Daryl

Mostanában egyre gyakrabban látom Iant a telefonon lógni, és azzal a bizonyos gyerekkori barátjával csevegni, aki ugye történetesen lány.
Örülnék, ha a féltékenység tényleg csak egy zöld szemű szörnyeteg lenne, akkor legalább esélyem adódna kinyírni. Fognám jól bevált fegyveremet, a serpenyőt, és addig ütném, míg végül kileheli azt a nyomorúságos lelkét. De nem. Érzelmeket nem lehet csak úgy meggyilkolni, még elfojtani is kész kihívás őket. Úgyhogy most esz a fene, és a legtöbb, amit tehetek, az az, hogy nem mutatom ki túl látványosan mennyire kikészültem idegileg.
- Ott jön Wackerly – zökkent ki Joshua a mélyenszántó eszmefuttatással egybekötött papírbambulásból. Rémülten hátra fordulok Lendrow tekintetét követve. A könyvtár kong az ürességtől, egyetlen nyomorult lélek sem szándékozik itt rohadni a jó idő kiélvezése helyett. Leszámítva engem persze. Az ilyenek miatt nem ápolok jó kapcsolatot a matekkal.
Haragosan visszairányítom szúrós pillantásaimat ideiglenes tanáromra. Lendrow szája széle egy halvány, de irritálóan önelégült vigyorra görbül.

Amióta feltűnt neki, milyen eltökélten kerülöm Iant, azóta állandóan ezzel szekál. Már lassan egy hete így megy, én meg folyton bedőlök neki, mert a félelemmel ötvöződő elővigyázatosság sajnos erősebb bennem a józan
észnél. Lendrow ezen jót mulat, a korrepetálás meg szépen kezd számára szórakoztató délutáni elfoglaltsággá válni. Nehéz elképzelnem, hogy ez a tanulásnak titulált időpocsékolás bármennyit segíteni fog nekem a vizsgákon.

Felső ajkamat morcosan feljebb húzom, és igyekszem megfeledkezni az áthatóan engem fixírozó Joshua jelenlétéről. Akármilyen elkeseredetten próbálom átadni magamat a matematika gyönyöreinek, ez nem nagyon jön össze. Minél tovább görcsölök ezen a hülye egyenleten, annál kevésbé értem. Végül maradok a tippelésnél. Lefirkantok az egyenlőségjel után egy tizennégyest. Egy másodpercre felsandítok a velem szemben ülőre, aki összevont szemöldökökkel analizálja a leírt számokat. Arckifejezését látva odabiggyesztek egy mínuszjelet, hátha. Komoly ábrázattal csúsztatom át neki a füzetet.
- Hmm – emeli fel hozzáértően áttanulmányozva a megoldást. – Helyes – jelenti ki végül. Nem tehetek ellene semmit, a meglepettség formát ölt a képemen. Megdöbbenten meredek a srácra. Joshua fapofáját felöltve néz rám vissza.
- A francokat helyes! – vágja le elém a spirálfüzetet némi drámai szünet után. Orrlyukai kitágulnak idegességében, állkapcsa megfeszül. Az ő testalkatával ez a reakció egy parányit vérfagyasztóan hat. – Hányszor magyarázzam még el?! – rivall rám a szigorú oktatót alakítva.
Ó, azt már nem! – szólal meg bennem a vészjelzés. Van elég problémám nekem nélküled is. Nincs az az Isten, hogy eltűrjem a becsmérléseidet.
Felpattanok a székről, tenyereimmel az asztalra csapok. Összeszűkült szemeimben fenyegető éllel nézek farkasszemet Lendrow-val.
- Velem te ne ordibálj, öcsisajt! – Újult erőre kap az eddig minden lehetséges oldalról támadásoknak kitett méltóságom, és emlékeztet a tényre, hogy a pofátlansága mellett ez a túlméretezett kölyök ráadásul még fiatalabb is nálam egy évvel. A kezelhetetlen tinédzsereknél amúgy is csak egy rosszabb létezik: az egoista tinédzserek.
- Öcsisajt? – Joshuáról leolvad az általános pókerarc, helyét meghökkentség veszi át, ami kis híján vigyorgásba hajlik. Nem foglalkozom a kérdés mögött csengő gúnnyal. Felkapom a füzetemet, lendületesen bevágom a széket az asztal alá, és sebes léptekkel elindulok. Lendrow mellé érve felpillantok rá.
- Ha csak fele olyan normális lennél, mint amilyen cseszettül magas vagy, akkor ez egy sokkal szebb világ lenne – vetem neki oda grimaszolva. És kurvára nem tud izgatni, ez mennyire csajos beszólás. Eméssze meg a világ: nem vagyok olyan formában, hogy még ilyen szarságokra is odafigyeljek. Éppen összeomlik felettem a kártyavár, elég nyűgöm van az ilyen gyökerek nélkül is, mint Lendrow.

