Davis

Az utóbbi időben az elvonási tünetek teljes skálája megmutatkozott rajtam. A teljesítményem a táncedzéseken zuhanórepülésbe kezdett, a többi tantárgyból elért érdemjegyeim meg szépen követték.
Már két hete vége a tavaszi szünetnek, és ő még mindig sehol. Több mint egy hónapja színét sem láttuk.
Daryl hiánya teljes letargiába kergetett, amit ráadásul nyálas gondolatok kísérnek. Szinte csöpögök. A minap például felmerült bennem a tökéletesen elcsépelt kérdés: hogy tudtam eddig Madkins nélkül meglenni? Mégis milyen épeszű pasinak jutna ilyen az eszébe? Mint valami szappanopera-szökevény. Az ilyennel orvoshoz kellene fordulni. Fontolgatok egy elvonókúrát, ami esetleg segíthet a kialakult Madkins-függőségemen.


Jelentőségteljesen végighordozom tekintetemet kis csapatunk további két tagján. Ian elbambulva elmélkedik, törökülésbe húzott lábain könyökölve, mellette Yuji hasonló pozícióban tátog bele a nagyvilágba. Ötletem sincsen, miről hablatyolhat.
Megköszörülöm a torkomat. Igyekszem a szerencsétlenségemet legalább látszatra mérsékelni, ezért a lazát játszva arrébb csúsztatom a tenyereimet a szőnyegen, és hanyagul hátra dőlök.
- Szóval – kezdek bele komoly hanghordozással -, még mindig semmi? – Vöröske szimplán megrázza a fejét. Reménykedve Ianre pillantok, ám haverom csak a szokott módon a hajába borzol. Madkins eltűnése óta egyszer sem láttam Wackerly frizuráját kifésült állapotban.
- Nancy továbbra sem hajlandó semmit mondani. Mindig ugyanazt ismétli. Ő csak az igazgatónő kérésére elvitte Darylt a legközelebbi buszmegállóhoz, de amúgy semmit nem tud – figurázza ki grimaszolva a tanárnőt. Minden adandó alkalmat megragad, hogy másokon vezesse le a feszültséget. Részben megértem. Én sem repesnék a boldogságtól, ha Daryl engem ráz le, aztán szökik meg alig fél óra leforgása alatt.
- A telefont sem veszi fel… Ha ezt tudom, leírom annak a Peter gyereknek a számát - mélázok el. Wackerly szemeiben felcsillan a remény apró szikrája, érdeklődve kapja fel a fejét.
- Milyen Peter?
- Talán családi barát lehet. Ő meg egy Nicole nevű csaj valamelyik nap keresték Darylt telefonon. Tőlük tuti megtudhatnánk, hol találjuk őt. De késő bánat… A teljes nevüket sem tudom. – Ian visszasüpped a depresszióba. A szobára nyomasztó némaság nehezedik, valósággal agyonpasszíroz engem. Idegességemben az ujjaimat kezdem tördelni, ezzel egy minimális alapzajt biztosítva.
Végiggörgetem agyamban a szóba jöhető megoldási lehetőségeket erre a komoly krízisre.
Az igazgatónő hallgat, mint egy kuka. Először azzal hitegetett, hogy Madkinsnek egyszerűen közbejött valami otthon, ezért meghosszabbította a tavaszi szünetet. Majd mikor a meghosszabbított szabadság kissé már túl terjedelmesre nőtte ki magát, Mrs. McGlone hirtelen szintén eltűnt a színről. Egyetlen hívásra sem válaszol, a suliban sem teszi tiszteletét. Veszett ügy az egész.
Tyler legalább olyan félholt állapotban vegetál, mint mi, ezért felteszem, ő sem rendelkezik több információval. Bár… Egy próbát megér.
Nagy lendülettel felpattanok, tekintetemben eltökéltség izzik.
- Hova mész? – bámul fel rám Yuji.
- Beszélek McGlone-nal.


