A Tűzliliom Lélekgyógyászati Központ hatalmas épület volt ahhoz képest, hogy a város peremére szorult ki. Kifakult vörös falain, számos betörött ablakán és gazosodó kertjén egyáltalán nem látszott, hogy ez a Tűz népének egyik, ha nem a legnagyobb gyógyítóintézete.

Dr. Izmil járásából sugárzott a feszültség, ahogy végighaladt a Központ folyosóin. Az elme problémáinak elismert szakemberét különleges esethez hívták. Pontosabban egy különleges beteg kérette magához, akit a pletykák szerint nagy hiba lenne visszautasítani. Volt kollégája, aki kis híján búcsúzkodni kezdett tőle, amikor az egyik ápoló átadta az üzenetet a pihenőszobában.

Izmil végül megérkezett egy fakó faajtóhoz. Enyhén remegő kézzel nyúlt a kilincsért. Minden egyes porcikája tiltakozott a kilincs lenyomása ellen. A családjára gondolt, a feleségére és a két lányára, akik otthon várták. Legszívesebben elmenekült volna, hátra sem nézve soha többé.

Ugyanakkor ott volt a fogadalma. A gyógyítás nem csak a munkája volt, hanem a hivatása is, másképp nem is vágott volna bele. Elkötelezett gyógyítóként pedig megfogadta magának, hogy minden betegét ugyanolyan odaadással fogja kezelni. Végül vett egy nagy levegőt, és egy határozott mozdulattal benyitott az ajtón.

Szegényesen berendezett szoba fogadta a túloldalon. A falakról foltokban lemállott a festék, amit a méretes ablakon beömlő fény csak még jobban kiemelt. A berendezés nagy részét egy repedezett dolgozóasztal, egy karosszék és egy kanapé tette ki, utóbbi kettő bőrborítását szakadások csúfították el. A kanapén pedig ott ült az a bizonyos különleges beteg, aki magához hívatta.

Első ránézésre talán húsznak is tűnhetett, de Izmil pontosan tudta, hogy jóval fiatalabb. Hibátlan bőre sokat árulkodott származásáról, ahogy éjfekete hajának ápoltsága is. Borostyánszínű szemével a szobát fürkészte, mintha minden apró részletet meg akarna jegyezni belőle. Izmil már előre rettegett attól, hogy ezek a szemek rá szegeződjenek.

– Nos – szólalt meg végül, miközben az asztalhoz lépett. – Hívatott, hercegnő.

– Úgy van – érkezett a válasz. – Azt hallottam, maga valóságos zseni. Ezért akarom, hogy maga kezeljen.

A doktor ledermedt a hallottaktól. Csak hosszú csönd után jutott ismét szóhoz:

– Mégis milyen panasszal?

– Belső démonok gyötörnek. És meg akarok szabadulni tőlük.

– Valóban? Mióta van ez a… probléma?

– Akkor kezdődött, amikor apám kinevezett engem a Tűz urának. A koronázás előtt hallottam anyám hangját. Ezt követően talán egy kicsit paranoiássá váltam, mindenkiben azt kerestem, mikor fordulhat ellenem. Nem akarom, hogy ilyesmi még egyszer előfordulhasson.

– Véleményem szerint a stressz állhat a háttérben, ami egy ilyen nagy hatalmú pozícióval jár, mint a Tűz ura – gondolkodott hangosan Izmil. – Megnyugtathatom, hogy a többség, akiket ismerek, hasonlóan reagált volna. Talán még maga sem volt felkészülve rá…

– Amióta az eszemet tudom, erre készülök! – szakította félbe a hercegnő, amitől Izmil hátratántorodott.

– Persze, előbb pontosabban meg kell vizsgálni az eset körülményeit. Ha pedig az okot megfejtettük, onnan már csak egy kis lépés a megoldás.

– Ezt akartam hallani – mondta ismét megnyugodva Azula, sejtelmes mosollyal az arcán. – Magának csak kezelnie kell, és megígérem, hogy többé nem lesz gondja velem.

*

Zuko vegyes érzésekkel lépett ki a tanácsterem ajtaján. Büszkeség és düh kavargott benne. Bár nem értek a napirend végére, számos vitában mondta ki a végső szót, ráadásul teljesen önállóan. Nagybátyja távollétében is döntést hozott olyan kérdésekben, mint az oktatás reformja, az infrastruktúra fejlesztése és újabb építkezések elindítása. Ezen kívül még tervei között szerepelt a hadsereg fokozatos átszervezése rendfenntartó alakulattá, de ennek az ötletnek még ki kellett dolgoznia a részleteit.