Sokáig abban reménykedtem, az őrjítő szívdobogás abbamarad majd egy idő után, és nem fogom minden egyes alkalommal egy érett paradicsom színét felvenni, akárhányszor Ian a közelembe kerül. Hiú ábrándok... A helyzet nem igazán javult, sőt, mivel ritkán futok össze vele, így mikor mégis megtörténik, a tünetek dupla akkora intenzitással jelentkeznek rajtam.
Ha Davis nem lenne ott, hogy ilyenkor kimentsen a kínos szituációkból, valószínűleg már rég elkövettem volna pár dolgot, amit mostanra mélységesen bánnék.
A Wackerly-krízis önmagában bőven elég volna, de ehhez még hozzáadódnak a nemsokára esedékes év végi vizsgák, és a lemaradásom. Mindezt még pluszba az az aberrált Joshua Lendrow is súlyosbítja. És ha az említett körülmények esetleg nem kedveznének kellőképpen a káosz kialakulásának, hozzáteszem: felkeresett Mrs. McGlone anyja, a Princess igazgatója. Örömmámorban úszhatnék, mivel meginvitált, hogy töltsek egy kis időt a vendégségében a nyári szünet ideje alatt, csakhogy a hangjából ítélve a legkevésbé sem vágyik a társaságomra. Úgyhogy újabb probléma merül fel. Mit akar tőlem valójában, és miért érzem úgy, mintha ismeretlenül is a pokolra kívánna engem?
A szituáción kizárólag az ronthat, ha esetleg Tyler fülébe jut a meghívás híre. Fogalmam sincsen, mit reagálna, viszont az biztos, hogy lenne némi hozzáfűznivalója.

Alig hogy kiérek az udvarra az emlegetett szamár csörtet felém a szemközti épület irányából. Virít róla az ingerültség, amiből két dolog következik. Egy: tudomást szerzett az elkövetkezendő angliai látogatásomról. Kettő: nincsen ínyére az ötlet.
- Szia – köszönök rá. Tyler feje piroslik a dühtől.
- Te komolyan beleegyeztél, hogy Nagy-Britanniába gyere?! – üvölti le a hajamat a fejemről. Sötétzöld íriszeiből nyílt számonkérés olvasható ki.
- Igen – felelem szárazon. Sokáig csak állunk egymás előtt mérlegelve a következő lépést. Végül ő újra ordibálni kezd.
- Neked teljesen elment az eszed! – Ezt nem vitatom. Mostanában magam is gyakorta eszmélek rá erre a tényre. – A vénszatyor élve fel fog falni! – kiáltja, és a haragjába kevés aggodalom vegyül. Ujjaim a mellkasom előtt tartott füzetre szorulnak, ahogy felvillan előttem a kellemetlen jelenet, amint szó szerint ennek a srácnak a vállán bőgöm ki magam. Igazából innentől kezdve oly’ mindegy, mit csinálok. Hogy soha többé nem fogom tudni kemény csávóként feltűntetni magamat előtte, az tuti.
- Előfordulhat – sóhajtom beletörődően. – Eléggé úgy hangzott, hogy nem szívélyességből tette az ajánlatot. – Tyler értetlenül pislog rám.
- Akkor meg miért mentél bele? – kérdi szemöldök ráncolva. Már majdnem nyitnám a számat, hogy elmondjam a valós okot, ám szerencsére még időben megállítom magam.
- Udvariasságból – válaszolom felhúzva a vállaimat. – Nagy baj nem lehet belőle.
- Az élve felfal melyik része nem világos? – emeli fel a hangját haragosan.
- Ezen már nem nagyon tudok segíteni. El van döntve. – Egyenesen a szemébe nézek. Vonásai hirtelen dacosra váltanak, eltökéltség villan a tekintetében.
- Remek! – kiált fel. – Akkor együtt megyünk. – Azzal, mielőtt akár egy árva szót kinyöghetnék, eltrappol mellettem. Döbbenten bámulok utána, azon merengve, ezzel most jobban járok vagy rosszabbul.


