Ha tehette volna, Aang legszívesebben a Déli-sarkra teleportált volna. A gondolat, hogy mi minden történhet a barátaival, amíg ő odaér, tehetetlen dühvel töltötte el. Azt a lehetőséget pedig mindenképp ki akarta zárni a fejéből, hogy esetleg Katarának is komoly baja eshet. Hiszen Katara kiváló vízidomár, éppen ő tudja a legjobban megvédeni magát az egész törzsből. Ugyanakkor, ha a kalózok felismerik, mint vezéregyéniséget…

Aang megrázta a fejét. Az ilyen gondolatok nem könnyítettek a helyzetén. A legtöbb, amit tehetett, az volt, hogy minél gyorsabban maga mögött hagyja a Tűz Birodalmának fővárosa és a Déli-sark közti tetemes távolságot.

A teleportálás lehetőségének hiányában ezt a távolságot leggyorsabban Appa hátán volt esélye megtenni. Ahhoz túl hosszú volt az út, hogy egyedül a siklóján vágjon neki, és így legalább társasága is volt. Ennek azonban a hátulütőjével is hamar szembesült, amikor a nyílt tenger fölött rájuk esteledett. Aang tűnődve figyelte a látóhatár alá bukó napot. Gondolataiból végül bölénye álmos morgása zökkentette ki.

– Mi az? – kérdezte Aang. – Ugye nem akarsz most megállni?

Újabb fáradt morgás volt a válasz. Aang kelletlenül kémlelt körbe. A félhomályba burkolózó horizonton ismerős hegyek körvonalai rajzolódtak ki a szemei előtt délkeleti irányban. Nagyon ismerős hegyek körvonalai.

Az ifjú avatár húzott egyet a gyeplő bal szárán, és a hegyek felé irányította Appát. Tekintete a csúcsok között is egy még nagyobb építményt keresett. Ha emlékezete nem csal, és ezúttal miért is csalna, a Levegő déli templomának valahol a közelben kell lennie. És lehetőleg még az előtt kéne megtalálnia, hogy lemegy a nap.

Bár nem volt egyszerű dolga az esti szürkületben, hamarosan megpillantotta a templom égbetörő tornyait. Amint lehetett, a főbejárathoz terelte Appát, attól tartva, ha egy percet is késlekedik, már nem fogja tudni megkülönböztetni az épület sziluettjét az éjszakai égbolttól. Csak a leszállás előtti utolsó pillanatokban vette észre, hogy félelme alaptalan volt, ugyanis az egyik ablakból fény szűrődött ki.

– Ez meg mi lehet? – motyogta maga elé, majd megkereste a siklóját Appa nyergében. Következő szavai már a bölényhez szóltak: – Várj itt! Megnézem.

Aang elrugaszkodott, és felrepült egészen a fényt árasztó ablakig. Egyik kezével még mindig az egy mozdulattal összehajtott siklót tartva, másikkal a párkányba kapaszkodva óvatosan lesett be rajta. A szeme elé táruló szoba első ránézésre kihalt volt. A fény forrásaként szolgáló gyertya egy éjjeliszekrényen állt egy falhoz tolt ágy mellett.

Miután bemászott, a szoba második átnézésekor Aang további furcsa részletekre figyelt fel. Az ágy meg volt vetve, ráadásul a mellé állított ruhásszekrény sem volt üres. Az ifjú avatárt olyan érzés fogta el, mintha lakna is itt valaki, annak ellenére, hogy a templom romjai már több, mint száz éve legfeljebb néhány állat lakhelyéül szolgálhattak.

Halk nyikorgás ütötte meg a fülét. A szoba ajtaja kitárult, és egy Aangnál alig idősebbnek tűnő fiú lépett be rajta. Hasonló sárga pizsamát viselt, mint amilyet a Levegő nomádjai annak idején. Amikor meglátta Aangot, mozdulatlanná dermedt. Még a keze is megállt, amellyel rövidre nyírt haját borzolta fel. Egy pillanatig farkasszemet néztek egymással, aztán a fiú arcára hirtelen diadalmas kifejezés ült ki.

– És tényleg ide kellett jönnöm, hogy végre találkozzam az avatárral! – kiáltott fel, miközben a levegőbe bokszolt. Aang nem igazán tudta mire vélni ezt a fajta viselkedést.

