Egy közönséges délután a megszokott unalomban. Tollammal a fogamat kocogtattam a megírásra váró leckék felett. A srácok a kertben építettek a hideg ellenére, Elise rendet rakott, Hanna a tévét bámulta, míg én az ügyködő Mary mellett ültem a konyhában, látszólag elmélyülten tanulva. Legalábbis megpróbáltam. Nem könnyített a helyzetemen a tény, hogy este Mr. Caswell feljegyzéseit is át kellett néznem. Eleinte lelkesnek éreztem magam, aztán belegondoltam, mit találhatok. Azóta nem volt olyan kecsegtető a feladat. 

Nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy valami nagyon nincs rendben. Lehet, hogy az alfa sokat tud az ellenséges falkáról, de valószínűleg nekik is megvan a saját tervük.  

- Pokolian festesz – állapította meg Hanna, amikor letelepedett mellém.

- Úgy is érzem magam.

- Rosszul aludtál? – nézett rám kérdőn Mary is, amitől mindketten elhallgattunk. Nem tudhatják meg, hogy mit műveltünk előző éjjel. Bár azt sem hittem, hogy sokáig titok marad.

- Mondhatni – feleltem ártatlanul.

- Hamarosan itt a téli szünet, szóval akkor… - Félbehagyta a mondatot, amint rájött, hogy mit akart mondani.

- Akkor majd pihenhetek? – fejeztem be helyette is gúnyosan. Minél közelebb kerültünk a teliholdhoz, annál nehezebb volt kikerülni a témát. És annál inkább eluralkodott rajtam a sátáni hangulat. Mindenki próbált úgy tenni, mintha semmi baj nem lenne, ugyanakkor a pallos ott lebegett a nyakam felett. Kellemetlen csend telepedett ránk, és a nagynéném inkább visszafordult a gyógynövényes üvegek felcímkézéshez.

- Én januárban kezdem a sulit – próbálkozott Hanna. Egy újabb terv a jövőre, amit meg kell élni.

- Nagyon fogod élvezni! – nevettem keserűen. – Melissa biztosan, ha te is megjelensz.

- A két Holloway, mint az iskola átka, pedig még be sem tettem oda a lábam. Látom magam előtt az évkönyvet. Chicagóban elvesztünk volna a tömegben, de itt…

- Lehetőleg ne írjátok be magatokat a város történelmébe – figyelmeztetett Mary.

- Szerintem már benne vagyunk – sóhajtottam lemondóan.

Hanna folytatta volna, de odakintről hirtelen hatalmas dübörgés, majd szitkozódás hallatszott. Ijedten rezzentünk fel, és mire észbe kaptunk, Mary már rohant is kifelé. Hogy a veszekedést megakadályozni vagy indítani sietett, sejtelmem sem volt, de amint kettesben maradtunk Hannával, a lány azonnal a lényegre tért.

- Szóval? Mióta kavartok?

- Tessék?

- Ne add a hülyét. Tegnap megúsztad, de ma mesélni fogsz. Köszönd meg, hogy megvártam, amíg Mary elment. Tudni akarok minden részletet rólad és… és… hogy is hívják?

- Heine.

- Róla. – A húgom elszántságától zavarba jöttem. Szeme vidáman és kíváncsian csillogott. – Nem nagyon beszélgettem vele, mivel eléggé magának való.

- Tényleg az – ismertem el. Még én sem tudtam túl sok mindent róla, ami innen nézve elég aggasztónak tűnt.

- Luka szerint kattant, de ő tart is tőle. Az legalább biztos, hogy egy vadállat – nevetett a húgom. – Tehát? Lefeküdtetek?

- Dehogy! – védekeztem élesebb hangon, mint ahogy terveztem, ráadásul arcomat elöntötte a forróság. Hanna gyanús pillantást vetett rám ezért.

- Mondjuk, hogy elhiszem. Nem számít. Úgyis el fogod mesélni – vigyorogta. Közben Mary is visszajött, én pedig rövidesen menekülőre fogtam.

Mielőtt Hanna utánam jött volna, felkaptam a kabátom, és kimentem a verandára megszemlélni a fiúk művét. A hideg ellenére már az utolsó simításokat végezték a kis faházon. Összehangoltan dolgoztak, mialatt Naska a garázs mellett próbált fahasábokból egy új gúlát összerakni. Valószínűleg éppen ezt boríthatták le az előbb.

