Lábujjhegyen osont ki a hajó gyomrából, ahol az alvóhelye volt, vigyázva, nehogy felébressze az alvó matrózokat. A tatról mászott ki a szárazföldre, egy kötélen, ami a móló egyik oszlopához volt rögzítve. Még néhány lépésnyit lopakodott, utána szaladni kezdett. A lábai sebesen vitték a kikötőváros belseje felé. Átvágott a part közelében terpeszkedő tágas piacokon, hogy a házak között rohanjon tovább – de rövid időre meg kellett állnia, mert egy kis baleset érte.
Épp csak elszöktem, máris szarba léptem – bosszankodott.
Azon mérgelődött leginkább, hogy mezítláb inalt el. Lábbelijét a fekhelye mellett hagyta, hogy nesztelenül tudjon mozogni, de most átkozta magát, amiért nem hozta el a kezében.
Miközben az utca köveihez dörgölte a talpát, Binn megállapította, hogy a város testközelből korántsem olyan, mint amilyennek a tengerről tűnt. Onnan nem látszott, hogy a sikátorokban mekkora a mocsok.
Távolról egészen szép ez a város. Fehér házak, néhol zöld foltok, máshol égbe nyúló tornyok. És persze az út, ami a szabadság felé visz... ha megtalálom.
Azt az utat a kikötőből, a városon kívülről könnyen észrevehette a jó szemű ember, mivel egy magas domboldalról indult el. A sikátorokból, a kétembernyi magas, szorosan egymás mellé épült házak közül azonban nem nyílt rá kilátás.
Északnyugatra van – emlékeztette magát Binn. A város széle után a sziklafalon folytatódik, és elhalad az erőd mellett.
Eleinte úgy tervezte, hogy a sziklafal irányába fog haladni, de azt sem látta a sikátorból. Így várt egy keveset, míg a napkorong magasabbra emelkedett az égen, hátat fordított neki, és újra futni kezdett. Aztán időnként jobbra haladt néhány utcányit, majd megint a Nappal ellentétes irányba.
A sikátorok után szélesebb, tiszta utcák következtek, majd pár téren is áthaladt. Hamarosan emberekkel is találkozott. Rohanás közben csak egy-egy pillantást vetett rájuk, többnyire a hátukra, minthogy a járókelők többsége vele egy irányba tartott. Némelyik hátrafordította a fejét, mikor megneszelte a mögötte közeledő lányt, de egyik sem szólította meg, vagy nézett rá hosszabban.
Ne is foglalkozzatok velem! Rongyos a ruhám és szaros a lábam.
Binn alaposabb szemrevételezés nélkül is meg tudta állapítani, hogy a város belső részének lakói módosabb emberek. Kövérek és jól öltözöttek. Csak azt tudnám, minek kelnek korán, ha egyszer gazdagok.

Reggel lett, mire az út emelkedni kezdett a lába alatt. Boldogan törölte meg gyöngyöző homlokát.
Ez már a domb, a város északnyugati része. Jó irányba haladok.
Még gyorsabban kezdett futni. Izzadt ugyan, és kissé meg is szomjazott, de cseppet sem érezte magát fáradtnak.
Egyre nagyobb, szebb házak között haladt el – nemesek otthonának gondolta mindegyiket –, az út pedig úgy kiszélesedett, hogy több szekér is haladhatott volna rajta egymás mellett. Az épületek közötti hézagok viszont továbbra is szűkek maradtak; nem látott át közöttük.
Hirtelen pillantotta meg a sziklafalat, mikor az út a város végén jobbra kanyarodott. Egy szempillantásnyi ideig megtorpant.
Istenek… nem hittem, hogy ilyen nagy.
Aztán újra nekirugaszkodott.
A kikötőváros és a sziklafal között az út még szélesebbé vált, és fokozatosan emelkedett, maga a szárazföld azonban elkeskenyedett.
Binn ezen a helyen jött rá, hogy a kikötőváros tulajdonképpen egy félszigetre épült, melyet csaknem teljes egészében tenger vett körül – csak az utat hordozó vékony földsáv kapcsolta a sziklafalhoz.
Azt is észrevette, hogy a jobb keze felé eső területen, a sziklák tövében van egy apró kikötő. Kis csónakok himbálóztak a vizén, és egy ember úszott a part közelében. Binn néhány sirályt is látott.
Kisvártatva a sziklafalhoz ért, az aljánál megállt, hogy jobban szétnézzen.
Az ott már az erőd – állapította meg fölfelé pillantva. Ha azt elhagytam, pihenek.

