AJÁNLOM AZ OLDALT
Megint álmodtam. A fehér farkas kísértett. A fák közül figyelt békés, óvó szemekkel, miközben beszélni próbált hozzám, de nem értettem. Nem voltam elég erős. Neki nem. A csalódottság sötét árnyként telepedett rám, és éreztem, elvesztettem valamit. Valakit.
Kimerülten ébredtem, és csak bámultam magam elé. Tudtam, hogy hétvége van, ezért nem kifejezetten erőltettem a felkelés gondolatát. Bár nem akartam megnevezni, pontosan tudtam, miért van rossz hangulatom. Igazságtalannak éreztem, hogy amíg én mindig megfizettem a hibás döntéseimért, Heine még beismerni sem akarta őket. Gyűlöltem.
Mégis mindennél jobban akartam, hogy visszajöjjön.
Dühösen a másik oldalamra fordultam, és mire eldöntöttem, hogy alszom még egy órát, Hanna rontott be, majd teljes lendülettel felugrott mellém az ágyra.
- Ideje felébredni! – örvendezett. – A Nap ugyan nem süt, de vár a munka.
- Miről dumálsz?
- Nekem is lesz szobám, csak ki kell pakolni. Mary mondta.
- Muszáj? – nyögtem elkeseredetten.
- Tesók vagyunk. Kötelességed van – közölte elszántan, aztán felöltve tündéri napsugár mosolyát, szélvészként elviharzott.
Húsz perccel később rezignáltan álltam az emeleti vendégszoba előtt, ahol nemrég Heinével összevesztünk. Engem nem szeret az Isten.
- Mi lesz? Dologra! – pattogott Hanna, miközben tágra nyitotta előttem az ajtót. Nem volt kedvem elkezdeni. Hamarosan Luka jelent meg mögöttem, sercegtetve borotválásra váró borostáját.
- Szerinted a csajoknak bejön a szakáll? – kérdezte elmélyülten. Gyűrött arcából ítélve, ő sem tervezett délelőtti kelést.
- A szupermacsó-kézikönyved mit tanácsol?
- Azt gondoltam, te javasolsz valamit.
- Felőlem a földig növesztheted. Akkor legalább farkasként könnyebb lenne felismerni téged.
- Meg fel is köthetnéd rá magad – ajánlotta az érkező Naska.
- Neked kuss van – tanácsolta Luka sötét pillantással. Megint nem voltak jóban, persze ez nap, mint nap így ment köztük.
- Ne vitázzatok, hanem segítsetek – nyomott a húgom a kölyök kezébe egy poros dobozt. Veszélyesen lelkes volt, mi azonban nem osztoztunk felhőtlen vidámságán.
Hamar kiderült, a fűtés problémamentesen működik, így a szoba lassan felmelegedett, mi meg közben sorra hordtuk a garázsba a nem használt lomokat. Volt ott szétszerelt bicikliváz, tönkrement háztartási gépek, könyvek és még a nagyszüleink idejéből való újságok, ruhák, játékok. Hanna kevésbé dolgozott, csak a holmikat nézegette, vagy éppen belemerült egy-egy régi divatlapba, mialatt mi unottan hurcoltuk a dolgokat fel és le.
- Elég szótlan vagy – állapította meg Luka, amikor a kocsi mellett próbáltunk helyet szorítani még néhány doboznak.
- Te sem szónokolsz – válaszoltam.
- Ez talált. Rendben, ha szeretnéd, beszélek vele. Mármint, amennyiben visszajön – ígérte, mintha kiolvasta volna a fejemből, hogy Heine miatt vagyok bosszús.
- Nem terveztem, hogy bocsánatot kérek tőle – figyelmeztettem.
- Nem mondtam, hogy kellene. Tudom, mivel lehet őt provokálni – felelte önhitten. Elsőre nem értettem, mire céloz, és mihelyst ezt ő is észrevette, közel hajolt hozzám, pont, mint azon az estén, amikor megcsókolt.
- Megvesztél? – húzódtam el tőle zavartan. Erre nevetni kezdett.
- Ha azt akarom, hogy rájöjjön, mire vágyik, vele ezt azért nem tehetem meg. Meglehetősen furcsán venné ki magát. Ellened viszont nem lehetett kifogásom. Ne tagadd, hogy tetszett az a csók.
