Daryl


A szemhéjaim ólomsúlya visszatart a teljes feléledéstől. Félig éber állapotban fekszem hát tovább a hátamon, a nyakamig húzott takaró alatt. Lagymatagon feltápászkodom, megpróbálom kidörzsölni a csipát a szemeimből. A fejem sajog, a torkom kapar, és a legértelmesebb tevékenység, amire telik tőlem az a kába bambulás a semmibe. Kósza pillantást vetek öltözetemre, mely végül döbbent pislogásba megy át. Eltartom magamtól a pár számmal nagyobb, grafffiti mintás, fehér pólót. Az idegen ruhadarabnál még sokkal sokkolóbb mellkasom leszorítatlan domborulata. A kétségbeesés ráncai jelennek meg a homlokomon. Óvatosan, rettegve fordulok oldalra.

Jobban felmérve a terepet meg kell állapítanom, hogy Ian ágyában töltöttem az éjszakát, az említett maga pedig a mellettem álló fekhelyen terpeszkedik. Sötét fürtjei leárnyékolják mandulavágású szemeit, a térdeire könyökölve, összekulcsolt ujjain támasztja az állát. Száraz, cserepes ajkaim elvállnak egymástól, ahogy érzelmek kész kavalkádja csap le rám szélviharként. Ian barna íriszeiben megvetés villan. Hideg verítékcsepp gördül végig az arcomon.
- Én… - kezdenék bele a magyarázkodásba. Reszelős hangom ellenben nem engedelmeskedik. Finoman végigsimítok a nyakamon.
- Meg se szólalj! – sziszegi. Az ellenségesség a szavaiban éles tőrként szegeződik rám. Szemöldökeim kérlelően, elkeseredetten futnak össze. Elképzelni sem tudom, mennyire szánni való lehet a kép, amit pillanatnyilag vágok. A koponyám alatt egyre erősödik a lüktetés, a másnaposság rég nem látott cimboraként üdvözöl. A helyzetemen a remegés és az eldugult orrjáratok sem segítenek. Wackerlyt nem hatja meg érzékelhetően ramaty állapotom. A vonásait átformáló, szűnni nem akaró düh és csalódottság a szívembe markolnak.
- Meg tudom magyarázni…
- Azt rögtön gondoltam! – köpi gúnytól csöpögően. Gondterhelt ábrázattal, zavartan analizálom a gyűrődéseket a lepedőn, reszkető ujjaim a takarót markolják.
- Davis… - nyögöm suttogva.
- Nem tudja. És díjaznám, ha ez így is maradna. – Képtelen vagyok elszakítani pillantásomat a matractól. Halk léptek dobbannak a szőnyegen, Ian lehajol valamiért. Kinyújtott lábaimra dobja a rólam hiányzó fűzőszerűséget. Lassan érte nyúlok, majd a fölső levétele nélkül némi szerencsétlenkedés után magamra illesztem. Mély lélegzetvétellel gyűjtöm össze megmaradt erőtartalékaimat, hogy szembenézzek ijesztően idegen szobatársammal. Az ágy előtt, összefont karokkal hunyorog rám mérgesen. Belerúg valamibe, mire enyhe robajjal arrébb csúszik a bőröndöm a padlón. Elhűlve meredek a megpakolt táskára. Ianre nézek már-már könyörgőre váltott mimikával.
- Erre nincs kifogás – közli komolyan. Minden rezdülése tükrözi az irántam táplált utálatát. – A képünkbe hazudtál. – A szívem hangosan kalapál, kis híján áttöri a bordáimat. – Rendes leszek, és nem szólok senkinek, de cserébe el kell innen húznod a csíkot. Minél előbb. – Némán, lélegzetvisszafojtva igyekszem kordában tartani az irányítást felettem átvenni készülő érzelmeimet. – Én túlélek egy hasonlót, de Davis már más tészta. Nem akarom, hogy benned is csalódnia kelljen. Miután úgy megkedvelt… - lenéző grimaszba torzul az arca.
- Ian… - nyekergek erőtlenül.
- Nem vagyok rád kíváncsi! Tűnj innen! – rivall rám. Egy széles, heves mozdulattal kitárja az ajtót.
- Meg kell hallgatnod! – Kimászok a paplan alól, minden tőlem telhetőt megteszek, nehogy a földre rogyjak. – Én nem…
- Mondom, nem érdekel! – szakít félbe üvöltve. – Takarodj innen, mielőtt még meggondolom magam! Nem szívesen ütnék meg egy lányt. – A lány szót úgy hangsúlyozza, mintha valami ritka undorító kórság neve lenne.
Elveszetten pásztázok tekintetemmel a csomagjaim és őrjöngő szobatársam között. Ian tesz felém egy határozott lépést. Ijedtemben megragadom a bőrönd fogantyúját. Lassított felvételben kullogok el a küszöbig. Néhány másodperc után, mikor erősen érzem: Wackerlyt már semmi sem tartja vissza tőle, hogy kilökjön, végül magamtól elhagyom a szobát. Görnyedten vonszolva a cuccaimat magam után, bukdácsolok pár méternyit. A maradék energiám is hamar tovaszáll. Mivel nem szándékozom a folyosó közepén összeesni, a falnak támasztom a hátamat.
Ennyi volt. Kész, vége – tudatosul bennem a kínzó igazság. Lebuktam. Innen aligha van visszaút. Ráadásul figyelembe véve, Ian miként fogadta a dolgot, jobbra már nem nagyon számíthatok. Még talán szerencsés is vagyok, amiért nem valaki más előtt lepleződtem le. Ki tudja, akkor mi történt volna?