Tényleg elérhettem a mélypontot, tekintve, hogy éppen ettől az egocentrikus baromtól remélek segítséget. Közös múltunk szerencsétlenségemre egyébként sem garantál számomra kedvező megítélést nála, mi több, abszolúte előnytelen pozícióba juttat.
Tyler álmatagon kavargatja az italát. A kávézó hatalmas ablakain át csodálja a jórészt zöldellő fák lomkoronája szolgáltatta, elég egyhangú kilátást. Az ábrázatán nyoma sincsen se érzelemnek, se értelemnek. Mivel önerőből nem igazán akar észrevenni engem, besegítek neki. Nem kímélve a bútorzatot, lehuppanok a kerek asztal mellett álló székre. McGlone összerezzen.
- Mit akarsz? – fordul felém vontatottan. Egy hét alatt mintha vagy tíz évet öregedett volna. A szemei alatt sötét karikák húzódnak, a sérója legalább olyan kócos, mint Wackerlyé, valamint erősen kétlem, hogy az utóbbi napokban kellőképp szoros kapcsolatot ápolna a borotvájával.
- Beszélnem kell anyáddal. – Jó, ez a mondat talán nem a legmegfelelőbb jelen helyzetben. Sőt. Kifejezetten bizarrul hat, ami azt illeti. – Úgy értem… - javítanám ki magamat gyorsan, azonban McGlone a szavamba vág.
- Tudom, hogy érted. Napok óta nyaggatom, hogy nyögje már ki végre, hol a francban van Madkins, de semmi. – Morcosan, dühös fintorral az arcán mered bele a kávéjába. A kezei ökölbe szorulnak, és kifejezetten esélyesnek vélem, hogy a szerencsétlen pohár nemsokára komolyabb behatásban fog részesülni. – Mi a rohadt életnek kell így titkolózni? Hülye szemét – sziszegi a fogai között. Meglepetten pislogok rá. És én még azt hittem, a saját idegrendszerem ment tropára…
McGlone észre sem veszi, amint távozok, olyan hevesen fortyog magában. Már-már látom a fülén kiszökő gőzcsíkokat, ahogy az utolsó csepp agyvize is elpárolog.


Ennél idegőrlőbb nincs a világon. Egy helyben topogni, és arra várni, hátha történik valami. Mert mást aligha tehetek. Szépen csücsülök a seggemen, ahogy az egy jó gyerekhez illik.
Konkrétan semmi használható adat nincsen a birtokomban Daryllel kapcsolatban. Végül is, sokáig olyan alapvető ténnyel sem voltam tisztában, mint a valódi neme. Elég gáz. Nem is, ez halál gáz. Ha valami, aminek elvileg totál egyértelműnek kellene lennie, ekkora fejtörést okoz, simán előfordulhatnak egyéb gondosan elrejtett titkok. Teszem azt, tuti, hogy Daryl Madkinsnek hívják? Mi bizonyítja?
Esküszöm, fogalmam sincsen, mit higgyek.
Arrébb rúgok egy apró kavicsot a járdán. A kődarab fel-le pattogva végig gördül az úton, aztán a szomszédos gyep fűszálai között állapodik meg, közvetlenül a padon ücsörgő Ian lába mellett. Jó öreg barátom gondterhelt vonásaira különös árnyékokat vetnek a faleveleken keresztül rásütő napsugarak. Az ujjai megint a fekete fürtöket túrják. A nagy koncentrációtól és erőlködéstől kidagadnak az erek a homlokán. Ezennel hivatalosan megállapítom: a mosott szar állapot határozottan ragályos.
Szótlanul odakullogok, majd levetem magam mellé. Fel sem tűnik neki a jelenlétem.
A madárfüttybe vegyülő szellők suhogása, a kellemes meleg egy pillanatnyi nyugalmat kölcsönöznek. Lehunyom szemhéjaimat, Daryl arcvonásai tisztán kirajzolódnak előttem. Mint ahogy az mostanság lenni szokott, ismét köré csoportosul az összes gondolatom. Hiába próbálok megálljt parancsolni neki, hiába igyekszem kitéríteni a pályájáról, a világom megfékezhetetlenül forog tovább, a középpontjában ezzel az eszméletlenül problémás lánnyal.
És tessék! Ebből már megint ömlik a nyál, mint csapból a víz…


