, Miniel, a másik szolgáló felakasztotta magát a főárbocra. Szerencsétlen lány csak két esztendővel volt idősebb nála, de szép mellei voltak és rendszeresen vérzett, tehát már nem számított gyermeknek. A matrózok majd’ minden éjszaka megerőszakolták. A halála előtti héten már nem is sírt, mint régebben, csak a hajóköteleket bámulta naphosszat.
Binn tudta, hogy rá is ez a sors vár. Már két alkalommal ébredt arra, hogy meleg tócsában fekszik. Alig tudta eltüntetni a vérnyomokat. A második eset után ki kellett tépnie egy darabot a pokrócából, mert nem tudta belőle kimosni a foltot.
Ezért a kikötésük utáni hajnalon megszökött.