A dühe is érthető volt. Délután megérkezett Appa egy Nikko nevű sráccal a hátán. A fiú Aang üzenetét hozta, miszerint egy árva kalózt sem talált a Déli-sark közelében. Ha pedig ez igaz, akkor őt nagyon csúnyán megvezették. És nagyon idegesítette, hogy ilyen könnyen át tudták verni.

Amikor meghallgatta Nikkót, egy pillanatig felmerült benne, hogy a srác hoz hamis hírt, Aang pedig a kalózok fogságában senyved. Ezt az érzést viszont olyan gyorsan hessegette el, amilyen gyorsan jött. Még ha Aang fogságba is esne, nincs az a kalóz, aki rá tudná venni Appát, hogy hozza őt ide.

Nikkóval természetesen ugyanúgy bánt, mint bármely vendégével. Előkészíttette számára az egyik vendégszobát, ráadásul egy cseléd leste minden kívánságát. Ez volt a legkevesebb, amit Aang barátjáért megtehetett.

Mikor Zuko egy palotaőr kíséretében befordult egy rövid, két oldalon oszlopsorral szegélyezett folyosóra, fél pillanatra sem akadt fenn a sötétszürke poron, aminek vékony csíkján mindketten átléptek. Egy takarító hanyag munkájának tulajdonította, semmi egyébnek.

Ahogy a folyosó felénél jártak, egy ismeretlen alak bújt elő az egyik hátrahagyott oszlop mögül. Majdnem teljesen testhez simuló fekete ruhát viselt, meztelen lába egyetlen árulkodó hangot sem hallatott, miközben Zuko és az őr után indult. Izmait megfeszítve tartotta készenlétben a teste mellett a bal kezét, amelyről hiányzott a gyűrűsujj.

Mivel már késő volt, ráadásul a folyosó is félreeső helyen húzódott a palotán belül, az idegennek nem esett nehezére észrevétlenül utolérnie az előtte haladókat. Amikor már csak karnyújtásnyira volt a Zuko mögött lépkedő katonától, hiányzó gyűrűsujja helyén egy rejtett penge bukkant elő a ruhája ujjából. A következő pillanatban jobb kezével előrenyúlt, befogta a katona száját, a pengét pedig egy határozott mozdulattal a nyakába szúrta. Ezek után az elernyedő testet puhán a padlóra fektette, és elindult, hogy a Tűz urát is utolérje.

– Szokatlanul csendes vagy ma este – szólalt meg hirtelen Zuko, miközben megfordult. – Máskor alig lehet beléd fojtani…

Zuko szava elakadt, amikor szembetalálta magát a gyilkossal, aki éppen akkor lépett át a katona holttestén. Mozdulni is alig volt ideje, ugyanis az ismeretlen egy pillanatra felnézett a plafon irányába, aztán már támadott is. A penge felhasította Zuko ruhájának ujját, de a fiúnak sikerült hátralépnie annyira, hogy a testét már nem érte el az acél.

Épp válaszcsapásra készült, de a fém csörgésének hangja és egy apró villanás a szeme előtt megállította. Csupán egy pillanatig tartott, de Zukónak úgy tűnt, mintha valamit leejtettek volna elé. Fel akart nézni, de ekkor váratlanul nyomást érzett a torkán. Ösztönösen kapott oda a kezeivel, ragadta meg a valamit, ami a torkának feszült, és a kezébe nyilalló leírhatatlan fájdalmat is tűrve rántott egyet rajta.

Egy újabb fekete ruhás alak landolt a társa mellett, zuhanását egy bukfenccel tompítva. Testesebb volt, mint a mellette álló gyilkos, kezeiben pedig egy láncszerű fegyvert tartott, aminek minden egyes láncszemére két-háromcentis fogakat erősítettek.

Zuko lenézett a saját kezeire. Azokból ömlött a vér, a lánc fogai kis híján teljesen átszúrták mindkét tenyerét. Hátrálni kezdett támadói elől, de ismét megtorpant. A szeme sarkából mindenfelé mozgást látott, ami arra késztette, hogy a fejét is körbeforgassa.