Egyikük sem vett észre, így nyugodtan figyelhettem őket. Luka elszántan magyarázott Heinének, Carl ezalatt méricskélt valamit. Önkéntelenül is elmosolyodtam. Nekik van saját falkájuk, állítsanak bármit.

- Ők mindig mások lesznek, mint mi – jelent meg mögöttem Elise. Hangjába szomorúság vegyült. – A hívás sosem enyhül a feledésig.

- Micah mondta ezt? – kérdeztem. Leheletem fehér ködként követte szavaim.

- Ő is. Sokukkal találkoztam már, de mind másként élik át. Mégis kérdés, melyik lenne nagyobb átok: ha emberek maradhatnának, vagy ha farkassá változnának örökre. Ez a lét felőrli őket, és azokat is, akik közöttük találnak társra. – Dermedten néztem anyámra. Tekintetéből a megértő fájdalom sugárzott. – Tudom, hogy szereted. Viszont akkor is farkas marad, ezt ne felejtsd el. Okot adhatsz neki ezért az életért, de ugyanígy el is veheted ezt tőle. Nekem nincs jogom sem a szemedre vetni a döntésed, sem megakadályozni. Tisztában vagyok vele, milyen érzés, de neked is tudnod kell, mivel jár. Mindig elmegy majd, ha kikerekedik a Hold, és sosem lehetsz igazán mellette, hiszen másként látnak vagy éreznek. A farkas a végsőkig hűséges, azonban a szabadságot is megköveteli.

Heine egy pillanatra kíváncsian ránk nézett, és rájöttem, hogy pontosan értem Elise szavait. Különös ellentét támadt bennem: megbocsátani Micah miatt, de egyúttal gyűlölni apáért. Nem lesz könnyű. Mindent meg kell tennem, és nem kizárólag magamért, hanem értük is. Együtt bukunk vagy győzünk.

- Nem hagyom el őket – mondtam határozottan, amikor elindultam vissza a házba.

- Én is szeretném, ha így lenne – felelte Elise egészen halkan, mintha egyúttal a jövőért imádkozott volna.        

¤

Este a srácok szobájában ülve, Hannával állhatatosan lapozgattuk a Will által gyűjtött feljegyzéseket. Testvériesen kettéosztottuk, de így sem volt könnyű dolgunk.

- Akárcsak egy boszorkány könyve – morgott a húgom.

- Talán az is. Nem értem, egyáltalán honnan szedett össze ennyi mindent. Szerintem Virginia korabeli iratokat ugyanúgy felhasználhatott, mint a könyvtárunk szegényes kínálatát.

- Ja, meg egy javasasszonyét is.

- Hogy haladtok? – jött be Luka, majd letelepedett az ágyra. Egy szál törülközőt viselt, és még meg sem száradt rendesen a zuhany után, azonban ez nem nagyon izgatta. Mellkasán kevesebb heg éktelenkedett, mint Heinének, de minimum olyan súlyos sérülésekből származhattak.

- Erin, ha ezeknek csak a fele igaz, akár az átkot is megfejthetjük – mondta komolyan Hanna. – Már ha lehet olyat. Egészében itt áll a farkashold szertartásának leírása. Nézd meg – nyújtotta oda nekem. Igaza volt. A tűz általi megváltást nem teljesen volt tiszta számomra, viszont így sem nyerte el a tetszésem. – Nem igazán értek ehhez, de ennél már csak az rémisztőbb, hogy miért kutatott ezek után a tanárod?

- Tényleg jó lenne tudni – jegyezte meg Heine az ajtófélfának dőlve. Fáradtnak látszott és kialvatlannak.

- Ne nézzetek rám úgy, mintha én kértem volna! – fakadt ki belőlem. – Mit javasolsz? – kérdeztem a bétát. Egy pillanatig engem figyelt, mielőtt megszólalt.

- Az alfa fogja eldönteni, hogy mi legyen. Holnap indulok hozzá. Carl és Naska itt marad hétvégéig, aztán eljössz velük a táborba. Addigra biztosan kitalálunk valamit. – Egyetértően bólintottam, nem mintha tehettem volna mást.

- Én is mehetek? – érdeklődött Hanna reménykedve. Heine még csak meg sem fontolta.

- Kizárt.

- Ember, ne már! – kezdett nyavalygásba Luka. – Tudod, mennyire kibírhatatlan ilyenkor ott. Még a farkam is le fog fagyni!

- Akkor legalább kénytelen leszel a fejeddel gondolkodni! – csattant Heine. – Nem kértem kommentárt. Jössz, és kész. 