A falba vájt utat úgy alakították ki, hogy ne legyen túl meredek. Nyilván azért, hogy szekérrel is lehessen rajta közlekedni – gondolta Binn. Cserébe viszont borzasztóan hosszú és kanyargós volt; szürkület lett, mire a lány a tetejéig ért.
Lassulni kezdett. A lába talán bírta volna még, de az oldala már szúrt, és borzalmasan kiszáradt a szája. Elfelejtett vizet vinni magával, annyira ideges volt a szökés miatt.
De legalább az biztos, hogy nem érnek utol – vigasztalta magát. És a nap is leszállóban van már. Éjszaka kipihenem magam.
Az erőd közelében már csak lépésben haladt, szemével a masszív építményt vizslatva. Milyen hatalmas.
Alig látta a fal tetejét. A magasságtól szédülni kezdett. Térdre esett, összegörnyedt, és hányni kezdett. Aztán elsötétült előtte a világ.

Arra eszmélt, hogy nagy adag hideg vizet zúdítanak az arcára. Prüszkölve ült fel, és kiabálni kezdett:
– Mi a…! – De egy erős kéz befogta a száját.
– Hallgass – suttogta a kézhez tartozó idegen.
Ki vagy te? Mi vagy te? – rémült meg Binn. A suttogó arcát sötét maszk, a feje többi részét fehér kámzsa takarta el. A lány hirtelenjében azt sem tudta, emberrel van-e dolga egyáltalán.
Riadtan hordozta körbe a tekintetét. Valamiféle szobában volt, négy kőfal között, és egy ágyon ült. Igazi ágyon, lepedővel és takaróval. Hátrafelé nem tudott nézni, hiszen erősen tartotta a fejét az ismeretlen jobbja, de bármibe fogadott volna, hogy párna is van a háta mögött. A jobb oldali falon egy ablakot látott, és az ablaknál egy másik idegent, aki kifelé bámult.
– Ha csendben maradsz, elveszem a kezem – ígérte a suttogás a maszk alól. – Jó?
Binn bólintott.
– Idáig futottál? – fordult felé a másik idegen. Ő hangosan beszélt, és nem viselt maszkot. Kámzsával ellátott hosszú ujjú felsőruhája, a kesztyűi, a nadrágja, a csizmái, az öve mind-mind fehérek voltak. – Nos? Idáig futottál a város szélétől? – ismételte meg a kérdést, mikor látta, hogy a lány értetlenül mered rá.
– Ö… nem. A kikötőtől futottam… uram. – Binn igyekezett tisztelettudóan szólni a szakállas, mély hangú férfihoz.
– Nocsak. Hallod ezt, barátom?
– Hallom, uram – suttogta a maszkos idegen. – Nagyszerű teljesítmény.
– Ahogy mondod… no, állj félre az ágy mellől. – A fehér ruhás férfi Binn felé indult. A jobb lábára sántított.
A lány ezután pár pillanatra a maszkos felé fordította a tekintetét, hogy jobban szemügyre vegye. Az alkata alapján ő is férfi lehetett; fehér nadrágot és felsőruházatot viselt, ezek felett térdéig érő, elöl nyitott, rövid ujjú fekete köpönyeget hordott. Ruházatát a derekán többször körbecsavart, vékony kötélhez hasonlító fehér övvel rögzítette. Csizmái és kesztyűi feketék voltak.