Négy újabb fekete ruhás lépett ki az oszlopok mögötti sötétségből. Egyikük, aki az első kettő mögött, a folyosó végén állt, egy csettintéssel meggyújtotta a sötétszürke port, amit Zuko egyszerű kosznak vélt. Lángok csaptak fel, és villámgyorsan körbeértek a falak mentén, elvágva a folyosót mindkét oldalon.

A Tűz ura kalapáló szívvel nézett körül ismét. Menekülni nem tudott a lángoktól, és a fekete ruhások is körbevették. Végigmérte az újonnan érkezetteket. Közülük a legnagyobb termetű egy jókora pörölyt dobott hetykén a vállára, amit Zuko nagy valószínűséggel csak két kézzel bírt volna forgatni. A mellette álló alak az ujjait tornáztatta, de az igazi veszélyt a két csuklójára erősített három-három karom jelentette. Az utolsó más megoldást választott, ő minden egyes ujjára erősített egy-egy fémkarmot, de elsődleges fegyvere látszólag egy szablya volt, melynek tüskékben végződő markolatát egy emberi koponya választotta el az ívelt pengétől.

Zukónak csak annyi ideje volt, hogy egy nagy levegővel felkészüljön. Szablya szinte azonnal mellette termett, hogy kettévágja a koponyáját, de a Tűz ura elhúzódott a támadás elől, és mielőtt ellenfele újra felé csaphatott volna a fegyverével, egy tűzgolyóval visszakényszerítette a társai közé. Utána pedig megingott az ismét tenyerébe nyilalló fájdalomtól.

A kezével nem tudott tüzet idomítani. A tűz, ami máskor kellemes melegséggel árasztotta el a karját idomítás közben most kínzóan égette a tenyerét. Más megoldásra volt szüksége, hogy távol tartsa magától a fekete ruhásokat, akik mintha elégedetten méregették volna. De leginkább annak tudott volna örülni, ha valaki a segítségére siet, habár erre nagyon kevés esélyt látott.

– Ez így nem lesz jó – sóhajtotta.

*

Nikko legvadabb álmaiban sem gondolt rá, hogy valaha is a Tűz urának vendége lehet. Mikor a szobájához vezették, első dolga volt, hogy beleugorjon és meghempergőzzön az ágyában. Ez a környezet minden eddigi képzeletét felülmúlta.

Az út porát viszont mindenképpen le akarta mosni magáról. Egy kis ideig még hevert az ágyon, szokta a puhaságát, de utána magához vette sárga pizsamáját, amit a templomból hozott, és elindult, hogy vegyen egy forró fürdőt.

Sokáig áztatta magát, így a szobájába már a fáklyákkal megvilágított folyosókon ment vissza. Az egyik sarkon befordulva kis híján beleütközött egy másik vendégbe, egy fiatal lányba. Nikko gyorsan végignézett rajta, és igen kedvére valónak találta az elé kerülő dús idomokat. Még mielőtt a lány továbbindult volna, gyorsan megköszörülte a torkát, és elővette a legjobb csajozó dumát, ami az eszébe jutott:

– Szeva’!

– Ööö… Hello – válaszolta bizonytalanul a lány, azzal sarkon fordult. Pár lépés után azonban megállt, és visszanézett a fiúra. – Ez most egy egyedi pizsama, vagy tényleg levegőidomár vagy?

– Az vagyok – vágta rá felbátorodva Nikko, olyan pózokba vágva magát, amikhez nem volt meg a kellő adottsága. A színpadiasan behajlított kar bizonyosabban nagyobb hatást keltett volna, ha van rajta valami, ami egy kicsit is dagad. – A pizsamát pedig a déli templomból hoztam magammal.

– Még sosem láttam élő levegőidomárt.

– Hát igen, elég kevesen maradtunk. Nem akarsz elkísérni a szobámba, hogy még jobban megismerhessük egymást?

Nikko annyira nekibátorodott a lány érdeklődését látva, hogy végső fegyverként kivillantotta legszélesebb mosolyát. Amit bizonyára nem tesz meg, ha tudja, hogy fogai lassan kezdték felvenni a pizsamája színét. Ettől már a lány is visszarettent, sarkon fordult, és már szaladt is. Az ifjú levegőidomár pedig ott maradt letörten.

– Ezt nem hiszem el – vakarta meg a fejét, miközben visszaindult a szobájába. – Miért nem sikerül sose?