- Miről beszélsz? – néztem rá gyanakodva, és éreztem, ahogy elpirulok.
- Ugyan, én nem foglak elvenni Tőle. Annyira nem vagyok hülye, hogy megkockáztassam. Bármilyen furcsa, vannak szabályok, amiket még én is betartok.
- Képzelődsz, remélem, tudod. Heine legfeljebb megszabadulni akar tőlem.
- Vagy csak a gátlásaitól – helyesbített Luka. Ráhagytam a dolgot, hiszen ő nem láthatta, hogyan nézett rám legutóbb a béta, amikor azt is eldöntötte, hogy felszívódik. Mégis, most végre tisztázódtak Luka szándékai, amitől nemhogy csalódott vagy sértett nem voltam, hanem inkább megkönnyebbültem. Csend borult ránk, de ez már nem két idegen közti kellemetlen hallgatás volt.
- Nézzétek, mit találtam! – nyitott ránk rövidesen Elise, karján egy ruhákkal teli kosárral.
- Ugye nem nekem hoztad? – kérdezte kétségbeesve Luka, amikor két ujja közé csípve, kiemelt egy csillogó estélyit a kupacból. Az elhanyagolt darab erősen múlt századinak látszott.
- Dehogy. Az az első bálozó ruhám. Maryé is itt van. Elképesztő, hogy még megvannak. – Anyám valószínűleg főképpen magának talált szórakozást a letűnt kori göncei átválogatásával, de addig is békén hagyott minket.
- Szerintem jól mutatnál benne – súgtam később Lukának. – Így megoldódna a szakáll-kérdés is.
- Nem játszunk bemelegedősdit, de köszönöm az észrevételt.
Már kora délután volt, amikorra nagyjából végeztünk. Elégedetten dőltem az ajtófélfának, ahogy a szoba már semmiben sem hasonlított arra a poros lyukra, amitől rossz emlékeim támadtak. Hanna makacsul ragaszkodott volna egy festéshez is, de Mary a téli időjárásra hivatkozva, szerencsére megnyirbálta az elképzeléseit – legalábbis egy időre. Pontosan ismertem a húgomat, így nem volt afelől kétségem, hogy a fiúknak tavasszal is lesz munkája nálunk. Békés, virágmintás motívumokat akart, ami hihetetlennek tűnt tőle, mégis nevetve gondoltam bele. Ez azonban hirtelen magával hozta a kétségeket is.
Mi lesz, ha akkor mi már nem leszünk itt?
¤
Ebéd után a lány kijelentette, hogy közeledik a karácsony, ezért a nap további részét nem pihenéssel, hanem vásárlással töltjük. A tőle szokványos módon, nem kérdezett, hanem kijelentett. Hamar kiderült Mary és Elise számára, hogy Hanna pokolian jó az alkukötésekben, a fenyegetőzésben pedig még talán annál is. A nagynénénk nehézkesen adta oda neki a kocsi kulcsot, és mielőtt akárcsak ellenkezhettem volna, sebesen igyekeztünk a város felé.
- Hihetetlen, hogy neked nincs jogsid – állapította meg a húgom. Természetesen egyértelmű volt, valójában mennyire örül annak, hogy neki bezzeg van.
- Sosem volt hozzá érzékem – sóhajtottam az ablaküvegnek döntve a fejem.
- Francokat! Csak ellógtad az órákat.
- Nehogy már te vesd a szememre! – füstölögtem. Nagyon jól emlékeztem, hogy ő sem a tanártól, hanem az akkori barátjától tanulta meg a sofőrséget. Ráadásul abban az időben, apa busás hasznot hozott a Hanna által megkarcolt, összezúzott, esetleg tropára tört autók tulajdonosainak.
- Egyébként anyu kezd megbékülni velem – mesélte. Az nem szívesen jutott eszembe, hogy akkor is így érezné-e, ha Elise rájönne, mindent elmondtam a kisebbik lányának. Valójában Hanna a dolgot hitte is, meg nem is, de nem számított, hiszen előbb-utóbb látni fogja a saját szemével. Addig azonban, mindez egy közös titok izgalmával fűzött össze minket, ami jelenleg igencsak jól jött.
- Az remek. Itt kell lefordulni – szóltam rá unottan, miközben az utat és a mellettünk elsuhanó erdőt néztem. Nem fog felbukkanni.
