Időnként mind hozunk rossz döntéseket, amikor árnyakat követünk.

Néha ez szó szerint igaz.

A sötétség nem azért félelmetes, mert nem látsz semmit, hanem éppen amiatt, hogy azt nem látod, amit kellene. Azt, aki a sötétségben rejtőzik, és talán rád vadászik.

A falka hangja mindenfelől visszhangzott, jelezve, hogy ez az éjszaka az övék. Vonyításuk a helyzetükről árulkodott, mindössze néhány kilométerre voltak a hegyek felé, talán a másik falka területének határnál. Eszembe jutott, hogy Mary azt javasolta, fogadjam el őket. Azonban azt nem sejthette, hogy végül a lelkem köré épített falak mekkora akadályt fognak jelenteni. Bár az is igaz, ezekről csak én tudhattam. Beletörődtem, hogy Elise olyan, amilyen, majd abba is, én milyen vagyok: semmiképpen nem ugyanaz, aki egykor idejött egy poros nyári délutánon.
Ugyan nem szűnt meg egyszerre minden ellenállás, de a vágy, hogy értsem a farkasokat, erősebbnek bizonyult. Hiszen képes vagyok rá.

Először csak el-elhaló suttogás, majd képek és benyomások tolakodtak a gondolataim közé. Valahogy köztük voltam, ugyanakkor nem tartoztam közéjük. Nem voltam farkas. Éreztem a mancsuk alatt a deres avar roppanását, vagy azt, hogy milyen az éhség, a játék, a vita a társakkal. Meglepően ártatlan és őszinte volt minden a maga nyersségével. Nem figyeltem, merre megyek, hiszen általuk én is ismertem az erdőt, közben pedig tisztában voltam vele, milyen messze járok a háztól. Tényleg biztonságban éreztem magam.
Boldognak tűntek, miközben velük együtt engem is elégedettség szállt meg. Talán épp ezért volt olyan vérfagyasztó a felismerés, amikor vészjelzésbe váltott üvöltésük, és csak ekkor nyomult felém egy eddig elfojtott, dühödt, de kristálytiszta ösztön: a gyilkolás.
Egyszerre játszódott vissza bennem a jelenet, amikor nagynéném megemlítette a fiúk üzenetét az idegen farkasról, és az a fehér villanás, ami valójában közel sem volt annyira fehér, mint Heine farkasbundája.

Megmerevedtem a fagyos némaságban. Éreztem a jelenlétét, de nem mertem körülnézni, mintha ettől bármi jobb lett volna. Holott tudtam, hogy késő: mellettem az egyik bokor megzizzent, amikor a világos szőrű farkas előlépett.

Csak semmi hirtelen mozdulat.

Ösztönösen, végtelenül lassan kezdtem hátrálni. Azonnal rájöttem, hogy ez a farkas a másik falka tagja. Loncsos, zilált bundája és betegesen csillogó szeme is ismerősnek tűnt, és egyre erősödött bennem a gondolat: rá kell jönnöm, honnan.
A gyilkolásra kész vadász viszont nem akadt fenn semmin. Nyilván nem akarta elsietni a dolgokat, elvégre már korábban széttéphetett volna, amikor ennyire sem figyeltem. Eldöntötte, játszik velem. Elcsalt a háztól, kellő türelemmel megvárta, amíg elég messzire követem, és most mindketten tudtuk: nem futhatok el. Bár Seneca szerint nem bánthatnak, ezt a farkast ennyivel nem állította meg.

Hiszen ott találkoztunk! Akkor még ember volt.

Nestor.
Az őrült.
Az omega.