Ez a nap ennél zűrösebb aligha lehetne. Legszívesebben összeszedném a cókmókomat, és eltűnnék, úgy, mint legutóbb. Csak hát ez a lelépős dolog múltkor sem aratott osztatlan sikert. És ha a mostani kaland is azzal végződne, hogy belezúgok a srácba, aki végül rám talál, akkor köszönöm, inkább nem kérek belőle.
Vontatott mozdulatokkal nyitom ki a szoba ajtaját. Elvonszolom magam az ágyamig, majd keresztben elhasalok rajta, a lábaim a padlóra lógnak.
- Szia! – dugja ki a fejét a fürdőszobából Davis. Felkönyökölök.
- Hullámos a hajad – állapítom meg a szőke tincseket vizslatva. Kijjebb sétál, a kezében tartott fésűt végighúzza a rakoncátlan fürtökön.
- A nedvességtől hajlamos begöndörödni. Kitört egy kisebb vízipisztoly csata az edzésen – magyarázza a tenyerével lapítgatva le a hullámokat. – Ha megszárad, emberibben fogok kinézni – fecseg tovább derűsen vigyorogva. Legalább neki jó kedve van…
Teljes letargiában visszadőlök a matracra.
- Hé, nincs kedved eljönni velem a városba? – érdeklődve emelem rá a tekintetemet. Az ágy végében állva dobálja a fésűt fél kézzel.
- Miért? – Felszisszen, ahogy a zsonglőrmutatvány félresikerül, és fejbe találja magát.
- Csak úgy. Lazítani – válaszolja bamba mosollyal dörzsölgetve a homlokát, ott, ahol az imént a találat érte. Semmitmondó pofával vizslatom őt.
Veszíteni nem veszíthetek sokat, plusz Iantől is távol tarthatom magam. Itt a lehetőség kiszabadulni innen végre! Hagner aztán tudja, hogyan kell időzíteni; pont erre volt szükségem. Kicsit feljebb tornázva a lelkesedésemet, talpra állok.
- Miért ne? – vigyorodom el.
- Ez a beszéd! – Hagner elégedetten felém int a fésűjével. A homlokán még ott a halvány, piros folt.
- Lezuhanyozom, és indulhatunk. – Visszatért életkedvvel bevonulok a fürdőbe.


Davis

Soha életemben nem láttam még embert olyan lassan fagyit enni, mint ahogy Daryl csinálja. Az utolsó gombóc lassan kicsöpög a tölcsérből, de ő még mindig ráérősen ízlelgeti a szájában lévő málnadarabot. A Nap kíméletlenül a szemembe tűz, forró nyári meleg perzseli a járdát, noha hivatalosan még tavasz van.
Felpattanok a mögöttünk húzódó, a napsütéstől felforrósodott korlátra, és Madkinsnek hátat fordítva, a lejjebb elterülő térnek és az azt körbevevő parkos résznek szentelem a figyelmemet. Vigyorogva nézem végig, amint az egyik srác flörtölési kísérletét meghiúsítja egy - a kiszemelt csaj táskájából előbukkanó - veszedelmes Chihuahua.
- Végeztem – jelenti be Daryl a korlátra könyökölve. Még mindig a korábbi jeleneten derülve pillantok le rá. Megrökönyödve bámul előre, világosbarna haján megcsillan a fény. – Az a srác egy Chihuahua elől menekül?
- Még szép, hogy menekül! Én is megijednék. Nem látod azt a fenevadat? – tettetek rémültséget. – Szögek állnak ki a nyakörvéből! – Mutatóujjamat az alig húsz centi hosszú és tíz centi széles, ugató patkányra szegezem. Daryl hunyorogva leellenőrzi az állítást, majd elfojtott kuncogást hallat.
A vidámságba belerondít, hogy három óránál feltűnnek a női nem felénk közeledő, veszélyesen rámenős egyedei. Szám szerint kettő. A hajukat igazgatják, negédesen mosolyognak, és még véletlenül sem veszik le rólunk a szemüket. Hevesen rebegtetik hosszú, szempillaspiráltól csomós pilláikat, közben feltűnően sutyorogva egymás között. Oldalra sandítok Darylre, aki még mindig a lenti eseményeken szórakozik. Felmérve a két ragadozó távolságát megállapítom, hogy itt sürgősen rögtönzésre lesz szükség. Lábaimat átvetve a korláton, visszapördülök. Fél kézzel még a fém rudat szorítva befordulok Madkins mögé. A karjaim között fogságba esett lány kis fáziskéséssel fogja csak fel, mi történik.
- Mi az? – Szakad el a padok között folyó üldözési jelenet vizslatásától.
- Fagyi – vágom rá azonnal. – Maradt egy kis fagyi az arcodon. – Kancsalítva megpróbálja kifürkészni merre található a szóban forgó folt. Végül a kézfeje külső felét végighúzza a szája előtt.
- Lejött? – emeli rám barna szemeit. Olyan zavarba ejtően közel áll hozzám, hogy akár megszámolhatnám a szempilláit. Nagy nehezen összeszedem magamat, és felöltöm a dögös vigyoromat.
- Várj, segítek! – ajánlom föl, és még mielőtt tiltakozhatna, letörlöm a nem létező kajamaradékot.
Egy időre dermedt mozdulatlanságba fagy a külvilág, amíg Daryl meghökkenve pislog rám. Aztán a két támadó beállítottságú tyúk, ismét megtöri a pillanat varázsát.
- Úgy tudtam! – kiált fel nyafogósan az egyikük. – Mindig ez van! Az összes jó pasi vagy buzi, vagy már foglalt – panaszolja a másik tűsarkúban egyensúlyozó, miniszoknyás Barbie babának.
- Ezekre ráadásul mindkettő igaz – sóhajtja az lemondóan.
Mire visszatérítem elkalandozott figyelmemet Madkinsre, ő már rég kiszúrta a két elvetemült pasi-vadászt. Karba font kezekkel, rosszallóan ingatja a fejét.
- Ez a lány-iszony kezd nálad kórossá válni – állapítja meg aggodalmaskodva. Nem osztom a véleményét. Szerintem jelentős haladásnak számít, hogy pillanatnyilag éppen egy lányt szorítok oda a korláthoz.
- Majdcsak kinövöm! – Lemoshatatlan vigyorral a képemen hátrébb lépek kettőt. Mancsaimat a hátsó zsebeimbe mélyesztem.
- És most? – érdeklődik Daryl körbekémlelve. – Alakítjuk még egy kicsit a buzit, vagy van esetleg valami jobb ötleted?
- Ötletem az éppenséggel akad – suttogom titokzatosan.