– Igen, de ki vagy, és hogy jutottál ide?

– Ja, igen, persze… A nevem Nikko, és azért jöttem, hogy az avatártól tanulhassak – mondta az idegen fülig érő szájjal. – Ha pedig azt kérded, hogy jutottam fel a templomba, hát úgy, ahogy te – Aang siklóját látva elbizonytalanodott. – Vagy talán mégsem.

– Jó, most már abszolút nem értek semmit…

– Persze, bocs, csak olyan izgatott vagyok. Akkor kezdem az elején. Omashuból jöttem, ahol nem volt sok barátom. Tudod, én nem tudok földet idomítani. De levegőt igen. Elvileg az ük-üknagyapámtól örököltem ezt a képességet, legalábbis anyukám szerint. Ő biztatott arra is, hogy keressem fel a Levegő egyik templomát. Az már az én ötletem volt, hogy ebbe kell jönnöm, ha találkozni akarok veled.

Aang szája tátva maradt a döbbenettől. Egy levegőidomár? Annyira váratlanul érte ez a tény, hogy hosszú percek is elteltek a beálló csendben, mielőtt Nikko újra megszólalt volna.

– Szóval akkor hajlandó lennél tanítani?

– Tessék? Igen, az lennék, csak most épp a Déli-sarkra igyekszem, hogy segíteni tudjak a barátaimnak. Itt csak Appa miatt álltam meg.

– Akkor vigyél magaddal! Hasznomat fogod venni, majd meglátod.

Kis gondolkodás után Aang beleegyezett. Neki is jól jöhet a segítség.

*

Kim Maoba halálos nyugalommal állt a parancsnoki hídon. Hátát a falnak támasztotta, kezében teáscsészét tartott, tekintete az előttük fodrozódó hullámokat pásztázta. Senki nem mondhatta el róla, hogy nem készült volna fel a feladatra: bár viszonylag tapasztalatlannak számított a tengerészetnél, az indulás előtti estét a jéghegyek felismeréséről szóló anyagok átolvasásával töltötte. Ha jól végzi a munkáját, komoly előrelépésben bízhat.

– A vihar előtti csend – hallotta maga mellől. A Tűz urának főtanácsosa Kim jobbján figyelte a tengert. – Félek, hogy amikor az Északi-sarkra érünk, már nem lesz ilyen békés.

– Ha tényleg kalózok zaklatják a Víz törzsét, elbánunk velük – válaszolt Kim, majd kortyolt egyet a teájából, érdeklődő pillantást vonva magára Iroh részéről.

– Jó látni, hogy egy ilyen ifjú hölgy is hódol a teázás hagyományának. Kíváncsi lennék, milyen…

– Citromfű. Segít higgadtnak maradni.

Ez meg is látszott Kimen. A Tűz népének polgárairól az a szóbeszéd járta, hogy hevesek, indulatosak, akárcsak a tűz maga. Kim ezzel szemben maga volt a megtestesült nyugalom, a sziklaszilárd békesség, aki talán akkor sem esne kétségbe, ha a világ épp készülne összedőlni körülötte.

– Jó ötlet volt? – törte meg ismét a csendet. Iroh értetlen arckifejezését látva folytatta: – Mármint egyedül hagyni a Tűz urát. Sokan gondolják úgy, hogy maga nélkül nem tud döntéseket hozni.

– Előbb-utóbb meg kell tanulnia, hogy a saját belátása szerint cselekedjen. Amikor az avatár nyomában voltunk, akkor is hagytam, hogy a saját útját járja. És most is önállóságra kell késztetni. Hiszen én sem leszek ott mindig mellette.

– Hol tegyük ki?

– Bárhol a Föld Királyságán belül. Onnan már eljutok Ba Sing Sébe egyedül is.

Kim csak bólintott. A korábbi tábornok közvetlenül az indulást megelőző este jelezte szándékát, hogy hajóra szálljon. A teaházát akarta ellenőrizni Ba Sing Sében, amit még menekültként nyitott. Úgy tervezte, hogy a kalózok legyőzése után egy közeli kikötőbe mennek, ahonnan az utat a Föld Királyságának fővárosába, majd vissza a Tűz urának palotájába kevesebb, mint egy hét alatt megteszi.