Ezzel rövidre zárta a társalgást, és otthagyott minket. A zöld szemű magában szitkozódott, miközben Hanna összerendezte a lapokat.

- Egy dolog teljesen biztos: ebben van az átváltozás kulcsa – állapította meg a lány dolga végeztével.

Igen, és most az is kérdés, mire akarta Caswell mindezt felhasználni?

¤

¤

A kötelesség mindennél előrébbvaló. Akárcsak a telihold. Ezt szűrtem le abból, amilyen könnyen végül Heine elment. Attól a perctől kezdve nem volt megállás: minden nap elmúltával jobban féltem, és nem segített a srác hiánya. Túlságosan megszoktam, hogy ott van, ha szükségem van rá. És most mégsem.

Carl közömbössége még a kölyökre is átragadt, aztán lassan mindannyiunkra. Egyikünk sem lehetett túl jó társaság. Mary a hálaadási vacsorával próbálta ellensúlyozni a hangulatot, sikertelenül. Errefelé nem voltunk jók az ünneplésben. Elise menni vágyott a falkához, vele együtt pedig én is, így amikor elérkezett a hétvége, egyszerre lettem ideges és feldobott. Mint egy mániákus.

Hannával eközben mindent megtettünk, hogy megfejtsük Caswell irományát. Végül a haladás kedvéért Grace-t is bevontam, ő pedig elkérve a papírok egy részét, ígéretet tett a segítségre. Ennél többre nem volt jelenleg szükségem.

Szombaton kora reggel indultunk a fiúkkal, mielőtt a fagy enyhült volna. A hó még mindig nem hullott, ezért az ösvényt sokkal könnyebb volt megtalálni. Anyámmal halkan beszélgettünk, néha Naska is kapcsolódott, de Carl komor hallgatásba mélyült. A fák kopár ágaikkal magányos és elárvult hangulatot keltettek. A hidegben lassan kezdett átfázni a lábam, és az arcomra tekert sál sem segített sokat. A tábor nem volt közel, így mire odaértünk, a lábujjaimat mintha apró pengék szabdalták volna. A falka készülődött. Dobozokat hordtak egy terepjáróba (bár korábban azt állították, ide nem vezet autóút), mások a faházak előtt rendezgettek, esetleg az ablakokat deszkázták. Vajon a tél vagy a vadászat az oka?

Elise nem hagyott időt nézelődni, azonnal az alfa lakhelye felé vette velem az irányt. A srácok leszakadtak tőlünk, üdvözölni néhány társukat. Mikor legutóbb itt jártam, ősz volt, és mindent aranyló derengés borított. Most inkább lepusztult és kies helynek látszott, mint egy háború után. Holott még el sem kezdődött. Nyugtalanság lett úrrá rajtam, hasztalan próbáltam elfojtani magamban. Az erdő alszik, de a lakói nagyon is elevenek.

Micah a verandájáról magyarázott pár arra járónak, akik sietve távoztak a megjelenésünkre. A férfi vastag, fekete kabátot viselt, és boldogan kapta karjaiba Elise-t, amint meglátta. Zavarba jöttem a bizalmas gesztustól, hiszen elviseltem a gondolatot, hogy anyám és Micah szeretik egymást, látni vagy részt venni azonban nem szándékoztam benne. Hanna körülbelül hozzám hasonlóan fogadta a kapcsolatukat, de senki nem várhatott többet.

Tapintatosan magukra hagytam őket, mikor észrevettem az ellenkező irányból közeledő Heinét. Szívem kihagyott egy ütemet, és az életkedv is kezdett visszatérni belém. Nem foglalkoztam tovább Elise-szel, hanem a béta elé siettem, majd a nyakába vetettem magam.

- Mi a baj? – kérdezte meglepve, majd először átölelt, aztán mégis elhúzódott. Nem érdekelt. Heine kabátjába kapaszkodtam, és beszívtam hűvös erdőillatát.

- Semmi – mormogtam sírós hangon. Egyre jobban zokogni támadt kedvem, de ekkor eszembe jutott, hogy bizonyára a társaság nagyobbik fele is láthatja, mit művelek. Talán őt is ez zavarja? Nem tudtam, szabad-e egyáltalán ilyet tennem, pláne, ha a bétát ezáltal bárki megkérdőjelezi. Az most mindennél rosszabb lenne. Zavartan hajoltam el körülnézni, Heine pedig megértő pillantással nézett rám. Egyetlen leheletnyi csókot adott, amiben mindössze annyira volt önmaga, mintha egy macska egeret játszana.

