– Üljetek le – intett a hercegnő a sátor belső részében terpeszkedő puha pamlagok felé.
Vendégei egy pillanatra egymás felé fordították a fejüket, és állva maradtak.
– Köszönjük, de nem ülünk le, felség – hajtotta meg a fejét Binn.
– Pedig jobb lenne. Hosszan fogunk kérdezgetni benneteket.
– Akkor sem.
– Hát jó. – Nis-Nis vállat vont, aztán széke karfájára könyökölt, és tenyerébe hajtotta az állát. – Ne higgyétek, hogy Adlene-ről lesz szó – folytatta mondandóját egy elnyomott ásítás után. – Meg kell tudnunk néhány dolgot rólatok – jelentette ki határozottan.
Hallani akarok végre valami érdekeset, különben belehalok az unalomba – tette hozzá gondolatban.
Testőrei csendben várták a továbbiakat. Nis-Nis megelégedéssel nyugtázta, hogy nem kezdtek ellenkezni vele. Helyes. Én fizetem és etetem őket, kötelességük teljesíteni az óhajom.
– Először is – fordult Wil felé –, mondd meg, hogy mit jelent a neved.
– Annyit tesz, hogy apró, felség.
– Találó név – mosolyodott el a hercegnő. Wil karcsú volt, és meglehetősen alacsony. Gyermeknek tűnt Binn mellett.
– És kissé megtévesztő – suttogta Wil. Jobb mutatóujját átdugta a derekára csavart masszív lánc egyik szemén, és egy rántással szorosabbra húzta, mintha csak a nadrágszíja volna.
Nincs híján az erőnek.
– Most meséljétek el nekünk – váltott témát Nis-Nis –, hogy miért eltérő a ruházatotok. Végigfuttatta tekintetét az előtte állók gúnyáján. Binn kámzsájának, maszkjának, felsőruházatának, nadrágjának jobb oldala piros volt, a jobb csizmájával és kesztyűjével egyetemben. A bal oldalon viszont minden fehér színben pompázott. – Érdekel minket, hogy Wil ruháján miért kevesebb a piros rész.
Binn a társa felé fordult. Az rövid hallgatás után bólintott, és így szólt:
– Elmondhatod… végül is nem titok.
– Azért néz ki így a ruhája, mert magasabb rangú nálam. Mindössze ennyi az oka.
– Mondj többet – húzta ki magát érdeklődve Nis-Nis. A mozdulattól a szemébe hullott egy hajtincs. Baljával visszasimította a többi aranyló fürt közé. – Részletesebben akarjuk hallani.
– Ha valaki belép a testvériségünkbe, először teljesen piros öltözetet kap – fogott bele a magyarázatba Binn. – A fehér részeket egyenként kell kiérdemelni. Minél ügyesebb valaki a fegyverforgatásban, annál több fehéret viselhet… és persze annál magasabb rangra léphet.
– Folytasd – bólintott a hercegnő.
– A ruhánk azon részeit cserélhetjük fehérre, amelyeket képesek vagyunk tisztán tartani.
– Mit jelent az, hogy „tisztán tartani”?
– Azt, hogy nem vérezzük össze harc közben – közölte Wil. – Az újoncok még tetőtől talpig véresek gyakorlás után. Később megtanulnak ügyesen ütni, rúgni, szúrni, vágni… és már nem fröcskölik le mindenüket, csak a fegyverforgató kezük oldalát. – Itt pillanatnyi szünetet tartott, és a nadrágjára mutatott. Az egész fehér volt, csakúgy, mint a két csizmája. – Én már csak a jobb kezemet mocskolom be néha, no meg nagyritkán a vállamat, esetleg a mellkasomat. Ezért ezeken a részeken piros a ruhám, máshol viszont fehér.
– Ha jól következtetünk – tűnődött hangosan Nis-Nis –, a legjobb harcosaitok teljesen fehér ruhában járnak.
– Így van, felség – helyeselt Binn.
– Akkor talán belőlük kellett volna tizenhatot kapnunk. – A hercegnő hangja hirtelen megkeményedett. – Nem olyanokból – küldött becsmérlő fintort Binn felé –, akik csak félig vannak kiképezve.
– Öh… hát… én… – hebegte a lány.
– Nincs tizenhat fehér ruhás, felség – segítette ki társát Wil. – Csupán kettő.
– Az meg hogy lehet? – förmedt rá Nis-Nis.