Mrs. McGlone

Összeszűkült szemekkel meredek a telefonom kijelzőjére. A rövid, egyszerű SMS végén riadtan olvasom vissza újra és újra az ismerős nevet: Mary. Megkísérlek arcot társítani hozzá, ám a próbálkozásaim minduntalan kudarcba fulladnak.
Kinyílik a lift ajtaja, és én tőlem szokatlanul aggodalmas ábrázattal sétálok be az előtérbe. Elisabeth már nyitná a száját a pult mögött, de egy határozott kézmozdulattal leintem őt. Eltűnök az irodámban a sötétített üvegajtó mögött, mielőtt titkárnőm megnyikkanhatna. Fél kézzel egy hajgumit halászok elő a szoknyám zsebéből, majd fáradtan levetem magamat a székembe. A mobilt előrébb csúsztatom az asztalon, de a szemem sarkából kitartóan bámulom tovább. Némi szerencsétlenkedés árán összekötöm a hajamat egy rendezetlen lófarokba.
Előrekönyökölök a falapra, összekulcsolt ujjaimra támasztom a fejemet. A készüléket mustrálom, olyan feszülten, mintha valami mérgező óriáspók telepedett volna az íróasztalomra. Végül lehunyt szemhéjakkal, elszorult torokkal érte nyúlok. Reszkető kezeimet nagy nehezen rábírom a szám tárcsázására. Előre rettegek az elkerülhetetlentől: ebből személyes találkozó lesz…
- Szia – csendül a női hang a vonal másik végén. Leküzdöm a kibontakozni készülő pánikrohamot.
- Mary? – kérdem elcsukló hangon.
- Igen, én vagyok az. – Addig szórakozom a ceruzatartóban sorakozó íróeszközökkel, míg végül a földön kötnek ki. Kényelmetlenül fészkelődök. Ahelyett, hogy felszedném őket, csupán bambán figyelem, amint arrébb gurulnak. Fogaim erősen alsó ajkamba mélyednek. Ilyen mértékű zavar legutóbb úgy húsz éve lett rajtam úrrá.
- Megkaptam az SMS-t – jelentem ki.
- És? Ráérsz valamikor a holnapi nap folyamán? – Gondolatban kielemzem a lehetséges menekülési útvonalakat, azonban be kell látnom, minden hiábavaló. A halasztgatással nem oldok meg semmit.
- Igen, ráérek – felelem halkan.
- Akkor állapodjunk meg egy időpontban, és találkozunk az irodádnál.
- Nem szükséges! Majd én elmegyek hozzátok, csak mondd meg, hol találkozzunk.
- Rossz ötlet. Nem szeretném, ha Daryl meglátna minket együtt. – Megértően bólogatok, bár elméletileg tisztában vagyok vele, hogy senki sem látja.


Kábán bámulok a határidőnaplómba firkantott időpontra. A tollal már egy jó ideje böködöm a papírt, így az lassan végleg megadja magát, és átlyukad.
Semmittevésemben az ajtón becsörtető Tyler zavar meg. Borostásan, kócos hajjal ront be az irodába. A tekintetében a düh lángja lobog. Nagy robajjal csap az asztalra, az egész ábrázata egy beszámíthatatlan őrült kinézetét idéző grimaszba torzul. Meglepetten pislogok fel őrjöngő csemetémre, sokkal inkább ijedtséget, mintsem aggodalmat érezve.
- Mit keresel itt? Egyáltalán honnan tudtad, hogy itt vagyok? – tudakolom meglepetten, próbálva visszarázódni a lendületes belépő okozta megrökönyödöttségből. Tyler úgy liheg, mintha az idevezető utat végig futva tette volna meg. A vékony anyagú, szürke trikó enyhén rátapad a felsőtestére az izzadtságtól.
- Rettenetesen festesz – jegyzem meg fintorogva. Fittyet sem hány udvariatlan kommentáromra.
- Találkoznom kell Madkinsszel! – deklarálja ellentmondást nem tűrően, valósággal ordítva. Néhány szaggatott levegővételt követően közelebb hajol. – Most – teszi hozzá nyomatékosan. Hidegvérrel állom a pillantásait, melyek mögött láthatóan nem a legkedvesebb érzelmek bújnak meg.
- Nem tudsz – közlöm vele szárazon. A tekintélyem visszanyerése érdekében felállok, és kihúzom magamat. – Én sem tudom, hol van – hazudom a lehető leghihetőbben. Néhány másodpercig meglepetten fixíroz engem, aztán újra odavág egyet az asztalnak.
- Ne szórakozz velem! – üvölti ingerülten. Enyhén eltátott szájjal mérem végig magából teljesen kifordult fiamat.
- Jézusom… - suttogom magam elé felismerve a helyzet komolyságát. – Fiam, mondd csak… - Homlokomon felgyűrődnek az aggály apró ráncai. – Miért akarod megtalálni Darylt? – A felismerés halovány fátyolként suhan át az arcán. Felegyenesedik, a fizimiskája rögtön átvált érdektelenre, azt sugározva: ez az egész meg sem történt. Se szó, se beszéd hátat fordít nekem. Földbe gyökerezett lábakkal nézem távolodó alakját.
Atya Isten… Ezt jól elintéztem! Közvetetten ugyan, de mondhatni sikerült őrületbe kergetnem a saját fiamat. Mikor arra gondoltam, Daryl talán jó hatással lesz rá, azt nem pont így értettem. Kezdek benne kételkedni, hogy megfelelően átfontoltam mindezt.
Hogyan fogok ebből kimászni…?


