Ian


A megfontoltság sosem állt igazán közel hozzám. Sajnos… Ezzel magyaráznám azt is, hogy minden előzőleges tervezgetés nélkül indultam útra, majd kötöttem ki itt. Madkinsék lakása előtt. Halványlila fingom nincsen, miként kellene őt visszaédesgetnem a köreinkbe, miután olyan váratlanul olajra lépett. Főleg mivel feltehetően részben szerény személyem a felelős a hirtelen távozásért. De azért itt vagyok.
Be kellene kopogni. Igen, érdemes lenne ezzel indítani. Ellenben kissé aggasztó elképzelni, mi történik, ha ne adj Isten az egyik szülő nyit nekem ajtót. Akkor mihez kezdek? Bambán vigyorgok, majd udvariasan megosztom velük, kihez van szerencséjük? Ebben az elképzelésben akad egy kisebb buktató. Elég furcsa lenne Daryl szobatársának vallani magamat, miközben az egész családja abban a hitben él, hogy egy lányiskolába jár. Tényleg semmi előretekintés nincs bennem. Fejvesztve rohanok előre, körbe sem nézek, aztán meg hasra esem a legkisebb akadályban, amit egyébként némi elővigyázatossággal simán kikerülhettem volna.
Minek járok én egyáltalán suliba? Hiába kitűnő az átlagom, a valóéletben totál használhatatlan vagyok. Elcseszett oktatási rendszer! Bemagoltatják veled Newton összes kibaszott törvényét, de élni azt nem tanítanak meg. Időpazarlás!

Homlokomat a falba verem, majd idegességemben elkezdem lekopogni az első dal ritmusát, ami felötlik bennem. Ez éppen Beethoven Örömódája. Legalább ragadt rám valami a klasszikus zenéből.
Kissé későn tudatosul bennem, hogy muzikalitásom kiteljesedéséhez véletlenül a bejárati ajtót alkalmazom segédeszközként.
- Megyek már, megyek! – hangzik fel a kiáltás bentről, mire én gyorsan vigyázzba vágom magam. Éveknek tűnő pillanatok telnek el, míg a kilincs végre megmoccan. Felnyitva erősen összeszorított szemhéjaimat, a küszöb mögött kőszoborrá dermedt Darylt pillantom meg.
- Mit keresel te itt? – kérdezi elfojtott hangon. Szóra nyitott számon egy árva hang sem jön ki. Zavartan hátrakémlelek a válla felett, reménykedve benne, hogy az apja nem tartózkodik otthon. Vagy ha mégis, akkor nem az az agresszív fajta, aki bármilyen fiút leüt, amint az illető öt méterrel közelebb merészkedik a lányához. Volt már szerencsém hasonlóhoz, és az élmény bizony nem tartozik a legkellemesebb emlékeim közé.
Szerencsére senki nem ront rám kisbaltával, így bátorkodom közelebb araszolni. Daryl zavartan áttanulmányoz tetőtől talpig, mielőtt félre állna, hogy utat engedjen nekem. A szűkös előszobába lépve én is végigmérem rég nem látott szobatársamat. A haja nőtt, mióta utoljára találkoztunk, már le sem tagadhatná valódi nemét. Az össz-vissz egy hosszú pólóból felépülő öltözetén, és a szabadon hagyott lábakon végigfuttatva a tekintetemet, megállapítom: helyesen tettem, hogy nem szóltam Davisnek, hova készülök. Addig jó, amíg jótékony tudatlanságban tölti a napjait.

- Daryl… - csendül egy bátortalan gyerekhang a hátam mögül. – Ki ez? – Felé fordulok. Az alacsony, maximum nyolc éves lányka mutatóujját rám szegezve kíváncsian pislog nővére felé. Két hosszú copfba összefogott, sötétbarna fürtjei egészen a derekáig érnek. Madkins a meglepettségből lassan felocsúdva kérlelő pillantásokat szegez nekem. Kicsikarva magamból egy bűnbánó mosolyt megvonom a vállamat. Csalódottan a homlokára csap. A szituációt tovább súlyosbítva újabb gyerek tűnik fel.
- Ki ez? – ismétli meg a vöröses hajú kis srác a már egyszer elhangzott kérdést. – A pasid? – elkerekedett szemekkel bámulok a tízéves forma gyerekre, róla Darylre siklik a tekintetem. A gyenge világításban nem mernék rá megesküdni, de mintha enyhe pír borítaná az arcát.
Madkins viszonylag hamar túlteszi magát a helyzet okozta kellemetlenségeken, és végre előáll egy fedő sztorival.
- Ő itt Ian – int felém a közben megduplázódott gyerekcsoportra nézve. – Az egyik szobatársam bátyja. – A négy töpszli heves bólogatásba kezd.
- Akkor nem a pasid? – vonja föl gyanakodva az egyik szemöldökét a legmagasabbik fiú.
- Nem! – vágja rá határozottan Daryl. – Irány vissza, és nézzétek tovább a tévét! – A határozott parancsra mind visszaözönlenek a nappaliba. – Te pedig szépen velem jössz! – utasít hasonlóan szigorú hanghordozással, mint azt az imént tette.


