AJÁNLOM AZ OLDALT
A tél tagadhatatlanul közeledett, vele együtt pedig az utolsó telihold is. Pár nap híján már decembert írtunk, amit fullasztó nyugtalansággal vettem tudomásul. Még csak kora reggel volt, de alvás helyett, álmatlanul ültem a párás ablakban, fáradtan figyelve a hátsó kertet és az erdőt. Nem is tudtam, mit szeretnék igazán. Hiányzott a nyári meleg simogató szellője, az ősz aromás illata és a szürke, felhős napok is. Vagy lehet, egyszerűen csak az elmúlt hónapok önfeledt gondtalanságára vágytam volna, ami valójában egyedül innen nézve és ebben a helyzetben volt problémamentes. Mindig arra vágyunk, ami már elmúlt, és ez alól én sem voltam kivétel. A múlt keserű pillanatai közel sem voltak olyan fájdalmasak, mint amennyire az előttem álló hetek tűntek rémisztőnek.
Odakint még nem esett le az első hó, ez mintha adott volna némi haladékot. Azonban a némán szemerkélő esőben aljas lassúsággal fagyott át csontig az ember, és a vidék is sokkal elhagyatottabbnak látszott. Vajon a falka ilyenkor behúzódik valahová, vagy mit sem törődik a borzasztó idővel? Ha csak rájuk gondoltam, összehúztam magam, és orromig felhúztam a vastag, elnyűtt gyapjúpulóverem. Sosem volt egy szép darab, de szerettem felvenni, ha szenvedni támadt kedvem.
Hanna odaát aludt Elise szobájában – Mary nem kocáztatta meg, hogy a fiúk lakhelyén szállásolja el. A húgom pedig nem tette szóvá, de biztosan azonnal észrevette, hogy nem egyedül élünk itt, hiszen a srácokhoz tartozó holmik a ház minden pontján csak épp nem integettek, hogy „itt vagyok”. Igazából már az is elég lett volna, ha csak a fürdőben néz körül, azonban a széthagyott pólók, nadrágok és ingek alapján kétség sem férhetett hozzá. A telihold ráadásul ma este véget ér. Hanna nem ostoba, valószínűleg hamar összerakja majd a képet, viszont ez már nem az én problémám.
Még mindig korán volt, hogy készülődni kezdjek a suliba. Tegnap éjjel eldöntöttem, hogy kihagyom az első órát, és helyette benézek a könyvtárba. Meg akartam keresni a könyvet, amiben a cetlit találtam a falka felosztásáról. Talán lesz jelentősége, de az is elképzelhető hogy csak egy ostoba olvasmány, amibe véletlenül került bele az a papír. Bárhogy is legyen, úgy éreztem, ennyit meg kell tennem, mielőtt Heinét ostromolnám a kérdéseimmel. Bizonyára amúgy sem lesz túl készséges hangulatban az átváltozás után.
Szinte már túl megszokott volt, hogy a közeli fák takarásában a fehér farkast keresem. Persze az erdei kaland óta nem bukkant fel, amin valamiért nem csodálkoztam. Csak mostanra fogtam fel, mekkora veszélynek tettem ki a falka tagjait is a kis kalandommal, és erre Heine biztosan emlékeztetni fog egy darabig.
Lustán álltam fel az ablakból, majd nagyot ásítva nyújtóztattam ki tagjaim. Ideje volt lassan indulni. Csendben kiosontam a fürdőbe, és néhány perc alatt rendbe szedtem magam. Nem akartam felébreszteni Maryt, Hannát még kevésbé. Csak azután mentem le a konyhába reggelizni, amikor már mindenem készen állt az induláshoz, és miután ezzel is végeztem, hagytam egy rövid üzenetet a nagynénémnek, hogy gyalog indultam el. Ma Elise szinte biztosan hazajön, a húgommal való találkozásából viszont örömmel kimaradtam volna.