- Menjünk – suttogta homlokát az enyémnek támasztva. Kedves gesztusnak szánta, de bennem csak a kétségbeesést növelte. A körülöttünk lévőknek persze ez is feltűnt.

- Nem baj? – hoztam fel csendesen. Többen hitetlen arccal, leplezetlenül bámultak minket, amint kéz a kézben sétálunk, mások próbáltak legalább mást csinálni, hogy ne legyen olyan látványos a kíváncsiságuk. Az arcom valószínűleg lángolt, amolyan beismerésként.

- Úgy ismersz, hogy érdekel? – vonta fel szemöldökét magabiztosan, de száján mesterkélt mosoly bujkált, ahogy előreengedett a házba.

A meleg jólesően bújt a bőröm alá, mihelyst levettem a kabátom. Persze nem vitték túlzásba a fűtést az apró olajkályhával. Már az is csoda volt, hogy nem gyulladt ki az egész. Felrémlett, amit egyszer Luka mesélt Naskáról és a szelleműző rituáléjáról. Épphogy nem nevettem fel.

Micah az asztalnak dőlt gondterhelt arccal, mellette Elise ült le, mi Heinével a kanapén foglaltunk helyet. Ezúttal sokkal nagyobb rend uralkodott, mint a múltkor, de ettől csak élettelennek hatott az egész.

- Heine elmondta, hogy a tanárod volt az a férfi, akit megtaláltak – kezdte az alfa közömbösen, én erre mindössze bólintottam. Bár szerette anyámat, a hozzám való viszonyában ez nem érződött. Inkább a kötelességét teljesítette, ha már én is a nyakába szakadtam. – Nem szándékozom szépíteni: biztosra vesszük, hogy vesztére az ellenségeinkkel barátkozott. Ez felvetné a kérdést, hányan tudhatnak még rólunk, de nem hinném, hogy a másik alfa többet kockáztatott volna. – Ők nem, de én két embernek is beszéltem az átokról. – A vezetőjük megfontolt, elvégre az idős alfától tanultunk mindketten. Ötletünk sincs, miért tették mindezt. Seneca a legkérdésesebb. Legutóbb is önálló akcióval támadt rád. Rövidesen át fogja venni a vezetést, vagy harccal egy provokált küzdelemben, vagy ravaszsággal és árulással. Ez nekünk nem számít, mindenképpen bajban leszünk. Nem fogja szétforgácsolni a falkájukat egy ilyen változás, sőt az erejük és dühük is nőhet. A tanárod halála miatt pedig vadászatot indítanak. Néhány tagunk megfelelő pozícióban van ahhoz a városban, hogy ennek utánajárhatott. Különös, de éppen a telihold idejére tervezik a lemészárlásunk időpontját – mondta gúnyosan.

- Valaki így rendezte? – kérdeztem halkan.

- Nem lepődnék meg, ha Seneca keze lenne benne. Régóta tervezi ezt, és amennyire türelmes volt eddig, most annyira biztos magában. Mindent el fog követni a sikerért. – Micah arca megviselt volt, és ő sem pihenhetett sokat. Elise talán rövid időre elűzheti a félelmeit, de azok vissza fognak térni, elvégre kelepcébe kerültek, és ezen semmi nem változtathat. Valamit viszont nem akart kimondani, amíg rám nézett, és helyette elterelte a témát. – Heine említett valamiféle jegyzetet, amiben leírás van az átváltozásról.

- Még dolgozunk a megoldásán.

- Mit ír a következő teliholdról? Hogyan kellene feláldozni a leszármazottat? – Olyan hidegen és közönyösen kérdezte mindezt, hogy egyértelművé tette, hova gondolja a pozíciómat ebben a táplálékláncban.

- Tűzzel. Máglyán – feleltem szárazon. Nem békéltem meg ezzel a lehetséges sorssal, de nem is gondoltam bele annyira, hogy rettegni kezdjek. Hiszen nem engedik megtörténni, nem igaz?

- Nyilván nem célunk eljutni odáig. Meg kell oldanunk a védelmet, miközben egyszerre támadnak az emberek és a farkasok. – Rosszallást éreztem a hangjából, mikor ezeket kimondta. – Ki gondolta, hogy idáig fajulhatnak a dolgok? A legutóbbi alkalommal szakadáshoz és vérengzéshez vezetett a farkashold. Nem tudhatjuk, most milyen csapás vár ránk.

- Sajnálom – feleltem, bár azonnal megbántam. Nem kérdezett, és nem kért a sajnálatból, ezt rögtön nyilvánvalóvá tette egyetlen éles pillantásával.