- Mit kellene vennünk ajándékba? A fiúk is ott lesznek? Nekik is kellene valamit? Valami farkasos dolog? Hogy megy ez náluk? – dalolta sorban Hanna. Talán nem is nekem, csak úgy, magának.
- Az sem biztos, hogy megélem – morogtam halkan.
- De megfogod. Még hajnalban kiszámoltam, és a telihold karácsony után lesz.
- Kedves, hogy így utánanéztél – mosolyogtam negédesen.
- Mármint, ha igaz. Persze Mary is ugyanazt mondta délelőtt, amit te – folytatta rám sem nézve.
- Te elmondtad Marynek?
- Ne izélj már. Beláthatod, hogy elég kattantnak tűnt ez az egész mese, viszont ő szintén megerősítette, plusz nem volt dühös miatta. Mondjuk anyunak szerinte is jobb időt hagyni. Szóval vagy mind őrültek vagytok, vagy igaz. Részemről az előbbi sem lenne furcsa, elvégre itt eléggé be lehet fordulni.
Nem volt kedvem erre válaszolni. Egészen a város főutcájáig ecsetelte, mennyire elnyomott és unalmas Wolfvalley, aztán amint észrevette az első ruhaboltot, satuféket nyomott. Az ajtón belül már Hanna birodalma volt. Nyilvánvalóan nem a legújabb divat szerinti rongyok közül lehetett válogatni, a lány véleménye alapján mégis minden jobb volt, mint bármi, amit a szekrényemben látott.
- Mikor turkáltál te az én cuccaim között? – háborodtam fel.
- Amíg nem voltál ott. Kíváncsi voltam, mennyire adtad alább, de kiderült, pont olyan elcseszett az ízlésed, mint azelőtt.
- Hálás vagyok a megfigyelésért – fintorogtam.
- Igazából nosztalgikus élmény volt. Gondolom, mindet magad válogattad – magyarázta, mialatt sorban dobálta a ruhákat nekem és bőven talált magának is. Biztos voltam benne, az üzletnek busás jövedelme lesz rajtunk.
Alig egy óra múlva tömött szatyrokat dobáltunk a kocsiba.
- Nem is értem, miért nem vásároltunk még soha együtt – csodálkozott a húgom.
- Talán mert ki nem állhatom?
- De látod, kibírtad.
- Túl pozitívan állsz hozzá.
A főutca végigjárása után, utolsónak az ajándékboltba mentünk be. Ekkor már nem voltam meggyőződve, hogy visszafelé mi is be fogunk férni a kocsiba. Éppen kezdtem igazat adni Hannának, hogy nem elviselhetetlen ez a körút, ám végül megjelent Melissa és az egyik barátnője a giccsekkel kirakott sorok végén. Esély sem volt, hogy másik üzletet válasszunk, minthogy nem akadt másik a környéken, ahol csillogó dolgokat árultak. Hanna hamar eltűnt, miközben magamra maradtam. Messa mézszőke haja auraként lengte körül tökéletesre metszett arcát. Elegánsan nevetgélt a kísérőjével, akit nyilván a puszta létével is megtisztelt. Az utóbbi időben hallottam, hogy Messa minden héten más lányt választ, aki hízeleghet neki, aztán, ha mégsem nyeri el tetszését a próbaidős, nem veszik fel a bandába. Nem mintha szükségük lenne új tagokra, hiszen nincsenek kihalófélben. Másrészről nem értettem, hol talál folyton új talpnyalókat egy ekkora iskolában.
Mielőtt reménykedni kezdtem volna, hogy talán mégsem vesz észre, keserű pillantása rám siklott. Hideg, mint a jég, kemény, mint a kő.
- Nahát, Holloway! Ki hitte volna, hogy itt futunk össze. Remélem nincs nálad öngyújtó – jegyezte meg csípősen, mire a barátnője óvatosan nevetni kezdett. Látszott, hogy bizonytalan a saját szerepét illetően.
- Ne aggódj, téged még a tűz sem lobbantana lángra. – Válaszomra szemeiben haragos fény villant, de uralkodott minden egyes arcizmán.