*

A Tűz urának hálószobája még mindig hűen tükrözte a fényűző életet, amit korábbi tulajdonosa élvezett, de Mait már nem tudta lekötni a régi festmények csodálása. Már kigyönyörködte magát rajtuk az első néhány napon. Hogy unalmát elűzze, amíg el nem fogja az álmosság, belekezdett a naplóírásba. A Tűz urának feleségeként kevés tennivalója akadt, ezért igyekezett mindent lejegyezni, ami eszébe jutott. Ilyenkor tudott beszámolni arról, mennyire eseménytelenül telnek a napjai, és hogy ha nem veszi rá magát minden nap, hogy formában maradjon és eddzen, hamar belehalna az unalomba. A lapokra néha olyan gondolatokat is lejegyzett, hogy ennél még a gyermeknevelés is jobb lenne.

A mai bejegyzéssel már végzett, így jobb híján kénytelen volt Ty Lee-vel beszélgetni, pontosabban inkább hallgatni a barátnőjét. Bár Ty Lee elsősorban Kyoshi harcosai közé tartozott, Mai barátságukra hivatkozva felkérte személyes testőrének. A lányt nem is kellett sokáig győzködni, hamar igent mondott a felkérésre.

– …És amikor a nagy vezetőnkhöz megérkezik a szerelme… Le sem lehet őket vakarni egymásról – fecsegett Ty Lee, aki teljesen belemerült a mondanivalójába. – Persze ha megtaláljuk őket, mert általában elvonulnak, és csak akkor kerülnek elő ismét, amikor a srác már indul…

– Hol marad már? – szakította félbe Mai, le sem véve a szemét az ajtóról. – Eddig nem húzódhat el egy tanács…

– Volt már rá példa, hogy későn végeztek. Légy türelemmel…

Szapora léptek zajára lettek figyelmesek. Mai felállt a hatalmas ágyról, amire még naplóírás után dőlt le. Pont odaért az ajtóhoz, amikor az egyik palotaőr megállt előtte.

– Maga még itt van, Felség? – kérdezte. – Azonnal el kell hagyniuk a palotát.

– És mégis miért?

– Kigyulladt az egyik oldalfolyosó. Amíg segítség nem érkezik, ezt a szárnyat kiürítjük…

– Melyik?

– Amelyik a tanácsteremhez visz – az őr egyik kezével abba az irányba mutatott, amerről jött. – Arra.

Mai szinte kiviharzott a hálószobából, de nem a palota kijárata felé indult el, hanem a másik irányba, amerre az őr útmutatása alapján az égő mellékfolyosó húzódott. Bár Ty Lee is azonnal felpattant és utána sietett, beletelt egy kis időbe, mire fölzárkózott mellé.

– Mégis mit csinálsz? – szólalt meg, amikor végre utolérte.

– Megnézem, mi történt – válaszolt Mai. Még a fejét sem fordította barátnője felé.

– Ugye tudod, hogy mint személyes testőröd, határozottan ellenzem…

– Engem meg mint a Tűz úrnőjét határozottan nem érdekel.

Ez a vita folytatódott közöttük, mígnem az egyik sarkon befordulva döbbenten hőköltek hátra. A folyosót, ahova befordultak lángfalak szegélyezték. Ahogy Mai hunyorítva fürkészte a lángokat, alakokat látott mozogni mögöttük. Ahogy a kép egy kicsit tisztább lett, jóformán a lélegzete is elakadt.

A folyosó túlsó végén egy fekete ruhás alak állt, kezeit a tűz felé nyújtva igyekezett kordában tartani a lángokat. A folyosó közepén, az oszlopok között pedig felismerte Zukót, aki rongyos királyi ruhájában próbált távolságot tartani az őt körülvevő öt fekete ruhással szemben, és a cél érdekében a lábával idézett tűzcsóvákat.

Mai ösztönösen elindult volna előre, de Ty Lee kinyújtott karjába ütközött.

– Ugye nem gondolod komolyan, hogy belesétálsz a tűzbe?

Mai végre barátnője felé fordult. Arcán ezúttal nem a megszokott érdektelenség látszott – hanem halálos komolyság.

– A férjem van odabent.

Ezzel a kijelentéssel félrelökte Ty Lee kezét, és bevetette magát a lángok közé. Testőre is csak egy pillanatig habozott, majd követte.

*

Zukónak fogalma sem volt, meddig bírhatja még. Már a száján át vette a levegőt, hangosan zihált és a teste is remegni kezdett a kimerültségtől.

