Mrs. McGlone

Én naiv abba a megnyugtató elképzelésbe ringattam magamat, miszerint anyám az egyetlen ezen a világon, aki képes előcsalogatni gyerekesebbik, bizonytalan énemet. Hát nem. Mary ugyanis közel ugyanolyan professzionálisan formál át lelkiekben. Ehhez ráadásul jóformán semmit sem kell tennie, mindössze ül egy helyben, és ellazultan iszogatja a jeges teáját. Tekintetével fel-alá pásztáz a helyiségben, rám azonban véletlenül sem néz.

Cirka negyed órás némaság után végre felém fordul. Finoman megköszörüli a torkát.
- Azt hiszem, itt az ideje tisztázni néhány dolgot – jelenti ki határozottan a poharat a szája előtt tartva. Önkéntelenül lejjebb csusszanok egy minimálisan a széken, amolyan védekező pozícióba helyezkedve.
- Hallgatlak – mondom egész vékony hangon. Mary leteszi az italát, a jégkockák csilingelve ütköznek egymásnak. Előrekönyököl, szemeiből komolyság, megfontoltság sugárzik.
- Szeretném, ha Daryl folytatná a tanulmányait a Prince-ben. – Lelkesen felkapom a fejemet, azonnal visszatérek eredeti pozíciómba, és előrébb hajolok.
- Ez remek! Egyszerűen fantasztikus! – örvendezek talán egy csöppnyit eltúlzott vehemenciával. A körülöttünk lévők lesújtó pillantásainak hatására gyorsan visszafogom magam. Mary meglepetten mered rám.
- Mi ez a határtalan boldogság? – vonja össze a szemöldökeit gyanakodva. Csínytevésen kapott gyerek módjára lapos pillantásokat vetek a terítékre.
- Semmi. Semmi különös – felelem minél semlegesebb hangnemben. Egy darabig még fürkészi az arcomat, majd egy grimasz szerű félmosollyal annyiban hagyja a dolgot.
- Szóval – kezd bele diplomatikus ábrázattal. Ujjait összefonva nyugtatja maga előtt az asztalon. -, mielőtt visszaküldeném az iskolába, lenne egy feltételem. – Egy apró sóhaj szakad fel a tüdőmből, és karjaimat összefonva magam előtt, hátra dőlök.
- Ismét? – Aggodalmaskodva találgatom, ezúttal miféle kikötéssel áll elő.
- A feltételem ezúttal is ugyanaz. Ugyanaz az egyszerű kérés, amit legutóbb sajnos nem tudtál teljesíteni. – A szavaiból sugárzó számonkérés, és ahogy hunyorog, azt sugallva: csalódást okoztam neki, felidézi bennem a régi anyáskodó szokásait, és eszembe juttatja, hogy immár tényleg egy nagycsaládos édesanyával beszélek. Olyasvalakivel, aki hat gyermeket nevel. A tisztelettel egy időben elönt a szégyenérzet.
- Nem kivételezhettem vele – mentegetőzöm még számomra is szánalmasnak tetsző módon. – Muszáj volt mással egy szobába tennem. – Mary mély levegőt vesz, szemhéjait lassan leereszti.
- Elhiszem – villan rám a tekintete sűrű szempillái alól. - Azonban két szobatársat erős túlzásnak tartok, miután abban egyeztünk meg, hogy külön helyet biztosítasz neki. – Belül megállás nélkül szitkozódom, amiért nem figyelmeztettem valamiképpen Darylt, hogy ne említse az anyjának, pontosan hány tanulóval osztozik a szobán. Persze ezen már késő rágódni, meg amúgy sem erősségem a hazudozás.
- Így alakult… - Ennél a feleletnél rosszabbal már csak akkor szolgálhatnék, ha az igazi okkal hozakodom elő. Mit szólna, ha megosztanám vele a valós indokot? Gondoltam, bosszantom a fiamat, valamint úgy véltem, a lányod - határozott jellem lévén - jó hatással lehetne rá. És mivel a közelben ott volt egyedül szabad ágy…
Hát ilyen magyarázat után én sem lennék túl megértő.
- Nem számít. Már alig van vissza valamennyi a tanévből. Viszont szeretném… - Egy pillanatra megakad. Megkeményíti arcvonásait, majd eltökéltebben folytatja. – Sőt! Követelem, hogy a következő évben külön szobát kapjon. – Ez a követelőző magatartás egész távol áll az általam ismert Marytől. Kicsit meghökkenek a hirtelen támadt talpraesettségétől. Végül mérlegelve a lehetőségeimet bátortalanul bólintok.
- Rendben. Ezúttal állom a szavamat. – Megkönnyebbült mosolyra görbülnek az ajkai.
- Csodás! - csapja össze maga előtt a tenyereit, majd újra visszatér a tea szürcsölgetéséhez. Én a szám szélét harapdálva tekergetni kezdem a szalvéta csücskét.