- És nézzenek oda, egy másik is van vele – állapította meg színpadiasan, amint Hanna megjelent mellettem, kezében egy drága, lila valamivel. Nem tudtam figyelni, csak arra, hogyan léphetnénk le a balhé előtt.
- Ki ez a ribi? – kérdezte Hanna közömbösen fél perccel később, végigmérve az ellenfelet. Valójában nem várt választ. Egyértelműen nem tetszett neki Melissa. Sosem szerette, ha lekezelik, hiszen Chicagóban sem kellett megszoknia. – Erin, ez tetszene Marynek?
- Biztosan testvérek vagytok. Ezzel a stílussal nem lehettek mások. Te is itt fogsz lakni? – próbálkozott a szőke egyre hűvösebben, komoly önkontrollal a hangjában.
- Lakom – helyesbített Hanna. – A barátnőd? – nézett rám kérdőn.
- Nem.
- Gondoltam.
- Őszintén remélem, hogy te kevesebb embert fogsz megölni, mint Erin – szúrt egyet Melissa, mire megfagyott a levegő. – Nem elég nagy a lakosság.
- Ideje mennünk – hoztam fel nyugodtan. A húgomnak ugyan elmondtam, hogy nem kedvelnek túlzottan, de nem szerettem volna, ha élesben is felhozza valaki. Hidegvérrel fordultam is kifelé, amikor valami hangosan csörömpölve tört össze a földön, épp Messa lába előtt. Az a borsos árú gyertyatartó hullott darabokra, amit eddig a húgom tartott a kezében.
- Hanna Holloway vagyok, nagyon örvendtem – mosolygott kegyetlenül a lány, majd magát kihúzva követett az utcára. Még kintről láttuk, ahogy az eladó ideges arccal indul meg az ártatlanul tiltakozó Melissa felé.
¤
Az este békésen telt. Elise és Hanna közös programként filmet nézett a nappaliban, ameddig én Maryvel a konyhában beszélgettem és a leckémet írtam. Valamiért rossz érzésem volt, de lehet, hogy csak az odakint sötéten szemerkélő eső hozta rám az igazi kedvetlenséget. Néha a húgom nevetése szűrődött felénk, vagy az emeletről hallatszott dobogás a fiúktól, miközben a nagynénémet kellően lekötötte az elmúlt hónapok költségvetésének átnézése. Legújabban a gyógynövényeivel és az abból készült árukkal üzletelt.
- Holnap Elise-szel el kell mennünk. Meghívott az egyik gyerekkori barátnőnk – jelentette be később.
- Olyanotok is van?
- Sajnos nem lenne illő visszautasítanunk. Mindez lényegtelen, de talán megérted, hogy bizonytalan vagyok, mennyire hagyhatunk magadra.
- Hanna is itt van
- Annál rosszabb. Amikor legutóbb elmentem, te behoztál egy farkast a házba.
- Heinét hoztam be – javítottam ki keserűen. – Ráadásul nem a házba, hanem a garázsba. Ne aggódj, nem fogunk partit rendezni. Valószínűleg úgysem jönne el senki – mondtam ironikus hangon. Valahogy jobban lekötött a történelem tanulása, mint hogy Marynek kétségei vannak.
- Nem maradunk sokáig, késő estére itthon leszünk.
- Jót fog tenni egy kis kiruccanás.
- Na igen… - értett egyet Mary, amikor látta, nem jut velem semennyire. – Akkor legyen – sóhajtotta fáradtan, majd végül összepakolt, és elment lefeküdni.
Még egy darabig hallgattam a párkányon kopogó esőcseppeket, aztán nekem is elegem lett ebből a napból. Mintha holtak járkáltak volna odakint az éjszakában.
¤
Miután Hanna azonnal birtokba vette újdonsült lakhelyét, a fiúk pedig valami csendesebb elfoglaltságot találtak, nyugodtan aludhattam egészen délig. Kócosan és gyűrött arccal ébredtem az ablakomon besütő napfényre. Amikor reggelizni indultam, egyedül Naskával találkoztam. Különösnek tartottam, hogy Carl a legutolsó átváltozás óta nem került elő, azonban a kölyöktől hiába kérdeztem rá erre, ő csak vállat rántott. Nem mintha hiányzott volna az a betegesen jeges tekintete.
- A többiekről sem tudsz semmit? – érdeklődtem tovább, müzlit majszolgatva.