Valamiért minden egyértelműnek látszott, és sírhatnékom támadt, amiért esélyt sem adtam az ösztöneimnek. Heine biztosan a szememre vetné, hogy igaza volt, én meg örömmel értenék vele egyet. Azonban most egyedül kellett szembenéznem ezzel a helyzettel. Talán életem utolsó hibájával…

Ráérősen, de fenyegető magabiztossággal közeledett felém, tudtomra adva minden mozdulatával, itt ő az úr. A gondolatai hozzáférhetetlenek voltak az azokat átitató vérszomjtól. Próbáltam megőrizni a hidegvérem, de a pánik méregként terjedt szét az ereimben. Nem akartam, hogy éppen ő, éppen itt érjen utol.
Lábai alatt hidegen roppantak a lehullott levelek, lépteink szinkronja hangosan verődött vissza a fák között. Pár méter volt már csak köztünk, amikor egy fa törzsének ütköztem hátulról, és sejtettem, mi következik.
Hirtelen vett lendületet, hogy nekem rontva a földre döntsön, ha pedig már ott leszek, nincs több esélyem.

Nem adhattam fel ilyen könnyen, nem akartam. Reflexből elvetődtem az útjából, de csak arra volt elég időm, hogy feltérdeljek. Nestor talán meg sem lepődött, vagy egyenesen mulattatta kétségbeesett küzdelmem, amint pontosan egy magasságba került a tekintetünk. Visszafojtva vicsorgott, szájából nyál fröccsent az arcomra, miközben kényelmesen körbesétálta félelemtől bénult alakom. Minden egyes rezzenésében ott rejtőzött a kitörni készülő gyilkos. Képtelen voltam mit tenni. Amikor mögém ért, éreztem a tarkómon forró leheletét, és behunytam a szemem.

Lehet, sokáig nem találnak majd rám.

Szinte éreztem a húsomba vájódó fogakat, de egy váratlan lökéstől elterültem a földön. Sikoltást hallottam, ami nem is hasonlított a saját hangomra, majd vártam a fájdalmat, azonban a folytatás elmaradt. Néhány rémült pillanat után eszméltem rá, mi is történik körülöttem. Egy sötétszürke bundájú farkas ugrott Nestor és közém, most pedig a két állat támadt üvöltve egymásnak. A rettegéstől nem mertem másfelé nézni, mert tudtam, az eredménytől az én életem is függ. Futnom kellett volna. Elmenekülni és másra hagyni. Mégis maradtam.

Rémisztő csatazaj és nyüszítés töltötte be az erdőt. A falkát már sehol sem hallottam. Mindkét állat a másik nyakára támadt, és bár a megmentőm tűnt nagyobbnak, Nestort valami egészen más hajtotta, ami sokkal elszántabbá tette. Ellenfelébe harapott, ezzel épp elég időre lebénítva, hogy kihasználja a lehetőséget, és immár játék nélkül, befejezze rajtam, amit elkezdett.

Azonban nem volt kellően gyors. Védekezőn magam elé kaptam a kezeim, de így is láttam a fehér bétát, mikor elővillanva a semmiből, hajszálpontosan torkon ragadja a megvadult Nestort.
Nem tartott sokáig, amíg az omega kivérzett a halálos sebből. Pár perc múlva megremegett, majd egy utolsó hörgés kíséretében, végleg kimúlt. Heine a végső pillanatig a földön tartotta, miközben a bundája foltokban feketére festődött.

Dideregve egy fa tövébe húzódtam, és tudtam ugyan, hogy ezúttal Heine áll velem szemben, mégis a gyilkost láttam. Nem akartam a fejébe látni, csak eltűnni innen. Elég volt a tekintetünknek találkoznia, hogy elég erőt gyűjtsek, és tűnődés nélkül menekülőre fogjam. Arcomba ágak csapódtak, az egyik papucsomat elhagytam, ráadásul az izmaim teljesen átfagytak, így közel sem voltam olyan gyors, mint szerettem volna. Hallottam a farkasokat a bokrok között suhanni, és hallottam őket a fejemben is. Már messziről láttam a házat, ami pont ugyanolyan nyugodtan állt ott, mint mikor elindultam. Olyannyira belemerültem a gondolatba, hogy megbotlottam valamiben, és már csak a súlytalanság rövid pillanatát éreztem, mielőtt teljesen kifeküdtem volna a jeges sárban. Ez épp elég volt, hogy észbe kapjak, és befejezzem az értelmetlen menekülést.
Hiszen ő csak segített.