- Kérdezhetek valamit? – tudakolja bizonytalanul Mary pár perccel később. Felpillantok rá.
- Csak tessék.
- Miért akarod ennyire, hogy a lányom visszamenjen? – A szalvéta kicsusszan az ujjaim közül. Zavartan feljebb tornázom magamat, hátamat a támlának döntöm. Első opció: kiötlök valami hülyeséget, amiről még én sem hinném el, hogy igaz. Második opció: túlesem ezen minél előbb, és kitálalok. Az utóbbi megoldás határozottan szimpatikusabb.
- A fiam miatt – ismerem be hosszas hallgatás után. Mary szemöldökei feljebb szöknek, a homlokán vékony ráncok gyűrődnek fel.
- A fiad miatt…? Na, de…
- Ebbe inkább ne menjünk bele! – vágok a szavába. Elég, ha én tisztában vagyok vele, mennyire kisiklott ez az egész.

Már az elején kockázatosnak indult, de akkor még nem sejtettem, mennyi mellékes tényezővel nem számoltam. Mennyi probléma merülhet fel, amikre előre nem lehet felkészülni.
Két év hosszú idő, Daryl pedig minden színészi zsenialitása ellenére lány marad. Ennyi fiúval összezárni egyre nagyobb felelőtlenségnek tűnik. Ráadásul ő is változik. Nem tudom, meddig lehet még egy ilyen kaliberű titkot elrejteni. Mi van, ha már így is késő? Ha valaki már rájött, vagy akár csak gyanítja?
Itt nem egyszerűen Daryl továbbtanulása a tét. Ezzel az egésszel a saját presztízsemet és az iskola jó hírét teszem kockára. Hiába kedvelem azt a lányban, valójában önmagában távolról sem érné meg ez a sok rizikó csupán azért, hogy neki segítsek.
Nem, kérem szépen, ez csakis rólam szól. Én így vezeklek. Teljesítek egy közel kivitelezhetetlen kérést, ezzel igyekezve tisztára mosni a lelkiismeretemet. Mindent egy lapra teszek fel, hátha végre befejezhetem az önmarcangolást, és megbocsátást nyerek a múltam miatt. Nélkülözve minden kifogást, be kell ismernem: nem jó szándékról van szó. Én csupán a saját érdekeimet tartom szem előtt.
Azt hiszem, végeredményben ugyanolyan önző dög vagyok, mint voltam. Az alantas emberi tulajdonságokat nehéz levetkőzni…