A város alig több, mint fél óra volt jó tempóban sétálva. A csípős levegőt mélyen a tüdőmbe szívtam, egészen addig, amíg már fájt. Elképzeltem, ahogy ezzel minden rossz kitisztul belőlem. Mindössze a lépteim és az esőcseppek keltettek zajt, így nem figyeltem különösebben, mi mellett megyek el. A suli előtt egy utcányival elfordultam, hogy minél kevesebben szúrjanak ki, majd meg sem álltam a könyvtárig. Meglehetősen sivár hangulat fogadott, a pultban karikás szemmel kávézó könyvtároson kívül minden üres volt.
Halkan köszöntem ugyan az elgyötört arcú nőnek, de nem úgy látszott, hogy észrevett volna. Örültem, hogy nem foglalkozik velem.
Miközben idegesen siettem a megfelelő sorba, mintha ezernyi szempárt figyelte volna lépteim. Azonban amint körülnéztem, minden a legnagyobb rendben volt. A könyvek nyugodtan sorakoztak, ott, ahova minden este visszatették őket. Mindegyik, kivéve azt, amelyiket én kerestem. Kétszer, majd harmadszor is átnéztem, de nem volt ott az a rongyosra olvasott regény.
Talán kivette valaki.
Hát persze, gondoltam gúnyosan. Éppen most.
Senki nem látta, hogy elvettem belőle valamit.
Talán egy embert leszámítva.
Will.
A gondolat olyan gyorsan futott végig a fejemben, hogy a gyanakvás azonnal lángra lobbant. De mi lesz, ha már senkiben sem bízhatok? Túlságosan nehéz egy olyan sárkány ellen küzdeni, aminek egyetlen fejét sem látjuk.
A második óra kezdetére bőven beértem. Nyilvánvalóan senki nem hiányolt. Azonban képtelen voltam koncentrálni, ezért csak nyomokban követtem az órákat. Sokkal inkább lekötött, ahogy a füzetembe rajzolgattam és ezerszer is elképzeltem, pontosan hogyan fogom szóra bírni Heinét. Hiába nem akar majd válaszolni, ki kell szednem belőle az igazságot.
¤
A nap végén a párás, hideg időben állhatatosan vártam a parkolóban, de Mary kocsija nem tűnt fel. Talán félreértette az üzenetem reggel? Csakhogy, amint a mobilom után kezdtem kutatni, hogy felhívjam, magától is megszólalt. A nagynéném telefonja hívott, de nem Mary szólalt meg, amikor felvettem.
- Szia, kislány – köszönt Luka. Kivert a libabőr a hangjától.
- Hol van a nagynéném?
- Nem hallod? – kérdezte, majd alighanem eltartotta magától a mobilt, hogy jól értsem az istentelen nagy veszekedést a háttérben. Valami ilyesmire számítottam korábban. – Na, fogod? Gyere haza valahogy, mert Mary nem ér rá. Jelenleg villámhárítót játszik, bár mostanra nem tiszta, hogy melyik oldalon.
- Egy óra múlva otthon leszek – bontottam a vonalat.
Tehát máris visszajöttek, Elise meg szembesült Hannával. Állati. Nem szándékoztam sietni, ráérősen sétáltam hazafelé, miután biztosra vettem, jut még nekem elég vita.
Mire a házhoz értem, bőven volt lehetőségem kitalálni, hogyan próbáljam kihúzni magam a Hannát jelentő probléma alól. De akárhányszor a végére jutottam az elképzelésnek, ott csilingelt a fülemben a bűntudat, hogy mégis csak a húgomról van szó, akiért felelősséggel tartozom. Mint példakép, nem emeltem magasra a lécet, azonban ebben anyánk szerepe sem volt elhanyagolható.
Halálos csend fogadott, amikor hazaértem, egyedül a nappaliból szűrődött a tévé halk hangja. Nem lepett meg, hogy Luka a szokásához híven, valami ostoba mesefilmet nézett elmélyedve, ugyanakkor mellette Naska egészen kizöldellt az átváltozás utáni rosszulléttől. Előbbi előhúzta délceg vigyorát, és vigyorogva nézett rám, amint észrevett.
- Mi történt? – érdeklődtem, bár nagyvonalakban magam is sejtettem a részleteket. Most a vihar utáni fázisban járhattunk.
- Elise és Heine ért ide legelőször; mire mi megjöttünk, már állt a bál – magyarázta Luka. – Anyád, vagyis anyátok nem volt elragadtatva, amiért a tesód itt van. Hogy is hívják? Nem volt idő a bemutatkozásra.