Feszengve üldögélek az apró konyhában az étkezőasztal mellett. Türelmesen szemlélem az éppen zöldséget szeletelő Darylt. Úgy tűnik, meglepően otthonosan mozog főzés terén.
- A szüleid? – kezdeményezek félénken társalgást. Megállás nélkül aprít tovább. Egy kicsit ijesztő, mennyire rutinosan és könnyedén bánik a kezében tartott, méretes késsel.
- Apám a nagybátyámnak segít a költözésnél, anyámnak meg valami dolga akadt. – A csevegés hamar haldokolni kezd, a légkörbe pedig fokozatosan visszatér az idegőrlő feszültség. Madkins odacsap egy hatalmasat a vágódeszkára, úgy hogy a még a penge is benne ragad. Riadtan összerezzenek.
- Hogy találtál meg? – Nekitámaszkodik a konyhapultnak, szemei semmilyen érzelemről nem árulkodnak.
- Miért mentél el? – kísérlek meg először én válaszokat kapni a kérdéseimre. Hunyorogva, szúrósan fixíroz engem, karjait összefonja a mellkasa előtt. Hősiesen állom a pszichés terrort.
- Meghalt a nagymamám – feleli végül megenyhülve.
- Ó – reagálok kissé vérszegényen. – Részvétem… - Ez bizonyára nagyon elkeserítő meg minden, de most sem értem, miért kellett emiatt úgy elviharoznia.
- Most biztos azt gondolod, hogy ez nem indokolja az eltűnésemet. – Döbbenetemben feljebb futnak a szemöldökeim. Ilyen könnyű kiigazodni rajtam?
- Én nem… - fognék bele a mentegetőzésbe, noha egyértelműen fején találta a szöget. Daryl egy laza kézmozdulattal leint.
- Jogos. Ha érdekel… - mondja bizonytalanul – elmagyarázhatom. – Egy bólintással jelzem, hogy igen, kifejezetten kíváncsi lennék a történetre. Madkins komótosan közelebb sétál, kihúz egy széket, aztán helyet foglal velem szemben.
- Mint látod, és mint már említettem is, a családom nincs a legjobb anyagi helyzetben. – Biccentek. – Minden pénzre szükségünk van, ezért a szüleim általában késő estig dolgoznak, néha hétvégén is. A testvéreim viszont még kicsik, nem lehet felügyelet nélkül hagyni őket. – Figyelmesen hallgatok, és Daryl gondterheltségről tanúskodó vonásait mustrálom. – Eddig a nagymamám vigyázott rájuk, mivel mindenki más elfoglalt vagy éppenséggel alkalmatlan a feladatra. Most, hogy már nincsen közöttünk… - az utolsó mondat szinte sóhajként szökik ki az ajkain.
- Ez azt jelenti, hogy abbahagyod a sulit?! – pattanok fel szinte felháborodva, mikor eljut az agyamig, mivel járhat ez az önfeláldozás a részéről. Megkönnyebbülésemre megrázza a fejét.
- Vissza fogok iratkozni az itteni gimibe. – Pont ereszkednék vissza ülőhelyzetbe, ám ezzel ismét talpra kényszerít.
- De hát…!
- Ian, te ezt nem érted! – fojtja belém a panaszkodást. Belemeredek a szomorúságtól, a beletörődő lemondástól csillogó sötétbarna íriszekbe, és rádöbbenek: igaza van. Tényleg nem értem. Hátrasöpörve a hajamat a homlokomból visszahuppanok.
- Miért nem szóltál nekünk, hogy elmész? Miért kellett csak úgy szó nélkül elviharoznod? – Ajkai szegletében keserű mosoly bújik meg.
- Ha szólok, mit csináltál volna? – Áthatóan, nyugodtan néz rám.
- Nem is tudom! – emelem fel a hangomat ironikusan. – Teszem azt, segítek bébiszittert találni? Vagy esetleg melletted vagyok, miközben gyászolsz? Ja, várj, ez hülyeség! Hisz semmi közöm hozzá. Végül is csak barátok vagyunk. – A „csak barátok” részt erősen kihangsúlyozom. Fújtatva, duzzogva elfordulok tőle.
Játssza itt a menő gyereket, a felelősségteljes nőt, az meg közben fel sem merül benne, mi mit érezhetünk, mikor fogja magát, és egy köszönés nélkül faképnél hagy minket. Mit képzel ez rólunk? Olyan érzéketlen barmoknak tűnünk, akikben még egy ilyen helyzetben sem lehet megbízni? Fájt volna odajönni hozzám, őszintén elmondani, mi a szitu, és - Isten bocsásson meg -, segítséget kérni?!