Fiatal lévén Kimnek semmilyen terve nem volt azokra az időkre, amikor netán elkerül a tengerészettől. Annak dacára, hogy a Tűz népében született, a vizet tekintette otthonának, ez volt az a közeg, ahol elemében érezte magát. Úgy gondolta, ha meghal, azt is a tengeren teszi, lehetőleg csatában, hősként. Egyéb dolgok, mint például a letelepedés és a családalapítás meg sem fordultak a fejében.

Kim sosem értett egyet Ozai háborús terveivel, és felettébb örült, hogy akadémiai tanulmányait már békeidőkben fejezte be. Önszántából sosem támadt volna más népek hajóira, de abban már egyáltalán nem volt biztos, hogy akkor is képes lett volna ragaszkodni az elveihez, ha az egy parancs megtagadásával jár. A kalózok persze teljesen külön lapra tartoztak. Ellenük bármikor szívesen kipróbálta volna magát.

A tengerészakadémia kapuin kilépve gyorsan túllépett a ranglétra alacsonyabb fokain, mint az aktatologatás. Hamar kitapasztalta, hogyan tudja a maga előnyére fordítani az adottságait, és hogy viszonyuljon a körülötte lévőkhöz, különösen a férfiakhoz. Már a tanulmányai megkezdésekor egy cél lebegett a szeme előtt: minél előbb kijutni a tengerre. És ez most végre sikerült.

Bár mindeddig kevés feladatot kapott, ez is elég volt ahhoz, hogy kialakuljon a saját értékrendje, amihez tarthatta magát. Ha csak nem érkezik parancs az ellenkezőjéről, inkább a pontosságot tartotta szem előtt, még akkor is, ha ez több időt igényelt a részéről. Minden egyes feladatát komolyan vette, igaz, néha szívesen áthárította volna azokat valaki másra.

Ezt a küldetést viszont a világért sem adta volna ki a kezéből. Az előtte álló feladat sok mindent ígért, amiért Kim a tengerészethez csatlakozott: kihívást, kalózhajók elsüllyesztését, ha pedig jól végzi a dolgát, komoly előrelépési lehetőséget. És persze miért ne teljesítené precízen a rá szabott feladatot, ha egyszer számára is ez a legfontosabb?

– Kapitány, társaságunk van – hallotta első tisztje hangját a híd ajtajából. Aki először hallotta az illetőt beszélni, csak keveset értett a mondandójából, ugyanis vastag, tömött bajusza nagyot rontott az érthetőségen.

A hajó széléhez lépve Kim végigtekintett a horizonton. További hajókra számított, de a víz felszínén csak az irányítása alá tartozó flottát látta. Ellenben a felszín alatt torpedószerű testek sötétlettek, baljóslatú kíséretként követve őket.

– Sarkvidéki cápák – jegyezte meg elég hangosan, hogy a mellé lépő Iroh is meghallja. A főtanácsos erre nagyot nyelt és egy „jaj” hagyta el a száját.

Kim rengeteget olvasott a sarkvidéki cápákról. Ez a faj az itteni jeges vizekben érezte jól magát, csakhogy itt nem volt annyi táplálékuk, mint a melegebb tengerekben élő társaiknak. Ha néhány naponta nagyobb zsákmány, például egy bálna vagy delfincsapat vetődött erre, a cápák soha nem szalasztották el az alkalmat, hogy megtömjék magukat. Ugyanez volt az oka, hogy az erre tévedő hajóknak is hajlandóak voltak nekimenni. Mindezek ellenére agresszivitásuk híre nem terjedt olyan széles körben, mint azt az ember gondolná. Akik megtapasztalták, milyenek ezek a fenevadak, azok nem voltak olyan állapotban, hogy másokkal is megosszák, a cápákról szóló könyveket pedig nem azok olvasták, akik szinte egész életüket a tengeren töltötték.

Ugyanakkor a Víz törzseit sosem zavarták. A természetüknél fogva sós vizet kedvelő cápák nem merészkedtek a jégtáblák közé, így a halászok is viszonylagos biztonságban végezhették a munkájukat.

– Jégmező előttünk! – kiabálták többen is a hajó orráról.