Egy közeli fa árnyékába visszavonulva farkasszemezünk Madkinsszel. Az alsó ajkát beszívja, szemöldökei között apró ráncok tűnnek fel. Tekintete sűrűn a mellettünk lévő lépcsősorra téved, mely a térre vezet le. Hosszas töprengést követően, félmosolyra húzza a száját.
- Legyen. Benne vagyok! – nyújt kezet a fogadást megpecsételve. Erősen megszorítom a felkínált jobbot.
Darylnek határozottan lányos a keze, amin elméletileg nem kellene meglepődnöm, de úgy látszik, még mindig nem sikerült maradéktalanul felfognom, hogy Madkins az ellenkező nem tagja.
- Szóval, ha nem sikerül, te nyersz, és bármit kérhetsz. Bármit, amit csak akarsz. – Komoly ábrázattal bólint. – Viszont, ha én győzök, neked kell teljesítened egy kívánságomat. Legyen az bármi. – Újabb biccentéssel jelzi, hogy megértette. – Hát akkor – zengem ünnepélyesen –, kezdjünk neki!
Végzek pár nyújtó gyakorlatot a fűben, Daryl közben izgatottan mustrál engem. A bemelegítés végeztével kihúzott háttal vonulok el a lépcsőkig néhány idegen kíváncsi tekintetével kísérve.
A lépcsősor tetejéhez érkezve megvizsgálom, körülbelül mekkora távolságra lehet tőlem az alsóbb szint. Ahogy előrelendítem a karjaimat, majd utána a lábamat, kirajzolódik az arcomon a győztesekre jellemző, büszke vigyor. Madkins nem is sejti, hányszor kötöttem én fogadásokat hasonló mutatványok előadására.
A kezemen egyensúlyozva óvatosan lejjebb lépek egy fokot. A világ a feje tetejére fordult, és lefelé haladva, egyre kevesebb látszik a fönt várakozó, féltőn rám meredő Darylből. Az izmaim már kezdik jelezni, hogy ez talán nem volt a legjobb ötlet a részemről a hosszú táncedzésekkel töltött délelőtt után, azonban a fájdalmat szépen agyam egy eldugott zugába űzöm, és egyedül a nyereményre koncentrálok. Ha sikerül leérnem az aljára, Madkins lóg nekem eggyel. Bármit kérhetek tőle, amihez csak kedvem szottyan. Akármit.
Három lépés választ el a boldogságtól, mikor a csülkeim hirtelen hátrébb billennek. Már készülök is az ütközésre, előre féltve gerincemet a betonnal történő találkozástól. Legnagyobb meglepetésemre azonban valaki megragad a bokámnál fogva.
Hálásan felpillantok a másik oldalról áthajoló Darylre, aki halálra vált képpel próbál egyenesben tartani engem. Az erőlködéstől észre sem vettem, hogy utánam indult.
- Köszi – nyögöm megnyerően kivillantva a fogsoromat, bár nem tudom, mennyire mutat ez jól fejjel lefelé. Megkönnyebbülten felsóhajt, mielőtt óvatosan elengedne. Újult erővel vágok neki a hátralévő távnak.