- Heine itt volt, Luka meg elment vele az alfához. – Éreztem, ahogy a szívem kihagy egy ütemet Heine nevének említésére. Azon nem tűnődtem, mi okból jött vissza. – Nemsokára én is utánuk megyek, mert az alfa gyűlést tart.
A legkevésbé sem foglalkoztatott, miért kell a falkát összehívni. Annál sokkal zavarba ejtőbb volt, hogy Luka eddigi mesterkedése nem volt eredménytelen. Nem tudtam, vajon amiatt akartam annyira látni Heinét, mert Luka elbizonytalanított, vagy azért, mert tényleg hiányzott. Ugyanakkor abban biztos voltam, addig nem is derül ki, amíg újra nem látom.
Egész nap ezen töprenghettem. Hannát lekötötte a ház felfedezése, így nem kereste a társaságom. Csak késő délután jelent meg, miközben egy rettentő unalmas olvasmányt kellett volna elemeznem. Őszintén bíztam benne, hogy Mr. Caswell rövidesen visszatér.
Hanna fáradtan huppant le mellém a nappaliban, és sóhajtva hátradöntötte a fejét.
- Találtál valami érdekeset? – kérdeztem.
- Semmi különöset. Bár volt időm gondolkozni. Szerintem kell lennie valami összefüggésnek ebben az egészben. Mármint tegyük fel, hogy hiszek nektek. Az a másik falka mindenképpen vissza akar változni, de akkor ez a banda útban lenne nekik. Semmi értelme, ha kiszorulnak egy ekkora területről.
- A fiúk szerint nincsenek elég sokan, hogy támadjanak.
- Viszont mi van, ha segítséget kapnak?
- Honnan? – néztem rá hitetlenül, de hirtelen a fejembe villant, talán nem akkora ostobaság mindez. – A vadászat – leheltem elhalón. – Az emberek is segíthetnek nekik, anélkül, hogy bármit tudnának róluk.
- Mire mennél, ha nem lennék itt? – nevetett.
Már igazat adtam volna neki, amikor a bejárati ajtó kivágódott, és Heine tetőtől talpig sarasan csörtetett be rajta. Mindössze egyetlen lesújtó pillantást vetett felénk, aztán eltűnt a földszinti fürdőszoba felé. Hannával értetlenül néztünk egymásra, de egészen addig nem mozdultunk, amíg Luka hasonló állapotban meg nem érkezett, nyomában a felhangolt Naskával és Carllal.
- Mi az istent műveltetek? – ripakodtam Lukára, miközben a konyha felé igyekezett. Elégedetten vigyorogva válaszolt.
- Amit ígértem. Beszéltem vele.
- Vagyis inkább kihívtad – pontosított mély hangján Carl. Hideg, mélykék szeme valósággal átszúrt, majd a mellettem álló Hannára siklott a pillantása. A lány bátor hangon be is mutatkozott neki, hogy el tudja őt helyezni.
- Látnod kellett volna – újságolta a kölyök. – Nem lehetett őket szétválasztani, úgy összeverekedtek. Mi csak néztük, ahogy elintézik egymást. Ekkora bunyó régen volt már. Még jó, hogy nem a táborban csinálták, mert akkor biztosan kő kövön nem marad.
- Neked teljesen elment az eszed? – kiabáltam Lukával, mialatt a sérüléseit vizsgálgattam. Naskának igaza volt, valóban elkenték egymás száját. A nagypofájú srácét biztosan.
- Szerintem foglalkozz a nagymenővel, ezt Carl lekezeli. Mondjuk, én sem bánnám, ha egy finomabb női kéz tenné – mondta Luka reménykedőn Hannára pillantva.
- Nem vagyunk olyan jóban – jegyezte ő közömbösen, majd egyszerűen hátat fordított és elvonult.
- Akkor hát nem.
Mielőtt észrevettem volna, már egy ölnyi ruhával toporogtam a fürdő előtt, ahol Heine próbálta összefércelni magát. Idegesebb nem is lehettem volna, de pár perc alatt kellően nevetségesnek éreztem magam, hogy végül is bekopogjak. Sok kárt nem tehet bennem. Csak halk dörmögést kaptam válaszként, ezért résnyire nyitottam az ajtót, jól ismerve a fiú szégyenlős hozzáállását.