- Hanna. A húgom.
- Nem hasonlítotok – mért végig a srác, majd odébb csúszott a kanapén, hogy leülhessek, de nem éltem a lehetőséggel. A cuccaimat azért ledobáltam mellé, amit hitetlen szemmel figyelt. – Heine mondta, hogy hívjalak fel.
- Ő hol van?
- Alszik valahol, asszem az emeleti vendégszobában. Az elég messze volt a ramazúritól. Mary és Elise egyébként a konyhában van – szólt utánam, de már nem figyeltem rá.
A béta keresésére indultam, és nem telt hosszú időbe, mire rábukkantam. Heine az emeleti folyosó túlsó végén lévő, sokkal inkább raktárszerűségnek használt szobában rejtőzött el. Az ajtó halkan nyílt ki, odabentről pedig poros szag csapott meg, keveredve enyhe pézsmaillattal. Tudtam, hogy jó helyen járok. Faltól falig nem használt lomok és dobozok álltak felhalmozva, egyedül az ablak melletti elnyűtt ágyon volt hely, amit most Heine foglalt el. Haja borzosan meredezett, és az arca pont olyan elgyötört volt, mint amikor én is láttam visszaváltozni. Ahogy közelebb mentem, elsőre azt hittem, valóban alszik, de mielőtt visszafordultam volna, kiszúrtam, hogy félig lehunyt szemmel engem figyel.
- Hideg van itt – állapítottam meg, miközben egy masszívabbnak tűnő dobozra ültem.
- Ja – dörmögte, és a másik oldalára fordult, háttal nekem. Határozottan rossz kedve volt, mégsem akartam halogatni a kérdéseim. Odalent minden túl csendes volt.
- Tudod, mostanában sokat gondolkodtam.
- Remélem nem ártott meg – felelte gúnyosan.
- Lassan újra önmagad leszel. Valamiért farkas képében sokkal szelídebb vagy, de ki érti ezt…? – sóhajtottam unottan.
- Akarsz valamit? – ült fel hirtelen, szeme mogorván villant. Határozottan idegesítettem.
- Mondd, igaz az, hogy aki elhagyja a falkát, azt nem fogadják vissza? Legalábbis Mary egyszer ezt mondta. Tényleg így van?
- Hogy jön ez ide? Emiatt ébresztettél fel?
- A kérdésre felelj.
- A válasz igen, ha ettől boldogabb vagy – mondta gyanakodva egy pillanattal később.
- Van olyan, akit mégis visszamehetett? – Bent rekedt a levegője, de csak alig láthatóan lepődött meg. Habozott, és ez önmagában is egy válasz lehetett volna.
- Nincs.
- Hazudsz – állapítottam meg magabiztosan.
- Mi ez, kihallgatás?
- Még az is lehet belőle. Elképzelhető, hogy te valaha a másik falka tagja voltál?
- Honnan veszed ezt?
- Találtam valamit – húztam elő a megviselt papírt a zsebemből. Az utóbbi időben mintegy talizmánként hordtam magamnál, bár sokkal inkább volt átok. Természetesen semmi biztosítékom nem volt a valódiságáról, valamiért mégsem kételkedtem benne. Nem abban reménykedtem, hogy hamis, ami rajta van, hanem abban, hogy Heine hihető magyarázatot tud adni rá, amennyiben igaz. A béta felkelt, majd elém lépett, és durván kitépte a kezemből. Csak egy pillantást vetett rá, aztán visszadobta nekem.
- Hol szerezted? – morogta, és hangjában felfedeztem a farkast. Még nem volt teljesen ember.
- Mondtam már, találtam.
- Hogyne. Csak úgy véletlenül.
- Ideje lenne felelned. Vagy kérdezzek meg valaki mást? Mondjuk Lukát? Vagy Carlt? Esetleg az alfát? – ugrottam le a dobozról. – Hányan tudnak rólad? – vágtam a képébe, de nem szólt semmit. Annyira tudtam, hogy ez lesz. Ettől csak még dühösebb lettem, majd az ajtó felé igyekeztem. Újra és újra szembesültem vele, hogy nincs értelme ennek az egésznek.