Annyiban szerencséje volt, hogy nem mind a hat fekete ruhással kellett megküzdenie. Egyikük – ahogy megfigyelte, az egyetlen idomár a csapatban – félrevonulva dolgozott azon, hogy irányítása alatt tartsa a folyosót elszigetelő tüzet. Ozai nyilván nem akarja, hogy ne legyen hova dicsőségesen hazatérnie.

A szerencséje ezzel ki is merült. A tenyerén tátongó seb kis híján lehetetlenné tette, hogy a kezével tüzet idézzen, a másik idomár pedig olyan erővel tartotta kordában a falakat nyaldosó lángokat, hogy azokból sem tudott meríteni. Jobb lehetőség híján kénytelen volt a lábával tüzet csiholni, hogy odapörkölhessen azoknak az orvgyilkosoknak, akik túl közel merészkedtek hozzá.

Miután az első néhány támadásukat átvészelte, a fekete ruhások stratégiát váltottak. Azóta Zuko úgy érezte, mintha játszanának vele, mintha igyekeznének minél jobban kiélvezni a helyzetüket. Szabályos kört formáltak körülötte, még jobban lecsökkentve a mozgásterét, bár még így is tartottak tőle négy-öt méter távolságot. A legnagyobb veszélyt Szablya, Karom és a rejtett pengés jelentette, akik felváltva rontottak rá, hogy egy villámgyors csapás után azonnal visszatáncoljanak a társaik közé. Amikor épp nem ők jöttek előre, Lánc igyekezett Zukót a többiek felé terelni, Pöröly pedig időről időre súlyosat csapott a padlóra, hogy kizökkentse az egyensúlyából és utat nyisson a többieknek.

Mindezek mellett Zuko már csak abban reménykedett, hogy valami csoda folytán a segítségére sietnek. Fogalma sem volt, meddig bírhatja ezt a tempót. Mindössze idő kérdése volt, hogy valamelyikük pengéje a húsába mélyedjen és kioltsa az életét. Ozai pedig örülhet.

Pöröly ismét lesújtott, megremegtetve a folyosó padlóját és kibillentve Zukót az egyensúlyából. A Tűz ura megbotlott, és beletelt egy kis időbe, mire sikerült újra megvetnie a lábát. Amikor viszont fejét kapkodva ismét körbenézett, Szablya már csak pár lépésnyire volt tőle. Zuko megpróbálta védekező helyzetbe kényszeríteni a testét, de egyáltalán nem volt benne biztos, hogy ez menni is fog. Agyában egymást kergették a gondolatok, némelyik még mindig a lehetséges védekezési formákat vette számba, míg mások már ezt is feladták, és a végső csapást várták. A végső csapás azonban elmaradt, Szablya ugyanis egy pillanattal később egyszerűen eltűnt Zuko látóteréből.

Ahogy a fém hatalmas csattanással a padlóra zuhant, Zuko úgy érezte, mintha hipnózisból ébredne. Kábán nézett végig a földön, ahol Szablya feküdt ernyedt testtel – és egy apró késsel a nyakában.

A fekete ruhásokon élénk izgalom lett úrrá, ahogy ők is keresni kezdték a kés tulajdonosát. Hirtelen mindegyikük pillantása a folyosó végére szegeződött, ahol két alak állt. Az egyik Ty Lee volt, Kyoshi harcosainak zöld egyenruhájában. A másik pedig Mai, aki egy fehér hálóinget viselt, ami alatt a jelek szerint ugyanúgy hordta elmaradhatatlan dobófegyvereit, mint bármi más alatt. Sötétvörös hálóköntöse a lába mellett hevert, apró lángok martalékaként.

Az orvgyilkosok egy pillanatra megtorpantak, bizonytalanul egymásra néztek, végül Karom intett Láncnak és Pörölynek, fejével pedig a két lány felé biccentett. A két nagydarab fekete ruhás bólintott, kiváltak a körből, és fenyegetően elindultak Mai és Ty Lee felé. Zukónak pont erre volt szüksége, előrevetette magát, majd felkapta Szablya gazdátlanul maradt fegyverét a padlóról.

Mielőtt még Karom és a rejtett pengés figyelme visszaterelődött volna rá, a Tűz ura a szeme sarkából figyelte a lányokat, akik egy gyors biccentést követően különváltak. Mai egy helyben maradva, késekkel a kezében várta, hogy Lánc még közelebb merészkedjen hozzá, Ty Lee pedig szaladva indult el Pöröly irányába, elcsalva őt a társától.

