– Binn…
Valaki finoman megérintette a vállát, és a fülébe suttogott. A lehelete forró volt, a lány érezte a bőrén.
– Binn…
– Ébren vagyok. – Felült, aztán nyújtózott egyet. Röpke pillantást vetett az alig pislákoló tűzre, és fázósan összefonta a karjait. Már nem is ad meleget. Épp csak parázslik. Kelet felé vitte a tekintetét, megnézni, pirkad-e már. Közben összeszedte a gondolatait, és társához fordult. – Mennünk kell őrködni?
– Igen.
– Szinte hajnal sincs még.
– Akkor is. – Gólya már menetre kész volt. Bal hüvelykujját az övébe dugva, jobbjában a zsákját szorongatva állt az ébredező Binn mellett.
– Máris összeszedem magam – suttogta a lány.
Talpra ugrott, pár pillanat alatt vállára kanyarította a tegezét és íját, megtapogatta az övéhez rögzített tőr markolatát. Végül eligazgatta haját a kámzsája alatt, és szorosabbra húzta a maszkját tartó szíjat a tarkóján.
– Mehetünk, Gólya.

Skorpió és Fülemüle várta őket a hercegnő sátra előtt.
– Eddig nem történt semmi érdekes – mondta az érkezőknek Skorpió. Halkan beszélt, de nem suttogott. Az életben maradtak közül ő volt a legmagasabb rangú, így a vezetőjük lett, ennél fogva felemelhette a hangját, ha akarta. – Bár az egyik társalkodónő átosont a herceg sátrába. Ha vissza akar jönni, beengedhetitek. Tudjátok, a barna hajú, magas lány… ostoba, de ártalmatlan, nem hiszem, hogy bármire is készülne.
– Azért nem árt vigyázni – suttogta Gólya. – Majd szemmel tartjuk. – Azzal a sátor bejáratának jobb oldalához állt, kezével tessékelve el onnan Fülemülét. Zsákját a földre dobta. – Menjetek csak.
Erre Skorpió kézen fogta Fülemülét, és szaladni kezdtek. Dél felé haladtak, a hercegnő kíséretének sátrai között, átugrálva az útjukba kerülő tábortüzeket és rémült nyerítésre késztetve pár lovat. Hamarosan elérték a tábornak otthont adó tisztás szélét, és a fák között a sötétségbe vesztek.
Elképesztő – csóválta a fejét Binn. Tudom, hogy szeretők, de ez azért túlzás. Nem örült neki, hogy a vezetőjük szerelmeskedéssel múlatja az időt. Hasznosabb dolgokat is csinálhatott volna.
Elfoglalta Skorpió helyét, levette az íjat a válláról, és egy nyilat helyezett az idegre.
– Lazíts – bökte meg a vállát Gólya.
– Nem vagyok feszült – válaszolta –, csak elővigyázatos.
Szemével a tábort kezdte vizslatni. A kelő Nap fényénél halványpirosnak tetszettek az amúgy fehér sátorvásznak. Mozgást alig látott. Helyenként könnyű páncélba öltözött katonák járőröztek kis csoportokban, két lovászfiú az imént megrémített hátasokat csitította, de rajtuk kívül még senki nem volt ébren.
Jobb kezét egy pillanatra levette a nyíl tollairól, és visszaadta a vállbökést Gólyának.
– Mesélj még a sárkányokról – kérlelte halkan.
– Miért érdekelnek ennyire?
– Tegnap majdnem megevett az a dög. Ha nem tudok meg róluk eleget, a következő, amivel találkozom, biztosan leharapja a fejem.
– Nem hiszem, hogy lesz következő – suttogta Gólya. – A szárazföldi sárkányok szinte teljesen kipusztultak.
– De csak szinte – sziszegte Binn. – A macskasárkány túlságosan is eleven volt.
– Jól van. Mit akarsz tudni?
– Mindent.
– Így nem lesz jó. Kérdezz.
Binn rövid időre elhallgatott. Lehajtott fejjel töprengett azon, miről is akar hallani. Aztán kérdezni kezdett.
– Hányféle sárkány létezik?
– Rengeteg. Ezt még az Alvezér sem tudja biztosan… de majdnem százféléről hallottam tőle.
– Ah…
– Vannak kicsik és hatalmasak, tengeriek és szárazföldiek, vadak és szelídek…
– Szelídek?
– Azokat a sárkányokat nevezzük szelídnek, amelyek nem támadnak emberre.
– Hát léteznek olyanok is?
– Már nem – rázta meg a fejét Gólya. – Azokat pusztították ki legelőször, utánuk pedig azt a néhány fajt, amelyik nem tudott tüzet okádni.
– Miért ölték meg őket, ha nem voltak veszélyesek az emberekre? – fordult felé Binn. – Talán a termést pusztították? Vagy a jószágot? Vagy…
– Jól mutatott a fejük a gazdag családok tűzhelye fölött – világosította fel a társa.
