AJÁNLOM AZ OLDALT
Amire a legkevésbé számítunk, és a lehető legrosszabb verzió az összes közül, mindig a legnagyobb valószínűséggel történik meg. Ez Murphy törvénye.
Valami ilyesmi járt az eszemben, amikor a wolfvalley-i gimi bejárata felett újra megpillantottam a fekete zászlót. A szél vadul lengette a reggeli dértől sokkal inkább szürke lobogót. Jó pár hete levették már, hiszen a szülein kívül, valószínűleg senkinek nem számított a néhai Dean halála. Akkor olyan volt, mintha én is egy bűnnel megkönnyebbültem volna. Nem csoda, hogy ez a szín most újfent rossz érzéssel töltött el.
Az osztályba érve, meglepően nagy csend fogadott, de senki nem foglalkozott velem. Melissa vetett rám egy gyűlölködő pillantást, aztán visszafordult halk hangon beszélgető barátnőihez. Nem bántam, elvégre a legutóbbi találkozásunkból ő jött ki vesztesen. Grace sápadtan olvasott valamit a hátsó sorban. Az a sötét lobogó kimondatlanul is árnyként telepedett ránk. Némán leültem a helyemre, hogy nekiálljak a könyveim előpakolásának. Valamivel mindenképpen le kellett kötnöm magam.
A csengetés után perceket késett Mr. Caswell, amit szokatlannak találtam, azonban a helyette belépő igazgató, Mr. Forensky még különösebb volt. Újabb árny. Kopasz feje fénylett a neonlámpák alatt, kifejezéstelen szemei gondterheltnek tűntek.
- Jó reggelt! – köszöntött minket, de senki nem felelt rá. A férfi nagyot sóhajtva állt meg a tanári asztal előtt, és végighordozta rajtunk súlyos tekintetét. – Gondolom, már többen tudtok róla, hogy ismét csapás érte iskolánkat. Mostanában több szomorú és végzetes esemény történt Wolfvalley-ben, amire sok évtizede nem volt példa. Sajnálom, hogy végül is nekem kell megerősítenem a hírt, miszerint Mr. Caswell-t tegnap holtan találták az erdőben. – Az osztályban morajlás futott végig, miközben megfordult velem a világ. Az nem lehet. – Mivel ma nálatok lett volna először órája, jónak láttam, ha én beszélek veletek.
- Lehet tudni, hogy mi történt? – kérdezte valaki bizonytalanul. Nehezemre esett odafigyelni, erre viszont kíváncsi voltam.
- Egyelőre nem biztos, talán baleset történt, de a jelenlegi elképzelések alapján, farkasok tették. A tanár úr kirándult a környéken, amikor ez a… szerencsétlen eset történt.
„Szerencsétlen eset.” Így is hívhatjuk, és tulajdonképpen igencsak találó kifejezés ebben a helyzetben. Kimondatlanul is sejteti a véletlent, a megjósolhatatlant. Ugyanakkor Dean halálát hasonló eseményként emlegették, aminek végül bizonyítékok híján is én lettem a végső áldozata. És a farkasok? Mit tettek? Megőrültek?
Szédültem és hányingerem támadt a gondolatra, talán Will velem találkozott utoljára. Mi segítettünk neki, mi beszéltünk vele, mi hárman. Daniel, Grace és én. Óvatosan oldalra néztem a nyugodt arcú srácra, majd hátrafelé, Grace-hez. Találkozott a szemünk, mire rémület futott végig a hátamon.
Mi a fene van itt?
Csak akkor vettem észre, hogy Mr. Forensky már elment, amikor visszafordultam. Helyette Miss Verona lépett be fekete, molyirtószagú öltözékben. Ennek ellenére egy valamit biztosan tudtam erről a városról: a gyászt sosem tartják túl sokáig. A tanárnő közel sem volt formában, sőt a nap további részében, minden óra kivételesen elgyötört hangulatban telt. A legborzasztóbbá mégis akkor vált, mikor az általam korábbról megismert Miller nyomozó bukkant fel az igazgató kíséretében. Azonnal tisztában voltam vele, miről van szó.