Az arcát felsértő karmok emlékeztették rá, hogy egy csata közepén van. Szinte vakon csapott arra, amerre az orvgyilkost sejtette, de a kard csak a levegőt hasította. Zuko oldalazni kezdett, minél távolabb akart kerülni a két fekete ruhástól, így pillanatnyilag az is mellékes volt számára, hogy közvetlenül Pöröly mellett ment el. Egészen az egyik oszlopig hátrált, aminek neki tudott támaszkodni.

Karom végig a nyomában maradt. Hiába adott erőt Zukónak, hogy Mai és Ty Lee megjelentek, az orvgyilkos vad offenzívája még így is hátrálásra kényszerítette. Az új helyzet láthatóan új stratégiát követelt tőle, olyat, amivel egyetlen további percet sem veszteget el, amivel a lehető leghamarabb pontot tesz az ügy végére.

Ahogy elhaladtak Pöröly mellett, Zuko újabb pillantást vetett Ty Lee-re, aki éppen akkor indult meg ellenfele felé. Pöröly súlyos fegyvere meglendült, de a lány sikeresen kitért a csapás elől, majd elképesztő pontossággal bevitt néhány ütést. Az orvgyilkos fegyvere kiesett a kezéből, ő maga pedig hitetlenül meredt rá megbénult karjára. A lehetőséget kihasználva Ty Lee újabb sorozatot indított, aminek eredményeképpen a nagydarab fickó semmilyen ellenállást nem tudott tanúsítani, mikor a lány hátralökte.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve Zuko abbahagyta a hátrálást. Megvetette a lábát, összeszedte a maradék erejét és felemelt karddal blokkolta Karom következő csapását, majd egy rúgással visszahőkölésre kényszerítette. Ennyi elég volt hozzá, hogy Karom megtorpanjon, pár pillanattal később pedig a tehetetlenül hátraeső Pöröly alá kerüljön.

Zuko megkönnyebbülten fellélegzett, és megeresztett egy bizakodó mosolyt Ty Lee felé. A lány óvatosan biccentett, utána viszont rémület ült ki az arcára.

– Mögötted! – kiáltotta.

A Tűz ura az utolsó pillanatban fordult meg, így még láthatta a feléje száguldó alakot. Kardját két kezébe fogva egy függőleges csapással akarta megállítani, de a rejtett pengés még időben félreugrott előle. Oldalra lépett, lábát megtámasztotta a legközelebbi oszlopon, majd onnan elrugaszkodva jóformán átrepült Zuko orra előtt a levegőben. Mikor az ugrás ívének tetőpontjához ért, hátrahúzta a bal kezét, ujja helyén pedig kivillant a fegyvere.

Zuko az utolsó pillanatban emelte maga elé a kardját, mielőtt az orvgyilkos lesújtott volna. A két fém hangos csattanással ütközött egymásnak, és Zuko, ha csak a másodperc töredékéig is, de attól tartott, hogy a szablya nem fogja kibírni az ütést.

Amikor viszont a fekete ruhást továbbvitte a lendülete, a Tűz ura is fellélegezhetett. Kardja még egyben volt, ellenfele pedig már néhány méteres távolságban. Időközben Ty Lee is beállt kettejük közé, védelmezően lépve Zuko elé.

– Átveszem – súgta hátra a vállán át.

– Kösz.

Zuko nekivetette hátát az oszlopnak, hogy végre kifújhassa magát. Ty Lee az egyik legjobb nem-idomár harcos volt, akit ismert. Ha egyedül nem is győz, biztos szerez neki elég időt, hogy újult erővel visszaléphessen a harcba.

A rejtett pengés egy ideig meredten figyelte az elé lépő lányt, végigmérve őt tetőtől talpig. A tény, miszerint Ty Lee mindössze néhány perce kerekedett felül egy olyan ellenfélen, mint Pöröly, óvatosságra intette. Lassan előhúzott egy tőrt valahonnan a ruhájából, majd megfordította a kezében, hogy a pengéje az alkarjához simuljon. Bár Ty Lee arcán egy izom se rezdült, Zukónak kifejezetten rossz előérzete támadt, főleg annak láttán, hogy az orvgyilkos kifejezetten ügyel rá, nehogy megkarcolja magát a tőrrel.

– Légy óvatos! – figyelmeztette a lányt. – Nem tudhatod, mit rejteget még a tarsolyában.

– Arra gondolsz, hogy valószínűleg mérgezett? – kérdezett vissza Ty Lee, miközben egy pillanatra sem vette le tekintetét a fekete ruhásról.