Daryl

Terpeszben állva, csípőre tett kezekkel próbálok minél félelmetesebbnek és tekintélyt parancsolóbbnak tűnni. Az előttem a kanapén terpeszkedő Iant azonban nem hatja meg az igyekezetem. Enyhén csücsörítve oldalra dől, hogy rálátása nyíljon a hátam mögött villódzó tévékészülékre. Mellette Lana két kézzel tömi magába a húst, minden köret nélkül. Tekintete kíváncsian vándorol köztem és a szokatlan vendég között.
- Lana, zöldséget is egyél! – szólok rá egy kis időre megszakítva az Ian felé irányuló fegyelmezési kísérletet. Panaszosan szóra nyitja a száját, viszont goromba pillantásom hatására rögtön meggondolja magát. Bevágva a durcit, grimaszolva elbaktat a tányérjával.
Miután sikerült elérnem, hogy húgom gyomra valami egészségeset is lásson, visszatérek Wackerly vizslatásához.
- Még mindig nem gondoltad meg magad? – szűröm a fogaim között. A vendégszeretet már elég régen elpárolgott belőlem - az utolsó cseppig.
- Nem – feleli könnyedén elterülve. Túlzottan látványosan mutatja ki, mennyire otthonosan érzi magát nálunk. Akárhogy nézem, egy lázadó kamasz jut róla az eszembe. A lázadó kamaszokat pedig sosem szívleltem.
Idegesen dobbantok egyet a lábammal.
- Ian! – rivallok rá teljesen kitakarva előle a televíziót. Nyöszörögve, szenvedve feltápászkodik. Amennyire lehetséges kihúzom magamat, hogy csökkentsem az ő javára kialakuló magasságbeli különbséget, mely némiképp ront helyzeti előnyömön.
- Daryl – kezdi olyan hanghordozással, mintha ő lenne a szülő, én meg az értetlen lurkó. Fintor szökik az arcomra. -, megmondtam, itt maradok. – Dühömben minden vér a fejembe tolul, élénkpiros színt kölcsönözve a pofámnak. Ez a srác az agyamra megy!
- Ian, nézz már körül! – Felemelt karokkal, teátrálisan körbeintek. – Ez egy kétszobás lakás, amiben heten lakunk. Nélküled is alig férünk el! – kísérlek meg logikusan gondolkodó felére hatni. Rezzenéstelenül, zsebre dugott kézzel mustrál engem.
- Azt mondtad, apád csak holnap jön haza – emlékeztet fölényesen, azt feltételezve, hogy ez a tény majd mindent megváltoztat. Azzal, mint aki jól végezte dolgát, hátat fordít nekem, és megindul a konyha felé.
- És anyámnak mégis mit mondok? – Hosszú lépésekkel utána iramodok.
- Amit a testvéreidnek is – vonja meg a vállát. – A szobatársad bátyja vagyok, és egy kis gondom akadt, ezért szállásra van szükségem. – Mielőtt átérhetne a következő helyiségbe, útját állom.
- De nincsen rá szükséged! Akár már most elindulhatnál vissza! – Megint előveszi a laza ábrázatát. Már-már üvölt róla, hogy nem foglalkoztatja a nyomorom. Így is, úgy is az lesz, amit ő akar.
Te csak azt hiszed! – sziszegem magamban.
- Nem megyek el. Azok után, ahogy legutóbb megszöktél…
- Nem megszöktem. Csak eljöttem – javítom ki fejemet jelentőségteljesen feljebb emelve.
- Mindegy. Azok után, ahogy múltkor leléptél nem kockáztatok. Holnap szépen összepakolsz, és együtt visszamegyünk – közli megfellebbezhetetlen ítéletként.
- Ian…! – Hangom lassan üvöltésbe hajlik, de ez természetesen őt továbbra sem izgatja. Rám vigyorog, és fél kézzel odébb tol az útjából.
- Éhes vagyok – harsogja eltűnve a hűtőajtó takarásában. – Nyugi, kiszolgálom magam! – Intenzíven szemezgetek az ajtófélfával, ugyanis pillanatnyilag erős, már-már leküzdhetetlen késztetést érzek rá, hogy belevágjam párszor a homlokomat. Ha folytatódik ez az őrület, és én hű maradok a fejcsapkodós szokásomhoz, akkor mindössze idő kérdése és az IQ-m drasztikus csökkenésbe kezd.


Ian úgy ül a testvéreim között az asztalnál, mintha már születése óta a családunk tagja lenne. Fesztelenül cseverészik hol Mikeyval, hol Lanával olyan teljesen hétköznapi dolgokról, mint mi történt a suliban, meg hasonlók. Engem kifejezetten feszélyez a helyzet, bár igyekszem nem mutatni.
Furcsa őt apám helyén ülve látni, amint a kistestvéreimmel társalog, és az én főztömet eszi. Félszemmel a falon függő órára kémlelek. Elmúlt hét, mindjárt végzünk a vacsorával, de anyu még mindig sehol. Nem szokása ilyen sokáig kimaradni anélkül, hogy előtte szólna nekem. Miért nincs sehol, mikor szükség lenne rá? Jelenleg elmondhatatlanul boldog lennék, ha betoppanna az ajtón, és jobb belátásra bírná Iant, akinek minden bizonnyal nem jutott el a tudatáig, hogy mire készül. Persze ez neki nem olyan, mintha egy lány lakásán szándékozna tölteni az éjszakát, és ezt előtte az anyjával is közölni. Nem, neki ez egy szimpla látogatás egy havernál. Röhej! Ő az egyetlen, aki tisztában van a valódi nememmel, erre még véletlenül sem merül fel benne, hogy lányként kezeljen. Bezzeg, akiknek rohadtul nem kellene nőként bánniuk velem, azok előszeretettel éreztetik, mennyire rosszul játszom a fiút. Nem mintha bánnám, hogy Ian nem tekint rám lányként, vagy ilyesmi. De akkor is!
- Daryl, hahó! – integet vadul Wackerly az asztal másik végén.
- Mi? – eszmélek fel. Visszarázom a gondolataimat a helyükre, és ismét segítségül hívom régi jó cimborámat, a tettetett flegmaságot. – Tessék? – kérdezek vissza összeszedettebben. Ian felszippantja a villája köré tekert tésztát, aztán némi rágást követően, félig még teli szájjal szólal meg újra.
- Van valami baj? Úgy elgondolkoztál.
- Ja, még a kaját is kikotortad a tálból – mutat az összemaszatolt terítőre Leo. Megőrzöm az érzelemmentesség álarcát, miközben belül esz a fene, amiért ilyen figyelmetlen vagyok. Úgy bámulok a hosszú, szószban fürdő tésztacsíkokra, mintha puszta szemmel veréssel eltüntethetném őket, a folttal egyetemben, amit okoztak.