A betegség és az alkohol utóhatása együttes erővel támadnak le. Az agyam majd szétrobban, az ajkaimon kellemetlenül feszül a bőr, a torkomat mintha tűkkel böködnék. A szájüregem szinte porzik a szárazságtól, és szabálytalanul lihegek. A szemeim szúrásából ítélve pillanatok kérdése, mikor kezdek el bőgni. Az egereket itatni egy elméretezett nadrágban és pólóban, valószínűleg szétkenődött sminkkel a képemen, egy fiúkollégium kellős közepén. Nem éppen a legcsábítóbb elfoglaltság…
- Daryl? – szólít meg valaki bizonytalanul. Két szipogás között feltekintek a fölém magasodó alakra. A könnyek fátyolán át Tyler homályos arca rajzolódik ki előttem. Elmerülök barátságosan csillogó, zöld íriszeiben.
- Történt valami? – tudakolja szelíden. Pillantása a mellettem fekvő bőröndre téved. – Minden rendben? – Az aggodalma kellemesen simogat belülről. Az együttérzés ilyen minimális kinyilvánításánál több nem is kell. A sós cseppek patakzani kezdenek a képemen. Olyan mintha elszakadna az utolsó cérnaszál, ami a szakadék felett tartott, és én szabadesésben zuhannék alá a mélységbe. A nyirkos, hideg semmibe.
Mit számít?! Semmi nem számít! Már rohadtul mindegy, mit művelek! Igazából tök felesleges erőlködnöm, úgyis vége a játszmának.
Amennyiben nem kívánok végképp összezuhanni, szükségem van valakire. Mindegy kire. Momentán az sem izgat, ha ez az illető Tyler McGlone. Abszolút lényegtelen.
Felegyenesedem, és a fiú nyaka köré fonom a karjaimat. A pityergéstől nedves arcomat a vállába temetem.
- Daryl? – üti meg a fülemet a meglepett suttogás.
- Csak egy kicsit maradj így! – kérlelem elcsukló hangon. – Csak egy kicsit… - Tyler kezei a hátamra simulnak. Hangos zokogásban török ki. Azt kívánom, a könnyek bár elmoshatnának mindent. A sok rossz döntést, a röhejes viselkedésemet meg a következményeit és persze a temérdek hibámat. Bárcsak folyót árasztanának, ami aztán elsodorná ezt a sok szart!