Tyler

Higgadtságom egészen addig tart, míg ki nem érek az utcára. Ott aztán képtelen vagyok ellenállni a késztetésnek, egyszerűen muszáj belerúgnom a közeli parkolóórába. Az arra sétáló idős néni vet rám egy megrovó pillantást, viszont a fegyelmező szándék rögvest kihuny benne, amint válaszként egy a legkevésbé sem barátságos grimaszt kap.
Belemélyesztem a zsebembe a mancsaimat. Ezúttal minden figyelmemet a cipőm orrának szentelem, nehogy a korábbi kellemetlen incidens megismétlődhessen.
Képtelen vagyok megemészteni, milyen szánalmas alak vált belőlem. Mindez miért? Egy pasi miatt. Egy srác miatt, akiről hozzávetőleg semmit nem tudok.
Kezdésként lerohanok egy vadidegent, csupán mert hátulról nézve hasonlít arra az idiótára, aztán gondolkodás nélkül anyámra török. Ő sem hülye. Egy ilyen húzásból tuti leesett neki, mi a szitu. Márpedig egyetlen anyának sem kívánom, hogy hasonló ténnyel kelljen szembesülnie az egyetlen fiával kapcsolatban.
Megtorpanok az út közepén, ahogy pillantásom a kirakatból visszaköszönő tükörképemre siklik. Lagymatag mozdulatokkal eltűröm a homlokomba lógó hajat. Ideje lenne meglátogatni egy fodrászt – konstatálom, mivel saját magam látványa, finoman szólva, nem éppen kielégítő.
Magamra erőltetem az összeszedettség álarcát, és ezúttal felemelt fővel, kevésbé vánszorogva haladok tovább.
Nagy nehezen, ajkaimat összepréselve sikerül nem letámadnom a következő Daryl-hasonmást, aki elhalad mellettem. Noha azt már nem tudom megállni, hogy ne forduljak utána. A mellkasomban újra felüti a fejét az a különös, szorító érzés. Ronda egy kórság a szerelem…
A hosszú, fehér fölsőt viselő lány határozott léptekkel szlalomozik az emberek között, aztán befordul a következő sarkon. Hevesen megrázom a fejemet, mielőtt tovább mennék.
Miért van az, hogy éppen egy lánnyal keverem össze Darylt…?


Daryl

A nyakamban lógó, vízcsepp alakú medált tekergetem az ujjaim között. A hosszú lánc végén díszelgő, ezüstkeretbe foglalt kő különböző színekben játszik, ahogy a napfény rávetül. Elmélázva csodálom az ékszert. Ahányszor ránézek, felvillan előttem a nagyi képe.
- Daryl, Daryl! Ezt nézd meg! – zökkent ki Leo. Fejjel lefelé csüng a mászókáról, és veszélyesen íves pályát leírva lendül előre-hátra. Egy széles mosollyal jutalmazom a produkciót. A kis aranyos egy csöppet elbízza magát a pozitív visszajelzésemtől, és a következő akciójánál a homokozóban landol orral előre. Rémülten sprintelek oda hozzá.
Kisöcsém nyögdécselve ülőhelyzetbe emelkedik. Kemény srác lévén sírás helyett egyszerűen kiköpködi a szájába került tetemes koszmennyiséget.
- Jól vagy? – simítok végig kócos, barna fürtjein. Prüszköl még párat, aztán vigyorogva bólint. Szigorúbbnak kellett volna lennem. Hisz’ ez a híres-hírhedt átkozott mászóka!
A családunknak és ennek a tákolmánynak a közös múltja igen messzire nyúlik vissza. A kellemetlen hagyományt Shonna indította, mikor pontosan ezen a szent helyen vetődött el, és törte el a karját. Én szépen követtem a példáját egy komolyabb bokaficammal. Jóval később aztán Joey úgy megfejelte a fém rudat, hogy három öltéssel varrták össze a sebet. Továbbá Lana itt veszített el egy nagyobbacska darabot az egyik elülső fogából, valamint Mikey itt törte el a kisujját. Éppen Leo öcsémen volt hát a sor, bár véleményem szerint ő még egész szépen megúszta.
Mások megszokásból minden vasárnap palacsintát esznek reggelire. Nálunk ez a családi rituálé…
- Kezd késő lenni – pillantok a karórámra. – Szedjük össze a többieket, és indulás! – Felsegítem szerencsétlenül járt testvéremet, aki immár vigyorog, akár a vadalma.

Mikeyt egy padon találom, suttyomban olvasgat a javasolt testmozgás és játék helyett, nem messze tőle húgom böködi a hangyákat egy bottal. Mindig is csodáltam ezt a gyerekekben. Bármilyen vacakkal képesek ellenni.
Az egyedüli problémát Joey becserkészése jelenti. A legifjabb Madkins ugyanis befészkelte magát a csúszda melletti fakuckóba, és az Istenért sem hajlandó előbújni.
- Joey, gyere már ki! – noszogatom türelmesen. Makacsul csücsörít a sarokban kuporogva, a plüsskutyáját szorosan magához öleli. – Veszek neked jégkrémet! – próbálkozom a megvesztegetéssel, sajnos sikertelenül. A kis szőke vadul rázza a fejét.
- A nagyit akarom! – bukik ki belőle, és azonnal ellepik az arcát a könnyek. A sírás járványként söpör végig a kölykökön. Először Lana kezd rá, majd mindenki csatlakozik hozzá. A szemöldökeim összefutnak, égni kezdenek a szemeim. Minden erőlködés feleslegesnek bizonyul, a zokogás megakadályozhatatlanul előtör belőlem.
Lerogyok a homokba. Velem kiegészülve már ötfős kórus rázza fel a játszótér nyugalmát a bömbölésével. Közülük minden bizonnyal én vagyok a leghangosabb.
Váratlanul szabadul ki belőlem minden, amit visszafojtottam. Az összes indulat, melyet eddig egyszerűen lenyeltem.