Kim alaposan szemügyre vette a hajó előtt elterülő jégtáblák labirintusát, bár nem látta tisztán az egészet. Így pedig veszélyes lett volna keresztülgázolni rajta.

– Jobbról kerüljük – utasította a kormányost, amikor visszament a hídra.

Érezte, hogy már közel az ellenség. Talán épp a jégmező túloldalán várnak rájuk.

*

Ghalim szitkozódva tért vissza a sarkvidéken hagyott hajóihoz. Még mindig dúlt-fúlt mérgében, amiért Zhong a lehető legrosszabb időpontban hívta vissza, hogy jelentést tegyen. Emiatt kellett elhalasztania a végső támadást a Víz törzse ellen, amíg vezérhajójával megtette az utat.

Sosem szeretett igazán mások alatt szolgálni. Zhaót még elviselte, mert ő ott harcolt mellette és nem kellett neki jelentéseket írogatni. Zhongot viszont ki nem állhatta. Nem elég, hogy jelen pillanatban is egy kényelmes barlangban tologatja a bábuit, ahhoz is volt képe, hogy közvetlenül a támadás előtt visszahívja jelentést tenni. Sok mindent megadott volna azért, hogy ismét a maga ura lehessen.

– Helyzet? – vakkantotta oda az egyik matróznak.

– Pár hajítógéppel folyamatosan figyeljük a halászhajókat, a többi éppen pihen. Ha kell, a legénység néhány órán belül felkészülhet a támadásra.

– És mégis mire várnak? Tapsra? Sok a fosztogatni való, az idő pedig kevés. Lódulj!

A matróz a szemébe húzta a sapkáját, megfordult, amilyen gyorsan csak tudott és anélkül, hogy Ghalimra nézett volna, elsietett. Az egykori tizedes szúrós szemmel tekintett utána. Elöntötte a tehetetlen düh, ahogy a matrózai csigalassan elindultak a helyükre.

Tényleg kevés idejük volt. A nagy sietségben, hogy minél hamarabb visszaérjen, nem teljesítette maradéktalanul a parancsokat, amiket kapott. Persze egy kis dac is közrejátszott benne, de leginkább a sietségnek tulajdonította. Zhong nem fog örülni, ha megtudja. De Zhong elmehet a fenébe.

Az órák kínosan lassan teltek. Ghalim legszívesebben már a jégfalba csapódó lövedékek zaját hallgatta volna, de a készülődő legénység miatt ez nem állt módjában. Már azon gondolkozott, hogy lő egyet az egyik felkészített hajítógéppel, amikor a tatfedélzet felől kiáltásokat hallott:

– Hajók!

– Egy egész hajóflotta hét óránál!

– A Tűz népének felségjelzését viselik!

Ghalimnál elszakadt a cérna. Teljes erővel ütött rá a hajó korlátjára. Még az sem érdekelte, hogy nem tisztán találta el a korlátot, hanem az egyik mentőcsónak állványzatával együtt. Ahogy a faszerkezet hangos recsegéssel-ropogással összedőlt, összeszorított fogai között morogta maga elé:

– Remek. Most még ez is.

*

Aang egy kicsit meglepetten tekintett le az alattuk elterülő jégmezőkre. Azt hitte, több idő kell, amíg elérik a Déli-sarkot, de valamilyen oknál fogva mindössze pár órának tűnt. Azt már nem tudta eldönteni, azért érez-e így, mert Appával előző nap már megtették az út nagy részét vagy azért, mert a háta mögött Nikko folyamatosan szóval tartja. Ez utóbbi igazság szerint kicsit idegesítette is.

Újdonsült útitársa kifejezetten energikusnak, már-már hiperaktívnak tűnt. Rengeteget mesélt a családjáról, és a gyerekkoráról. Jóformán csak akkor maradt csöndben, amikor kérdezett valamit és Aang válaszát várta. Még az sem változtatott a hozzáállásán, hogy Appa néha-néha hangos morgással adott hangot nemtetszésének.

Ahogy közeledtek a Déli-sarkhoz és ahogy megszaporodtak alattuk a jégtáblák, Aangnak sikerült egy intéssel elhallgattatni Nikkót. Tekintetével az alattuk elterülő jeget és jeges vizet pásztázta, de sehol sem találta, amit keresett.