- Ian… - olyan lágyan szólít a nevemen, hogy egy egészen kicsit megbékélek. – Rád vagy Davisre támaszkodni nem lett volna megoldás. – Értetlenül bámulok rá.
- Már miért ne lett volna? – kérdem sértetten.
- Nem függhetek tőletek, könyörgöm! – Dacosan összevonja a szemöldökeit, a hátát kihúzza. – Két év múlva amúgy is elmentem volna. Ugyanígy, szó nélkül. Olyannak meg igazán nem akarok tartozni, akinek talán vissza sem tudok később törleszteni.
- De ez…
- Tudom, hogy ez nektek semmiség lenne. Pontosan tudom – emeli fel enyhén a hangját. – De mégis hogyan kérhetnék ilyen szívességet? Davis a mai napig nem tudja rólam az igazat.
- Jó, de én is itt vagyok, nem?! – háborodok fel teljesen.
- Nem tudtam volna viszonozni. És lásd be, Ian, a Prince falain kívül én nem Daryl Madkins vagyok, a barátotok, hanem egy egyszerű, teljesen hétköznapi lány a sok közül. – Kistányér nagyságúra tágult szemekkel bambulok rá. Beleremeg a szám széle a visszatartott grimaszba.
- Ó, valóban? Jó tudni! – köpöm darabjaira tört önérzetemet utolsó darabkájába kapaszkodva. – Akkor is elköszönhettél volna legalább! Hazudhattál volna valamit! Az úgy is olyan jól megy neked – vetem oda lenézően. Ajkain újabb fanyar mosoly suhan át.
- Sajnálom. – Ezzel az egyetlen szóval elmossa a dühöm minden nyomát. – Tényleg sajnálom. Nem gondoltam át – ismeri be megtörten. – Azt hittem, így könnyebb lesz. Mintha pusztán felébrednék egy édes álomból. – Ismét egy élettelen mosolyt kényszerít magára. – Azt gondoltam, így minden egyszerűbb lesz. Könnyebb lesz helyesen cselekedni, és félretenni végre a saját önös érdekeimet. – Néhány másodperces szünetet tart, a padlót kémleli. – Igazából… belül féltem, hogyha akár még egy éjszakát maradok, többé nem akarok majd eljönni. – Ökölbe szorított kézfejeit erősen a székhez nyomja. – Szánalmas, mi? Istentelenül szánalmas vagyok – nyögi. Vigasztalóan vigyorogva közelebb hajolok hozzá.
- Nem vagy szánalmas – suttogom teljes meggyőződéssel. – Te vagy az egyik legklasszabb lány, akit ismerek. – Rövid szünetet tartok, majd folytatom: - Leszámítva a legutóbbi húzásodat. Az tényleg nem volt valami klassz – teszem hozzá csak úgy mellékesen. Madkins ábrázatára végre egy kevésbé lehangoló kifejezés költözik.


Mrs. McGlone

Belemeredek a csészémben gőzölgő teába, melyből kellemes gyümölcsillat száll fel. A körülöttem lévők halk csevegése monoton zörejjé csitul, beleveszik kavargó gondolataim hangjaiba.
Kizökkenthetetlenül bámulok magam elé, nem törődve a bejárati ajtóval a hátam mögött. Egy időre megfeledkezve róla, hogy Mary bármelyik pillanatban beléphet, fejest ugrok az emlékképeim tengerébe.


Akkoriban, tizenhat évesen egészen másképp láttam még a világot. Minden fekete-fehérnek tűnt. Voltak a dolgok, amik érdekeltek és azok, amikkel nem voltam hajlandó törődni. Utóbbi kategóriába lényegesen több minden tartozott…
Anyám már akkor ugyanannak a talpraesett, szigorú asszonynak a képében tetszelgett, mint napjainkban. Vasmarokkal kormányozta a háztartást nagy-britanniai villánkban, bár a munka túlnyomó részét tagadhatatlanul a személyzet végezte. Soraikban Maryvel, a legrendesebb, legértelmesebb lánnyal, akit valaha ismertem.
Mary Puckett az államokból jött, hogy Angliában folytassa le az egyetemi tanulmányait, közben a nagynénjénél lakott. A tandíj finanszírozása végett dolgozott nálunk részmunkaidőben, amolyan cselédféleként. Korban közel állt hozzám a maga húsz évével, így viszonylag hamar jó kapcsolatot sikerült kialakítanunk.
Mindig segített, bármit kértem tőle. Ő volt az én mindenkori csatlósom. Egészen addig a bizonyos esetig…