Minden kezdett visszarázódni a régi kerékvágásba. A problémáim egyre elviselhetőbbnek tűntek. Ian viszonylag hamar visszaváltozott azzá a barátságos, néha kissé idegesítő idiótává, akit megkedveltem. Össze-vissza kérdezgetett, többnyire csupa jelentéktelen dolgot. Szinte el sem mertem hinni, mennyire jól haladok afelé, hogy hivatalosan is megbocsátást nyerjek tőle. És akkor megszólalt a telefon.
- Szia, anya! – szóltam bele a megkönnyebbültség utóhatásaként egész derűsen.
- Kicsim… - Többre nem volt szükségem, abban a percben rájöttem, miért hív. Gondosan ügyeltem rá, nehogy leolvadjon az arcomról a mosoly. – A nagyi meghalt. – Egy laikusnak eszébe sem jutott volna azt feltételezni, hogy anyám szavai mögött többórás, folyamatos sírás rejtőzik. Nekem azonnal feltűnt. – Ma reggel újabb szívrohama volt, és már nem tudtak rajta segíteni. Szeretném, ha még a tavaszi szünet előtt néhány nappal hazajönnél. Elég sok tennivalónk lesz.
- Oké, értettem – feleltem nem mutatva, mennyire szíven ütött a hír. Valójában semmi tartalék tervet nem dolgoztam ki hasonló fordulat esetére. Mégis pontosan tudtam, mit fogok tenni.
- Történt valami? – érdeklődött Wackerly. Nehezemre esett nem kiönteni neki a lelkemet. Komoly akaraterőt igényelt hamis vigyorral a pofámon folytatni a társalgást.
- Csak a tavaszi szünetről volt szó. Hol is tartottunk?
- Éppen azt akartad megosztani velem, miért hitted, hogy pont Davis fog leleplezni téged – emlékeztetett. Sütött róla, mennyire érdekli a téma.
- Ez egy elég hosszú történet, én meg még mindig érzem a másnaposságot – kezdtem bele a kényszerhelyzet szülte stratégiámba. – Nem ugranál át a kávézóba egy jó erős espressóért? Meg mondjuk valami nasiért.
- Oké – egyezett bele egy sóhajtással. – De utána lesz még egy csomó kérdésem! – Kelletlenül elindult teljesíteni a megrendelést.
- Hé, Ian! –állítottam meg még mielőtt átlépte volna a küszöböt.
- Igen?
- Akkor nincs harag, ugye? – A szívverésem háromszorosára gyorsult, míg ő elmerült a gondolataiban.
- Nincs harag. – Ahogy ezt kimondta máris könnyebbnek éreztem magam egy kicsit.
Rögtön ezután tárcsáztam Mrs. McGlone számát megtudakolni, nincs-e valaki a közelben, aki akár azonnal el tud fuvarozni egy darabon.
Legszívesebben a kocsi ablakába vertem volna a fejemet, azt hittem, megfulladok az elfojtott sírástól, ráadásul mindennél jobban vissza akartam fordulni. De nem tettem. Mint egy kőszobor ültem tovább a helyemen, és vissza sem néztem.



A temetésen úgyszintén még csak nem is pityeregtem. Keményen tartottam magam. Erre most, több tucat kíváncsiskodó szempárral övezve hirtelen nekilátok hangosan óbégatni. Méltóságteljes, mondhatom.
Úgy negyed órás szerenád után egyedül én térdelek a földön az egereket itatva, kísérteties hangokat produkálva. Odáig fajul az ügy, hogy Joey kikászálódik a rejtekhelyéről, hátha sikeresen lenyugtathatja az ő több mint tíz évvel idősebb nővérét. Hová tűnhetett a megfontolt, felelősségteljes énem? Hülye kérdés. Bizonyára a lefolyóban pancsol valahol…
- Minden rendben? – nehezedik a vállamra egy kézfej. Gyorsan visszacsitítom a bőgésemet szipogás szintjére, és nem foglalkozva vele, milyen ramaty állapotban lehetek, az idegen felé fordulok. A fölém magasodó, ismeretlen férfi ábrázatára a döbbenet jelei telepednek. Letörlöm a könnycsíkokat a képemről, vagy legalábbis elmaszatolom őket, következő lépésben pedig végre valahára felemelkedem a hamvaimból, és leporolom a csupasz lábaimra ragadt homokot. A pasas kizökkenthetetlen vizslatására alapozva roppant izgalmas műsorszám lehetek.
Szentelek némi időt az előttem álló fickó áttanulmányozására. A húszas évei elején járhat, talán egyetemista, barna haja hullámokban omlik az arcába. A kockás nadrágja és a lazán, sima csomóba kötött nyakkendője másokon valószínűleg eszméletlenül nevetségesen festene, azonban ezen a fazonon mindkettő megmagyarázhatatlanul divatosan mutat. Utoljára még belebámulok a különös mód kimondottan kedvesen csillogó, világosbarna íriszekbe. Noha van valami ismerős és megnyugtató benne, nem tudnám szavakba önteni, pontosan mi az. Úgy határozok, annyiban hagyom. Egy egyszerű biccentéssel kinyilvánítom felé a köszönetemet a segítőszándékért.