Rövidesen Grace, Daniel és én, Forensky irodája előtt ácsorogtunk. A srác gyanakvó szemmel méregetett, bár amióta Heine megfenyegette, erősen visszafogta magát. Most megint bátrabbnak éreztem volna magam, ha ő itt van velem. Eszembe jutott a tegnap este, amitől éreztem, hogy elpirulok, aztán hamar a bűntudatom is előkerült, amiért ilyenkor ilyesmi jár a fejemben.
Miller Danielt hívta be elsőként, mialatt az igazgató inkább elvonult ebédelni, készségesen átengedve szentélyét. A gyáva féreg nem volt elég találó megnevezés rá, bár valahol meg is értettem. Nem akart belefolyni jobban, mint amennyire muszáj volt. Grace és én magunkra maradva várakoztunk. Fehér pulóver volt rajta, amitől csak még vörösebbnek tűnt a haja. Eddig észre sem vettem, de már-már folyékony tűzként omlott a vállaira, és sokkal elszántabbnak hatott, mint korábban bármikor. Először próbáltunk úgy tenni, mintha nem volna túlzottan kínos a szituáció. Ő a kezeit tördelte, én az ablakon bámultam kifelé. Ez azonban nem tarthatott túl sokáig, és a lány megtört, körülbelül egy időben velem.
- Sajnálom – szólalt meg előbb. Ebben mindent összefoglalt.
- Hidd el, én is – feleltem komolyan, és próbáltam bűnbánóan nézni rá. – Őszintén szólva, már nem nagyon emlékszem, mi miatt volt ez az egész.
- Ja, én sem.
Halkan felnevettünk, majd azonnal elhallgattunk, ahogy a titkárnő szúrós szemmel pisszegett ránk. Divatjamúlt szemüvege egészen rosszindulatúvá tette amúgy is savanyú vonásait.
- Tudod, amikor azt mondtam, sok mindent kiderítettem, igazat mondtam – közölte Grace halkan.
- Ezt ne most beszéljük meg. A nyomozó…
- Sok dologhoz nincs tehetségem, de valahogy elképesztő ügyességgel kezelem a fajtáját. Caswell-ről akar részleteket. Egy részét el is fogom neki mesélni, ez biztos.
- Hogy érted, hogy egy részét? – lepődtem meg. Az ajtó ekkor kinyílt, és Daniel üdvözült arcot vágva, egészen holtsápadtan került elő mögüle. Ha nem ismerem, megsajnáltam volna.
- Attól tartok, a tanárunk nem pontosan azzal foglalkozott, amit állított – súgta, mielőtt kihúzta magát, és belépett a rögtönzött kihallgatásra.
Hawkins nem szólt hozzám, rám sem nézett, miközben elment mellettem. Körüllengte a legyőzött ellenség szaga, még ha teleplakátozta is a sulit a tűzeset ügyével. A veszélyt nem ő jelentette, hanem az apja. És ha Willt farkasok ölték meg, a vadászat ezúttal nem marad el. De mire akart Grace utalni?
Majd fél órába telt, mire sorra kerültem. Gyanítottam, hogy Miller nem véletlenül hagyott a végére, ezért megpróbáltam minél magabiztosabb arcot vágni, miközben beléptem a fülledt irodába. A nyomozó az asztalon ült, tettetett lazasággal. Körülbelül annyi lehetett benne, mint egy túlfeszített rugóban. Izzadtság, kávé és a poros papírok félreismerhetetlen elegye egészen a bőröm alá kúszott. Viszketni kezdtem tőle.
- Nagyon örülök, hogy újra találkozunk, Erin. – A bizalmaskodó hangvétel azonnal megütötte a fülem, és a legkevésbé sem tetszett.
- Én nem annyira.
- Ez legalább őszinte volt – felelte szárazon. – Foglalj helyet! – utasított, mintsem kínált, mire engedelmeskedtem. Óriásként tornyosult fölém. – Szerintem csapjunk a közepébe, rendben?
- Hogyne.