- Bejöhetek? – érdeklődtem halkan. – Hoztam tiszta…
Elakadtam, amint Heine frissen felöltözve, tágra nyitotta előttem a bejáratot, egyértelművé téve, hogy nincs szüksége semmilyen öltözékre. Arcán és karján viszont friss horzsolások és vérző karcolások húzódtak. Szó nélkül bementem mellette, majd a szekrényekben kutatva, előtúrtam az elsősegélydobozt.
- Talán bűntudatod van, hogy segíteni akarsz? – tudakolta epés hangon. Mély levegőt vettem.
- Miért csinálod ezt?
- Mit? – duzzogott. Nem tudtam eldönteni, hogy inkább sírjak vagy nevessek. Leültettem a kád szélére, és ő engedelmeskedett.
- Olyan vagy, mint egy kölyök. Egyszer kedvesen viselkedsz, aztán bunkón. Ráadásul úgy hisztizel, mint egy lány. Minek segítettél nekem annyiszor, ha egyébként látszik rajtad, a pokolba kívánsz?
- Ha segítettem sem köszönted meg – morogta.
- Akkor most köszönöm. – Felszisszent, ahogy az alkoholos gézlappal fertőtlenítettem az arcát. Persze volt jód is, ami nem csípett volna… Hosszú, hosszú percekig szinte elviselhetetlen némaság borult ránk. Mindennél jobban a vérző sebekre koncentráltam, mintha más sem lenne a világon, és küzdöttem, hogy a kezemen a lehető legkevésbé látszódjon a remegés. Kezdett úgy kinézni, hogy ezzel nagyobb károkat okozok, mégsem figyelmeztetett.
- Én nem… nem akarom, hogy… még egyszer úgy nézz rám – magyarázta bizonytalanul.
- Hogy?
- Mintha gyilkos lennék – nézett fel rám. Rövid ideig álltam a pillantását. Értettem, mire gondol: Nestor halálának az éjszakájára.
- Megálltam – emlékeztettem bizonytalan hangon.
- Igen – értett egyet, majd lehajtotta a fejét. Félbehagytam a munkám, helyette a mosdónak dőltem és nem is tudom, talán vártam. Bármire.
A csap idegtépően csepegett, miközben mi lélegzetvisszafojtva és tehetetlenül álltunk egymással szemben. Az odakintről behallatszó csipkelődő vitából Luka hangja jutott el hozzánk, majd mind elhalkultak, ahogy döbögő léptekkel az emeletre vonultak. Az az idióta beváltotta az ígéretét, és végeredményben tényleg hazahozta Heinét. Amikor pont azon kezdtem spekulálni, mennyit és mit mondhatott el Heinének, a fehér hajú magától is megszólalt.
- Nem így kellett volna alakulnia – sóhajtotta. – Attól a pillanattól kezdve, hogy idejöttél, tudtam, te vagy a leszármazott. Hamar kiderült az is, nem vagy elég erős ahhoz, hogy olyan engedményeket tegyél nekünk, mint az elődeid. Nekünk te egy eszköz kell, hogy legyél. Meg kell védenünk, mielőtt a másik falka megölne, és ezzel sokak életét tenné tönkre közülünk. Azt kérdezted legutóbb, miért álltam az oldalukra. Gyerek voltam és magamra hagytak. Azt hittem, ők befogadnak, és nem maradok egyedül, ha elérik a céljukat, de tévedtem. Ott pont olyan kitaszított árva voltam, mint korábban. Napról napra a falkán belüli harcok tartottak életben, amivel végül kivívtam a tiszteletet. Mégis, köztük hiába lehettem szabad, hiába hittem benne, hogy farkas maradhatok, a hívás nem enyhült. Egészen addig a napig, amíg Micah le nem győzött, és nem kényszerített ígéretekkel a visszatérésre. Neki szüksége volt rám, nekem meg az ő falkájára. Láttam rajtuk, mennyire ragaszkodnak az emberi léthez, és gyűlöltem őket ezért. Nem értettem, miben szolgálja mindez érdekemet, de az alfa mellett maradtam, mert hittem neki. Ő pedig boldog volt Elise-szel az oldalán.