Joeyt kézen fogva, a többi lurkóval a nyomomban útra indulok. Az atmoszféra enyhén szólva feszélyező, jobban mondva kissé gyászos.
- Fagyi? – ráncigálja meg a karomat finoman Joey a beígért édességet követelve. Éppen nyitnám a számat, mikor valaki csuklón ragad. Hátra sandítva a vállam felett az iménti alakot fedezem fel. A kínos hatásszünet egy romantikus drámában tökéletesen megfelelne a nagy, drámai találkozás jelenetének. Esetünkben ellenben szimplán kellemetlen.
- Mi a neved? – böki ki végül az idegen.
- Tessék? – vonom össze a szemöldökeimet, jóllehet világosan értettem a kérdést.
- Hogy hívnak? – Testvéreim közben sorjában elbújnak mögöttem, onnan kémlelnek fel a gyanús ipsére.
- Már megbocsásson, uram…
- Uram? – kerekednek ki a szemei.
- Jó, akkor megbocsásson Mr. Szerfelett Gyanús Vadidegen, de megkérdezhetném, mi a fészkes fenét akar tőlem? – tudakolom monoton hangnemben, lefejtve magamról az ujjait. Várakozásaimmal ellentétben a fickó nem hátrál vissza az ellenségességemtől, sőt, szája széle mosolyra kunkorodik. Ennyit az egyszerű megoldásról. Kezdem úgy érezni, valami rejtélyes okból kifolyólag bevonzom az idiótákat.
- Kyle Hendon – nyújtja előre a kezét. Bizalmatlanul megrázom a felém tartott jobbot.
- Daryl Madkins. – Kyle mosolya vigyorrá szélesedik.
- És ők? – mutat az eseményeket mögöttem figyelemmel kísérő csapatra. A srácok azonnal felvonulnak magassági sorrendben, megkönnyítve számomra a bemutatásukat.
- Mikey, Leo, Lana és Joey. – Persze mind kézfogással szentesíti az új ismeretségkötést, miként azt a nagyok szokták, hiába fest röhejesen a kép.
- Nehéz lehet ilyen fiatalon ennyi gyerekkel – jegyzi meg tapintatosan, már-már suttogva. Majd egy torokköszörülés után még hozzáteszi: - Az apjuk? – Érezhetően sejti, hogy rossz úton jár. Azonban rossz emberrel próbálkozik, ha megcáfolást vár. Lágy mosoly szökik az ajkaimra. Mielőtt Mickey kijavítaná őt, nekilátok a legújabb szerepem eljátszásához.
- Fogalmam sincs – legyintek egyet félvállról. – Ezé itt talán az a rock zenész lehetett, de a másik hármat tényleg nem tudom. – Enyhén ingatom a fejemet végighordozva tekintetemet értetlenül pislogó testvéreimen. Kyle le sem tagadhatná a sokkhatást, ami érte.
- Daryl… - rángatja meg a fölsőm alját Lana kétségbeesetten mustrálva a szívroham közelébe sodródott, ledöbbent fickót. Az érintett szép fokozatosan visszatér közénk a valóságba. Némi várakozás után az is értelmet nyer benne, amit az imént hallott.
- A keresztneveden szólított – állapítja meg halál komolyan.
- Az „anyu” – képzek az ujjaim segítségével idézőjeleket – olyan elcsépelt. Mégiscsak a huszonegyedik században élünk, nemde? – Ezzel a szöveggel sikeresen kioltom benne a megvilágosodás miniatűr szikráját. Sajnos Mikey véget vet a kis gondolatelterelésként és feszültség levezetésként szolgáló játékomnak.
- A nővérünk – segíti ki Kyle-t, aki először mindössze fellélegzik, aztán életteli kacagásban tör ki. Teljes átéléssel röhög.
- Szép volt! – dicséri meg az alakításomat. – Teljesen bevettem.
- Hát, örülök, hogy ilyen jól szórakoztál, viszont nekünk most mennünk kell – próbálom rövid úton lezárni a csevegést.
- Várj egy kicsit! – akadályozza meg menekülési kísérletemet.