Felálltam, majd horzsolt tenyeremmel gépiesen leporoltam magam. Mögöttem halk mancsok követtek, mire nagy levegőt vettem, és lassan felé fordultam. Heine nem jött tovább, csak leült velem szemben, több métert hagyva kettőnk között. Szótlanul figyeltük egymást, egyetlen kósza gondolat sem siklott közénk, ennek ellenére ő tudta, hogy félek tőle, én pedig tisztában voltam vele, mennyire bizonytalan ettől. Tettem egy lépést, mire habozva ő is közelített.

Sosem fogok megbízni benne, ha most elfutok.

Meggondolatlan ötlettől vezérelve, térdre ereszkedtem, és várakozón behunytam a szemem. Heine értette, de nem siette el a békekötést. Körbejárt, alaposan végigszaglászott, hagyta, hogy megszokjam a jelenlétét. Ez az egyetlen gesztus elég volt. Éreztem leheletét és a mindent betöltő farkasszagot, amikor bocsánatkérőn ölembe hajtotta fejét, aztán lefeküdt, majd körém csavarodott, hogy ne fázzak annyira. Óvatosan megérintettem a bundáját ott, ahol fehér volt, majd egy sötétebb, összetapadt szőrcsomót is. Nevethetnékem támadt a gondolatra, amikor azon kezdtem tűnődni, vajon hogy fog ez kijönni belőle? Mintha az én dolgom lenne…
Azonban mindez nem változtatott a tényeken.
- Meg kell beszélnünk.

„Nem ma” – súgta vissza.

¤
¤

Másnap hullafáradtan bóbiskoltam végig az órákat. Nem tett jót az éjszakai kirándulás, de a kimerültségtől legalább nem tűnődtem sokat Nestor halálán sem. Próbáltam láthatatlanná válni matekórán, különösen, amikor a vizsgákon is előforduló feladatokkal traktált a tanár. Semmi kedvem nem volt ehhez, nem mintha bármikor lett volna. Miközben Daniel szívszaggató pillantással esdekelt segítségért a táblánál, én inkább az udvart és a kint röplabdázó osztályt figyeltem. Most éppen Grace-nek is ott volt órája. Feltűnt, hogy a karjáról lekerült a gipsz, ennek ellenére egyedül üldögélt a kispadon. Minden bizonnyal őt is kinézhetik, elvégre jelen volt azon az éjszakán, ez sosem volt titok. Ha engem meggyanúsítanak, az ő szerepe szintén megkérdőjeleződik.

A suli után nem vágytam másra, csak hogy ledőljek pár órára. Ezúttal örültem neki, hogy nincsenek otthon a fiúk. Jeges szellő fújdogált, amíg a parkolóban várakoztam egyre türelmetlenebbül. Talán ideje lenne új megoldást találni a hazajutásra. Mary késett, és épp a mobilom után kutattam, hogy felhívjam, amikor valaki megszólalt mellettem.
- Egyre több furcsaságot találok körülötted – mondta Grace. Zöld, kötött sapkája alól kilógott kislányosra font vörös haja.
- És úgy érezted, hogy ezt a részeredményt mindenképpen meg kell osztanod velem?
- Minél több idő telik el, annál biztosabban emlékszem, hogy te csináltál valamit a farkasokkal.
- Van ilyen. Úgy hívják, őrültség. Kivizsgáltak elég alaposan? – gúnyolódtam. Egészen eddig én akartam békülni vele, de egy ideje rájöttem, ennek semmi értelme, most pedig már csak a dac szólt belőlem. Másrészről hogyan is mondhattam volna el neki bármit?
- Sosem beszéltél arról, hogy mi történt Chicagóban – jegyezte meg keserűen.
- Tudsz már róla, nem igaz?
- Mindenki tud.
- Ez lenne a problémád? Szerinted azért közösítenek ki, mert velem barátkoztál, vagy Dean az oka, amiért ott voltál, amikor meghalt? Persze az is lehetséges, hogy csak azért utálnak, mert mindig is így voltak vele. – Nyilvánvalóan tudtam, hogy ezzel öv alá ütöttem. Nem néztem rá, de hallottam, amint bent reked a levegője, aztán mégis összeszedte magát.
- Szemét vagy.
- Az – feleltem váll rándítva. Próbáltam úgy tenni, mintha vadul keresnék valamit a telefonomon, holott csak szerettem volna minél érdektelenebbnek tűnni.
- Ki fogom deríteni, hogy mi folyik itt.
- Mindent bele.
Már láttam a sarkon befordulni Mary piros Fordját, de Grace még mindig mellettem állt. Felnéztem, és lerítt róla, hogy hezitál valamin.
- Van még valami? – kérdeztem hűvösen.
- Nem, nincs – morogta, majd kissé csalódott tekintettel hátat fordított, és elment. Épp, amikor a nagynéném leparkolt előttem.