– Azt mondtad, kalózok támadták meg őket – szólt előre Nikko, miközben ő is körülnézett Appa nyergéből. – Én nem látok kalózokat.

Aang is pontosan erre gondolt. Az nem létezhet, hogy már el is késtek.

– Füst! – kiáltott fel Nikko, és balra mutatott. – Ott!

Aang azonnal a füst felé kormányozta és gyorsabb haladásra is ösztökélte Appát. Azonban, mint kiderült, teljesen fölöslegesen. A Víz törzsének kicsiny faluja háborítatlanul tengette újabb átlagos napját. Semmi jel nem mutatott arra, hogy megtámadták volna.

Appa a jégkunyhók között landolt, nem kevés kíváncsi tekintetet vonva magára. Aang már az odacsődülő gyerekek gyűrűjébe érkezett, amikor leszállt a hátáról. Már csak fél füllel hallotta, ahogy Nikko is lehuppan mellé a jégre, szeme már a barátait kereste. Sokkát meg is találta az egyik kunyhó mellett, a tűzrakóhely felé mutogatva. Mellette pedig…

Aangnak az álla is leesett döbbenetében. Bár nem fosztogatták kalózok a törzset, valami nagyon nem stimmelt. Sokka ugyanis egy fókához beszélt.

– Nem lopsz halat, azt eheted meg, amit mi adunk. Ha keveselled, akkor mész és fogsz magadnak. Tüzet nem gyújtasz, a tűzzel nem játszol, még a parázshoz sem nyúlhatsz…

Az avatárt annyira váratlanul érte a látvány, hogy nem tudta, mit csináljon. Csak állt egy helyben, amíg Nikko mellé nem lépett.

– A bohóc a barátod? – kérdezte óvatosan. – Bár azt is megérteném, ha letagadnád…

– Mi? Dehogy tagadom, habár el kell ismernem, most még a szokásosnál is furább.

Aang végül elindult Sokka felé, aki pont abban a pillanatban mutatott a jégkunyhóra.

– Ez pedig itt nem a te szobád.

A két levegőidomárhoz hasonlóan a fóka sem igazán érthette a fiút. Fejét oldalra döntve nézett Sokkára, aki végre Aangot is észrevette.

– Nahát, téged is lehet itt látni? – kiáltotta üdvözlően. – Mi szél hozott erre?

– Ööö… Az északi?

– Hmm… Van benne valami.

– Mégis mit csinálsz?

– Épp Uszikának ecsetelem a szabályokat.

– Uszikának?

– Katara nevezte el – bökött Sokka a fókára. – Reggel mentette meg egy jegesmedvekutya elől, mert szerinte annyira édes. Most meg háziállatként akarja tartani.

– Aang! – kiáltotta valaki az avatár háta mögül. Aangnak nem volt sok ideje megfordulni, mert szinte azonnal Katara karjai között találta magát. A lány csókkal üdvözölte. – Nem számítottunk rá, hogy jössz…

– És a kalózok?

– Milyen kalózok?

– Pár napja ékezett Zukóhoz egy követ, aki azt mondta, kalózok támadtak meg titeket.

Sokka és Katara értetlenül néztek egymásra.

– Idejét sem tudjuk, mikor járt erre utoljára kalóz – rázta a fejét a fiú.

– Hűha – hajolt Aanghoz Nikko, – akkor titeket bizony csúnyán rászedtek.

– De ha már itt vagy – vetette fel Katara, – maradhatnál pár napig. Mesélhetnél róla, hogy halad Zuko…

– Nem lehet. Szólnom kell neki, hogy a követ nem volt igazi. Nehogy elhiggyen még egy hazugságot.

– Én szólhatok neki – ajánlkozott Nikko. – Lehetne ez az első feladatom. Elrepülök ehhez a Zukóhoz a bölényeden és átadom az üzenetedet. Ő úgyis tudja az utat. Aztán meg visszajövök.

Aang rövid gondolkodás után beleegyezett Nikko ötletébe. Amikor elmondta Appának, hogy a fiúval kettesben kell visszarepülnie Zuko palotájához, némi rémületet vélt felfedezni a bölény szemében, de ettől függetlenül engedelmeskedett. Ahogy Appa és Nikko apró ponttá zsugorodtak a láthatáron, Sokka Aanghoz fordult, Appáék után mutatva a kezével:

– A bohóc…

– Hosszú történet. Üljünk le és elmesélem.