– Arra.

Az orvgyilkos határozott léptekkel indult el feléjük. Egyik kezével a tőrt markolta, míg a másik kezénél rejtett pengéje csillant meg. Ty Lee nem várta meg, amíg túl közel ért volna, ő is tett egy pár lépést előre, majd futni kezdett. Mikor már csak karnyújtásnyi távolság volt köztük, elrugaszkodott a talajtól, és kecsesen átugrott a rejtett pengés bal válla fölött. Ellenfele szinte azonnal reagált, tőrével már-már vaktában szúrt hátra, de Ty Lee nem csak kitért előle, hanem még a csuklóját is elkapta. A feketeruhást ez nem állította meg, a következő pillanatban megfordult a tengelye körül, szabad fegyverével körívet írva le a levegőben. Ty Lee ez elől is eltáncolt, majd ellentámadásba ment át.

Nem volt könnyű dolga. A rejtett pengés láthatta, hogyan bánt el a cimborájával, és nem hagyta, hogy a lány oda üssön, ahova csak akar. Ezt néha viszont csak úgy sikerült elérnie, hogy fegyvereit látványosan megsuhogtatta felé, meghátrálásra kényszerítve őt.

A Tűz ura rövid ideig csak figyelte őket, de csak addig, amíg megpróbált erőt gyűjteni a folytatáshoz. Már éppen azon volt, hogy visszaszáll a küzdelembe, amikor egy ismerős hang megállította.

– Zuko! Feküdj!

Mai kiáltása olyan gyors reakciót váltott ki a fiúból, amit még végig sem tudott gondolni ennyi idő alatt – és ez bizonyult a szerencséjének. Ahogy a földre vetette magát, valami hatalmas csattanással ütődött neki a mögötte álló oszlopnak. Zuko arrébb gurult néhány méterrel, majd kardját erősen markolva felállt. Szemét levette Ty Lee és a rejtett pengés párharcáról, és a másik két küzdőfél felé fordult.

Feleségét láthatóan legyőzték. A lány térdre rogyva, megszaggatott ruhában és számos vérző sebbel volt kénytelen figyelni, ahogy Lánc ismételten Zukóra támad. A Tűz ura ez elől is kitért, magában pedig hálát adott az égnek, hogy az orvgyilkosnak már csak az egyik fegyvere van meg, a másik ugyanis a padlón hevert, több helyen is eltörve.

Zuko már túl fáradt volt ahhoz, hogy gondolkodni kezdjen, de a lábai ösztönösen elindultak Lánc felé. Az izmai már-már önálló életre keltek, Zuko pedig már nem tudott és nem is akart parancsolni nekik. Átütő erőt viszont nem sikerült belevinnie a rohamba. Ahogy a nagydarab férfi közelébe ért, annak elég volt meglendítenie szabad karját, hogy ellökje magától. Zuko végigcsúszott a folyosó padlóján, a kard pedig kiesett a kezéből.

És minden elsötétült körülötte.

*

Az ágyában ébredt fel. Testét tetőtől talpig kötések borították, a kötések alatt pedig minden egyes sejtje sajgott. Megmenekült. Fogalma sem volt, hogyan, de megmenekült.

Lassan körbefordította a fejét. Este lehetett, a szobában derengő kevés fényben nem sokat látott. A mellette fekvő, szintén bekötözött alakot viszont látta.

– Mai…

– Magadhoz tértél? – kérdezte a lány.

– Mi… – kezdte Zuko, de eszébe jutott, mi történt azon a bizonyos folyosón. – Meddig voltam eszméletlen?

– Egy-másfél órán keresztül? Egész rövid ideig.

– Biztosra vettem, hogy végünk van. Mégis hogy éltük túl?

– A palotaőrség áttört a tűzfalon, leszerelték azt a láncos fickót és őrizetbe vették a tűzidomár cimborájával együtt. Meg persze azokat, akik ájultan hevertek a földön.

– És aki Ty Lee-vel küzdött? A rejtett pengés?

– Leszúrta magát. A gyógyító megpróbálta megmenteni, de a tőre mérgezett volt. Már az előtt meghalt, hogy utánunk hozták volna.