– Kedvtelésből ölték le őket?
– Úgy van.
– És a vadak? Belőlük is trófeát csináltak? – kérdezte a lány.
– Nem. – Gólya lekicsinylő mozdulatot tett a kezével, mintha már az ötletet is nevetségesnek tartaná. – Nincs az a nyílpuskával meg nyúzókéssel szaladgáló nemes kölyök, amelyik meg tudna ölni egy emberevő sárkányt, még egy olyan kisméretűt sem, mint a tegnapi bestia.
– A macskasárkány nem volt éppen kicsi – ellenkezett Binn. – Csak nem azt akarod mondani, hogy nagyobbak is élnek?
– Állj vissza a helyedre – utasította Gólya, és eltolta őt magától. Binn nem is vette észre, hogy izgalmában milyen közel araszolt hozzá. – Még egy lépést, úgy, most már jó… De, pontosan azt mondom, hogy sokkal nagyobbak is léteznek. Vagyis léteztek, mielőtt az Alvezér kiirtotta őket.
– Melyik sárkány a legnagyobb? – kérdezte mohón Binn.
– Régen a Vulkán volt. A tengerben élt, a hajók alá úszott, és a mélyből okádta rájuk az égő olaját. A tüze állítólag akkora volt, hogy a háromárbocos csatahajók is azonnal porrá égtek benne. Gondolhatod, mekkora volt maga az állat… Az Alvezér azt mondta, távolról valóban úgy néztek ki ezek a támadások, mintha tenger alatti tűzhányó tört volna ki.
– Igen, de hogyan lehet, hogy a tűz…
– Már mondtam neked: a sárkányolaj a vízben is ég.
– Igaz. Elfelejtettem.
– A második legnagyobb hírében – folytatta Gólya – egy szárazföldi bestia áll, a Fekete Óriás…

Beszélgetésüket csörömpölés és sikoltozás szakította félbe.
– Engedj el! – visította egy kétségbeesett női hang. – Nem vagyok hajlandó! Nem csinálom többet, undorító és fáj…
A következő pillanatban a hang gazdája előbújt az egyik igen díszes sátorból, ami Nis-Nis hálóhelyétől harminc-negyvenlépésnyire, délre állt.
A herceg sátra – gondolta Binn. Valami megmagyarázhatatlan, gyomorforgató érzése támadt.
Hosszú, barna hajú, fehér bőrű, tépett ruhájú lány volt a kiáltozó. Nagy léptekkel, szinte futva indult a hercegnői szállás felé, közben igyekezett megtörölni az arcát, és vállain tartani a rongyait.
Kisvártatva előkerült a herceg is. Meztelenségét egy sötét foltokkal tarkított lepedővel fedte el, úgy indult a lány üldözésére. Dülöngélt, aranyozott kupáját rázta, és torkaszakadtából üvöltött.
– Jössz vissza…! Szolga! Gyere vissza, parancsolom! – Inni próbált, de a pohara üresnek bizonyult. – Kiöntöttem miattad a boromat! Gyere vissza, mocskos kurva, vagy megkeserülöd!
A lány lassított, de nem fordult vissza. Már kellően világos volt ahhoz, hogy Binn láthassa, hogyan zokog.
– Katonák! – rikkantott a herceg néhány arra tévedő páncélosnak. – Kapjátok el a lotyót, és belezzétek ki!
A három megszólított hallotta ugyan a parancsot, de egyikük sem tett semmit. Tanácstalanul néztek hol egymásra, hol a hercegre.
– Öljétek meg! Megparancsolom! Most! Felvágni! Kibelezni!
A katonák megindultak a szökevény felé, mire az – ahelyett, hogy nyakába kapta volna a lábát – jajgatni kezdett, és térdre borult, pedig már csak tízlépésnyire volt Nis-Nis sátrától.
Mikor egy lánckesztyűs kéz a hajánál fogva talpra próbálta rángatni, éles, rekedt kiáltás hasított a levegőbe:
– Elengedni! – Határozott, erős, fiatal női hang volt. Binn szinte el sem hitte, hogy az övé. Felhúzott íját a katonák felé irányította, és újra felkiáltott: – Azt mondtam, elengedni!
A maszkja jobb széle mentén meleg szellő szökött be a kámzsája alá, és megcirógatta a fülét. Azt hitte, most is Gólya hajol hozzá – ezúttal azért, hogy leteremtse. Tudom, testvér, megszegtem a szabályt, és ezért le fognak fokozni. Önkéntelenül jobbra tekintett, aztán a meglepődöttségtől csuklásszerű hangot hallatott.
Gólya már nem állt mellette.
Az egyik katona ordítására ocsúdott fel. A férfi térdre rogyott a megtámadott nő mellett, és jobbjával dédelgette összeroncsolt bal kezét. Ujjai természetellenes módon, cafatos, görbe póznákként meredtek elő a lánckesztyű véres gombóccá gyúrt maradványából. Egy szempillantásnyi idővel később Gólya a sisakjára sújtott, mire a férfi elhallgatott, majd elterült a földön.