- Ismerted William Caswellt. – Nem kérdezett, hanem kijelentett, közben a papírjait kezdte rendezgetni. Hirtelen megrémültem, hogy megint a Deanéhez hasonló hullafotókkal rukkol elő, de szerencsémre nem így történt. Helyette egy apró magnót kapcsolt be, amellyel felvette a beszélgetést. Udvariatlan dolog volt nem megkérdezni engem erről, mégsem tettem szemrehányást. – Te is részt vettél azokon a különórákon, amit… nos, büntetésből kaptatok?
- Igen.
- Történt valami különös ott?
- Nem.
- Mit kellett csinálnod?
- Könyveket válogatni, segíteni a tanulmányában.
- Elmondta, hogy mi célból?
- Persze. A város történetéről készített egy összefoglalást, ha jól tudom, egy régi tanárának. Nem igazán kérdezősködtem ezzel kapcsolatban.
- Te voltál az utolsó, akivel ilyen órát tartott. – Ez is kijelentés volt, de feleltem rá.
- Igen, így tudom.
- Miért?
- Mert hiányoztam néhány korábbi óráról.
- Volt valami furcsa, ami feltűnt? – Igen, a lista a falkák felosztásáról, gondoltam, de ezt nem mondhattam ki hangosan.
- Nem. Minden a megszokottnak látszott.
- Mondta, hova készül?
- Csak annyit, hogy helyettesíteni fogják pár napig. Szerencsére hamar elküldött, engem meg nem érdekelt, miért megy el. Erre azért nem nyilván nem számítottam…
- Természetesen. Senki sem számíthatott rá – gúnyolódott a szavaimat ismételve, és ezután kikapcsolta a magnót. – Ami azt illeti, Dean Madisont farkasok ölték meg az igazságügyi szakértő véleménye alapján. Ezúttal is hasonló támadást gyanítunk. Ezt persze nem kellene megosztanom veled, de Mr. Hawkins szerint különös vonzódást érzel a farkasok iránt. – Biztosra vettem, hogy látványosan sápadok el a megjegyzésére. Beszélt volna Daniel apjával? Minek, az istenért? Mindenesetre engem már nem tudott gyanúsítani. – Elszaporodtak a környéken, és rátámadnak az emberekre. Ki kell lőni őket, mielőtt a városba betévedve, a lakosokra támadnak. Ezt megértheted, hiszen az erdő mellett éltek. – Igen, ott élünk. A farkasok meg a házunkban.
- Köszönöm, hogy elmondta – válaszoltam hűvösen.
- Ha szükség volna rá, még felkereshetlek, ahogy a többieket is.
- Rendben.
Egyértelműen bántotta, amiért kicsúsztam a kezei közül. Küszködtem, nehogy elmosolyodjak. Szúrós tekintettel méregetett, mialatt utamra bocsátott. Közben egyre az járt a fejemben, amit Grace mondott, de hálás voltam a tudatlanságért. Amint visszaértem az osztályba, már minden óránk véget ért, vörös hajú barátnőm pedig a helyemen ülve várakozott.
- Mit gondolsz, beszélhetünk végre nyíltan? – kérdezte. Furcsa volt ez a határozott megfogalmazás tőle.
- Attól függ.
- Oké. Nem foglak a kis titkaid után fürkészni. Pontosan tudom, mit láttam akkor éjjel, ezt elmondtam neked. Ahhoz lehet, hogy azt állítod, semmi közöm, azonban Mr. Caswell-hez nagyon is volt. Bár igazán sajnálom a halálát, nem értem, miért kellett hazudnia nekünk.
- Mikor tette volna? – érdeklődtem pakolás közben.
- Utánanéztem a könyveknek, amikből jegyzetelt. – Mikor hitetlenül néztem rá, védekezőn felemelte a kezét. – Elég unalmas volt, biztosíthatlak, de hasznos. Te is észrevehetted volna a lehetőséget. Sokat faggattam az egyetemről, meg a professzoráról, akinek állítólag melózott. Eleinte nem nagyon örült neki, és folyton lerázott, aztán mégis megeredt a nyelve. Be is vettem, csakhogy van egy nagybátyám, aki történetesen annál az egyetemnél dolgozik, amit Caswell említett. A bácsikám pár hete felhívott, én meg rákérdeztem erre, nem is tudom miért. Na, mit gondolsz, mit mondott?