A talpam újra a talajhoz. Elégedetten húzom ki magamat, megfeledkezve a korábbi malőrről.
- Szép volt. Csak majdnem szívrohamot kaptam – morogja az orra alatt Daryl, lebattyogva mellém. Bocsánatkérő mosolyt varázsolok az arcomra.
Madkins elmerengve bámul felfelé, abba az irányba, ahonnan jöttünk.
- Elég magasan van – szólal meg végül.
- Igen – értek egyet.
- Mondjuk azt, hogy te nyertél. – Az ég felé fordul, és szemét forgatva nyugtázza ujjongó felkiáltásomat.
- Ez az! – szökkenek a levegőbe. Most veszem csak észre, mennyi járókelő bámul még mindig minket. Igazi látványosságnak számítok. Na jó, ez most úgy hangzott, mintha Ian mondta volna…
- És mit szeretnél jutalomként? – tudakolja beletörődően Daryl.
- Azt hiszem, most nem élek a lehetőséggel. – Már kezdenek rajta apránként feltűnni a megkönnyebbültség jelei, de én folytatom: - Inkább későbbre tartalékolok. – Madkins erre nem túl barátságosan karon vág. Megjátszva a sértettet, felszisszenek.
- Majd én elintézem, hogy minél előbb fel kelljen használnod! Mégpedig valami marhaságra – fenyegetőzik ajkai szegletében ördögi mosollyal. Szinte hallom a gondolataiból kiszűrődő gonosz kacajt.
- És mégis hogy? – Kezeit összekulcsolva a háta mögött a szökőkút felé veszi az irányt.
- Például eldugom a vécépapírt, mikor szükséged lenne rá, így nem lesz más választásod, mint a kívánságodat felhasználva megkérni, hogy vigyem be – avat be zseniális tervének részleteibe. Az egyetlen szépséghibája a dolognak az, hogy én soha a büdös életben nem engedném be a mellékhelyiségbe Darylt, mikor éppen a dolgomat végzem. Nem véletlenül hívják a budit az egyetlen helynek, ahova a király is egyedül jár. Meg vegyük hozzá a tényt, hogy Daryl lány. Így pláne nem fogom megkérni a vécépapír pótlására.

Madkins időközben beelőzve engem elér a szökőkúthoz, leül a kerek kőmedence szélére. Óvatosan belenyúl a vízbe.
- Hidegebb, mint gondoltam – közli ujjaival különböző formákat írva le a víz felszínén.
A szám már félig nyitva, de a szavak bennem rekednek. Egy eltévedt focilabda ugyanis pont fejen találja szerencsétlen szobatársamat, mire az háttal beleborul a szökőkútba. Csupán a lábszárai ússzák meg szárazon, melyek a peremen maradnak.
Döbbenten, kétszeresükre tágult szemekkel könyököl fel.
Minden energiámat felemészti a próbálkozás, nehogy elröhögjem magam. A balesetért felelős bűnös közben kész bocsánatkérés-áradatot zúdít a még mindig pancsoló Madkinsre. A lány ingerültségét azzal vezeti le, hogy a kelleténél jóval erősebben hajítja vissza a labdát a tulajdonosának, egyenesen annak legnemesebbik szervét megcélozva. A jelenet puszta látványától elkezd sajogni a férfiasságom.
Daryl káromkodva visszaküzdi magát eredeti helyére. A nevetési kényszerem egy röpke másodperc alatt tovaszáll.
A világoskék póló Madkins mellkasára tapad, alatta tisztán kivehető egy másik rétegnyi ruha. Elég egyértelmű, milyen célt szolgálhat az előbukkanó fűzőszerűség. Míg a bő fölső alatt a lány teljesen laposnak tűnik, így, a nedvesen a bőréhez simuló vékony anyaggal, a domborulatai a leszorítás ellenére is finoman felsejlenek. Gyorsan elkapom a tekintetemet a kényes pontról.
Darylnek sem kell hozzá különösebben sok idő, hogy felfogja megjelenése váratlanul kockázatosan nőiessé vált. Bár előfordulhat, hogy őt pusztán a reklámozni nem kívánt alsóruházat láthatóvá válása aggasztja…
Amint eljut a tudatomig, mennyien zsongnak a környéken, köztük pasik is szép számmal, rögtön cselekszem. Gondolkodás nélkül lekapom magamról a fölsőmet, és Daryl felé nyújtom. A lány zavartan méregeti a felé tartott ruhadarabot, karjait összefonva maga előtt igyekszik a lehető legkevésbé feltűnően takargatni magát.
- Menj, és vedd ezt fel – nyomom az orra alá. – Nem lenne szerencsés, ha megint belázasodnál, mint legutóbb. – Daryl habozva a pólóért nyúl.
- Köszi…