A szakállas lehúzta Binn takaróját, és megtapogatta a lábait.
– Igen… igen – mormolta. – Mióta futsz ilyen jól, kölyök?
– Gyerekkorom óta, uram – válaszolt Binn.
– Tehát akkor is meg tudod ezt ismételni, ha éppen nem vagy szökésben?
– Ah… – Binn elsápadt. – Igen, meg tudom ismételni. De… honnan…
– Úszás közben láttam egy kölyköt, aki kora reggel lélekszakadva rohant kifelé a városból – mosolyodott el a férfi. Aztán megvonta a vállát, és hozzátette: – Megsejtettem, mi a helyzet.
– Te úsztál a kikötőben, uram? – kérdezte Binn.
– Én. Most mondtam.
– És rám találtál, miután elájultam.
– Nem én, hanem ő – mutatott társára a szakállas. – Az Alvezér. Én már egy ideje az erődben tartózkodtam, mire te ideértél.
A lány erre tágra nyitotta a szemeit, és felugrott ültéből.
– Lehetetlen! – kiáltotta. – Csak észrevettem volna, ha elhaladsz mellettem! Nem előzhettél meg, hiszen sánta vagy!
– Ne vond kérdőre a Vezér szavát – vágott közbe suttogva az Alvezér. – Add meg neki a tiszteletet, amit megérdemel. Visszaküldhetett volna a hajódra, ehelyett egy vagyont fizetett, hogy megszabadítson onnan.
– Tényleg? – Binn megszeppenve ült vissza az ágyra. – Köszönöm szépen, uram.
A Vezér könnyed kézmozdulattal utasította el a hálálkodást.
– Semmiség, gyermekem. Én csak a pénzt adtam, a hajóskapitányt már az Alvezér kereste fel a nevemben.
– Akkor hát – biccentett a maszkos felé a lány – neked is köszönöm, Alvezér uram. – Aztán megvakarta a feje búbját. Egy furcsa gondolat jutott az eszébe. – Mondjátok meg, kérlek, hány napig aludtam?
– Csak egy éjszakát – közölte az Alvezér. – Tegnap este hoztalak be az erődbe.
– Utánam jött a kapitány?
– Nem.
– Akkor hogyan fizetted ki?
– Elmentem a hajójára, és a kezébe nyomtam a pénzt.
– Nem lehet – rázta a fejét a lány. – Szürkületkor megtaláltál, beszéltél a Vezérrel, pénzt kaptál tőle, elmentél a kikötőig, megkerested a hajót, fizettél, aztán visszaindultál, és reggelre visszaértél?
– Éjfélre ért vissza – válaszolt társa helyett a Vezér. Kaján mosollyal tette hozzá: – És mielőtt eszedbe jut megkérdezni… az erődben nincsenek lovak.
– Ilyen nincs! – csattant fel Binn. – Ez…

Hangos fémcsikorgás ütötte meg a fülét, és elhallgatott. Szétnézett, kereste a hang forrását. A szoba egyik sarkában találta meg. Egy ajtó volt, amit addig nem vett észre. Most félig nyitva állt, és egy alak toporgott mögötte.
– A ruha, uram – suttogta, és nagyobb faládikát csúsztatott be az ajtórésen.
– Köszönöm – intett neki a Vezér. – Elmehetsz.
– Milyen ruha? – kérdezte Binn.
– A tiéd – válaszolt a férfi, miután az ajtó bezáródott.
– Miért kapom?
– Úgy döntöttem, hogy Testvériségünk tagja lehetsz.
– Aha – pislogott bambán a lány. – És ha én ezt nem akarom?
– Akkor elmehetsz, és csinálhatod azt, amit eddig – tárta szét kezeit a Vezér. Aztán közelebb hajolt a lányhoz. – De itt jobb sorod lesz. Kemény munkára fogunk, de megbecsülünk… annak ellenére is, hogy nem születtél férfinak. – Az ajtóhoz ment, intett a társának is, hogy csatlakozzon, aztán lábával Binn felé csúsztatta a ládikát. – Kimegyünk, amíg átöltözöl.
– Uram…
– Igen?
– Milyen testvérek vagyunk mi?
– A Csend Testvérisége, gyermekem.

Mikor a férfiak magára hagyták, Binn agyában kavarogni kezdtek a gondolatok. Adva van tehát egy testvériség, ahol a sánta vénemberek is olyan gyorsak mozognak, mint a szél, és becsülik a nőket. Hát… sokkal rosszabb helyen is lehetnék. Kinyitotta a faládikát, a tartalmát az ágyra borította.
Kámzsás felsőruhát, kesztyűket, maszkot, nadrágot, csizmákat, övet kapott.
Majdnem olyan, mint a Vezér ruházata. Csak van hozzá maszk… és persze piros.