- Megjöttem! – hallatszik a derűs kiáltás az előszoba irányából. Épp marad időm egy futó pillantást váltani Iannel. A bárgyú vigyor a képén kihoz a sodromból, bár a különösen fokozott ingerlékenységemre magyarázatot nem igen találok.
Másodpercek alatt kivitelezett, gyors légzésgyakorlattal visszarázódom a szerepembe. Felállok, mikor az ajtó felé fordulok anyám már a küszöbön állva méri fel a terepet. Iant különösen alaposan, leplezetlen csodálkozással analizálja.
- Szia – köszönök halovány mosolyra húzva a számat.
- Látom, már nekiálltatok vacsorázni. – Tekintetét a félig üres tányérokra tereli. - Jó, hogy nem vártatok meg, én ugyanis már ettem – duruzsolja könnyeden, azzal lehuppan a szabadon hagyott helyére. Fapofámat megőrizve követem a példáját, és visszaülök az asztalhoz.
- Ki ez a fiú, Daryl? – suttogja anyu úgy, hogy az ajkai még csak meg sem rebbennek. Ianre sandítok, aki továbbra is vidáman lapátolja befelé a kaját. Úgy fest, az udvariasságot valószínűleg még hírből sem ismeri.
- Anya – kezdek bele hangosan. A kölykök ideiglenesen beszüntetik a tanácskozást körülöttünk. – Ő itt Ian Wackerly, az egyik szobatársam bátyja. – Metsző éllel a szememben nézek egyenesen az említettre. – Akadt egy kis problémája, ezért megkért, hadd töltse itt az éjszakát – avatom be édesanyámat a kitalált részletekbe. Az új információ tudatában ismét átvizsgálja a jövevényt.
- Örvendek – hajol át a teríték felett, hogy kezet nyújtson. Szobatársam végre észbe kap, megtörli a mancsát, és viszonozza a gesztust.
- Én is örvendek, asszonyom – feleli.
- Szólíts csak Marynek!
És ennyi. Semmi „mit képzelsz lányom, hogy idehozol egy vadidegen srácot az otthonunkba az engedélyem nélkül?!” Vagy esetleg egy csekély: „milyen viselkedés ez, fiatalember? Nem volt magának gyerekszobája?”
Nem, nem. Az én anyám vígan bekapcsolódik a tökéletesen jelentéktelen eseményekről folytatott, irritálóan bugyuta társalgásba. Nevetgél, viccelődik. Hogy a lánya tévútra tért-e vagy sem, az mit sem érdekli.
Soha nem hittem volna, hogy ez a pillanat valaha elérkezik, de most azt kívánom, bárcsak ne bízna meg bennem ilyen mértékben. Bár kipenderítené Iant az ajtón, és bár elmúlna ez a feszítő érzés a mellkasomban.


Ősrégi tévénk fekete képernyőjét bámulom, pontosabban a benne felsejlő tükörképemet. A kép sarkában felbukkan a kezeit kenegető anyám. Közelebb lépked, tenyerét a vállamra teszi. Azonnal megüti az orromat a kamilla erőteljes, ismerős illata. Imádom az apró, mindennapos kis szokásait, például, hogy mosogatás után mindig ugyanazt a márkájú hidratálókrémet használja.
- Együtt jártok? – a kérdés olyan váratlanul ér, hogy nincs időm megfontoltan reagálni. Arrébb csusszanok meglepettségemben, kis híján a padlón kötök ki. Megilletődötten bámulok anyámra.
- Iannel. Együtt jártok? – ismétli meg a kérdést. Olyan hevesen rázom meg a fejemet, hogy bele is szédülök.
- Már mondtam… - ismételném meg a fedő sztorit újból.
- Jaj, kicsim! Én sem vagyok ám hülye. Látom, amit látok. – A körmeit piszkálgatva a tévé melletti komódhoz lépdel.
- Itt nincs mit látni – veszem elő a monoton hanghordozásomat. Anyát nem téveszti meg a színjáték.
- Akkor plátói a dolog. Értem én.
- Nincs itt semmilyen dolog. Se plátói, se másmilyen – tiltakozom ösztönösen a fürdőszoba felé kémlelve, ahonnan kiszűrődik a víz egyenletes csobogása.
- Szóval a tagadás fázisában jársz. – Konkrétan érzem, amint elpattan egy ér a homlokomon. Bizonyára a serpenyővel való ütközés sem tett jót az agyamnak, ez meg aztán végképp bevitte a végső csapást. Mielőtt hangot adhatnék felháborodásomnak, jó anyám kíméletlenül folytatja.
- Soha nem gondoltam, hogy el fog jönni ez a nap – leheli felfelé bámulva. A mondat mögött ott az a meghatottság, amit az ember lánya normál esetben akkor tapasztal, mikor közli, hogy el fog költözni vagy esetleg férjhez megy. Rossz előjel. Ezek után rendszerint lelkizős, ömlengős anya-lánya beszélgetések következnek. Nagyrészt olyan témákban, melyek közel sem aktuálisak, és melyeknek felvetődése többnyire puszta félreértésen alapszik.
- Anya – próbálnám elejét venni a katasztrófának. Nem sok sikerrel. Anyu nem is igazán figyel rám. Kikap egy virágot a tévé melletti vázából, és szórakozottan játszadozni kezd vele.
- A tagadás az egyik legrosszabb szakasz – állapítja meg inkább a virágnak címezve szavait, mintsem nekem. – Tudod, mi segít? – dünnyög tovább a növénynek a kezében. Sebesen átszeli a közöttünk lévő távolságot, majd felém nyújtja a rózsaszín mütyürt, amivel egész eddig babrált. Tanácstalanul érte nyúlok.
- Na, mi? – Talán kussolnom kellene? Lehet, úgy hamarabb leszállna rólam…
- A szeret, nem szeret módszer – hajol elém a kezeivel a két vállamon támaszkodva. Lepillantok a tenyeremben fekvő virágra.
- Anya, ez mű – dugom az orra alá, közben apatikus ábrázatommal jelezem, hogy nem igazán hoz lázba a téma. Anya felegyenesedik, legyint egyet, és tovalibben.
- Jó éjt! És ne sajnáld azt a műanyag virágot – teszi hozzá sejtelmesen. Arra fordulva még látom hosszú, fehér hálóingjének alját eltűnni a hálószoba ajtajában.