Tarkómon összekulcsolva ujjaimat ballagok végig az iskolaudvaron. Az égbolt felettünk lassan narancssárgára színeződik, jelezve, hogy a kiruccanás egy kicsit elhúzódott. Daryl mosolyogva halad mellettem. A még mindig enyhén nedves pólóját szorongatja az ujjai között. Próbálok nem tudomást venni róla, viszont az elmém egy hátsó szegletében ott bujkál a tudat, hogy Daryl fölsője alól eltűnt a következő védőréteg. A féltve őrzött anyagkupacra sandítok a kezében, melybe belegöngyölve kétségtelenül a fűzőféleség lapul.
- Ha láttad volna az elaléló csajokat, amint nekiláttál levetkőzni! – heccel kihívóan végigpásztázva rajtam tekintetével. Zavaromat egy vigyor mögé rejtem.
- Hiába. A sok edzés megteszi a hatását! – domborítom a mellkasomat Tarzan stílusban. Madkins a szája elé kap, mintha a kibukni készülő nevetést akarná megfékezni.
- Látom, téged sem emészt az önbizalomhiány. – Tenyere hangosan csattan csupasz hátamon.
- Hé! – förmedek rá. Válaszul mindössze egy grimasz érkezik részéről.
Két lépéssel később sokadszorra is lemered magára, leellenőrizve, biztosan nem látszik-e valami, aminek nem kellene. Ha nem lennék tisztában az igazsággal, valószínűleg fel sem tűnne ez a szokása.
Ahogy leszegett fejjel halad előre, nem érzékeli a kollégium bejárata előtt ácsorgó Wackerlyt, és szépen nekiütközik.
- Szia – üdvözli Ian nem éppen kedélyesen. Csípőre tett kezeivel egy a takarodóidő után kimaradt csemetéjét váró anya benyomását kelti. – Hol voltál? – szegezi neki a kérdést már-már számonkérően. Ekkor megpillant engem, és érzelmek kavalkádja söpör végig a képén, közülük leginkább a döbbenet dominál.
A jelenetet elnézve, megállapítom, hogy haverom kétségtelenül elérkezett tűrőképessége határára. Nyílván betelt nála a pohár, és végképp megelégelte a mellőzöttséget. Már így is jóval tovább tűrt, mint arra számítottam.
- Úgy beszélsz, mintha az apja lennél – igyekszem viccelődéssel oldani a feszültséget. – A végén még bűntudatom lesz. – Ian felmordul, szemei úgy villannak felém, mintha holmi áruló lennék, aki valamiféle megbocsáthatatlant követett el ellene.
A tekintete enyhe lelkiismeret-furdalást idéz elő bennem. Hol járt egész eddig az eszem? Darylt pátyolgattam, miközben a legjobb barátomnak legalább annyira szüksége lett volna rám. Nem ismerek magamra… Eddig soha semmi nem élvezett előnyt Wackerlyvel szemben. Én tényleg képtelen vagyok kiigazodni magamon… Komolyan egy lány miatt akarok aláásni egy több mint tízéves barátságot? Nem hinném.
- Azt hiszem, én előre megyek – jelentem be halkan. Bocsánatkérően biccentek Ian felé, miközben kikerülve őt belököm az üvegajtót.


Ian

Mióta Daryl megjelent a színen, olyan mélyre süllyedtem a saját szememben, amilyen feneketlenségekbe merülni emberileg egyszerűen már lehetetlen. Egy csaj alázott állandóan le mindenben, amiben csak kihívtam, egy csaj járatta velem a bolondját, több mint fél éven keresztül vezetett az orromnál fogva. Ez azért rendesen lefaragott szegény egómból.
És ha eddig nem lettem volna elég szánalmas, most itt állok, vagy két órája a kollégium bejárata előtt szobrozva, hátha sikerül elcsípnem őt. Ezt titulálhatjuk kitartásnak is, mely egyébként nagyon dicséretes lenne, ellenben sajnos esetemben egyszerű szerencsétlenségről van szó. Annyira csordultig telt nálam a pohár, hogy ez sem izgat. Elegem van az állandó mellőzöttségből, abból, hogy úgy tesz mintha valami levegőben terjedő kórt hordoznék, és neki feltétlenül távol kellene tartania magát tőlem.
Madkins ellenszenves viselkedése, eleve felháborító – jobb szót nem találok rá –, de hogy még Davis is segítségére legyen… Tőle aztán soha nem számítottam volna ilyen hátba szúrásra. Úgy bánik Daryllel, akár a hímes tojással. Sokkal inkább kezeli lányként, mint én. Mégis miért? Mi olyan nagy szám Darylben, egy lányban, hogy Hagner, a női nem elkötelezett gyűlölője ennyire bele legyen bolondulva? És ez nem most kezdődött.
Felidézem magamban, azt a bizonyos napot. Tyler és Daryl kisebb jelenetét a próbán, majd azt, hogyan közölte Davis, hogy rá fog jönni Madkins titkára. Hogy ő bizony, megfejti mi lapul a háttérben.