¤

Otthon egy gyors ebéd után tényleg bemásztam az ágyba. Mary szerencsémre nem erőltette a házimunkát, és az éjszaka történtekből sem vett észre semmit. Nem is tudtam volna mit mondani. Kicsit hiányzott az élet a házból, de ez egészen eddig fel sem tűnt. A mindennapi bosszúságok és időnként vicces pillanatok szereplői jelenleg az erdő fái között rejtőzködtek farkas alakban. És ő is velük van.
A sarokba dobott táskámban csengeni kezdett a telefonom, azonban nem volt kedvem kimászni érte. Talán Grace…
Félálomban az ablakon beszűrődő fénybe bámultam, mire lassan öntudatlanságba zuhantam.

¤

Álmomban a nap eseményei pörögtek újra, és köztük Grace valahonnan megtudta az igazságot. Nem haragudott rám, sőt, mintha megkönnyebbült volna, majd ő is farkas lett, aztán a falka tagjai többé nem változtak vissza emberré. Nem hittem, hogy bármi fájhat annyira, mint az elvesztésük. Magam előtt láttam Heine szürke farkasszemeit, amint idegenként néz rám, aztán hátat fordít, és végleg belevész az erdő sötétjébe. Én pedig bárhogy szerettem volna, nem mehettem vele...
Halk dúdolást is hallottam, de ez sokkal idegenebbnek tűnt az álom többi részéhez képest.
- Ideje ébredni – suttogta egy női hang, majd megpöckölte a fülem.
- Hagyjál – morogtam csukott szemmel.
- Nem azért utaztam ennyit, hogy most kómálj nekem.
- Ki utazott? – kérdeztem vissza nyűgösen.
- A húgod.

Azt hittem, még mindig alszom. A tudatom csak lassan lopakodott vissza, de amint felfogtam, hogy mit hallottam, rémülten ugrottam fel az ágyban. Hanna duruzsolt a fülembe. Elégedett vigyora pont olyan volt, mint mindig, ellenben divatosan nyírt, sötétszőkére festett haja újként hatott. Barna szemei izgatottan csillogtak, száját közben alig láthatóan, ugyanakkor a rá jellemző módon beharapta, ezzel azt kérdezve: „mit szólsz?”.
- Mit keresel itt? – csúszott ki először a logikus kérdés.
- Gondoltam meglátogatlak – huppant mellém, majd alaposan körülnézett a szobámban. – Takaros. Különben nem ártana, ha a mobilod néha felvennéd, sok időt megspóroltál volna nekem.
- Hogy jutottál el ide? – firtattam tovább, figyelmen kívül hagyva a megjegyzését.
- Tudtad, hogy Wolfvalley sok térképen nincs is rajta? Busz nem jön ide, se semmi más, szóval az utolsó száz kilométer stoppoltam. Nem volt túl kényelmes. Ráadásul mennyi fura alak kaphat manapság jogsit?!
- Úristen! – nyögtem. – Normális vagy te?
- Ugye ez nem ragályos? Mármint ez a vidéki stíl, amit itt nyilvánvalóan magadra szedtél… Elég poros hely ez Chicagóhoz képest.
- Honnan szerezted meg ezt a címet?
- Anyánk leveleiből, amit apunak küldött. Mázli, hogy nem költözött el. Persze a nagyi mindent próbált elrejteni, de azért megtaláltam. Sejtettem egy ideje, hogy hazudozik. Már az is feltűnő volt, amikor megtiltotta, hogy felhívjalak. Nem mintha, te telefonáltál volna.