– Csak a Vezér és az Alvezér harcol hibátlan tisztasággal. A többiek nem. Ettől függetlenül kiváló testőrcsapatot kaptál. Binn például – intett az apró termetű harcos a másik felé – száz lépésről eltalál egy verebet a nyilával. Azért piros a fél öltözete, mert közelharcban rövid tőrt használ, azzal pedig nehéz tisztán dolgozni. Persze ritkán szokott közelharcba bocsátkozni, inkább lenyilazza az ellenséget, hiszen kiváló íjász… No és azt se felejtsd el, hogy nemrég megmentett téged egy sárkánytól. Szép teljesítmény egy félig kiképzett harcostól, nemde, hercegnő?
– Jó, jó. – Nis-Nis feltartott kezével jelezte, hogy eleget hallott, és dühét nyeldekelve, összeráncolt homlokkal meredt Wil maszkjára. Törpe harcos óriás szájjal. Szinte látom, hogy vigyorog a nyomorult álarca alatt. – Az egyik fehér ruhás azért csatlakozhatott volna a kíséretünkhöz. – Talán nem vagyok elég fontos ember?
– A Vezér nem hagyhatta ott az erődünket, az Alvezér pedig a tengeren van. Sárkányokra vadászik.
– A szárazföldön is vadászhatna – húzta el a száját a hercegnő.
Rövid ideig mindhárman hallgattak.
Nis-Nis körbenézett a sátrában, röpke pillantást vetve ingóságaira. Finom bőrrel bevont pamlagok, ébenfa ruhás ládák, egy nagy ezüsttükör és egy aranyozott kád foglalták el a ponyvák közötti tér nagy részét. A pamlagokat egy csinos márványasztalka körül rendezték el; ez utóbbit csak étkezésekkor használták szolgálólányaival, most üresen állt. A hercegnő ágya a sátor közepén kapott helyet. Illatos cédrusból készült, négy lábát egy-egy faragott oszlop alkotta, és minden oldalról el lehetett függönyözni. Tucatnyi puha szőnyeg takarta a földet, a tető vászonkupoláját tartó gerendákról hosszú láncokon csüngtek az éjjeli világítást adó olajlámpások.
Minden holmija közül a fésűt szerette a legjobban. A tükör előtt, egy nádból font asztalon tartotta. A nyele elefántcsontból volt, a fogai ezüstből. Szép darab, de idővel ezt is meg fogom unni. Kellene valami új ebbe a sátorba… Esetleg egy szépen kikészített sárkánykoponya. Igen, az izgalmas lenne.
Eljátszott kicsit ezzel a gondolattal.
– Hallottuk, hogy odakint a sárkányokról beszélgettél Daruval – törte meg a csendet. – Meséld el nekünk is, amit hallottál, Binn.
– Gólyának hívják, felség – pontosított a megszólított. – Darut megölte a bestia.
– Sárkányokról akarunk hallani! – kiabált rá Nis-Nis. – A madarak nem érdekelnek minket! – Feleselni akart? Vagy azt hiszi, érdekel, hogyan becézik egymást? Ennyi aranyért jól nevelt szolgákat is adhatott volna az a vén hülye.
– Ahogy óhajtod, felség – szegte le a fejét Binn. – A sárkányok… nos…
– Majd én mesélek róluk – ajánlkozott egy suttogó hang a sátor bejáratánál. Aztán egy kesztyűs kéz félrevonta a vásznat, egy másik betessékelte a lógó orrú Adlene-t és a kosárkát tartó Hylenit, végül Gólya alakja is megjelent, és megállt a legkülső szőnyeg szélénél. – Szabad belépnem? – kérdezte.
Végre egy kis tisztelet.
– Örömmel látunk – intett hívogatóan Nis-Nis. – Foglalj helyet.
– Inkább állok.
– Ah! Nekünk mindegy.
– Ha megengeded, felség, legalább az egyik társamat kiküldeném a sátor elé. Nekünk kellene ott lennünk – mutatott Gólya először Binn mellkasára, aztán saját magára –, így most nem őriz téged senki.
– Rendben – bólintott a hercegnő. – A másik kettő elmehet. – Aztán meggondolta magát. – Mégse menjen mindkettő, csak az apró. Binn maradhat – mondta. Ő állt velem szóba először. A modora pocsék, de a szíve talán jó.
Wil halkan mormogott valamit, és egy jelképes főhajtás után kisomfordált a sátorból.