– Öljétek meg a csuhás rohadékot is! – vonyított a herceg. Az arca egészen sötétvörös lett a dühtől.
A még álló két katona közül a vállasabb támadt először Gólyára. Sisakrostélyát lecsapva, kardját kissé feje fölé emelve, lassú léptekkel közelített felé.
Binn a fogait csikorgatta. Izzadságcseppeket érzett útnak indulni a tarkóján. Emeld még magasabbra azt a kardot. Csak egy kicsit, hogy a hónod alá lőhessek a páncél illesztésén keresztül.
De a férfi nem emelte a karját. Binn már azon gondolkodott, hogy nem is próbálja megóvni az életét, hanem belő a sisakja szemrésén, ha máshogy nem tudja ártalmatlanná tenni.
Azonban nem volt szükség a nyilára. A katona pár lépés után megállt, elhajította fegyverét, és két kézzel próbálta leoldani a nyaka köré tekeredő láncot.
Wil felébredt – könnyebbült meg Binn. A legjobbkor.
Gólya két kézzel fogta meg a harcképtelenné vált ellenfél fejét, elgáncsolta, és irtózatos erővel a földnek taszította. A sisak – viselője fejével egyetemben – több ujjnyira süllyedt a talajban.
A harmadik páncélos rövid tétovázás után elszaladt. Sisakja nem volt, így két kezével takarta arcát a herceg szemei elől, aki szitkozódva hajította felé a kupáját, utána pedig tovább toporzékolt.
– Ezért megöletlek benneteket! – rázta öklét a három maszkos felé. – Megbánjátok! Nagyon megbánjátok! – Nevetséges látvány volt, ahogy a lepedőben ugrált.
Míg Wil a lánca feltekerésével szöszmötölt, Gólya talpra segítette a herceg áldozatát.

Binn megkönnyebbülten engedte le az íjat.
– Mi folyik itt? – csendült meg a hercegnő vékony hangja a háta mögött.
Ijedtében majdnem cserbenhagyta a hólyagja. Megpördült a sarkán.
– Felség – dadogta –, mi csak…
– Hangosan beszélsz. – Nis-Nis érdeklődve emelte meg szép ívű szemöldökeit. – Most már komolyan tudni akarjuk, hogy mi volt ez az ordibálás.
Binn suttogásra váltott.
– Néhány katona megtámadta a társalkodónődet, felség. – Egyelőre jobbnak látta elhallgatni, hogy kinek a parancsára történt mindez, bár feltételezte, hogy a hercegnő rá fog jönni.
– Értem. Hyleni, told kintebb a székünket.
A másik társalkodónő hátulról nekifeszült úrnője ülőalkalmatosságának. Binn így vette észre, hogy a fából készült tákolmánynak kerekei vannak.
Egyszemélyes hintó ember-lóval.
– Gyere ide, Adlene – kiáltott Nis-Nis. Mikor a szolgája a színe elé ért, csendesebben folytatta: – Ki tette ezt veled?
– Hát…
– Az igazat akarjuk hallani.
– Nidhal herceg volt, űrnőm – szipogta a lány.
– És utána meg akart öletni a katonákkal?
– Igen, úrnőm.
– Menj be a sátorba és válts ruhát, Adlene. Most megbocsátunk neked. – Nis-Nis figyelmeztetően felemelte jobb mutatóujját. – De ha továbbra is szajhaként fogsz viselkedni, a legközelebbi városban eladunk téged valami olcsó bordélynak.
– De úrnőm, kényszerített engem… – tárta szét a kezeit Adlene.
– Takarodj befelé – kiáltott rá a hercegnő.

Adlene hiába öltözött át. Mire előjött a sátorból, ismét véres volt a ruhája, több helyen is. Nis-Nis felsóhajtott, és ráparancsolt, hogy mutassa meg neki a sebeit. Megnézte a vállát, a hátát, és a szoknyája alá is belesett.
– Ezt késsel csinálta? – bökött rá az egyik mélyebb sérülésre.
– Igen, úrnőm.
– És meg is harapott.
– Meg, úrnőm.
– Tolj vissza minket a sátorba, Hyleni – csóválta a fejét a hercegnő. – Utána elkíséred Adlene-t Boussou úrhoz. Visszafelé hozzatok nekünk reggelit.
– Igen, felség.
– Te pedig – bökött Nis-Nis Gólya felé – elkíséred a lányokat, és vigyázol rájuk.
– Parancsodra – suttogta Gólya, és meghajtotta a fejét.
– Binn, meg te, hogyishívják…
– Wil, felség – segítette ki a lány a hercegnőt.
– Az. Gyertek be a sátrunkba. – Nis-Nis összeszorította az ajkait, állkapcsa szögletében megfeszültek az izmok. – Beszélni akarunk veletek.