Davis

- Tessék! – nyom az orrom alá a teljesen ismeretlen, fekete hajú lány egy a parfümtől kilométerekről bűzlő borítékot, szívecskékkel tarkítva. Nem győzök fintorogni a papír után nyúlva.
- Ismerjük egymást? – kérdem felvont szemöldökkel analizálva a túlcsicsázott levelet. Pedig milyen szép reggelnek indult… Vidám madárcsicsergés száll a korareggeli szellővel, a hajnali harmat illata még itt terjeng a levegőben. Azonban a napfényes idillbe belerondít a lány sötétkék íriszeiben megbújó, ismerős csillogás. Kezdem kapiskálni, mi következik.
- Nem. Én… - hebegi teljes áhítattal. Már csupán az imádkozásra emelt kezek hiányoznak, és tökéletes az összkép. – Én első látásra beléd szerettem! – A boríték sisteregve gyűrődik össze a markomban, ahogy tehetetlen elkeseredettségemben összeszorítom az ujjaimat körülötte. Első látásra szerelem… Hát persze!
- Köszi, de ez elég egyoldalú. – Nem foglalkozom olyan elhanyagolható apróságokkal, mint a kíméletesség. Az írásba foglalt vallomást megrongáltan juttatom vissza a feladóhoz. A meghökkent, a sírás szélére sodródott csaj eltátott szájjal mereszti rám a szemeit. Nem tud különösebben izgatni, mennyire drámai momentuma lehetett az iménti eddigi életének. A bevásárló szatyrokkal felszerelkezve, mintha mi sem történt volna, fütyörészve folytatom utamat a kollégium felé.
Eszméletlen, milyen szánalmas csitriket hord a hátán a Föld. Én legszívesebben felpakolnám az összes hasonló szerencsétlenséget egy hajóra, és szépen nekiirányítanám őket egy formás kis jéghegynek. Ami a legszomorúbb, hogy ezek a hősszerelmes, meghalok-érted-pedig-nem-is-ismerlek típusú tyúkok még az enyhébb kategóriába tartoznak agyalágyultság terén.

Abszolút túltéve magamat a percekkel ezelőtti, apró incidensen, felhőtlen hangulatban szambázok be a szobába. Lepakolom a csomagokat az éjjeliszekrényre, majd az ágyán elterülő Ianhez fordulok.
- Daryl? – Haverom úgy tesz, mintha meg sem hallaná a kérdést. Elmélyülten bújja a sorokat a kezében tartott könyvben. Egy ügyes bravúrral eltulajdonítom tőle az olvasnivalóját. – Azt kérdeztem, hol van Daryl – ismétlem meg magam. Wackerly elhúzza a száját. Amolyan elővezetésként látványosan felkészíti magát lelkileg. Húzza kicsit az időt, a hajába túr, sóhajtozik, fészkelődik.
- Nyögd már ki! – sürgetem a regényt lecsapva elé a matracra. – Van valami Daryllel?
- Mondjuk úgy – kezdi a tekintetében leplezetlen nehezteléssel –, hogy volt egy kisebb nézeteltérésünk, és ő inkább úgy döntött, elmegy.
- Hogy mi van? – Az ábrázatomra színtiszta döbbenet költözik. Értetlenül állok a fejlemények előtt. Még azt is könnyebb lenne megemésztenem, ha Ian azzal hozakodna elő, hogy nemrég két zöld lényecske beszökkent az ablakunkon, és magukkal ragadták Madkinst. A pofázmányomról sütő csodálkozást látva, Ian zavarában újra összeborzolja fekete tincseit.
- Hogy mi van? – tagolom másodszorra is kezelésre szoruló degenerált módjára.
- Jól hallottad – szakad fel újabb fáradt sóhaj Wackerly torkából. Ezután lezártnak tekinti a témát, és visszatér az olvasáshoz. Megrökönyödve meresztem rá a szemeimet.
Mi okuk lett volna összeveszni? Eddig semmi problémájuk nem volt egymással. Sőt! Olyan jól kijöttek, hogy az már kezdett az idegeimre menni. A leghosszabb mosolyszünetük mindössze fél napig tartott, és az is Ian degenerált versenyzési mániájának a számlájára írható.
- Min kaptatok össze? – tudakolom lassan felolvadva a meglepetés okozta lefagyottságból.
- Semmi különös. – A grimasz a képén a mondottak ellenkezőjét sejteti. El nem tudom képzelni, mit tehetett Madkins, amitől idáig fajultak a dolgok…
- Hát jó! Akkor megyek, és megkérdezem Darylt.
- Már ha megtalálod – dünnyögi az orra alatt.
- Ezt meg hogy érted? – Szemöldökömet gyanakodva húzom fel.
- Semmi – hangzik el a következő terjedelmes felelet. Haverom ma nincsen túl közlékeny hangulatában. Még vetek rá egy rosszalló pillantást, aztán elindulok megkeresni Madkinst. „Már ha megtalálod.” Mit akart ez jelenteni…?