Este kilenc órakor, mikor anyám már javában a szépítő alvás örömeit élvezte ki, én a gardróbban pózoltam a tükör előtt. Két extra mini, dögös ruha között vacilláltam. Természetesen ezek megvásárlása már eleve hétpecsétes titoknak számított.
- Szerinted? – kémleletem hátra a tükörből az ajtónak támaszkodva várakozó Maryre. Ujját az állához emelve, elmélyült gondolkodást tettetett.
- Olyan nincs, amelyikből nem villan ki a bugyid? – érdeklődött szórakozottan.
- Mary! – Elégedetlenül rágrimaszoltam.
- Akkor legyen a vörös – tette le végül a voksát. Megfontoltam az ötletet, és végül egy ruhakupac tetejére hajítottam a másik, kék szoknyát.
- Pete imádni fogja. – A cipzárral bajlódva csodáltam a látványt.
- Meghiszem azt – kuncogott gúnyosan Mary, miközben mögém sétált, hogy segítsen. – Melyik pasi ne tenné?
- Ne legyél ünneprontó! – Kilibbentem a szobámba, és lekaptam a sminktáskát a szekrényről. Leültem az ágyamra. A felszerelést meglebegtettem a vörösesbarna hajú lány felé. Vette a célzást.
- Danna, Danna… - ingatta a fejét előhalászva a szempillaspirált és a szemfestéket. – Mihez kezdenél te nélkülem? – Elégedett vigyorra húztam a számat.
- Nincs értelme ilyesmin rágódnom. Még jó sokáig itt leszel nekem – jelentettem ki teljes határozottsággal. Mary ajkainak szegletében barátságos mosoly villant fel. Szemeiben akkor is ott csillogott az a megnyugtató kedvesség, ami ismeretségünk során soha nem hagyta még el az étcsokoládé színű íriszeket.
Az előkészületek végeztével felpattantam, és vidáman dudorászva ellibegtem a fésülködőasztalomig. A díszes faládába túrva kikutattam egy gyöngyökkel kirakott, ezüst nyakéket.
- Köszönetem jeléül – nyújtottam oda a megszeppenten pislogó lánynak.
- Nem fogadhatom el. – Heves, csapkodásnak látszó gesztikulációkkal tiltakozott.
- Dehogynem! Én úgysem hordom. Neked viszont remekül állna. – Meggátolva a további ellenkezésben a tenyerébe nyomtam az ékszert, és ráhajtottam az ujjait. – Fogadd csak el! Annyi van belőle, mint a nyűg. – Egy darabig megilletődötten vizsgálgatta a láncot, végül hálás mosollyal zsebre tette.
- Köszönöm.

Pete-et hittem életem nagy szerelmének. A férfinak, akihez végül majd hozzámegyek, és akinek gyerekeket fogok szülni. Nem egészen így alakult…
A srác egyébként sem számított annak a kiváló férj alapnak. Utólag visszatekintve, kénytelen vagyok belátni: még barátnak sem felelt meg.
Engem azonban elvakított az első szerelem alattomosan a szívembe lopózó varázsa. Csak azok a mézes-mázas, rózsaszín képek lebegtek előttem, amiket a fantáziám gyártott számomra megszépítve a kegyetlen valóságot. Már-már kábultan követtem a fiú minden léptét, akár egy agyatlan, drogos tyúk.
A legröhejesebb az egészben, hogy bár ez a srác forgatta fel az akkori életemet, már se a vezetéknevére, se a vonásaira nem emlékszem. Sőt, arra sem, hány éves lehetett, pontosabban arra, mennyinek vallotta magát. Ezt könnyű szívvel nevezhetjük az idő jótékony hatásának. Vannak momentumai a múltnak, amikről jobb egyszerűen megfeledkezni. Ez az ipse teljes egészében egy ilyen momentumnak számított.
Az orromnál fogva vezetett. Szomjazó gyermekként ittam, nem is, vedeltem a szavait. Minden, ami elhagyta a száját szentnek és sérthetetlennek számított. Még a legátlátszóbb hazugságok is.

Azon a napon a szokásosnál befolyásolhatóbb lehettem, ugyanis teljes könnyedséggel elfogadtam minden egyes felém nyújtott italt, majd sorra lehajtottam őket. Aztán valahogy nálunk kötöttünk ki.
Reggelre mindössze halovány, foszladozó jelenetek maradtak meg, amik az évek múlásával végleg belevesztek az őket fedő homályba. Viszont az ébredés, és ami azt követte, az soha nem hagyott nyugodni. Minden áldott nap ott kísértett az elmém egy eldugott zugában.