- Nem mész sehova! – csattant a tenyere a fejem mellett a falnak. Nem tudtam leplezni a félelmet, amit abban a másodpercben éreztem, és ezt ő is észrevette. Az emberi oldalának kiszámíthatatlansága uralkodott el rajta, ami elég volt, hogy végleg kiábránduljak.
- Miért segítettél annyiszor, ha erre az egyetlenre sem akarsz válaszolni? El sem tudod képzelni, mennyire elegem van belőled.
- Helyes. Akkor eljött annak is az ideje, hogy felnőj végre – sziszegte. – Itt mindenki vár valamit, apró szívességeket, hiszen te vagy a leszármazott, és többet megtehetsz, mint gondolnád. Farkasok vagyunk, Erin, nem ölebek. Egy macskának sincs annyi élete, amennyit te eljátszol, de ez nem lesz ingyen. Mit gondolsz, a másik falka miért van előnyben hozzánk képest? Ők nem próbálnak meg mások lenni, mint mi.
Szavai éles tőrként nyilalltak belém, de nem akartam, hogy lássa rajtam. Nem lett volna értelme. Gombóc gyűlt a torkomba, mégis tartottam magam.
- Ezek alapján, innentől az a legkevesebb, hogy nem bízom benned – állapítottam meg keserűen, majd hagyta, hogy odébb lökjem, és elmehessek végre. Hát semminek nem volt értelme?
Épp, amikor a szobám elé értem, hallottam, amint teljes erőből becsapódik a bejárati ajtó. Oda sem kellett néznem.
A bennem tátongó űrből pontosan tudtam, hogy elment.
Halkan, erőtlenül nyitottam be a szobámba. Szerettem volna tombolni a dühtől, de sem kiabálni, sem sírni nem tudtam. Hanna az ágyamon feküdt, valami könyvet olvasgatva. Beléptemre felnézett, és bár felcsillant tekintetében a kíváncsiság, nem kérdezett. Szó nélkül leültem az íróasztalomhoz, aztán eszembe jutott, hogy a táskám lent hagytam a nappaliban. Sóhajtva hajtottam le a fejem. Nem, és nem akartam Heinére gondolni.
- Ezek szerint neked sem volt jó napod – állapította meg Hanna közömbös hangon. Nem reagáltam, csak megfordultam és rámeredtem. – Egyelőre maradok, ha érdekel.
- A nagyi?
- Anyu beszélt vele. Egyikünk sem hiányzik neki, az örökségünk is átutalja. Azt hiszem, neki már mindegy, csak mi ne legyünk útban.
- Hanna, miért vagy te itt valójában? – tettem fel a legnyilvánvalóbb kérdést.
- Muszáj volt – mondta elfúló hangon, és láttam, hogy megint idegesen beharapja a száját. Nem akarta folytatni, azért letelepedtem mellé az ágyra, úgy, ahogy egy igazi testvérnek is tennie kell. Belegondolva, még sosem tettünk ilyet, és rémisztő volt a gondolat, mennyire nem törődtünk egymással. – Hidd el, én sem akartam ezt. Apa halála óta reméltem, hogy a dolgok helyrerázódhatnak. A nagyi persze mindent elkövetett. Először tőled szabadult meg, aztán megtiltotta, hogy egyáltalán felhívjalak. Sokáig nem értettem, de aztán lassan fény derült rá. Sokszor emlegette, hogy mennyire hasonlítasz anyára és a családjára, akiket kezdettől fogva ki nem állhatott. Talán abban bízott, én inkább apára ütöttem. Sok dolog volt, amiről sosem beszélt nekünk, ezt te is tudod. Megpróbált olyanná nevelni minket, amilyennek elképzelte, hogy lennünk kell, elvégre mi Holloway-ek vagyunk, nemes a vérünk vagy valami ilyesmi. Éppen ezért csalódtam benned, Erin. Te mindig megtörted őt. Amikor pedig elmentél, minden nap reménykedtem, hátha szembeszállsz vele, ahogy azelőtt is; hogy egyszer csak beállítasz. De nem tetted – nézett rám sötéten. Szemében a kislányt láttam, aki valójában volt, és nem a felnőttet és gazdag chicagóit utánzó tinédzsert.