*

Ahogy Kim hajója megkerülte a jégmezőt, látótávolságba került a célpontja. A kalózok hat hajója szoros alakzatban horgonyzott le, pont akkora távolságban a jégből épült falaktól, hogy ők még el tudjanak lőni odáig, de a vízidomárok már ne tudjanak visszatámadni.

– Mindenki foglalja el a helyét! – utasította Kim az első tisztet. – Pár perc múlva ott leszek én is.

Amíg az első tiszt a parancsot továbbította a legénységnek, Kim visszavonult a kabinjába. Az ágya melletti szekrényből egy bőrből készült mellvért került elő, amit először az ágyra fektetett, hogy aztán a ruhájából kibújva felvehesse alá.

A védelem rendkívül fontos volt, de Kim ki nem állhatta azokat a fémpáncélokat, amiket mások olyan lelkesen hordtak. Az akadémián a saját kárán tapasztalta meg, hogy fizikai erő tekintetében egy nő ritkán veheti fel a versenyt egy férfival, pláne ha az utóbbi tengerész, akik köztudottan imádnak az izmaikkal kérkedni. Gyorsan megtanulta, hogy a harcban a gyorsaságában és a meglepetés erejében kell bíznia. Ehhez pedig a bőrpáncél tökéletesen megfelelt. Bár kevesebb védelmet nyújtott, nem gátolta a mozgásban és olyan könnyű volt, amilyen a fém sosem lesz.

Mikor visszaért a fedélzetre, általános sürgés-forgás fogadta. A dolgukat végző matrózok mellett elnézve látta az egyre közelebb kerülő kalózhajókat. Hirtelen azonban arra lett figyelmes, hogy az egyik hajó eltávolodik a többitől.

– Helyzet? – kérdezte az első tisztet.

– Úgy látom, az egyikük támadóállásba helyezkedik – hallatszott a válasz. – A többi pedig mintha menekülni próbálna.

– Akkor ennek megfelelően válaszolunk.

Kim előresietett a hajó orrára, ahol az első hajítógép kezelői már csak álldogáltak a gépezet mellett.

– Kész? – kérdezte tőlük.

– Igen, kapitány. Már csak a parancsra várunk.

Kimet melegség öntötte el a megszólítás hallatán. A tengerészetnél még nem érte el a kapitányi rangot, mindössze a küldetés idejére nevezték ki. Ugyanakkor merte remélni, hogy ha visszatér a siker hírével, már nem lesz messze az áhított címtől.

– Akkor a jelzésemre.

Kim széttárt ujjakkal emelte fel a kezét olyan magasra, hogy a kicsit hátrébb elhelyezkedő két hajítógép kezelői is láthassák. A matrózok erre megtöltötték a gépezeteket, meggyújtották a kilövendő sziklákat és támadásra készen várakoztak tovább. Kim közben még kiosztott néhány utasítást a kezelőknek:

– Ti az orrfedélzetre célozzatok, az ő gépeikre! Nem akarok választüzet. Ti célozzátok meg a kéményt, az majd lelassítja, talán meg is bénítja őket. Ti pedig lőjetek a törzsre, lehetőleg a vízszint alatt!

A gépezetek beállítása után a matrózok feltartott hüvelykujjukkal jelezték, hogy készen állnak. Kim még várt pár percet, amíg a kalózhajó lőtávolba ér, majd egy határozott, íves mozdulattal maga mellé húzta a kezét. A három lángoló szikla pedig egyszerre indult útjára.

A becsapódások még ilyen távolságból is tisztán hallatszottak. Ahogy Kim ki tudta venni, a kéményre és a törzsre leadott lövés célba talált. A hajó továbbra is ontotta magából a füstöt, de nem a kémény végén, hanem a tövénél. Az orrfedélzetet viszont nem találták el. A lövedék levitte a kalózhajó orrát, magával rántva az egyik hajítógépet, de nem okozott akkora kárt, mint remélte.

– Töltsétek újra! – utasította a mellette álló matrózokat.

Inkább biztonsági megfontolásból adta a parancsot, semmint támadás céljából. Igaz, nem volt könnyű egy másik lövedéket eltalálni, de jól ismerte maga mellett a gépkezelőket az akadémiáról. Kevés hasonlóan jó képességű tüzérrel találkozott életében. Ezért is hozta őket magával.