A zuhanyból folyó víz hangja és Ian dudorászása még mindig halkan körüllengi az éjszaka csendjét. Elmerengve vizsgálgatom az ujjaim közé csíptetett virágocskát. Jobb dolgom amúgy sincsen. Wackerly sem jön ki még egy darabig. Tehát, igazából miért ne?
A régi, poros műszirom könnyen leválik a helyéről.
- Szeret – suttogom. A kis szirom könnyedén hullik le mellém a kanapéra. Leszedek egy újabbat. – Nem szeret. – Unottan kopasztom tovább a virágot.
- Hogy ennek mi értelme? – mélázok el az utolsó két darabnál járva. De azért csak folytatom. – Szeret. – Méregetem egy ideig a megmaradt, egyedül árválkodó szirmot. Ujjaimmal óvatosan közelítek felé, elképzelve, hogy ez tényleg valami sorsdöntő fordulata lesz az életemnek.
- Nem szeret – csendül a hátam mögül. Kábán figyelem, ahogy a jelentéktelen, rózsaszín műanyagdarab földet ér. Vontatottan fordulok a fürdőszoba bejárata felé. Ian apám egyik rövidnadrágjában és sötétkék pólójában támasztja a falat karjait összefonva maga előtt.
- Mióta állsz ott? – nyögöm ki nagy nehezen. Elrugaszkodik, mancsait a zsebeibe süllyeszti.
- Kábé az utolsó négy szirom óta. – A háttámlára tenyerelve méregeti a virág körülöttem heverő maradványait. Beköszönt életem legkínosabb, leghosszabb néma csendje.

A nesztelenségben maró méregként tejed bennem a csalódottság. A keserű érzés, mely minduntalan rám tör, ahányszor újra ott visszhangzanak a fülemben Wackerly szavai: „nem szeret”.
Anyámnak igaza volt. A tagadás biztonságot nyújtó menedéke végleg összedőlt.
- Ki nem szeret? – El sem tudom képzelni, milyen fejet vághatok momentán, így inkább nem kockáztatok, és Ian helyett a parkettára szegezem a tekintetemet.
- Nem fontos… - A válasznak sajnos nem sikerül nyugodt hangzást kölcsönöznöm. Kihallatszik belőle a zaklatottságom. Az újabb gondolkodási szünetből ítélve, Ian nem igazán tud erre mit reagálni.
- Hé, ha tudok segíteni, csak szólj – mondja végül barátságosan vállon veregetve. Hirtelen talpra pattanok, amitől hátra hőköl.
- Elmegyek zuhanyozni – deklarálom menekülőre fogva.
Magamra maradva lesajnáló pillantást vetek a tükörképemre. Az arcomra locsolok egy kevés hideg vizet, aztán mivel ez nem segít lecsillapodnom, tehetetlenül beleöklözöm a csempébe.
A fenébe! Hülye fruskák ezrei álmodoznak a nagy első szerelemről. Erre én, akinek ez hiányzik a legkevésbé, pont én zúgok bele valakibe. Éppen abba a srácba, aki kizárólag barátként gondol rám. Ha Isten tényleg létezik, akkor rohadt nagy szadista az öreg.