- Sajnálom. Én… nem mehettem… nem mehetek el innen. Sok dolog közbejött… - magyaráztam volna, de Hanna nem bírta tovább visszanyelni a könnyeit.
- Anya sem örül nekem – zokogta. Nem tehettem mást, magamhoz öleltem. Eszembe jutott, Elise hányszor akart visszaküldeni, de abba bele sem gondoltam akkor, talán nincs hova vissza.
- Ez nem igaz, csak meglepődött. És különben is, kicsapattuk magunkat a suliból. Te voltál az utolsó remény, hogy valaki normális lesz ebben a családban – próbálkoztam, mire halkan nevetni kezdett. A lassú, de biztos összeomlás.
- Hiányzik apa – szipogta pár perccel később. Képtelen voltam mit válaszolni, mivel valahol én is így éreztem. De voltak dolgok, amikre jobb szerettem nem gondolni.
Sokáig beszélgettünk még, úgy, mint azelőtt soha. Mary szakított minket félbe, amikor vacsorázni hívott. Az ő arcán megértő mosoly ült, Elise viszont sokkal inkább beletörődő volt. A fiúk nem kerültek elő. Nem tudtam, vajon pusztán minket hagytak egy családként összeülni, vagy már a kiköltözéshez készültek. Semmitmondó témákról csevegtünk, mégis közelebb kerültünk egymáshoz. Azonban az utolsó titok még hátravolt, amit az asztalnál mindenki gondosan került. Hanna kérdésére, hogy a vendégsereg végül is mit keres nálunk, Elise kitérő feleletet adott, ami hellyel-közzel még hihetőnek is tűnt, miután a srácok valóban hajléktalanok voltak.
¤
Éjszakára Hanna az én szobámban aludt. Halk, egyenletes légzése a gyerekkorunkat juttatta eszembe, talán pontosan emiatt voltam képtelen álomba merülni. Tisztában kellett lennem vele, hogy a húgom nem maradhat, ha titkolóznunk kell előtte, ugyanakkor hogy is mondhatnánk el neki bármit? Amikor már a fejem is kezdett belefájdulni, csendben felkeltem és kiosontam. A fogyó Hold sápatag fénye kies megvilágítást adott a háznak.
Mivel éhesnek éreztem magam, a konyha felé vettem az irányt. A hűtőben csak a vacsora maradékát találtam, meg néhány gyanús kinézetű tároló dobozt, de nem voltam elég bizalommal, hogy akár csak a kezembe vegyem bármelyiket. Helyette pár perc alatt megszületett a nagy ötlet, és hamarosan nekiálltam palacsintát sütni. A legjobb mégis az volt benne, hogy nem kellett gondolkodnom. Észre sem vettem, mikor telepedett Luka a közelembe. Egyszer csak ott volt, és már közel sem éreztem magam olyan egyedül.
- Minden éjjel szoktál sütögetni? Mert ha igen, nem árt tudni, mikor érdemes virrasztani – tűnődött.
- Ez kivételes eset.
- Gondolom semmi köze a fennforgó eseményekhez – mondta, miközben magába tömött egy nagyobb falatot.
- Most ironizálsz? – néztem rá kérdőn, mire bólintott.
- Heine ritka dühösen távozott. Mit műveltetek?
- Kérdeztem tőle valamit.
- Nos, öreg hiba. Hozzászokott, hogy senkinek nem tartozik magyarázattal – sóhajtotta epésen. Ahogy egy újabb palacsintáért nyúlt, nyakán egy nemrég még friss seb nyoma látszott.
- Azt hol szerezted? – bukott ki belőlem. Luka akaratlanul is megérintette, aztán elmosolyodott.
- Biztosan emlékszel rá. Elég nagy verekedés volt.
- Te voltál…? - villant be a pár nappal ezelőtti kalandom. Eddig nem is töprengtem, ki lehetett az első farkas, aki segített. – Sajnálom.
- Ugyan mit? Gyorsabb vagyok, mint a nagymenő, talán jóképűbb és okosabb is…, de sajnos nem erősebb.
- És határozottan szerényebb, ezt ne hagyd ki – szúrtam közbe nevetve.