Élvezettel majszolom a pizzámat, noha momentán az éhségnél sokkal égetőbb problémákkal kellene foglalkoznom. Például azzal, mit keresünk, én és a négy kistestvérem, ennek az ismeretlen férfinak a társaságában, egy olasz étteremben.
- Daryl! – bököd oldalba a húgom. – Ez tele van gombával! – nyafogja. Undorodva piszkálgatja a feltétet. Fejcsóválva leszedegetem a gombadarabokat, és átpakolom a saját pizza szeletemre. A szemközt, Leo és Mikey közé szorulva üldögélő Kyle csillogó szemekkel fürkészi az étkezési szokásaimat.
- Szereted a gombát – tesz századjára is egy újabb világmegváltó felfedezést személyemmel kapcsolatban.
- Mondd csak, te minden jöttmentet meghívsz vacsorázni? – kérdem, hogy végre eltereljem magamról a szót. Az asztalon áthajolva kihalászok egy eltévedt falevelet Mikey vörösesbarna tincsei közül.
- Nem.
- Akkor? – faggatózom tovább. Igencsak itt lenne az ideje fényt deríteni a motivációira, mielőtt még egy folyó vagy esetleg tenger alján kötünk ki összekötözött végtagokkal.
- Hány éves vagy? – vált témát minden átmenet nélkül. Lenyelem a következő falatot.
- Bizonyára jóval fiatalabb, mint hitted. – Utólag már kissé sértetten gondolok rá vissza, milyen könnyen elhitte, hogy én vagyok a gyerekek anyja. Kyle előre könyököl, és egy könnyed mosolyt villant felém. Végigmérem a pusztítást, amit elvégeztünk a rendelt ételeken. A hálától vezérelve ideiglenesen félreteszem az undok énemet, meg a tervezett beszólást, és megosztom vele az információt.
- Tizenhat.
- Hmm – mereng el. – Igazad van, tényleg többre gondoltam. Tizennyolcra tippeltem volna. – Csodálkozva felvonom a szemöldökeimet.
- Megtudhatnám, hogy a francba lehetne, egy tizennyolc éves lánynak egy tizenegy éves fia? – bökök Mikey felé.
- Tizenegy? – pillant le maga mellé. – Bocsi, haver. Totál hatnak néztelek.
- Akkor javaslom, forduljon szemész szakorvoshoz – sziszegi két pofatömés között. Kyle csak partra vetett halként tátog erre a riposztra.
- Nagyon nem értesz a gyerekekhez, mi? – Sóhajtok szánakozva. – Egyébként, ha utána számolsz, ez még így is abszurd. – A feladatra összepontosítva megfogadja a tanácsomat.
- Igaz – ismeri be. – De olyan meggyőző voltál, hogy összezavarodtam.
- Idióta – suttogja Mikey a szemét forgatva. A sértett ezúttal kuncogva fogadja a becsmérlést.
Életemben nem hallottam még embert ilyen gyakran, ilyen jóízűen nevetni. Véleményem szerint ez közel sem természetes. Ami okot ad azt feltételezni, hogy éppen egy drogossal egy asztalnál fogyasztjuk el a vacsoránkat. Anya soha nem bízná rám a lurkókat, amennyiben tisztában lenne vele, mennyire nincs veszélyérzetem…