- Na, mit?
- Hogy nem létezik olyan professzor náluk. Nem is volt soha.
- Ez semmit nem bizonyít – sóhajtottam. Bár el kellett ismernem, annak a cetlinek a rejtélye sem hagyott nyugodni, és az a könyv eltűnt… - Rendben, tegyük fel, hogy gyanús. Mit javasolsz?
- Lopjuk el a jegyzeteit.
- Te megbolondultál – bukott ki belőlem a nevetés, mire Grace arca dühös csalódottságot tükrözött. – Hogy képzelted? Mission impossible?
- Nem érted, Erin. Láttam a könyveket. Szerintem nem csak a helyi történet érdekelte. Annak az egykori boszorkányégetésnek szentelt különös figyelmet.
Mintha arcul ütöttek volna, lehervadt a mosolyom. Kizárt dolog, hogy legyen összefüggés, hiszen errefelé sokan ismerik azt a mesét. Ugyan ki hinné el? Számtalan legenda övezi ezt a vidéket, azok sem tűnnek kevésbé valóságosnak. Az ösztöneim viszont mást súgtak. Nekem is kell egy saját falka, ostobaság lenne egyedül harcolni a sárkány ellen, Grace pedig sokat tud. Talán többet is, mint kellene. Bizonytalan volt a hangom, mikor megszólaltam.
- Mit derítettél ki?
- Hülye vagy? Ennél bővebben nem tudom ecsetelni.
- Nem, nem Caswell-ről. Nos… a farkasokról.
Döbbenten nézett rám. A feltámadó szél az udvarról egy felkapott papírpoharat vágott az ablakhoz, amitől mindketten összerezzentünk. Talán nem ez a legmegfelelőbb hely, jutott eszembe. A táskámban kezdtem kutatni a mobilom után.
- Mit csinálsz? – kérdezte Grace gyanakodva, mintha attól tartana, fegyvert rántok elő.
- Felhívom a nagynénémet, mert azt hiszem, ez hosszú beszélgetés lesz.
¤
A város egyik kevésbé forgalmas kávézójában üldögéltünk, és Grace ijesztően lelkes volt. Minden nyoma eltűnt annak a határozott lánynak, akivé gondoltam, hogy vált. Ezúttal úgy viselkedett, mint a könyvmoly, akivel szembejött az utcán a regényből megtestesült lovagja.
- Szóval, azt mondod, igaz? A farkasok tényleg… Annyira tudtam – ujjongott, mire az egyik felszolgálólány gyanakodva nézett ránk.
- Befejeznéd? – korholtam idegesen. – Semmi szükség rá, hogy azonnal telekürtöld a várost.
- Mit vársz tőlem?
Na igen. Valójában így is furcsa volt, hogy Grace milyen könnyedén fogadta a vallomásom. Nem tudtam eldönteni, hogy állati nagy baromságot vagy helyes döntést hoztam. Mindenesetre a lányt sikerült egyszer, s mindenkorra megnyernem.
- Azt mondtad, tudod, mit kutatott Caswell – emlékeztettem.
- Nem. Csak annyit, hogy milyen irányba. Nem értem, miért érdekelte ez őt ennyire, persze az alapján, amit elárultál…
- Hol lehet a jegyzete? - tértem a tárgyra.
- Ha kirándulni ment, biztos nem vitte magával.
- Talán otthon hagyta.
- Nem, nem hiszem, hogy ott lenne. Sokszor maradt bent a suliban dolgozni. Ha bejártál volna ezekre a különórákra, te is tudnád. Több kötetet nem lehet kivinni a suli könyvtárából, szóval elképzelhető, hogy ott lesz.
- A feltételezés nem elég. Egyáltalán honnan ismered ennyire a szokásait? – Erre elpirult, és jobbnak láttam, nem kérdezősködni tovább.
- Egyszer biztosan láttam, hogy a fiókjába teszi a jegyzetfüzetét. Felismerném. A feldolgozott anyag nyilván a számítógépén van, de nekünk szerintem arra nincs feltétlen szükségünk.