Nem jött válaszlövés. Sőt, úgy tűnt, igen nagy lett a fejetlenség a kalózok között. Mintha a mentőcsónakokat is megcélozták volna.

– Ezzel megvagyunk – fordult a hajítógépek kezelőihez. – Szép munka volt.

*

A kalózhajón mindenki a saját életét próbálta menteni. Egymásra taposva igyekeztek a csónakokhoz, hogy ne hullámsírban kössenek ki.

Ghalim elmenekült. Nekik az volt a feladatuk, hogy feltartóztassák a Tűz népének flottáját, amíg lehet. Sosem gondolták volna, hogy már az első sor lövés elég lesz a hajó elsüllyesztéséhez.

Márpedig a hajó süllyedt. Az egyik bekapott találat lyukat ütött a hajótesten, a víz pedig pillanatok alatt elárasztotta az alsóbb szinteket. Egy másik a kéményt tette tönkre, így túlnyomás keletkezett a kazánházban, ami aztán be is robbant. Ennek a hajónak már csak egy útja volt hátra: lefelé, az óceán fenekére.

Az első néhány csónak már a vízen volt. Utasaik nagy erőkkel eveztek, hogy minél távolabb kerüljenek a süllyedő hajótól. Már a második sor mentőcsónakot engedték a vízre, szinte valamennyit emberekkel tele. Akik pedig még a hajón maradtak, bízhattak benne, hogy hamarosan ők is biztonságban fognak ringatózni a vízen.

A tolongás viszont túl nagynak bizonyult. Alig ért le a vízre a második sor, valaki átesett a hajó korlátján és fél másodperccel később fejjel előre a vízbe csobbant. A többiek kíváncsian néztek utána, de ha meg is ijedtek tőle, hamar megnyugodtak. A matróz integetve jelent meg újra a felszínen.

– Semmi bajom, csak hideg a víz! Egyébként minden…

Ebben a pillanatban újra lebukott, ezúttal viszont véres habokat hagyott maga után. A legközelebbi csónakban, ahonnan tisztán lehetett látni a történéseket, nyugtalan fészkelődés támadt.

– Láttad ezt?

– Mi történt?

Az izgatott sugdolózás gyanakvó forgolódásba csapott át. A kalózok mindenfelé keresték azt a valamit, ami elkaphatta a társukat, de a közelgő szürkület nem könnyítette meg a dolgukat. A szomszédos csónakok felől is nyugtalan kérdések hallatszottak:

– Van itt valami?

– Mit láttatok?

– Mi történt vele?

A csónak hirtelen kapott egy ütést alulról. Megbillent, de a matrózok lélekjelenlétének köszönhetően nem borult fel. Az ijedten levegő után kapkodók most még elszántabban kémlelték maguk körül a vizet a láthatatlan ellenséget keresve.

Alig pár perc múlva a távolban elkiáltotta magát valaki:

– Cápák! Egy egész seregnyi!

Ebben a pillanatban a következő csónak is kibillent az egyensúlyából. Felborult, utasai pedig kiáltozva csobbantak a vízbe. Néhány közülük még egyszer feljutott a felszínre, hogy utána éhes ragadozók rántsák őket vissza. Egyiküknek viszont sikerült elúsznia a legközelebbi csónakig és belekapaszkodni a szélébe. A többiek már épp nyúltak volna a keze után, hogy felhúzzák, amikor felüvöltött fájdalmában.

– Elkapott! Segíts…

A mondat félbeszakadt. A szerencsétlen utolsó pillanataiban is olyan görcsösen kapaszkodott a csónakba, hogy ő maga borította fel.

Az egyik kalóz egy már fejre állt csónakra próbált meg felkapaszkodni. Már majdnem felért, amikor megcsúszott a keze a nedves fán. Kis híján visszabucskázott a vízbe, de szerencséjére beakadt a lába a kormánylapátba.

A minden irányból felé szűrődő kiáltások és csobbanások egyértelműen jelezték neki, hogy a cápák egyre-másra borítják fel a csónakokat újabb áldozatok reményében. Mikor végre vissza tudott kapaszkodni a csónakra, még egyszer körbenézett. Mindössze két-három sorstársát tudta kivenni a szürkületben, akik hozzá hasonlóan felborult csónakokon kerestek menedéket.

