Hatalmas változás előtt áll a lelkem,
De csak az ajtót sikerült meglelnem,
Be azonban még nem nyitottam, nem merek,
Félek, hogy az új világ majd eltemet.

Nem tudhatom, hogy mi vár reám odaát,
Talán gaz hazugság, vagy tán nagy csodák,
De míg nem érzem, hogy szíven kész az útra,
Várok, várok a kedves, hívó szóra.

Selymes hangot képzelek el, mely egyre hív,
Olyant, amelytől megdobban minden szív,
Csodás áldást, valós reményeket, csendet,
Mely szavak nélkül ígér szép életet.

Nyugalomra vágyom, nem szomorúságra,
Hogy ne legyek lelkem védőburkába,
Világot látnék, elképesztő képeket,
Átélnék szenzációs élményeket.

A mostani, régi világom unalmas,
Kicsi, míg a másik olyan hatalmas.
Megismerésre vár, és nagy kalandokra,
Méltó elcsépelt, de igaz szavakra.

De mit ér odavágynom, hogyha így félek?
Mennyivel jobb, ha magányomban élek?
Semmivel! Sőt, így talán még fájdalmasabb,
Az új világ istene irgalmasabb.

Nem érdemes arra gondolni, hogy félek,
Megvéd szívem, míg hiszek és remélek.
Útra kelek hát, hisz hív egy másik élet,
Belépek, mint egy új, megtisztult lélek.