- Igen, és ha nincs ott, mi meg lebukunk, jövőre mehetünk együtt másik iskolába – mosolyogtam gúnyosan.
- Elfelejted, hogy milyen pedáns diák vagyok. Nincs kamera, és van kulcsom a tanárihoz – jegyezte meg faarccal.
- Viccelsz.
- Mit szólsz a holnap estéhez? Napközben nyitva hagyok egy ablakot a tornateremben, úgyis mindig nekem kell elpakolnom. – Igen, hiszen sosem a népszerűek tesznek rendet a tesi órák után. – Sima ügy. Bemegyünk és megnézzük. Ebben a városban úgysem kell tartani a betörőktől, nem olyan komoly a biztonsági rendszer – vigyorgott.
Végül is, csináltam már ennél nagyobb ostobaságot, nyugtattam magam, amikor én is nevetni kezdtem.
¤
Mire hazaértem, harci lázban égtem. Hinni akartam Grace-szel közös tervünk sikerében, annyira, hogy minden mást kivertem a fejemből. A házban a szokásos marakodás fogadott, amit Mary próbált sikertelenül elsimítani Luka és Naska között, mialatt Elise elbűvölten csevegett a telefonon. Nekem viszont Hannára volt szükségem, de a kérdésemre, hogy hol van, csak valami morgást kaptam egyiküktől, így a megérzéseimre kellett hagyatkoznom. Csak éppen ledobtam a táskám a szobámban, majd elindultam a húgomé felé. Valakinek holnap este falaznia kell, ha valami probléma lenne idehaza, erre pedig nincs jobb ember a világon.
Kettő kopogás után benyitottam hozzá, azonban senkit nem találtam az otthonos rendetlenségen kívül. Az ágyon ruhák és nyitott magazinok hevertek, mellettük egy nagyobb rajzmappa. Csalódottan hátráltam kifelé.
- Fürdeni ment – jegyezte meg mögöttem Heine, mire riadtan csaptam be az ajtót.
- Tényleg? – hebegtem. A srác összeszűkült szemmel lépett elém. Kezét a fejem mellett a falnak támasztotta, és lehajolt, hogy a nyakamba szagoljon.
- Még egy perce sem vagy itthon, és tudom, hogy sántikálsz valamiben – állapította meg, de nem várt a válaszomra, hanem hosszan, ráérősen megcsókolt. Most közel sem volt olyan vad, mint tegnap. Kezem a mellkasára tévedt, és éreztem gyorsuló szívverését. Elégedettség áradt szét bennem a gondolatra, hogy miattam van.
- Szóval? – suttogta a számra.
- Azt hiszed, ennyi elég, hogy minden titkom kifürkészd? – A vállamra hajtott fejjel nevetni kezdett. Imádtam a hangját ilyenkor, talán pont azért, mert olyan ritkán hallottam. A kihívásom persze nem maradt válasz nélkül. Közömbösen rám nézett, majd a derekamnál fogva az oldalára kapott, és a szobám felé indult. Útközben a meglepett Hannával is összefutottunk, aki készségesen elállt az útból, de semmit nem szólt.
Heine csak akkor engedett el, amikor bezárta mögöttünk az ajtót. A hangulata megváltozott, bár nem volt olyan rémisztő, mint mikor dühös szokott lenni. Egyszerű szürke pólót és koptatott farmert viselt, haját amennyire tudta, lazán hátrafogta, és hitetlen arca ellenére, észbontó látványt nyújtott.
- Komolyan kérdeztem – szólalt meg.
- Feltűnt – néztem rá bátran, ő erre mindössze a szemöldökét vonta fel. – Meghalt a tanárunk. Az erdőben. Farkasok tették.
- Tehát ismerted.
- Tehát tudtad – vádoltam. – Egyébként nemcsak én, hanem az egész suli ismerte. Volt szerencsém ezzel kapcsolatban egy újabb kihallgatáshoz is. Legalább Dean miatt nem vagyok gyanúsított. Szerintem haladunk – sóhajtottam az ágyra ülve.