Az előtérből a szobákhoz induló lépcsősor alján megakadok. És most hova? Talán megint a futópályán vezeti le a feszültséget. Vagy rosszabb esetben ismét valamelyik fura fazonnal lóg. Értem ezt McGlone-ra meg Lendrow-ra. A csaj komolyan képes a legvisszataszítóbb alakokat bevonzani. Ehhez tehetség kellhet.
Megpillantom az említett kétméteres óriást az étkezőből felfelé tartani. Habozás nélkül lerohanom őt.
- Nem láttad Madkinst? – vágok rögtön a közepébe. Joshua felém fordítja unott pofáját.
- Nem. – Előregörnyedek egy enyhén csalódottságomban. Persze, hogy nem megy ilyen egyszerűen. Hát akkor irány a salakpálya!
- Darylt keresed? – csendül fel vöröske ismerős hangja a monstrum háta mögül. Előtipeg Lendrow takarásából. Szinte büszke vagyok magamra, hisz a szituációra való tekintettel még a Shimura orrán ülő, nevetségesen nagy, vastag keretes szemüveg sem képes kizökkenteni. Hevesen bólogatok válaszul. – Nemrég láttam bemenni Tyler szobájába. – Elakad a szavam. Jó, oké, néha érthetetlen okokból együtt múlatták az időt. Mellesleg itt külön kiemelném a múlt idő lényegességét. Na, de mit keresne most a szobájában?! Villámgyors hátraarccal otthagyom az óriást és a törpét, majd visszasprintelek az emeletre.

Remek! Szóval mégis az egyik hülyegyerekkel van. Fantasztikus! Ennek a lánynak tényleg nincsen semmi veszélyérzete? Könyörgöm! A két ipsének a homlokára van írva, milyen kockázatos a közelükben lenni. És ez hatványozottan érvényes Darylre, ugyanis ő végső soron csaj, vagy mi a fene. Rossz belegondolni, mit művelnének azok ketten, ha rájönnének Madkins titkára. A legborzasztóbb, hogy ez McGlone esetében elég egyértelműen megjósolható. Az igazgató kicsi fia köztudottan hobbijának tekinti a mindenféle nőcskék meghódítását. Jó, egy csöppnyit finoman fogalmaztam. Tyler nem éppen meghódítja a csajokat, sokkal inkább az ágyába csábítja őket.
Végigfut a hideg a hátamon, amint elképzelem szobatársamat totálisan gyanútlanul besétálni az oroszlán barlangjába. Gyorsítok a tempómon.
Félredobva minden illedelmességet továbbá alapvető udvariassági formulát, lazán berontok McGlone szobájába.

A kezem a kilincshez tapad, mintha vagy két tubus pillanatragasztóval kenték volna be. Ráadásul a lábaim is cserbenhagynak, nem visznek tovább egy centiméternyit sem. Egy mesefilmben minden bizonnyal lángok csapnának fel a szemgödrömben, és égnek állna a hajam a dühtől.


Tyler

Elbűvölten csodálom Darylt. Egyik karját a párnán nyugtatja a feje mellett, a másik a mellkasán pihen, és minden apró lélegzetvétellel felemelkedik egy kicsit. A bordó sötétítőfüggönyön átszűrődő fény egész varázslatos hangulatot kölcsönöz a jelenetnek. Nem mintha az ágyamban szundikáló Madkins látvány nem lenne már önmagában elég varázslatos.
Hogy képes valaki még elkenődött sminkkel, negyedórányi sírás után is ilyen gyönyörűen kinézni? Kész rejtély.
Elmélyülten analizálom egymástól enyhén elválló, formás ajkait. Hófehér, sima bőrét és a rálógó világosbarna hajtincseket, melyeknek a különleges megvilágítás vöröses színt kölcsönöz.


Röhejes, ám Daryl, aki nem mellesleg pasi, az első olyan személy, akit nem akarnék minél előbb eltávolítani a magánterületemről a reggel beköszöntével. Mi több, legszívesebben odaláncolnám az ágytámlához, nehogy elszökhessen. Oké, ez így elég furán veszi ki magát. Mégsem vagyok valami elvetemült perverz, hogy ilyenek jussanak az eszembe…
Daryl halkan felsóhajt álmában, és arcát enyhén felém fordítja. Tulajdonképpen miután beismertem magamnak: belezúgtam egy csávóba, mélyebbre már nem nagyon süllyedhetek. És ami az imént történt erőteljesen azt az érzetet kelti bennem, hogy mégiscsak jelentek valamit Madkinsnek. Kifejezetten megbízik bennem. Máskülönben nem omlott volna zokogva a karjaimba, ugye? Nem, biztosan nem. Kétség sem fér hozzá, azért csinálta, mert szüksége van rám.