A vendégszobában ébredtem, ugyanabban a vérvörös göncben, amelyben elhagytam a házat előző éjjel. A fejem hasogatott, kínzó lüktetés kúszott a koponyám alá. Szédelegve kikászálódtam a takaró alól, és elindultam a folyosón. Reménykedtem benne, hogy nem futok össze anyámmal útközben, de a szerencse nem állt az én oldalamon.
Anyám fekete haja rakoncátlan, göndör fürtökben meredezett szanaszét a fején. A képén mindent elsöprő düh tükröződött. A hosszú, virágmintás köntöse lobogott a lendülettől, amint odasuhant hozzám. Erősen megragadta a csuklómat. Újra felpillantva rá váratlan felismerésként hasított belém: az arcán ülő indulat aggodalomra váltott.
- Hol voltál? – kérdezte kimérten. Aggályait szokás szerint az érzelemmentesség álarca mögé rejtette.
- Én… Az egyik vendégszobában – mutattam a hátam mögé a hüvelykujjammal.
- Elmentél valahova az este? – Ajkaimat vékony vonallá préselve össze bólintottam. Szemöldökei között a gondterheltség apró ráncai gyűrődtek fel. – Ezt később még megbeszéljük. – Ekkor egy egyenruhát viselő férfi lépett ki a pár ajtóval odébb található szobámból. Meglepetten végigmértem a bajuszos, szoborszerű vonásaival igazán rémisztő benyomást keltő rendőrt.
- Mi folyik itt? – kérdeztem kétségbeesetten ingázva tekintetemmel az ismeretlen fickó és anyám között.
- Rablás történt – felelte a férfi komolyan.

A nappaliban ültem a kanapén, körülöttem vagy egy tucatnyi zsaru járkált fel-alá, hogy felmérje a károkat. Az elcsípett beszélgetésfoszlányokból kiderült: a tolvaj a bizonyítékok szerint otthonosan mozgott az épületben. Nem tört fel egy zárat sem, sőt, a két kifosztott széfen sem látták nyomát annak, hogy bárki erővel feszítette volna fel őket. Az illető pontosan tudta, mit csinál.
Fél óra összevisszaság, és három csésze kávé után a rendőrfőnök elhívta anyámat, aki egész idő alatt mellettem szobrozott. Azt mondta, megtalálták a bűnöst.
Értetlenül követtem őket pillantásaimmal, amint elvonultak egy másik helyiségbe.
- Mi történt? – tudakoltam az előttem elhaladó egyenruhás nőtől.
- Úgy fest, az egyik alkalmazott volt. Aggodalomra semmi ok! – nyugtatgatott barátságosan. A fejlemények lesokkoltak. Bár nem ismertem minden dolgozót a villánkban, biztosra vettem: egyikük sem vetemedne ilyesmire.
Feszengve ücsörögtem, és próbáltam elhessegetni a gondolatot, miszerint a sajnálatos esetnek köze lehet a tegnap este fogadott vendégeimhez. A feltételezés ellenben csak nem hagyott nyugodni.
A felfordulás közepette viszonylag egyszerűen elmenekültem, ki a konyhába. Ott remegő térdekkel, szinte vonszolva magam előrefelé, elténferegtem a vezetékes telefonig. A tüdőmben megrekedt a következő lélegzetvétel, amint barátom számát tárcsáztam. Kicsöngött, és hatalmas megkönnyebbülésemre fel is vették.
- Pete? – szóltam bele bátortalanul.
- Danna, kicsim, te vagy az? – A szavai csöpögtek a negédes, túljátszott kedvességtől. Ez sajnálatos módon, akkor a legkevésbé sem tűnt fel. Egyszerűen megnyugtatott a hangjából áradó szeretet. Konkrétabban a szeretet, amit én oda képzeltem.
- Én vagyok – feleltem ellágyult hangon, kislányos zavarommal küszködve. Ujjaimmal szórakozottan pödörgettem a telefon zsinórját.
- Annyira sajnálom… - Itt ismét a lehető legszánalmasabban alakította a bűnbánót. Én meg persze ennek is bedőltem.
- Miről beszélsz…? – Hatalmasat nyeltem, hogy megszüntessem a torkomban keletkezett gombócot. A vonal másik végéről türelmetlen kiáltások hallatszottak. Pete visszaszólt valamit, de nem értettem.
- Pénzre volt szükségem… Hatalmas tartozás szakadt a nyakamba, és máshogy nem tudtam megoldani – vallotta be. – Különben megöltek volna…
- Tessék? – Szemeim kétszeresükre tágultak. – Te… voltál az?
- Nem emlékszel, kicsim? De hiszen te nyitottad ki nekem a széfet. – Az utolsó mondat mögött átsejlett az elégedettség. És én újból figyelmen kívül hagytam az árulkodó jelét annak, mennyire szemét is valójában az én drága kedvesem.
- Én… Nem… - makogtam megtörten.
- Nézd, én tényleg sajnálom, hogy így történt. Visszafizetek mindent, ígérem! – esküdözött elszántan.
- Komolyan… ilyen nagy a baj? – tudakoltam kétségbeesetten. – Miért nem szóltál korábban? Segítettem volna.
- Tudom, kicsim, de azt hittem megbirkózom vele egyedül. Addig húztam, amíg már késő volt. Azonnal kellett a pénz. – Halhatóan kezdett kissé türelmetlenné válni.
- Pete, itt vannak a zsaruk… - Aggódva körbenéztem magam körül. - Mit kéne most tennem? – A srác halkan felnyögött. A hang valahol egy lesajnáló sóhaj, és egy visszanyelt káromkodás között lehetett.
- Nem szólhatsz nekik rólam!
- De valaki mást gyanúsítanak… - éledezett bennem a bűntudat.
- Annál jobb! Hát nem azt szeretnéd te is, hogy együtt tudjunk maradni? – Ebbe az egy kérdésbe belesűrítette minden kifejlesztett, mesterséges báját, amit addig a megvezetésemhez használt.
- De - feleltem bizonytalanul. A készülék zsinórja közben kicsusszant az ujjaim közül, szabaddá vált kézfejem ökölbe szorult. – Én is azt szeretném. – Határozottságot erőltettem magamra, elhitettem magammal, hogy képes leszek rá. Képes leszek bemártani egy ártatlan embert. Pete-ért megteszem! – Minden rendben lesz. Elintézem.
- Ez az én csajom. – Már-már láttam kirajzolódni lelki szemeim előtt az büszke vigyort a képén. – Most mennem kell. Majd hívlak! – Bólintottam, és letettem a telefont. Megingathatatlanul eltervezve: befogom a számat, és meg sem mukkanok, hagyom, hadd gyanúsítsanak, akit akarnak, visszaindultam a nappaliba.
Anyám a szoba közepén várt rám, mellkasa előtt összekulcsolt karokkal. Szemeit egész vékonyra összehúzta, ahogy fortyogó méreggel meredt le a kávézóasztalra.
- Történt valami?
- A szajha, akit elkaptak, azt állítja te adtad neki a nyakláncot, amit megtaláltunk nála. – Elkezdett forogni velem a világ. Felvillant előttem a kép, ahogy Mary habozva, mosolyogva elteszi a nyakláncot. – Hazudik, mint a vízfolyás! A nyomozók szerint egyszerűen elfelejtett megszabadulni tőle, mielőtt munkába jött – folytatta felháborodottan. - A ravasz kis szuka képes volt bejönni dolgozni, hogy elterelje magáról a gyanút. El tudod ezt hinni?! – Falfehérre sápadt képpel, eltátott szájjal bámultam anyám lesajnáló grimaszba torzult arcára. – Mi az? – tűnt fel neki ledermedtségem. A döbbenet széllökésként süvített végig rajta, a heves érzelem nyomai azonban ugyanolyan gyorsan tűntek el, amiként jöttek.
- Tényleg te adtad neki? – engedte vissza karjait a felsőteste mellé. Mimikája visszarendeződött, egy halovány ránc, egy rándulás sem mutatta, min járhat az esze.
Alig fél perc alatt mérlegeltem mindent.