Nagyot sóhajtottam, miközben felkeltem, majd az íróasztalomnak dőltem. Sejtelmem sem volt, mihez kezdhetnék.
- Maryvel beszéltél már? Tudják, hogy itt vagy? Hol vannak a cuccaid? Mégis meddig maradsz? A rohadt életbe, hogy képzelted ezt?
- Cseszd meg, Erin! – fakadt ki. – Pont azért jöttem el otthonról, hogy ne próbáljanak minden percben kioktatni, erre te ott folytatod, ahol ők abbahagyták!
- Miért, véleményed szerint, hogy kellene reagálnom?
- Elég éhes vagyok, szóval kezdhetnénk a kajával.
- Pompás.

A húgom pontosan úgy viselkedett ebben a környezetben, ahogy arra számítottam. Semmit nem változott azóta, hogy utoljára láttam, bár tudnom kellett, én is jelentősen hozzájárultam ahhoz, hogy ilyenné váljon. Ahogy lefelé mentünk az emeletről, alaposan szemügyre vettem. Túl sovány volt, és legalább fél fejjel alacsonyabb, mint én. Tökéletesen illett volna egy városi látképbe, de kevésbé a szerénynek mondható nappalink közepére. Vajon Mary és Elise ugyanezt gondolta rólam, amikor először találkoztunk?

A konyhában Hanna hamar felfedezte a dolgokat. Minden szekrénybe és fiókba benézett, miközben a tegnapi maradékot kotortam elő a hűtőből.
- Csak hogy tudd, nem eszem meg a húst – figyelmeztetett.
- Na ne mondd – cöcögtem, és ameddig nem látta, kiválogattam a süt zöldségek közül a nagyobb húskockákat. Talán nem is veszi észre. Bevágtam az egészet a mikróba, és szembefordultam a kíváncsi tekintetű Hannával.
- Szóval, mizujs errefelé? Milyen itt élni Chicagóhoz képest?
- Történt valami? – tértem a tárgyra. – Mármint odahaza.
- Kellett volna?
- Azért valamiért csak leléptél – világítottam a jelen helyzetre. Biztosan nem ok nélkül dobbantott a nagyitól.
- Kicsaptak a suliból. – A ránk telepedő csendet csak a verandán szöszölő Mary törte meg. – Most mi van? Téged is kirúgtak, Erin.
Erre nem tudtam mit válaszolni, végtére is nem voltam valami jó példakép.
- Elise nagyon fog örülni – sóhajtottam faarccal.
- Elise? Ja igen, anyánk. Ő hol van? – érdeklődött Hanna körbenézve, mintha a szekrényben rejtegetném.
- Pár nap múlva jön.
- Dolgozik?
- Valami olyasmi – hazudtam. Újabb kérdések halmaza vetődik majd fel ezzel, és a legfontosabb: mennyit tudhat Hanna? Mary odakint hangosan levert valamit, és ez már felkeltette a húgom érdeklődését is.
- Ő kicsoda?
- A nagynénénk – feleltem reflexből, amikor a mikró csilingelt. Konyharuhával próbáltam megfogni a forró tányért, de mire visszafordultam az asztalhoz, Hanna eltűnt. Pontosan tudtam, hova ment, viszont esélyem sem volt megállítani.

A bejáratnál értem utol, amikor még éppen elkaptam az eszményi pillanatot, ahogy Maryvel egymásra csodálkoznak. A húgommal tökéletes ellentétek voltak, és ez legbelül egy kis elégedettséggel töltött el. Hanna túljátszott meghatódottsággal borult a meglepettségtől ledermedt Mary nyakába, miközben a lányt ismerve, fenemód örülhetett neki, hogy mekkora felfordulást csinált ezzel.

Valójában a kérdés sokkal inkább az volt, Elise mit fog szólni ehhez? Az időnk hamarosan lejár, közben pedig nehéz lesz bármit is titokban tartani.

És ki tudja, mi lesz, amint véget ér a telihold?