Mikor észbe kapok, mindössze milliméterek választanak el tőle, hogy Daryl ajkainak érintését a sajátjaimon érezhessem. Ezúttal nem valami hülye baleset miatt. Ezúttal azért, mert komolyan meg akarom őt csókolni. Szarok rá, hogy felébredhet. Elegem van ebből a játszadozásból, és nem fogom ilyesmik miatt emészteni magamat. Kiélvezem a pillanatot, hiszen ez sem fog örökké tartani. Magamat ismerve pár hét után megunom ezt a hóbortot is, és kiszeretek Darylből, visszatérve régi, megszokott nőcsábász énemhez. Szóval, ennyit erről.
Ajkamat az övére tapasztom. Élvezem a forró érintését, és egyre többet követelnék, azonban a legrosszabb pillanatban kicsapódik az ajtó. Felemészt néhány másodpercet az erőlködés, hogy végre el tudjak szakadni Madkinstől.

A küszöbömön álló, szőke ficsúr képén jól ismert kifejezés köszön rám vissza. Ugyanaz a fékevesztett őrület, ami annak idején a színpadon fogadott. Felkészülök a következő lépésre, mely elég pontosan kikövetkeztethető figyelembe véve a két szituáció hasonlóságát és Daryl szobatársának vérmérsékletét. A rám rontó srácot és a felém lendülő öklöt így felkészülten fogadom. Tenyeremmel hárítom az ütést.
- Ezt inkább rendezzük le kint – biccentek a békésen szuszogó Daryl irányába. Hagner a fogait csikorgatja, lerí róla, mennyire szeretné itt helyben kiverni belőlem a szuszt. Végül hosszas mérlegelés után, ujjait továbbra is ökölbe szorítva, megindul kifelé. A folyosóra érve, becsukom magam mögött az ajtót, hogy elszigeteljem tőlünk és az esetleges zajoktól az igazak álmát alvó Madkinst.
- Mi a büdös francot képzelsz te magadról?! – üvölti teljesen kikelve magából a szőkeség. Arca a dühtől rikító piros színben pompázik.
- Nem hinném, hogy ez rád tartozik.
- Tojok rá magasról, mit hiszel! Te éppen letámadtál valakit, miközben az illető aludt! És ha nem tudatosult volna benned eddig, akkor közlöm, hogy egy pasiról van szó!
- Rám tartozik, kihez vonzódom. – Gúnyosan felkacag. Karjait összekulcsolja mellkasa előtt, gyilkolási vágytól ködös tekintetét rám szegezi.
- És az nem jutott eszedbe, hogy ebbe talán Darylnek is lenne némi beleszólása? – kérdi alig leplezett lenézéssel a szavai mögött. Jó, tulajdonképpen baromira nem volt jogom azt tenni, amit tettem, és ezt mindketten tudjuk. Viszont nem fér a fejembe, hogy jön ő ahhoz, hogy engem bíráljon. Lehet dühös, senki nem tiltja meg, de normális ember nem ver szét valakit hasonló miatt, ha csak az áldozat nem a barátnője, esetleg húga. Márpedig neméből adódóan Madkinsre ezek közül egyik sem illhet. Hacsak…
- Ti ugye nem…? – Hagner értetlenül, összeszűkült szemekkel mered rám. Néhány pillanat múlva leesik neki, mire próbálok utalni.
- Nem – feleli teljes határozottsággal. Fellélegzek, talán egy kicsit túl látványosan. – Ettől ne legyél boldog! – vágja hozzám változatlan megvetéssel. Sanda gyanúm szerint rengeteg ellenségre tehetek még szert, amennyiben ezt így folytatom. Erre mondják, hogy a szerelem nem csupa boldogság meg rózsaszín felhő?
A szőke vakarcs mintegy fenyegetően megropogtatja ujjai ízületeit, mielőtt felteszi a nagy kérdést.
- Mit keres Daryl a szobádban?
- Nos, eléggé maga alatt volt, mikor rátaláltam a folyosón az összecsomagolt bőröndjével. – Az utolsó két szót tudatosan kihangsúlyozom, azt sugallva: itt nem én vagyok az egyetlen rossz fiú.
Amúgy meg lehetetlenség nem észrevenni, hogy ez a srác szintén lányként kezeli Darylt. Ebből tehát egyértelműen következik a megállapítás, miszerint nem is velem van a baj, hanem Madkinsszel.
- Összecsomagolt bőrönd? – ismétli meg eltátott szájjal. Végszóra megjelenik a szomszédos szoba ajtajában a másik srác is. A méregzsák számonkérően pördül meg a tengelye körül, és lesújtó pillantásaival ezúttal Wackerlyt bünteti. – Még, hogy semmi különös! – dörmögi halknak szánva a megrovást. A válla felett figyelmeztetően hátrasandít rám, majd félrevonja a haverját.
- Na, idefigyelj, Ian! – suttogja neki a kelleténél hangosabban, így minden egyes szó színtisztán eljut hozzám. – Nekem ma fellépésem van, úgyhogy csak holnap jövök vissza. Nem érdekel, min kaptatok össze ti ketten, de merem ajánlani, hogy mire visszajövök, oldjátok meg. Holnap belépve az ajtón azt szeretném, ha békés atmoszféra fogadna engem. Világos? – Kissé röhejesen fest a kép, amint az egyébként centiméterekkel alacsonyabb srác a falhoz szorítja a társát, aki ráadásul elég engedelmesen tűri is a bánásmódot.
- De…
- Semmi de! – szakítja félbe azonnal már normál hangerővel. – Szépen felébresztem Madkinst, és visszaviszem a szobába a csomagjaival együtt. Aztán ti leültök, és békésen megtárgyaljátok ezt az egész baromságot bármiről is legyen szó! – Ellenkezésre még csak lehetőséget sem biztosít, rögtön nekilát a mondottakat véghezvinni. Wackerly arcán tisztán látszik, mennyire nincs kedve a programhoz. Körülbelül olyan lelkesedéssel fogadja az ötletet, mint én.
Hát, mindenesetre szép volt, amíg tartott…