Ha elmesélem anyámnak, valójában mi történt, felajánl Isten szolgálatára, és elküld apácának, jó esetben egyszerűen bentlakásos iskolába száműz életem végéig. Pete-ről nem is szólva. Őt bizonyára egyéb fabrikált vádakkal is meglepi, míg végül életfogytiglani börtönre kerül a sor, minek következtében sosem láthatom őt többé.
Amennyiben hagyom, hogy Mary vigye el a balhét, nagy eséllyel kikönyöröghetek egy néhány napos lazítást a rácsok mögött a részére, és némi óvadék fejében történő szabadulást. A lány bizonyára megbocsátana, hiszen soha nem tudott rám sokáig haragudni.
Legalábbis én így terveztem. A büntetőjog nem tartozott az erősségeim közé, ezért tűnhetett számomra olyan zseniálisan átfontoltnak a terv.

Összeszorítottam a szemhéjaimat, olyan erővel, hogy a sötétségbe világos foltok vegyültek.
- Nem. Egyik alkalmazottnak sem adtam semmit. – Anyám érzelemmentes maradt, noha barna íriszeiben haloványan felcsillant a kételkedés.
- Ez esetben az ügy lezárva. – Azzal elindult vissza, a nyomozást vezető rendőr felé.
- Várj! – kiáltottam utána. – Ki az?
- Ki? – kérdezett vissza felvont szemöldökkel.
- Ki a rabló?
- Az a fiatal, vörös hajú amerikai – vetette oda félvállról a választ anyám, aki világ életében képtelen volt észben tartani akár egyetlen szobalány nevét.
- Őt nem tartóztathatják le! – ordítottam utána iramodva.
Életem leghosszabb fél órája következett. Harmincpercnyi tömör könyörgés és hiszti. Érvelések Mary mellett, fohászkodás a zsarukhoz. Nem hatottam meg őket különösebben. Ellenben, mikor nem mutattam hajlandóságot a tanúskodásra, kénytelenek voltak visszavenni a követeléseikből. A részleteket ugyan nem ismertem, de elméletileg peren kívül állapodtak meg bizonyos mértékű kártérítésben.