Megakasztva a gondolatmenetemet, végre Miss Madkins tűnik fel megtisztelve engem a jelenlétével, figyelmével ellenben továbbra sem, melyből az következik, hogy egyenesen belém jön.
- Szia – üdvözlöm. A sértettségtől az utolsó porszemig elszállt minden vidámságom. Daryl néha legalább annyira zseniálisan tudja lehangolni az embert, mint amilyen zseniálisan megnevettetni képes. – Hol voltál? – nézek rá szúrósan, kérdőre vonva a hosszas távollét okán. Mielőtt bármilyen felelet érkezhetne, a fizimiskámat teljesen átformálja Hagner felbukkanása. A szigorú pillantásokat döbbenet, zavarodottság és egy csipetnyi düh váltja fel. Alapjáratban nem lenne furcsa őket együtt találni, azonban Davis félmeztelensége, és hogy a pólója éppen Darylen virít elég szokatlan tényezők. Finoman szólva kivágják nálam a biztosítékot.
- Úgy beszélsz, mintha az apja lennél. A végén még bűntudatom lesz. – Valahogy nehezemre esik értékelni Davis szellemességét. Bűntudatot ébresztő, dühös csalódottsággal teli pillantásokkal támadom le.
Hagner értelmes gyerek, nem kell a számat tépnem, hogy megértessem vele, mit vétett ellenem. Elgondolkozik a hibáin magától is.
- Azt hiszem, én előre megyek – mondja csendesen. Daryl elveszetten bámul utána, ijedten, akár a kisgyerek, akit magára hagytak egy oroszlánnal egy ketrecben. Az önérzetem egyébként is nehéz időszakon ment keresztül, egy ilyen reakció egyáltalán nem hiányzott neki.
- Mi történt? – bökök a kezében szorongatott fölsőre, higgadtsággal próbálva takarni a mérgemet.
- Beleestem a szökőkútba. – Kerüli a tekintetemet. A szomszédos füves részt pásztázza, valami érdemleges néznivaló után kutatva.
- Aha. Davis ezért gyorsan lekapta a ruháját, nehogy a haverja megfázzon a harmincöt fokban – méregetem hitetlenül. Madkins egészen elsápad. A kezei remegni kezdenek, elhűlve, összeráncolt szemöldökökkel mered rám.
- Uram atyám… - makogja végül rekedtesen.
- Mi az? – Értetlenül figyelem, ahogy összevissza ugrándozik a tekintete, és olyasmiket tátog maga elé, hogy „nem, az nem lehet” vagy „képtelenség”.
- Semmi – rázza meg hevesen a fejét. – Semmi – ismétli meg, ám nem sikerül nyomatékot adnia a szónak. Ugyanolyan határozatlanul cseng, mint először. Nem faggatom, úgysem árulná el. Miért is tenné, ha még a pofámat sem akarja látni?
- Miért kerülsz? – Végre kibököm az oldalamat napok óta furdaló kérdést. Daryl az alsó ajkára harap. Ez megfigyelésem szerint nála a zavart tehetetlenség és idegesség jele. Mostanában gyakran kapom rajta, hogy ezt csinálja. Mármint ahhoz képest, mennyit találkoztunk, elég sűrűn.
Sóhajt egyet, látszólag nyugodtan pillant fel rám, enyhén lehajtott fejjel.
- Bocsánat – suttogja válasz helyett. Egy a bűnét bánó óvodásra emlékeztet, a nagy, barna szemeivel.
- Nem fogod elmondani, mi volt az oka? – kötöm az ebet a karóhoz.
- Átmeneti elmebaj? – Megkísérli egy bolondos vigyorral elintézni az ügyet. Kezeimet karba fonva hunyorgok rá. A lelki terror hatására megtörik, és így folytatja:
- Hidd el nekem, jó okom volt rá – állítja határozottan. – De most már minden rendben. – Bár tudom, hogy nem, semmi sincsen rendben, a kijelentése mégis megnyugtat.
- Oké. – Hát nem szánalmas? Ugye hogy az! Napokig felém sem szagol, mérföldekre elkerül engem, én pedig egy egyszerű bocsánatkérés árán mindent elfelejtek neki.


Egyik lábamról a másikra helyezem a súlyomat. Némán álldogálunk egymással szemben, nem tudva, mi legyen most. A szituáció kellemetlenségét fokozza, hogy Madkins nem hajlandó a szemembe nézni – továbbra sem. Azóta vette magára ezt a magatartást, mióta eljöttünk tőlük. Belém csap a megvilágosodás villáma.
- Azért volt, mert túlzásba estem, mikor nálatok jártam? – kérdem aggodalmaskodva. Daryl percek óta először rám szegezi sötétbarna íriszeit.
- Nem. Nem azért – nyugtat meg mosolyogva. – Ahhoz semmi köze. – Az újra alászálló csendet nem sokáig bírom tétlenül.
- És – Minél hosszabbra nyújtom a szótagot. – mit csinálsz a nyáron? – Úgy fürkészi az arcomat, mintha nem lenne benne biztos, hogy megoszthatja-e velem a terveit.
- Elmegyek Angliába. – Leesett állal, partra vetett halként tátogok rá.
- Miért? – A felháborodottság pislákolni kezd bennem. Nagy nehezen meglelem őt, és visszahozom, hogy aztán megint elhúzzon, ezúttal ráadásul jó messzire, külföldre?
- Csak egy hétre – ingatja a fejét fanyar félmosolyra húzott szájjal. – Nyugi, nem tervezek megszökni. Azt egyébként sem jelenteném be. – Alaposabban átfontolva a kérdés valóban a szünidőre vonatkozott…
- És – húzom el ismét a lehető legjobban. – miért is mész oda?
- A Princess igazgatónője látni óhajt. – A mondatból áradó gúnyból úgy állapítom meg, nem igazán vágyik rá, hogy odautazhasson.
- De ez jó, nem? Hiszen te oda akarsz járni, vagy mi… - Hívom életre a beszámolója tartalmát. Határozottan azt mondta anno, hogy az utolsó két évet ott fogja kijárni.
- Igen, csak… - Szemöldökei gondterhelten futnak össze. – Mindegy. – Nem hagy időt, hogy kérdezősködjek, nekem hajítja a kezében szorongatott anyagkupacot. – Ezt légy szí’ tedd be a szekrényembe!
- Nem kellene megszáradnia először? – vizsgálom át a ruhadarabot. Ahogy eltartom magamtól, egy fehér valami pottyan ki belőle. – Ó! – pillantok le a járólapon landoló, ismerős fűzőre. – Vettem! – tüntetem el gyorsan a bizonyítékot.
- Köszi – vigyorog rám Madkins, majd hátat fordít.
- Hova mész? – kiáltok még utána.
- Futni! – Azzal már kezd is rohanni a salakpálya irányába.