Ian

Ahogy a szemközti ágyon felhúzott térdekkel kuporgó Madkinst szemlélem, hirtelen elképzelhetetlennek tűnik, hogy a francba nem vettem én eddig észre ilyen volumenű dolgot. A határozottsága váratlan tovaillanásához esetleg lehet némi köze a heves reakciómnak. Talán kiszolgáltatottnak érzi magát, amit teljesen meg is értenék. Nem tehetek ellene semmit, megesik rajta a szívem.
Az szintén elég tiszteletreméltó, hogy végül mégis beavatott engem a részletekbe. Az elbeszélés terjedelmét valamint aprólékosságát figyelembe véve, nem sok mindent hagyhatott ki.

Tenyereimet hátra csúsztatva a matracon, rájuk támaszkodom. Daryl várakozóan mered rám a következő lépést mérlegelve. Összevont szemöldökökkel merengek az utóbbi hónapok eseményeit visszapörgetve fejben.
- És izé… a havi… nos, tudod. Azt mégis, hogy intézted? – makogom. A zavarom nem állhatja útját a kíváncsiságomnak. Minden apró trükk érdekel, amivel egész eddig sikerült rászednie engem. Meg igazából mindenki mást is. Tulajdonképpen csupán ez vígasztal: a tény, hogy nem én vagyok az egyedüli barom, akivel a bolondját járatta egy csaj. Egy a jelek szerint szegény családból származó, totál hétköznapi lány.
- Öhm… Komolyan erről akarsz beszélni? – tudakolja enyhe meglepettséggel a tekintetében. Alsó ajkamat beszívva, sürgetően bólintok. – Hát… elég egyszerűen. Csak zsebkendőbe csomagoltam a betétet, aztán egy szatyorba gyűjtöttem őket a bőröndömbe. Mielőtt kiürítették volna a nagy konténereket szépen kivittem a szatyrot. Ennyi.
- Szóval nem a pedánsságod miatt volt – állapítom meg elgondolkozva.
- Nem.
- És a korai kelés, meg mikor késtél az étkezésekről…?
- Az a zuhany meg az öltözködés végett volt.
- És komolyan állandóan férfi alsót hordtál? – Kezdek belelendülni a faggatózásba. Lelkesen törökülésbe húzom a lábaimat, és előrébb hajolok. Daryl kicsit elengedi magát, és felhagy a védekező pozíció fenntartásával.
- Mikor megvolt, húztam alá bugyit – von vállat. Egyébként meglepően közlékeny, nem hinném, hogy különösebben kínosan érezné magát. – A szennyest meg akkor intéztem, mikor hétvégén szabad volt a terep. – Elismerően bólogatok. Komoly szervezést igényelhetett mindez. Újra felidézve az imént hallott történetet, úgy érzem, ideje komolyabb kérdésekkel bombázni őt.
- Akkor ezek szerint fogalmad sincsen, miért ajánlotta fel az ösztöndíjat az igazgatónő?
- Még gyenge tippem sincs. De jó lenne kideríteni.
- És biztos vagy benne, hogy Tyler nem tudja? Mármint lehet, hogy az anyja elmondta neki.
- Kétlem. Mrs. McGlone nem az a fajta. Meg Tyler sem úgy viselkedik, mint aki tudja. Bár azok után, amit az előbb rendeztem… - Az ajkát harapdálva pásztázza tekintetével a padlót. Végül a hosszú, néma őrlődést saját maga fejbevágásával koronázza meg.
- Miért, mit csináltál? – puhatolódzom, az érdeklődésemet igyekezve legalább egy minimálisan palástolni. Madkins erőteljesen megrázza a kobakját, mintha ezzel kitörölhetné az esetnek még az emlékét is.
- Inkább ne beszéljünk róla. El fog tartani egy darabig, mire újra felépítem az imidzsemet. Meg ott van az a hülye szépségverseny is…