Évekkel később jöttem rá, mekkora összeget kellett kifizetnie Mary családjának, illetve arra, hogy a történtek miatt kicsapták őt az egyetemről. Megkíséreltem tenni valamit az érdekében, de már rég elkéstem.
Soha többé nem hallottam Pete felől, nem mintha bánnám. Valószínűleg még azon a napon felszívódott.
Mindent összevetve elszúrtam. Hülye kamasz picsa voltam, aki egy fellángolás kedvéért keresztbe tett az egyetlen embernek, akiben feltétel nélkül megbízhatott. Életem legnagyobb hibája.
Már egész szépen eltemettem magamban a szörnyű lelkiismeret-furdalást, ami égetett belülről, ám több mint húsz évvel később megtörtént az, amire a legkevésbé sem számítottam.
Mary felhívott. Felhívott, hogy szívességet kérjen, mert bármennyire nem haragtartó, bármilyen jó szándékú, pontosan tisztában van azzal, amivel én is: rengeteggel tartozom neki. Annyi törleszteni valóm van felé, hogy a visszafizetéséhez egy élet vajmi kevés lenne. Így joggal kérhet tőlem bármit, legyen az akármilyen kivitelezhetetlen.




Ahogy Mary könnyed léptekkel a szemközti székhez sétál, és leül, minden egyes izmom megfeszül. A szeme sarkában apró ráncok rejtőznek az idő múlását bizonyítva, és barack édes illata lengi őt körül. A nyelvemen ragad az az egyetlen szó, amit már ősidők óta ki akarok mondani. Jelentős erőfeszítések árán végre megnyikkanok.
- Sajnálom – nyögöm megsemmisülten. Mary tekintetében ott ül ugyanaz az ismerős, megnyugtató csillogás, az ajkai azonban nem görbülnek mosolyra. Rezzenéstelenül néz rajtam végig.
- Sokat változtál – jegyzi meg könnyedén. Válláig érő, vöröses fürtjei előre lebbennek, amint az asztalra könyököl. Néhol megvillannak a hajában az ősz szálak, mikor a délutáni napfény rájuk esik.
Szívesen rávágnám: igen, megváltoztam. Ám ahogy rám szegezi a megfontoltságot és felelősségteljességet sugárzó, mégis ártatlan pillantásait, hirtelen ugyanannak a hasznavehetetlen, elkényeztetett, önfejű kamasznak érzem magam. Ugyanolyan elkeserítően érzéketlen, meggondolatlan és aljas csitrinek, amilyen voltam.
- Nem eleget – suttogom magam elé végül.


Daryl

Komolyan kezdek rettegni, hogy eltörik a mécses. Próbálok inkább a fizikai fájdalomra koncentrálni, ahogy körmeim a tenyerembe mélyednek.
- Szánalmas, mi? Istentelenül szánalmas vagyok – nyüszítek, csupán remélve, hogy nem hallatszik, mennyire közel állok egy újabb megalázó kitöréshez. Tegnap annyi könnyet hullattam, azt hittem, több nem is maradt. Sajnos tévedtem. Kész bőgőmasina lett belőlem.
- Nem vagy szánalmas – feleli Ian lágyan, de ellentmondást nem tűrve. – Te vagy az egyik legklasszabb lány, akit ismerek. Leszámítva a legutóbbi húzásodat. Az tényleg nem volt valami klassz. – Fátyolos tekintetemet rá emelem, és a meglepettséget palástolandó varázsolok magamra egy vigyort.
Nagy nehezen megbirkózom az újabb rám törő szentimentalizmus-hullámmal. Mióta Wackerly belépett az ajtón megmagyarázhatatlan nosztalgikus érzés vett rajtam erőt, ami minduntalan arra sarkall, hogy vessem magam a nyakába. Furcsa, miket idéz elő az emberben, ha sokáig nem lát valakit.
Ian derűsen mosolyog rám, a kelleténél közelebb hajolva. A karjaim kis híján önálló életre kelnek, és a fiú felé mozdulnak. Ez valami női nyavalya lehet. Valamiért gyakorta késztetést érzünk rá, hogy megszorongassunk dolgokat. Talán az anyai ösztönhöz van köze? Vagy egyszerű érzelgősség. Mindenesetre rohadt nehéz leküzdeni. Valójában, kezdem megérteni az idős néniket, akik meg-megcsipkedik a kisgyerekek pofiját. Minden bizonnyal hasonlót érezhetnek, mint én most.
- Még jó, hogy vannak ismerőseid a show businessben – dől hátra változatlan vidámsággal az arcán.
- Tessék? – kérdezek vissza meglepetten. Legjobb tudomásom szerint egyetlen sztár sincsen az ismeretségi körömben. Mi több, még olyan se, aki esetleg hírességekkel dolgozna.
- Nem lényeges – legyint. – De basszus, ha tudnád, miken mentem keresztül, mire végre megszereztem a címedet! – panaszolja, aztán hosszú időre elhallgat.
- Elmondod vagy a fantáziámra bízod? – bambulok rá várakozóan.
- Majd egyszer. Kicsit bonyolult sztori… - Látványosan átvizsgálja kicsi konyhánkat. Terpeszbe tett lábai között támaszkodik a szék peremén. A pozitúráról Leo általános elhelyezkedése jut eszembe az asztalnál.