Nem szakítottam félbe a vallomását. Már szégyelltem magam, amiért nevetséges módon akartam mindezt kierőszakolni belőle, bele sem gondolva, mit okozok ezzel neki. Igaza volt: nem sokat segíthetek. Összetört bennem valami, ahogy az jutott eszembe, mennyire sikerült elhitetniük velem (vagy én magammal), hogy fontos szereplő vagyok az ő történetükben. Holott csak egyetlenegy teliholdig tart mindez, és bőven elég, ha elfutok innen valahová, ahol nyugodtan élhetem az életem.
Amíg családom nem lesz, ha tényleg így látom jónak.
Nem ezt fogadtam meg.
Persze mit jelent nekik az én ígéretem? Gombóc gyűlt a torkomba, és egyre nehezebben fojtottam vissza a könnyeim. Talán a párás levegőtől vagy a rám nehezedő tehertől kezdtem fulladni. Mégsem voltam képes megmoccanni, nem úgy, mint Heine. Felállt, és a mosdó két szélén megtámaszkodott előttem, olyan közel, hogy éreztem a bőréből áradó szappan és enyhe vérszagot.
- Tudod, mit ígért Micah? – súgta. Most nem volt benne semmi fenyegető, ennek ellenére elbizonytalanított. Nem válaszoltam, csak megráztam a fejem, mialatt a szája mindössze centikre volt az enyémtől. Elfelejtett választ adni a saját kérdésére, és már én is csak arra figyeltem, hogy mélyebb levegőt vesz.
Egyetlen pillanatig habozott, ami így is örökkévalóságnak tűnt. Először a hajából a nyakamba csepegő hideg vizet éreztem, aztán az ajka forró érintését. Nem várt engedélyt, hanem elvett, azzal a bizonytalan szeszélyességgel, ahogy viselkedni szokott. Derekamra csúsztatta a kezét, és úgy szorított magához, hogy még mélyebben csókolhasson. Erdő, eső és farkas íze volt, amikor pedig finoman az alsó ajkába haraptam, halkan morgott, és annál vadabbul csókolt vissza.
Ezernyi kép és emlék villant át bennem, ami mind Heinétől származott, azonban egyáltalán nem foglalkoztam velük. Csak akkor váltunk el egymástól, mikor az összes levegőnkből kifogytunk. Nem húzódott el, egyszerűen áttért a nyakamra, hogy nyögve karmoltam a hátába, különösen, amint a Seneca által okozott seb érzékeny forradását érintette.
Nem tudom, meddig folytattuk volna, ha Mary be nem kopog az ajtón. Heine elégedetlenül mormogott valamit, majd elment, hogy kinyissa a fürdőszoba ajtaját. Próbáltam közben valamennyire szabályosabban venni a levegőt, és egy marék gézt kaptam a markomba, ha megkérdezné, mit csináltunk.
- Úristen! – hűlt el a nagynéném, a béta sérült arcát meglátva. – Luka mondta, hogy megtámadtak titeket.
- És éppen ide küldött? – dohogott Heine.
- Ő még csúnyábban néz ki. – Erre nevethetnékem támadt, de visszafogtam magam, mielőtt Mary észreveszi. – Gyere, bekötözlek benneteket.
Velem nem nagyon foglalkozott, amikor karon ragadta a srácot, és ellentmondást nem tűrőn vonszolta el. Gyorsan összepakoltam a fürdőben, mielőtt követtem volna őket a nappaliba. Elise nagyban mesélt valamit a mai látogatásukról, Luka mindeközben mártír képpel tűrte, hogy végül mégis Hanna lássa el. A fiú még nem láthatta, de a lány bosszúból gyerekmintás ragtapaszokkal rakta tele a fejét, gondosan kiválogatva a legröhejesebb példányokat. Valahogy kóvályogtam, és Heine is furcsán viselkedett. A tekintetünk néha vigyázva találkozott, a többiek viszont, mintha érezték volna, ezután nem hagytak magunkra lefekvésig. Nem is volt rá szükségünk: anélkül is hallottuk egymást gondolatban, hogy egyetlen szót szóltunk volna egymáshoz.
Belegondolva, sosem derült ki, mit mondott neki Luka, ami miatt összeverekedtek, ahogy az sem, mi volt az, amit akkor régen Micah ígért neki.
De hogy a történetünk milyen véget fog érni, végeredményben senki sem sejthette.