- Gyönyörű voltál a színpadon – csúszik ki a számon véletlenül. Furcsa megjegyzésem kikerekedett, csodálkozó szemeket eredményez. Daryl sokáig rejtőző női mivolta kitör a másodperc tört részére. Halványan mosolyogva a füle mögé tűri rövid frizurájának egy kósza tincsét. A pillanatot hamar halálra ítéli Madkins feleszmélése, melyet egy kiegyenesedő hát, és a nosztalgikus érzéseket ébresztő, semmitmondó pofa felöltése követ.
- A flegmaság mire fel? – Értetlenül pislog rám párat.
- Ja! – esik le neki, mire céloztam. – Gondoltam kisebb az esélye a lebukásnak, ha senkihez nem kerülök közel. Az unalmas, apatikus emberek meg nem éppen azok a népszerű típusok. – Ebben egyet kell vele értenem.
De végül csak nem jött be ez a stratégia. Úgy értem, egy idő után automatikusan elkezdett szétfoszlani a rideg érdektelenség leple, amit magára borított. Azt hiszem, ez nagyrészt Davis érdeme lehet. Mondjuk nem különösebben emlékszem, mit kellett tennie ennek érdekében.
- Ha Davis tudná… - mondom ki hangosan a gondolataimat.
- Őszintén szólva, teljesen abban voltam, hogy ha valaki le fog engem leplezni, akkor az ő lesz.
- Miért? – futnak össze szemöldökeim a meglepettségtől.
- Hát… - A két ágy közötti éjjeliszekrény irányából hangos rezgés érkezik. Daryl ráérősen feltápászkodik, és felveszi a telefont.
- Szia, anya! – szól bele némi megkönnyebbültséggel a hangjában, melyet ezúttal a legkevésbé sem próbál férfiasabbá tenni. Végig halovány mosollyal a szája szegletében hallgat, néha hümmög párat.
- Oké, értettem. – Megszakítja a vonalat, és visszahuppan eredeti helyére.
- Történt valami?
- Csak a tavaszi szünetről volt szó. Hol is tartottunk? – kérdi teljes fesztelenséggel. Ez a közvetlenség azt az estét juttatja eszembe a sí táborban. Nem csoda, hogy akkor olyan könnyedén elcsevegett velem. Végül is végre nem kellett hazudoznia.
- Éppen azt akartad megosztani velem, miért hitted, hogy pont Davis fog leleplezni téged – emlékeztetem készségesen. Daryl ábrándosan felkémlel a plafonra, enyhén csücsörít.
- Ez egy elég hosszú történet, én meg még mindig érzem a másnaposságot – mondja végül vigyorogva. – Nem ugranál át a kávézóba egy jó erős espressóért? Meg mondjuk valami nasiért. – Az újonnan megismert hatalmas igazság hülye módon formálja át a látásmódomat. Noha Madkins határozottan nem rebegteti a szempilláit, én azért szépen beképzelem magamnak. Így már képtelenség ellenkezni.
- Oké – sóhajtom megindulva. – De utána lesz még egy csomó kérdésem! – Figyelmeztetően rászegezem a mutatóujjamat. Gyorsan belebújok a csukáimba.
- Hé, Ian! – állít meg a küszöbön. Visszafordulok felé. A vonásai lágy nyugalmat tükröznek, amitől újra kedvem támad a falba vágni a fejemet, amiért korábban nem szúrt szemet a túlzott nőiessége.
- Igen?
- Akkor nincs harag, ugye? – Megkönnyebbült mosolyra szalad szám. Valahogy vártam már, hogy valamelyikünk kimondja a varázsszavakat. Lassan nekem fájt mérgesnek lenni Darylre. Viszonylag hamar megbarátkoztam a nagy fordulattal, pedig kezdetben olyan zavaróan rosszul érintett. Mégiscsak ritkán verik át ennyire az embert, főleg olyan, akiben megbízott.
- Nincs harag – jelentem be hivatalosan is. Megkönnyebbülten csukom be magam mögött az ajtót.