Az iskoláig vezető út soha ezelőtt nem tűnt még ilyen baromi hosszúnak. Tízpercenként rám jött a káromkodhatnék kínomban, ám végig hősiesen tűrtem. Megedzettem magamat lelkileg, és mesterien alakítottam a régi énemet, azt a mázlistát, akinek nem kellett még a szív gondjaival is törődnie.
Ahogy a kocsi lefékez, az ismerős téglafalak árnyékában, szinte kirobbanok a taxiból, csak hogy ne kényszerüljek tovább egy légtérben maradni Wackerlyvel. A kapuban ácsorgó Davis láttán mindent elsöprő hullámként tör rám a megkönnyebbülés. Csapot-papot otthagyva odacsörtetek hozzá, és félre rántom.
- Segítened kell! – meresztek rá kérlelő kiskutya szemeket, reménykedve, hogy sikerül némi együttérzést ébresztenem benne. Eltátott szájjal mered rám egy ideig.
- Rendben – bólint végül. Hálásan mosolygok rá. Egy kicsit visszaszívok az Istenre irányuló vádjaimból.


Davis

Daryl elkeseredett tekintetének köszönhetően némi értetlenkedés után beadom a derekamat.
- Rendben – felelem. Madkins szája széle mosolyra kunkorodik. – De miben is kéne segítenem? – Kezeimet csípőre vágva nézek rá komolyan. Gyors pillantást vet a háta mögé, ahol Ian szál ki a taxiból, majd indul meg felénk a csomagtartóból kihalászott, megpakolt bőröndöt cipelve. Ajkaim eltávolodnak egymástól a meglepetés hatására.
- Egy ideig kerülnöm kellene Iant – válaszolja közben Daryl. Ismét idegesen kémlel hátra Wackerly-re, majd csuklón ragad, és a kollégium mögötti udvar felé kezd ráncigálni. Még hallom, ahogy Ian tanácstalanul a nevünket kiáltja.

Egy méretes lombkoronájú fa árnyékában állunk meg. Daryl zavartan az alsó ajkára harap. Valószínűleg azon töpreng, mivel indokolja az iménti kérését. Hagyom, hadd őrlődjön még egy kicsit. Mostanában az események nem igazán alakulnak úgy, ahogy azt én szeretném. Igazságtalanság lenne, ha én volnék az egyetlen, aki szenved.
Madkins először lelép, most pedig csak úgy visszatér Wackerly oldalán. Engem megint kihagynak mindenből! Pedig a legjobb haveromtól igazán nem vártam, hogy titkolózzon előttem, és magánakciókba kezdjen. Képes volt elhallgatni, hova megy, aztán ilyen egyszerűen visszahozta Darylt. Ez nagyon, nagyon sérti a méltóságomat.

Madkins vesz egy mély levegőt, kezeit a zsebeibe mélyeszti. Különösen elveszettnek fest, miközben cipője orrával a gyepet túrja. És ekkor kipattan bennem a megvilágosodás szikrája.
Ian tudja! Tudja, hogy Daryl lány, és ezért titkolta el előlem az úti célját. Mert azt hiszi, én nem vagyok tisztában az igazsággal.
Ez egy fokkal elviselhetőbbé tenné az árulását, már ha nem rontana a helyzeten. Ugyanis ebből az következik, hogy nem most jött rá, hanem még Madkins távozása előtt. És nem beszélte meg velem! Egész eddig kussolt róla! Hogy az a…
- Az a helyzet, hogy nem mondhatom el, mi az oka – sóhajtja hosszas csend után Daryl. Összezavarodottan pislogok egy párat, igyekezve visszaterelni eltévelyedett gondolataimat.
- Nem baj – vigyorodok el. Ez a válasz még mindig ezerszer jobb annál, mintha megint a képembe hazudna. Úgy vélem, őszinteség terén tettünk egy lépést előre.
- De ugye tudod, hogy ez elég nehézkesen fog menni? Mégiscsak szobatársak vagytok. – Lassan elindulok visszafelé.
- Tudom – nyögi fásultan, előregörnyedt háttal követve engem. Néhány másodperccel később váratlanul ismét megszólal.
- Tudod, Davis, fogalmam sincs, mihez kezdenék nélküled. – A szívem hatalmas dobbanásokkal ütközik a bordáimnak. Lemaradok pár lépéssel a lány mögött, és visszaváltva csöpögősre elmerülök az idilli pillanatban, hátulról bámulva őt.
Mindegy ki érte el, mindegy, mi az oka, Daryl visszatért, és ez egyelőre bőven elég. Úgyhogy ég veled mosott szar állapot!