Jelentősen feljavult hangulatban toppanok be a szobába.
Davis a kanapén terpeszkedik, térdeire könyökölve támasztja a fejét. Összerezzen, amint közelebb lépek hozzá. Lehunyt szemhéjakkal, lagymatagon álló helyzetbe tornázza magát.
- Sajnálom – dől előre. Ritkán kér komolyan és indokoltan bocsánatot, de akkor állandóan eljátssza ezt. A koreai udvariassági formulákhoz híven meghajol. – Szemét voltam. – Szemeit összeszorítva fordítja a képét a szőnyeg felé. – Idiótán viselkedtem. Nem kellett volna hanyagolnom téged Madkins miatt. Bocsánat! – Fél szemmel felkémlel rám. A megenyhülésem hatására fülig érő szájjal egyenesedik fel.
- Mi lenne, ha a nyáron leugranánk Miamiba? Csak mi ketten. – Cinkos pillantásokat lövell felém. A megkönnyebbültség és a meghatottság felemelő egyvelege olyasmire visznek rá, amit normál esetben soha nem tennék. Jó erősen magamhoz ölelem Hagnert. Persze csak férfiasan.
- Úgy hiányoztál! – panaszolom. Megmerevedik. Pontosan el tudom képzelni, milyen meghökkent lehet az ábrázata.
- Ian, haver, azt hiszem, most már eleget szerettük egymást – igyekszik kibújni a szorításomból. Nem hagyom magam.
- Ez a bosszú. – Súgom a fülébe gonoszan. – Legközelebb kétszer is meggondolod, mielőtt lerázol valaki más kedvéért. – Szinte érzem, ahogy végigfut rajta a hideg.
- Kegyetlen vagy – kesereg a plafon felé fordulva.


Kyle

A kezemben tartott fotóra meredve libbenek végig a folyosón. Hangtalanul suhanok a hatalmas faajtó felé. Mielőtt a kilincsért nyúlnék, még mosolyogva vetek egy utolsó pillantást a fényképre, majd óvatosan a zsebembe süllyesztem.
- Megjöttem! – Nyitok be derűsen. Vakító fény árad szét a helyiségben. A sokszögletű iroda, a maga padlótól plafonig érő ablakaival egy üvegkalitkára emlékeztet. Bár a mindenfelé sorakozó cserepes növények, és a levegőben terjengő, tömény virágillat mégis inkább egy üvegházat juttatnak eszembe.
Az igazgatónő nekem háttal áll, és az udvarra nyíló kilátást élvezi.
- Épp ideje volt. – A fehér íróasztal melletti, hasonló színű kis szekrényről leemeli a fém öntözőkannát, és meglocsol néhány virágot. Könnyed, lassú mozdulatokkal helyezi vissza a kannát, és foglal helyet a székében.
- Mindent elintéztél, amit akartál? – tudakolja az iratokat rendezgetve csinos kis mappákba. Még szélesebbre húzom a számat, és bólintok.
- Mindent – felelem elégedetten.
- Remek. Akkor most akár mehetsz is a dolgodra. – A faragott mintákkal díszített keretű kijárat felé int, mintha el akarna hessegetni.
- Ugyan, igazgatónő, ne tegyen úgy, mintha nem élvezné a társaságomat. – Pimaszul rácsücsörítek, kezeimet lazán zsebre vágva. Erre nem éppen nőiesen felhorkan.
- Kifelé, Kyle! – ismétli meg a korábbi mozdulatot.
- Igenis! – Haptákba vágom magam, aztán magasra emelve a térdeimet kimenetelek. – Isten áldásával! – csukom be magam mögött az ajtót.
Elmerülök a kellemes érzésben, ahogy a nyitott ablakokon bemerészkedő enyhe szellő beleborzol a hajamba. Nyakkendőmet szórakozottan a hátam mögé vetem, és szökdécselve haladok tovább.