Ez nem lepte meg Zukót. Látta az orvgyilkos testtartásán is, hogy a tőrrel valami nincs rendben. De a hat támadóból négyet sikerült elfogniuk, később pedig kikérdezhetik őket. Sokkal később. Jelenleg nem vágyott semmi másra a pihenésen kívül. Ahogy a szemhéja ismét lezárult, még hallotta Mai megjegyzését:

– Kitartunk egymás mellett jóban és rosszban… A rossz megvolt. Mikor jön a jó?

*

Álmában mindenfelé csak fehérséget látott. Hiába forgatta a fejét jobbra-balra, egy árva jelet sem vett észre, ami bármiképp is elütött volna a monoton háttértől. Még a talajt sem tudta megkülönböztetni, amin állt.

– A száműzöttből lett király, ha nem tévedek.

A hang egy nőé volt, kellemes búgású, ugyanakkor csontig hatoló. Gazdája úgy jelent meg Zuko előtt egyik pillanatról a másikra, mintha a semmiből lépett volna ki.

A Tűz ura bizalmatlanul mérte végig az előtte álló alakot. A látszólag ősöreg nő arcát mély ráncok szabdalták, hófehér haját felkötve viselte. Kora ellenére rendkívüli erő sugárzott egész lényéből. Szeme fakó volt, tekintete mégis olyan átható, hogy Zuko fejében az is megfordult: a nő egyenesen átlát rajta.

– Ismersz? – kérdezte óvatosan.

– Tudom, ki vagy, ahogy azt is tudom, mi a szíved vágya.

Zuko nem válaszolt. Sejtelme sem volt, mit várhat ettől a nőtől.

– A véredet keresed – folytatta az, miközben tett egy lépést a Tűz ura felé. – Azt, amelyik nem fordult ellened.

A fiúnak döbbenetében leesett az álla. Honnan tudhatja ez a nő, mi jár a fejében éjszakánként, még most is, amikor az apja nyíltan a halálát akarja?

– Az anyám – suttogta, majd megrázta magát és valamivel hangosabban folytatta: – Te tudod, hol találhatom meg?

A nő bólintott, és Zuko mintha egy apró mosolyt is észrevett volna a szája sarkában.

– Tudom, hol bukkanhatsz édesanyád nyomára. De nem itt és nem most fogom elmondani neked. Keress meg délen, és útba foglak igazítani.

Zuko izgatottan bólintott a fejével. Már éppen köszönetet akart mondani a nőnek a segítségéért, amikor az felemelt ujjal elhallgattatta.

– Még most figyelmeztetlek. Nem lesz könnyű eljutni hozzám. Sokan megpróbálják, de csak nagyon keveseknek sikerül. Ugyanis a megvilágosodáshoz…

A ragyogó fehérség eloszlott Zuko körül, helyét pedig áthatolhatatlan feketeség vette át. A nő eltűnt, félbehagyva a mondatot, amit azonban befejezett helyette valaki más:

– …a megtestesült sötétségen át vezet az út.

Ha Zuko már a nő hangjától is megijedt, ez a hang egyenesen halálra rémítette. Mély, rekedtes és vérfagyasztó volt, a beálló sötétség pedig csak fokozta félelmetes hatását. Zuko kétségbeesetten próbált legalább egy apró lángot megidézni, hogy lásson valamit, de minden fáradozása hiábavalónak bizonyult.

Két vörös pont izzott fel vele szemben, nem sokkal magasabban, mint a saját szemei. Becslése szerint alig lehettek kisebbek az öklénél. Zukónak földbe gyökerezett a lába a látványtól. Ez az érzés pedig csak fokozódott, amikor újabb vörösen izzó szempárok jelentek meg az előző mellett, lassan betöltve a Zukót körülvevő sötétséget.

A Tűz ura szinte érezte, ahogy a szemek tulajdonosai egy tömegként elindulnak felé, valósággal fojtogatva őt. Halk, majd egyre hangosabb kacaj ütötte meg a fülét, ő pedig tehetetlenségre kárhoztatva kapkodta a fejét bármilyen menekülőút után.

– Zuko!

Saját verejtékében fürödve riadt fel. Ahogy körülnézett, a saját hálószobája ismerős berendezése vette körül. Mellette Mai aggódó tekintettel nézett rá.

– Minden rendben?

– Azt hiszem. Rosszat álmodtam.

Mai még néhány pillanatig figyelte Zuko arcát, majd visszafeküdt aludni. Zukónak ez már nem sikerült. Az ő agyát túlságosan lefoglalta az iménti álom. Habár abban sem volt biztos, hogy tényleg csak egy álom volt.