Daryl speciális, Ian elkerülésére kifejlesztett stratégiája iszonyat nevetséges, kicsit abszurd, de valahogy mégis aranyos – egy bizonyos szinten legalábbis az.
Wackerly az utóbbi három napban látszólag nem vett tudomást a mellőzöttségéről, vagy csak egyszerűen nem akarta jelét adni. A lényeg, hogy jelenleg még jól tűri. Meglepően jól.
Az ágyam szélén ücsörögve elmélyült olvasást tettetek, ezalatt a szemem sarkából figyelemmel követem Ian szöszmötölését. Gyanúsan sokáig tart neki újabban bepakolni a táskájába. Egy hatalmas sóhajtással felhúzza a cipzárt, és az ajtóhoz lép.
- Mentem – jelenti be. Megvárom, míg a léptek zaja végleg elhal a folyosón. Feltápászkodom, és a fürdőhöz ballagok.
- Daryl! – kopogtatok be. – Elment, kijöhetsz! – Madkins elzárja a csapot, a víz csobogása abbamarad. Gondosan kivasalt és begombolt fehér ingben, simára fésült hajjal toppan be a szobába. A kifogástalan megjelenés a minimum, ha már az ember közel egy órát rostokol a fürdőszobában.
- Holnap tényleg felkelek korábban – fogadkozik a táskáját felkapva az ágya mellől.
- Hát persze – vigyorgok rá kitárva előtte a bejárati ajtót. – Csak utánad!

A liftből kiszállva végre hosszas keresgélés után előhalász a hátizsákjában cipelt tucatnyi mappa egyikéből egy papírt. A frufruja állandóan a szemébe lóg, nem győzi odébb tűrögetni. Nagyokat hümmög átfutva a tollal írt, számokkal, és különböző jegyzetekkel telezsúfolt, több oldalas irományt. Egy futó pillantásból megállapítom, hogy valójában lövése sincsen semmiről, ami rajta áll.
- Matek? – kérdem a papírköteg fölé hajolva. Madkins fintorogva biccent.
- Teljesen lemaradtam az anyaggal – mondja. Hunyorogva koncentrál a kezében tartott egyenletrengetegre.
- Segítsek? – Kérdőn felhúzott szemöldökkel fordul felém. – Talán nem látszik, de kifejezetten jó vagyok reáltárgyakból – dicsekszem kidomborítva a mellkasomat. Daryl maga mellé hullatja a karját, ábrázatára elkeseredettség költözik.
- Szólhattál volna! – teremt le csalódottan.
- Most szólok. – Szórakozottan megvonom a vállamat. Daryl halk nyöszörgésekkel kísérve visszaemeli maga elé a vázlatot.
- Ha korábban teszed, most nem kéne minden áldott délután Lendrow-hoz járnom korrepetálásra – sziszegi morcosan. A szemei villámokat szórnak, kis híján lyukakat éget velük a papírra. Nekem meg majdnem kicsúszik a számon egy „cseszd meg”. Még időben visszanyelem, így érthetetlen dörmögéssé tompul. Ha ezt tudom, önként jelentkezem házi tanítónak.
Felvillan az agyamban egy zseniális ötlet.
- A táncedzésekkel hogy állsz? – vágok be Madkins elé vadalmavigyorral a képemen. Fel sem sandít rám, teljes mértékben a matekpéldákra összpontosít.
- Rosszul – feleli egyszerűen. Zsebre vágott mancsokkal menetelek előtte hátrafelé, eddig viszonylag ügyesen kerülgetem ki az akadályokat.
- Mit szólnál, ha együtt gyakorolnánk? – Végre szán rám egy pillanatot, és félreteszi a tanulnivalót. – Nemsokára itt vannak az év végi vizsgák, és egyedül biztos nehéz lenne felkészülni. Nekem viszont tengernyi szabadidőm van – folytatom lelkesen, a szabadidő mennyiség leírásában talán egy csöppnyit túlozva. Megtorpan, kezeit karba fonva megfontolja az ajánlatomat.
- Oké – vágja rá mosolyogva, aztán kikerül engem, és sietősebbre fogva folytatja útját az iskola felé.
Visszafojtom az előtörni igyekvő örömkiáltást. Ritkán tárul elém ennyi remek lehetőség arra, hogy több időt tölthessek Daryllel, márpedig a közelsége abszolút jó hatással van a közérzetemre. Madkins olyasmi, mint valami energiaital, sőt, inkább akár egy nagyon veszélyes drog. Könnyű rászokni, de sajnos hamar függőséget okoz. És elég aggasztó, de úgy tűnik, nem csak rám fejt ki hasonló hatást.
Mielőtt szobatársam után iramodnék, még lövellek pár figyelmeztető pillantást a mögöttünk tisztes távolban menetelő Tyler felé. Az igazgató fiacskája állandóan ott liheg Daryl nyakában. Bizonyára csupán a megfelelő alkalomra vár, hogy letámadhassa.
Ha Daryl a kábítószer, akkor ez a srác az elvonóról frissen szabadult drogos. Veszélyes kombináció…