Összeroppant az elmúlt néhány perc eseményeinek súlya alatt. Ráborult a nedves deszkákra és keserves zokogásban tört ki. Körülötte pedig már javában zajlott a cápák lakomája.

*

Kim ráérősen sétált végig a korlát mellett. Az emberei összesen öt embert mentettek ki a vízből, valamennyien a felborult mentőcsónakokon gubbasztottak. Személyesen is látni akarta őket, hátha ki tudja szedni belőlük a vezetőjük nevét. Akkor már lesz egy nyoma, amin elindulhat, miután átadták a segélyszállítmányt a Víz törzsének. Már maga előtt látta a célját: levadászni az átkozottat és törvény elé rángatni. Ha pedig sokat ellenkezne, ott helyben fog vele végezni.

A túlélők a hajó tatján sorakoztak a korlát mellett. Szinte mindannyian dideregtek és vacogtak a rájuk csavart vastag takarók alatt is. Szemeikben rémület tükröződött, amit meg is lehetett érteni. Kimnek elég lett volna egy laza mozdulattal meglöknie őket, hogy a korláton átbucskázva újra a vízben kössenek ki. Iroh főtanácsos már ott állt mellettük.

A sor két nővel kezdődött, akiket Kim éppen csak egy pillantásra méltatott. Őket követte egy kis növésű öregember, aki remegés szempontjából még a kocsonyát is megszégyenítette volna. Kim vele sem foglalkozott túl sokat. Egy hidegtől és félelemtől ennyire reszkető ember látványa egyáltalán nem tudta érdekelni.

Egy fiatalabb, az öregnél láthatóan nyugodtabb férfi állt a sorban a negyedik helyen. Bár ő is zihált és a karját dörzsölve igyekezett felmelegíteni magát, a tekintetében erősebb volt a hála, mint a rettegés. Ő volt az első, aki mellett Kim megállt.

– Félsz? – kérdezte sejtelmes hangon, ezzel elérve, hogy a férfi a szemébe nézzen.

– Igen – bólogatott az pár pillanatnyi gondolkodás után. – Ne dobjon vissza, kérem! Bármit megteszek…

– Talpnyaló – szakította félbe a mellette álló, mindenki tekintetét magára vonva.

Az utolsó túlélő egy még fiatalabb, talán a húszas éveiben járó fiú volt. Ő volt az egyetlen, aki eddig egyetlen szó nélkül viselte a hideget. Még a takarót is a fedélzetre dobta, igaz, inkább dacból. Bár ő is remegett egy kicsit, láthatóan jobban tűrte a megpróbáltatásokat, mint a társai. Kim lassan odalépett elé.

– Te nem félsz? – tette fel neki is a kérdést.

– Mi félnivalóm lenne egy nőtől? – jött az epés válasz. Kim elismerően bólintott egyet, miközben tüzetesebben végignézett rajta.

– Tehát nem mondanád el, ki hozott ide?

A férfi gúnyosan felnevetett.

– Inkább a cápák.

Kim arcán széles mosoly jelent meg, miközben elfordult a foglyul ejtett kalózok sorától. Kifejezetten tetszett neki, amit hallott.

– Őt külön kabinba vigyétek! – mutatott a fiúra. – Majd később foglalkozom vele.

Amíg a matrózok kabinokba kísérték a kalózokat, Kim elindult a sajátja felé. A csata már véget ért, a szállítmányt ezekben a pillanatokban adták át a Víz törzsének. Le akarta venni a bőrmellvértet, mielőtt kezelésbe venné a fiút.

– Mit tervezel azzal a fiatalemberrel? – kérdezte Iroh, aki gyorsan felzárkózott mellé.

– Kiszedem belőle, ki vezette a kalózflottát. Aztán pedig levadászom.

– És biztos, hogy a megfelelő embert kérdezed? A másik sokkal segítőkészebbnek tűnik.

– Ha azonnal elmond mindent, elmarad a kihívás és az élvezet – fordult Kim a főtanácsoshoz. – Pedig pont az lenne a lényeg.

Azzal magára hagyta Iroh-t, hadd dolgozza fel a hallottakat.