- Máskülönben amúgy sem hagyhattunk volna idegen farkast a területünkön. Nem mintha nem figyelmeztettünk volna benneteket. Egy ideje vadásztunk rá, de fene gondolta, hogy te is odakerülsz. Heine csúcsformában volt, ahogy mindig, ha rólad van szó. Persze ez már talán neked is feltűnt.
- Nem különösebben – morogtam, mire csak hitetlenül felhúzta a szemöldökét.
- Mit akartál kiszedni belőle?
- Mennyire ismered? – bolygattam. Nem éreztem fair játéknak másnak is felhozni a dolgot, de ha rákényszerülök…
- Együtt nőttünk fel. Nem mintha ez látszana, mivel barátok sosem voltunk.
- Mindig hozzátok tartozott? Mármint a falkához?
- Magának való kölyök volt, miután átváltoztunk. Nem játszott velünk, nem barátkozott. Emlékszem, én sokkal hamarabb változtam át, mint a legtöbben, talán ezért sem érzem annyira a hívást. Heine viszont más. A szülei nagyon hamar meghaltak, de ez a falkában nem volt gond. Közösen nevelték, de amint ember lett, nem volt többé családja. Az öreg alfa meghalni is hagyta volna a fattyút, aki senkihez sem tartozik. Elég kegyetlen felfogása volt, persze nem csak ezen a téren. Aztán jött anyád és a szakadás. Az akkori vezető feláldozta volna értünk, de Micah szembeszállt vele. Meglepően sokan csatlakoztak hozzá, valószínűleg az ereje miatt, semmint saját meggyőződésükből. Végtére is kit érdekelt az a kislány, akibe beleszeretett az új alfa? A falka egyik fele ezután elmenekült a hegyek felé, a többiek itt maradtak. Már nem voltunk egészen kiskölykök, felfogtuk, hogy mi történik. És Heine, aki legjobban a feledésre és az erdőre magányára vágyott, egy éjjel megszökött. Nem veszíthetett, senkije sem volt. Egyedül Micah aggódott érte, a többieket nem érdekelte, amúgy is gyakran előfordult kezdetben, hogy néhányan mégis átállnak.
- Hogy lehet most mégis ő a béta?
- Visszahozta őt az alfa. Franc tudja, miért vagy, hogy mivel győzte meg. Meg kellett küzdenie az akkori bétával, de amint látod, legyőzte. Persze ne hidd, hogy a legtöbben elfogadták. Elég erős, ezzel fenn tudja tartani a pozícióját.
- És ha nem lesz az? – Hangom ijedtebben csengett, mint amilyennek szántam.
- A béták sosem voltak hosszú életűek – vont vállat egykedvűen. Eddig bele sem gondoltam, hogy Heine is veszélyben lehet, akár a saját falkáján belül is. – A húgod egyébként mennyit tud? – hozta fel Luka, de beletelt egy pár pillanatba, mire kapcsoltam, hogy mit akar.
- Egyelőre semmit. Nem hiszem, hogy Elise átgondolta ezt.
- Igen, de most te vagy a leszármazott. Tisztában vagy vele, hogy te döntesz? Nem tudsz magadon sem segíteni, ha folyton másokra bízod magad.
- Biztosan nem fogok elmenekülni.
- Ez nagyon megható, azonban ettől még belehalhatsz a nagy igyekezetbe. Döntsd el, kik álljanak az oldaladon.
- Ez lenne a dolgod? Lázítasz?
- Csak tesztelem őket – vigyorgott ravaszul, majd felállt az asztaltól. – Igazán köszönöm a késői beszélgetést. Jó éjt, drága! – intett kifelé menet.
¤
Már hajnalodott, amikor visszamentem a szobámba. Még mindenki aludt, de Hanna felkelt a mozgásra, és különös módon, ébernek látszott.
- Hol jártál ilyenkor? – érdeklődött. A bútorokat halovány fénybe vonta reggeli derengés. Talán ebben a tompulatban semmi sem lesz olyan hihetetlen.
- Odalent. Mennyire vagy álmos?
- Kicsit, de kibírom. Miért?
- Ha megígéred, hogy nem mondod el senkinek, elárulok egy titkot.