Ian fényes fekete haja kissé bozontosan lóg a homlokába. Rá férne egy vágás – konstatálom magamban. Sötétbarna szemei érdeklődve pásztázzák a helyiséget, aztán rajtam állapodnak meg. Meglepetten veszem észre, fiú létére milyen tiszták, lágyak a vonásai. Eddig fel sem tűnt. Jobban áttanulmányozva mégsem mondanám nőiesnek. Sőt, határozott ívű állkapocscsontja kifejezetten markánssá teszi a megjelenését.
- Van valami a képemen?
- Semmi! - Gyorsan másfelé terelem a figyelmemet. Ian helyett a virágmintás abroszon árválkodó morzsát analizálom tovább.
- Tudom, haszontalan ilyet kérnem… - kezdi határozatlanul, a tarkóját vakargatva. Vontatottan visszaemelem rá a tekintetemet. Jeges rémület fut rajtam végig.
- Ne folytasd! – akadályozom meg a befejezésben felé tartva a tenyeremet. Tanácstalanul összevonva szemöldökeit oldalra dől, hogy a kézfejem mellett rám nézhessen.
- Miért ne? – tudakolja ártatlan kisfiúként pislogva.
- Mert ne!
- Ez a létező legnevetségesebb indok – fintorog. – Jobbra számítottam tőled. – Boci szemeket meresztve rá, enyhén csücsörítek.
Ó, milyen távolinak is tűnik az a Daryl, aki annak idején az ilyen szánalmas csitriket csúfolta! Régi, régi szép idők…

A nappaliból beszűrődik a hangosan bömbölő tévé és a kistestvéreim civakodásának a zaja. Újra visszatérek az apró morzsa vizslatásához.
Nem kérdezheti meg, hogy visszamegyek-e. Ha törik, ha szakad, belé fogom fojtani a szót. Ugyanis ha elhangzana a kérdés, az végzetes következményeket vonna maga után: habozás nélkül igennel felelnék. Érzem, hogy így lenne.
Mi ütött belém már megint? Ez a hülye Ian beállít hozzánk, mire én megint kifordulok önmagamból, és úgy viselkedem akár egy… A mondatot még gondolatban is képtelen vagyok befejezni.
A szívem akrobatika mutatványokba kezd, majdhogynem kiszakad a mellkasomból, olyan hevesen dobog. Kiszárad a szám, a kezem remegni kezd.
Szedd össze magad! – szólal meg józanabbik énem az agyam hátuljából. Hiába üvölt szerencsétlen a jelenlegi, lecsökkent intelligenciájú Daryl alig hallja.
Ne pánikolj! Rázd gatyába magad, és nézz szembe a szituációval! Menni fog – tesz újabb elkeseredett próbálkozást a józanabbik én. Sikertelenül.
- Gyere vissza a Prince-be! – hasít bele a belső viaskodásomat kísérő csendbe Ian hangja. Egy… Kettő…
- Rendben – vágom rá kemény két másodperccel később. Wackerly először nem tudja, higgyen-e a fülének, majd végül felpattan.
- Ez az! – emeli magasra mindkét öklét. Örömtánc helyett inkább rohan egy kört.
Én bárgyún meredek az előttem álló, immár üres székre. Ettől tartottam… Én hülye idióta!
Lagymatagon felkászálódok, elcsoszogok a szekrényig, amiben az edényeket tároljuk, és előveszem a serpenyőt. A nyelénél megragadva, nem foglalkozva Ian megrökönyödöttségével, szépen fejbe kólintom vele magamat.
Hányszor fogom még ezt eljátszani? Állandóan rossz döntéseket hozok, magam alatt vágom a fát. Mit tettem, édes Istenem…? Már megint mit?!