A sötét utcák a lámpák fényében úsznak; Joey halk szuszogása beleveszik az autók zajába. Vigyorogva csodálom a nyálát csorgató öcsémet, ahogy Kyle hátán utazva jó mélyen alszik. A srác mellesleg egész jól tűri a pólóját áztató testnedv folyamot.
- Mindjárt ott vagyunk – mutatok előre a buszmegálló irányába. Kyle magasba emeli az orrát.
- Ilyen kis súly meg se kottyan! – Igazát bizonyítva egyik karját kitartja oldalra, hogy befeszíthesse az izmait. – Fogd csak meg! – biztat. – Na, fogd meg! Tiszta kemény. – A mellettünk elsétáló nő feltehetően félreérti a szituációt, mivel igen csak lesújtóan mered az oldalamon haladóra.
- A néni miért nézett olyan csúnyán? – kérdi Lana az ásítások közé beiktatott szünetben.
- Mert Kyle illetlen dolgokat kér. – A szóban forgó erre elégedetlenül felkiált.
- Hé! – Kiöltöm rá a nyelvemet. Lövésem sincsen hogyan csinálja, mindenesetre ez a fickó vagy fiú – fene tudja, most akkor végül is melyik kategória – képes előcsalni a gyerekes énemet.
Némi menetelés árán megérkezünk a célállomásig. Az ikrek és Mikey azon nyomban kidőlnek egy padon, mintha legalább egy száz mérföldes gyalogtúra lenne a hátuk mögött. Egy ideig némán figyelem őket.
- Köszi – pillantok fel mosolyogva a mellettem álló Kyle-ra. Ezúttal bárgyú vigyor nélkül néz vissza rám, furcsállom is a szokatlanul komoly arcvonásokat. Elszántan mered bele a szemeimbe.
- Mi az? – elégelem meg a szótlan bambulását.
- Hiszel a sorsban? – kérdi karamell színű íriszeiben lelkes csillogással. Karba fonom a kezeimet a mellkasom előtt, figyelmemet a szemközti úttestre terelem.
- Nem. Miért, kellene? – oldalasan felsandítok rá.
- A lányok általában hinni szoktak az ilyesmiben – jegyzi meg szórakozottan kémlelve az éjszakai égboltot.
- Az ilyesmiben?
- Tudod, első látásra szerelem meg hasonlók. – Kis híján rávágom, hogy én végső soron mindössze félig számítok lánynak, ám hamar rá kell ébrednem, ez elég durva félreértést szülne. A végén elkönyvelne hermafroditának…
- Ha létezne első látásra szerelem, az azt jelentené, hogy ugyanilyen hamar meg is lehet valakit gyűlölni – töprengek el hangosan. – Nem lenne túl szerencsés.
- Ebben van valami – ismeri el.
- És te? – Teljes testemmel felé fordulok. – Hiszel a sorsban? – Pillantásával szinte átszúr, olyan intenzitással fürkészi az arcomat.
- Azt hiszem, igen. – Elvigyorodok, majd óvatosan leemelem a hátáról Joeyt. Kyle kérdő tekintetére válaszul a közeledő busz felé biccentek.
- Srácok, indulunk! – kiáltok oda kis famíliánk további tagjainak. A felszólításra csigatempóban, álmosan mellém kullognak.
- Megadod a számod? – hadarja gyorsan Kyle a jármű rohamos közeledtét látva.
- Ugyan! Ha a sors úgy akarja, úgyis találkozunk még. – Ajkaim sejtelmes mosolyra görbülnek. Fellépve a lépcsőn még utoljára visszaintek neki. – Viszlát, Kyle! – Azzal becsukódnak az ajtók. A faképnél hagyott srác ledöbbenve pislog utánunk.





Fürgén ugrándozok a tűzhely és a pult között, hol a húst panírozva, hol a már elkészített szeleteket sütve. Hosszú, szürke pólómat egy szerencsétlen baleset következtében termetes lisztfolt fedi has tájékon, a padlóhoz hasonlóan. A rövidnadrágtól időközben kénytelen voltam megválni, ugyanis a tojással történő ütközetből sajnos vesztesen került ki. Csuklómmal letörlöm a homlokomról az izzadtságot. Sikeresen meghempergetem az utolsó darab húst is. Megkönnyebbülten lerogyok a konyhaszékre a serpenyőben sistergő olajat mustrálva.
- Kész van már az ebéd? – bukkan elő Lana kobakja az ajtófélfa mellett.
- Még nincs – sóhajtom. – Apa elment már? – Kishúgom bólint egyet.
- Holnap este jön – teszi hozzá, mielőtt visszatáncikálna a nappaliba tévét nézni.
Előregörnyedt háttal meredek magam elé az ütött-kopott barna konyhaszekrényekre. Mivel kicsit későn eszmélek, az épen sülő szeletek valamicskével jobban megpirulnak, mint az szükséges lenne. Össze-vissza kapkodva igyekszem helyrehozni a baklövést. A könyökömmel szépen letaszítom a padlóra az olajas üveget, melyre természetesen éppen most felejtettem el feltenni a kupakot. És persze pont ezt a nyugis pillanatot fogja ki arra valaki, hogy bekopogtasson hozzánk.
- Daryl! – üvöltik a testvéreim a televízió elé ragadva. Káromkodva fölkapom a palackot a földről.
- Megyek már, megyek! – üvöltöm a váratlan látogatónak, aki jobb dolga híján nekilátott leütni az ajtónkon az Örömóda ritmusát. Siettemben majdnem elhasalok a csinos tócsában a lábam előtt. Egészen a küszöbig siklok, majd szó szerint beugrom a nappaliba. A kölykök ügyet sem vetnek rám, mintha ott sem lennék, nézik tovább a mesét.
Válogatott szitkokat mormolva el az orrom alatt elcsörtetek a bejáratig. A fölsőmbe törlöm a tenyeremre ragadt koszt. Beengedve a hívatlan látogatót mérhetetlen meglepettség költözik a képemre.
- Mit keresel te itt? – dünnyögöm levegő után kapkodva.