A „kerüljük Iant” stratégia bukását szokatlanul emésztő csend kíséri. Madkins vagy ötödszörre lapozza át a Lendrow által összeállított jegyzetköteget, a papírok széle egyre gyűröttebb lesz. Wackerly megint valami kalandregényt olvasgat, és kábé bekezdésenként felpillant a szoba másik végében feszengő Darylre.
Hatalmas sóhajtással kidőlök az ágyamon, ujjaimat összefonom a tarkóm alatt. A nesztelenségbe szinte berobban Wackerly mobiljának csengőhangja. Egy pillanatra felé nézek, majd Madkinsre. A lány még mindig a vázlatokat szorongatja a kezében, de fél füllel már Ianre figyel.
- Szia! – szól bele a telefonba haverom derűsen. Csak úgy lerázza magáról a légkör korábbi feszültségét.
- Ki az? – kérdem a felvillanyozottságára való tekintettel kifejezetten kíváncsian.
- Heather – feleli suttogva, eltartva a szájától a telefont. Ahogy visszafordítom a fejemet, összerezzenek ijedtemben. Madkins immár az ágyának hozzám közelebbi szélén ücsörög előre hajolva.
- Ki az a Heather? – tudakolja. A vonásain tükröződő apró jelek arról árulkodnak, hogy valamiért zavarban van. – Már ha nem vagyok túl indiszkrét – teszi hozzá kimérten, ami végképp megerősíti bennem: valami itt nincs rendjén.
- Ian gyerekkori barátja. – Lomhán bólint egyet, szemét le sem veszi a vidáman fecsegő Ianről. Hogy mi rejtőzik pontosan a barna íriszek furcsa csillogása mögött, azt nehéz lenne megállapítani. Azonban az arcán ülő kifejezésről egyértelműen a következő kép jut az eszembe: a parton hagyott lány, aki tehetetlenül nézi, amint élete szerelme hajóra száll, majd egyre távolabb sodródik a vízen. Ha nem futkosna a hideg a hátamon a puszta feltételezésre is, azt mondanám, a titokzatos érzelem Daryl csokoládébarna szemeiben, nem más, mint vágyódás.
Már kezdenek elszabadulni a gondolataim, és önálló életre kelve teljesen elfajulni, mikor ismét telefoncsörgés harsan a levegőbe. Madkins szemei először elkerekednek, aztán a homlokához kapva megrázza a fejét. Áthajol a telefonért az éjjeliszekrényhez.
- Igen? – veszi fel. Gyorsan visszarántja magára a higgadtság és érzelemmentesség rideg maszkját. Hümmög párat a készülékbe, közben elindul kifelé a folyosóra.
Wackerlynek fel sem tűnik Madkins távozása, olyan beleéléssel szövegel valamiről Heathernek.
Tenyereimre támaszkodva feljebb tolom magam. Szüntelenül vizslatom az ajtót, amelyiken Daryl az imént távozott. Néha Ianre sandítok, majd vissza a bejáratra.


Wackerly megtartotta Daryl titkát. Még velem sem osztotta meg, amit megtudott. Ilyen téren teljesen veszélytelen. Azt meg aztán tényleg nehezemre esik elképzelni, hogy lányként kezelje Madkinst, és neki ezért kellemetlenül kelljen éreznie magát a társaságában.
Hogy nem esett le ez eddig?
Ez az egész Darylnek valójában egyáltalán nem ad okot Ian kerülésére. Valami más van a háttérben. Valami, amit Daryl még magának sem szívesen ismer be, és amit pont ezért másnak még az élete árán sem lenne hajlandó bevallani.
Eddig is éppen elég komplikáltnak találtam a dolgokat. Daryl, a lány fiúnak öltözve, Tyler, az igazgató kiszámíthatatlan, elvetemült fia, aki belé szeret, Yuji, az önjelölt nyomozó, aki a háttérben kutakodik, és adja az ártatlant közben, Lendrow, aki… hát ő igazából kész rejtély, úgy, ahogy van. És végül Ian. Ian, aki elméletileg mindegyiküknél előrébb jár, holott egyáltalán nincs szüksége erre az előnyre. Szóval, bonyolult ez már így is. Nem érzem szükségét annak, hogy felturbózzuk mindezt egy elcsépelt, szerelmi sokszöggel. A hülye lányregények és szappanoperák hajlamosak megfeledkezni valamiről. Az ilyen történetek végén mindig akad egy áldozat, valaki, aki megsérül. Talán többen is.