- A másik falka tette, miután mi az átváltozással voltunk elfoglalva. Reméltem, hogy nem lesz közöd hozzá, de úgy látszik, az ilyesmi hiú ábránd. Az omegájuk elég alapos munkát végzett a figyelemelterelést tekintve. Micah szerint rövidesen az alfájuk is holtan kerül elő, mert Seneca nem fog megállni. Akkor pedig nagy bajban leszünk. Egyértelmű, hogy a városiak vadászatot indítanak, és valamiért nem kétséges, mikorra tervezik. A telihold nekik furcsán tökéletes időpont. Ha menekülnünk kell, nem tudjuk ezt a környéket őrizni.
- Mire akarsz ezzel célozni?
- Itt nem lesz biztonságos – állította, és elém térdelt. – El fognak jönni érted. – A felismerés keserűsége méregként terjedt szét ereimben. Mégis el kell mennem?
- Nem – suttogtam bizonytalanul. – Caswell tudott rólatok.
Meglepetten figyelt, gyanítottam, egy szavam sem hiszi. Tulajdonképpen az állításom egyáltalán nem volt biztos, de rövidesen kideríthetjük.
- Segítenetek kell – kértem határozottan, majd felhasználva az egyetlen lehetőségem, csókkal akadályoztam meg tiltakozását.
¤
A sötétben lopakodva, mintha minden árnyékból minket figyeltek volna. Meglepően rövid tervezés után, belevetettük magunkat ebben az eszetlen ötletbe. Hanna vállalta a feladatát, és volt szíves a Heinével való kapcsolatom részleteit később kikérdezni. Nem volt nehéz lelépni otthonról, főleg a fiúk segítségével. A hideg és fagy persze nem kis akadály volt, mégsem tette senki szóvá. A nagyobb bajt Grace jelentette, és éppen a cél előtt. A lány már nem volt olyan bátor, mint napközben, de legalább nem hátrált meg. Heine egyáltalán nem örült, hogy mással is megosztottam a falka titkát, azonban viszonylag hamar befejezte a méltatlankodást. Rajta kívül Naska jött velünk, mert állítólag jó lopakodó volt. Bizonyításképpen az első biciklitárolóban felbukott egy otthagyott bringában, ami hangos csattanással borult a földre. Heine azonnal leszögezte, hogy be nem jöhet velünk.
Grace-nek az utolsó óráján tényleg sikerült észrevétlenül egy nyitott ablakot hagynia a tornatermen, ami elég alacsonyan volt, hogy bemásszunk, de a lány így is képtelen volt megbirkózni vele. A béta lemondóan mérte végig, amitől a barátnőm még az éjszaka homályában is egyértelműen zavarba jött. A srác szitkozódva elvette tőle a szükséges kulcsot, és rövid megbeszélés után hittem, hogy látatlanban is megtalálom a megfelelő asztalt. Nem lehet olyan nehéz.
Lendületből felhúztam magam az ablakkereten, és már bent is voltam. Heine megnyugtató közelségben követett.
- Nem vagytok normálisak – közölte. Értettem, mire céloz, elvégre tényleg nem volt semmire bizonyítékunk. A néhai tanárunk emlékét nem a legelegánsabb módon próbáltuk meggyalázni. A kies folyosókon haladva, szinte fojtogatott a csend. Elképesztő, mennyire más volt az épület az emésztő némaságban – csak egy horrorfilmbeli mészáros hiányzott. Megszaporáztam lépteim, hátha ezzel is gyorsabban végzünk. A tanári irodába gond nélkül jutottunk be, de legalább három asztalt átvizsgáltunk, mire megtaláltuk a keresettet. Különösnek tartottam, hogy egy virágot sem tettek rá Will emlékére.
Percek alatt felforgattam a fiókjai egyik felét, a másik részét Heine vállalta. Ő járt hamarabb sikerrel.
- Ez lenne az?