- Ugyan miért? Meg sem születtél még. Ez nem a te háborúd, és nem is te fogod megvívni – felelte lekicsinylőn. Belegondolva, ha Elise őt választja, nem apát, most nem itt tartanánk, és talán ő sem így állna hozzám. Micah vajon mit akarna? Egyszerre lettem bűntudatos és dühös, ahogy rámeredtem az alfára. Egyértelmű volt, ő inkább eszköznek tart, Elise pedig egyetlen szót sem szólt az érdekemben. Képesnek kellene lennem olvasni a gondolataikban, ezúttal mégis fordítottnak tűnt a helyzet. – Elise-szel meg kell beszélnem néhány dolgot az elkövetkezendőkről. Most mehettek – közölte a bétára és rám meredve. A hangjában továbbra is ott bujkált valami, ami nem tetszett. Elhallgatás? Egyedül abban lehettem biztos, hogy ezt a csatát most elbuktam vele szemben.

Amint magunk mögött hagytuk az alfát, végre megkönnyebbültem. Nem találkoztunk sokszor, nem ismertük egymást, nem csoda hát, hogy nem kedveltük meg a másikat. Az ő szerepéhez talán hozzátartozott, hogy így tegyen, de én egyre csak a fojtogató láncokat éreztem tekintetének súlya alatt. Mit lehet ebben az emberben szeretni?

- Nagyon fázol? – tudakolta Heine.

- Most annyira nem.

- Akkor gyere – fogta meg a kezem, és az erdő felé indultunk. Nem messze tőlünk Luka éppen egy lánynak produkálta magát. Amikor észrevett, vidáman intett felénk, de valahogy ez is erőltetett volt.

Heine nem pazarolta az energiáit unalmas fecsegésre, mialatt lábunk alatt lehullott levelek és gallyak ropogtak. Miután nekem sem maradt kedvem csacsogni, feszült hallgatásba burkolóztunk. Éreztem a kezéből áradó meleget, a farkasok szagát, aztán az emberekét is, és a távolság hirtelen megint nőni látszott köztem és Heine között. Rövid séta után egy befagyott tóhoz értünk, ahol körös-körül szürke szín vett körbe, semmi jót nem ígérve. Talán a sziklákról folydogáló, ám mostanra befagyott kis vízesést más alkalommal gyönyörűnek találtam volna, azonban képtelen voltam kiverni a fejemből a gyanakvást. Nem mondtak el valamit. 

- Mit gondolsz? – nézett rám Heine nevetve, aminek nehezemre esett hitelt adni ebben a helyzetben. Miért éppen most nevetne?

- Szép.

- Ennyi? Máskor le sem lehet lőni, ha ilyesmit látsz.

- Ez lenne a beígért randi? – Hangomban sértettség, csalódottság és vád csengett. A bétáról ezzel sikerült leolvasztanom a jókedvet. Fagyosabb lehettem, mint a téli idő.

- Szeretnéd?

- Az igazat szeretném. Mi a vihar van itt? Mit kell anyámnak hallania az alfádtól?

- Szeretik egymást. Érthető, hogy nem avatnak be minden beszélgetésükbe – válaszolta vállat vonva. Szúrós szemmel néztem rá, ahogy egy lépést tettem felé. Feltűnt, hogy most nem akar a közelembe jönni. Mi a baj?

- Ezt nem mondhatod komolyan. Még csak nem is a te szavaid. Minek hoztál ide?

- Erin, az elmúlt héten sok minden változott.

- Mégis mi, az istenért? – csattantam. Akarom én ezt tudni? Talán véget akar vetni mindennek, mielőtt elkezdődött volna?

- Küzdöttünk... és én is megpróbáltam… Főleg az alfa döntött így, és nem könnyű, de ésszerű döntést hoztunk. Mindannyiunkért. Érted. Értünk. Nekem sem volt egyszerű. Kértem, hogy én beszélhessem meg veled, de nem gondoltam bele, milyen… nehéz lesz.

- Miről beszélsz? – suttogtam bizalmatlanul.

Hátrálni kezdtem, ő erre közelebb jött, és kinyúlt a karjával, hogy elérjen engem, de kitértem előle. Már nem is fáj, akármit mondjon, a félelem azonban megbénított. Vess véget ennek! Elém állt, és szomorúan csillant a szeme, végül pedig nem érintett meg.

- Erin, úgy határoztunk, hogy menned kell.