Basszus! – esik le a tantusz, mikor már a rendelt itallal és keksszel a kezemben tartok visszafelé a kollégium épületébe. Akkor most tulajdonképpen egy lánnyal versengtem egész idáig?! EGY LÁNNYAL! Hát ilyen nincsen! Mekkora gáz már!
Fokozandó a megaláztatást egyetlen egyszer sem sikerült fölé kerekednem. Milyen rohadt ciki… Mindjárt elsüllyedek a föld alá. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Önsajnálatomba burkolózva, lagymatagon nyomom le a kilincset. Minden agykapacitásomat bevetve, arra koncentrálok, miként nézzek ezután Daryl szemébe, illetve a tükörbe. Valójában, az, hogy egy csajjal vetélkedtem, még nem is olyan halálosan megalázó, sokkal rosszabb, hogy egyetlen téren sem sikerült győzelmet aratnom.
Jó, nyugalom. Valahol, nagyon-nagyon mélyen belül biztosan tudtam, hogy egy nővel állok szemben, ezért ösztönösen könnyedén vettem. Ez lehet a magyarázat. Most, hogy így sikerült erőt öntenem magamba, már könnyedén vehetem a következő akadályt.

Lendületesen kitárom az ajtót, és mint a nemzet hőse, felemelt fővel, két pohár kávét egyensúlyozva az alkaromon, betoppanok. Csalódottan nyugtázom, hogy Madkins nem lehetett szemtanúja a belépőmnek. Megszabadulok az italoktól illetve az édességtől, és nagyon illedelmesen bekopogok a fürdőbe. Semmi válasz. Apránként eluralkodik rajtam a felismerés okozta ijedelem. Benyitok a fürdőszobába, csak hogy biztosra vegyem: szobatársam nem tartózkodik ott. Már végleg elhatalmasodik rajtam a kétségbeesés, ahogy szabályosan feltépem a középső szekrény ajtaját. Teljesen üres. A padlón szintén hiába kutatom a bőrönd nyomait, az éjjeli szekrény fiókja csakugyan kiürítve. Elernyedten rogyok le Daryl szépen bevetett ágyára, melyen összehajtogatva ott pihennek a ruhák, amiket kölcsön adtam neki. Ezt nem értem…
Néhány pillanatnyi éledezés után talpra pattanok. A lifthez rohanok, ám a hülye felvonó túl lassú, ezért végül a lépcsők mellett döntök. Tőlem soha nem látott sebességgel leszáguldok az előtérbe.
- Látott itt egy fiút bőrönddel? – Az ősz öregember rémülten összerezzen a porta üvegfala mögött.
- Éppen az imént ment el – morogja az újságja felett kikukucskálva. Lélekszakadva kiügetek az udvarra, a hatalmas, félig nyitott vaskapun át kirontok az utcára. A sebesen távolodó, fekete autó eltűnik előttem a kanyarban, a fák takarásában. Lihegve a térdemre támaszkodom.
- A francba, a francba, a francba! – sziszegem, közben a hajamat tépem.