- Mi van benne? – sürgettem, ahogy belelapozott. Az elemlámpa fényében beragasztott cetlik, kivágott újságcikkek és fénymásolt lapok bukkantak elő, a hanyag betűkkel írt feljegyzések mellett. Önmagában az is hatalmas szerencse volt, hogy megtaláltuk. Egy pillanatra a fiókra tévedt a tekintetem, és észrevettem valami mást is. Hitetlenül vettem ki azt a rongyos könyvet, amit korábban is láttam.
- Na ne szórakozz… - kezdtem volna, amikor Heine a számra tapasztotta a kezét, és berántott maga mellé az asztal alá. Tarkómon éreztem leheletét, egyik karjával a derekamat karolta, a másikkal támaszkodott. Rögtön megértettem: a folyosóról idegen léptek zaja visszhangzott.
- Talán egy takarító – mormoltam elhalón, dühösen szorongatva azt a kötetet, ami a könyvtárból az orrom elől tűnt el. Amint két férfi beszélgetni kezdett odakint, a gyomrom görcsbe rándult.
- Vagy kettő – javított ki Heine. Valamilyen mérkőzésről vitatkoztak, és ekkor felrémlett, hogy az iroda ajtaját mintha résnyire nyitva hagytam volna… A srác térdébe karmoltam, miközben a két alak elhaladt a bejárat előtt.
- Várj csak! – szólalt meg az egyik, és hallottam az ajtó nyikorgását. – Ezt nem szokták bezárni?
Elemlámpa fénye suhant át előttünk, mialatt mi levegőt sem mertünk venni. Aztán egyikük belépett.
„Nyugodj meg!” – kérte Heine gondolatban.
- Észrevesznek – üzentem.
„Ne mocorogj!” – utasított tovább.
- Gyere már! – kiáltott a kint maradt férfi a másiknak. – Kit érdekel, ha nyitva hagyták. Lemaradunk a meccsről – érvelt, és elment. A társa erre nem kutatott tovább, pedig már csak néhány lépés választotta el tőlünk.
Kicsit később mi is előmásztunk.
- Azt hiszem, illene elvinnem téged egy normális randira – állapította meg a srác megkönnyebbülten.
- Olyan legálisra? – csodálkoztam színpadiasan. – Semmi vér, semmi törvénybeütköző nem lesz?
- Pont olyanra. Most viszont tűnjünk el innen.
A kijutás legalább olyan gondtalan volt, mint besurranás. A közjátékot leszámítva, olcsón megúsztuk. Grace fáradtan mosolyogva, csendesen ujjongott, aztán gyorsan elváltunk. Mindössze néhány utcányira lakott, így neki volt a legrövidebb. Mi a zaj miatt, nem mertük a kocsit megkockáztatni, tehát a gyaloglás maradt. Csak ekkor mertem megkockáztatni, hogy szóba hozzam a Heinével való korábbi vitám tárgyát. Meglepően érdektelenül reagált rá.
- A mai után semmin nem lepődöm meg – válaszolta. – Talán tényleg tudott rólunk.
- És minek akarta, hogy megtaláljam azt az átkozott papírt? Nem érzed, hogy itt valami nincs rendben?
- Bizonyára a másik falkával barátkozott, és ezzel jelzett valamit. Pechére ez már nem derül ki. Rólad is tudhatott, szóval…
- Miért nem aggaszt ez téged? – vetettem Heine szemére. Naska jóval előttünk haladt, ha hallott is bármit, nem szólt közbe.
- Mert halott – jegyezte meg röviden. Nem láttam értelmét további győzködésnek. Lehet, hogy Caswell tényleg meghalt, de neki nem állhatott érdekében figyelmeztetni engem olyas valamire, ami csak gyanakvást és szakadást eredményezhetett volna köztem és a falka között.
Kimerülten értünk haza. Naska azon nyomban a kanapéra ájult, a béta még adott magára annyit, hogy lezuhanyozzon. Követtem a példáját. Jól esett a bőrömön folyó meleg víz, amint élettel töltötte meg átfagyott lábujjaimat. Hinni akartam a sikerünkben.
Napok óta először, elégedettebben feküdtem le. Az álom engem is hamar utolért, miközben a párnám alatt, reménykedve kapaszkodtam Will jegyzetfüzetébe.