Gólya beszélni kezdett; először azt ismételte el, amit Binn már hallott. Közben a két társalkodónő reggelit készített. Apró, ropogós cipókat vettek elő Hyleni kosarából, kettévágták, majd vajjal és mézzel kenték meg őket, és tejet töltöttek három kupába. Miután a márványasztalkára halmozták az elemózsiát, segítettek a hercegnőnek, hogy át tudjon ülni székéből az egyik pamlagra.
Éppen befejeződött a Vulkán ismertetése, mikor egy fekete-fehér macska ugrott fel Nis-Nis ölébe.
– Jó reggelt, Királyfi – simogatta meg a lány a jószágot. – Megint a heverőnk alatt aludtál? Adlene!
– Igen, felség?
– Önts tejet Királyfi tálkájába… még egy kicsit… úgy, jó lesz. Gólya, folytasd! Hol is tartottunk? Á, már eszünkbe jutott! Mondd meg, hogy hívják a második legnagyobbat!
– Ne egyél az ételből, felség! – sikkantott fel halkan Binn.
– Meglepne minket, ha így hívnának egy sárkányt – révedezett álmatagon Nis-Nis. Megfogott egy darab kenyeret, és a szájához emelte. – Mi tehát a bestia neve, Góly… Gólya! Engedj el!
Hogy került ez ide? Az előbb még több lépésre volt tőlem! – méltatlankodott magában. Testőre előtte állt, a pamlagok között, vasmarkában tartva fogva az ő bal kezét. Meglepődöttségében Nis-Nis összenyomta a cipót. A méz egy része az ujjaira ragadt.
– Ne egyél belőle, úrnőm – suttogta Gólya, és kivette kezéből a reggeli romjait. Utána lassan elengedte a csuklóját. – Bocsásd meg, ha túl erősen szorítottalak.
– Mit jelentsen ez?
Binn válaszolt neki.
– Megmérgezték az ételedet, hercegnő. – A lány az asztal alá mutatott. Királyfi a hátát domborítva, szőrét felborzolva, vicsorogva meredt a tálkájára. – Vagy ha az ételt nem is, a tejet biztosan. Az állatok megérzik az ilyesmit.
Hyleni sírva fakadt.
– Ma reggel másik fejőlány várt engem… – hüppögte. – Nem a csúnya vénlány, és nem is az a másik, amelyiknek himlőhelyes az orra, hanem egy új… Azt hittem, a herceg kíséretéből való, jaj, nem is sejtettem, hogy fontos lehet…

Késő délutánig keresték a fejőlányt. Nis-Nis megparancsolta, hogy a táborban tartózkodó összes nőt állítsák Hyleni elé, de hiába, szolgálólánya mindegyiknél a fejét rázta.
– Ez túl öreg… Túl fiatal… Ennél szebb volt… – mondogatta, és egyfolytában bőgött.
A hercegnő csak estére volt hajlandó némi vizet és gyümölcsöt fogyasztani, azt is csak azután, hogy megszagoltatta Királyfival, és Boussou úrral is megvizsgáltatta.
A mosolygós, töpörödött öregember kicsi kora óta szolgálta már őt, mint gyógyító. Hosszasan méregette az almákat. Végül közölte, hogy nem mérgezőek, és bele is kóstolt néhányba – mutatván, hogy biztos a dolgában.
Megbízható, alapos és odaadó – gondolta Nis-Nis. A legfőbb érdeme, hogy tud titkot tartani, de nem hátrány, hogy ért a mérgekhez is.

Éjszakára a sátrába rendelte Binnt és Gólyát. Utasította őket, hogy vigyázzanak rá, amíg alszik. Jó darabig nem jött álom a szemére, ezért pironkodva arra kérte a testőreit, hogy meséljenek még a sárkányokról.
Akár egy szaros kölyök. Nem volna szabad ennyire félnem.
Gólya részletesen elmagyarázta neki, hogyan néz ki a Fekete Óriás, az Éji Herceg, az Özvegycsináló és a Kék Lidérc. Nis-Nis egyre laposabbakat pislogott, míg végül a Vak Halál történetének közepén elszenderült.
Ekkor Binn Gólyához fordult.
– Szerintem a merénylő azonnal megszökött a táborból – suttogta. – Nyilvánvaló. Másképp nem lehetett.
– Biztos vagy benne?
– Igen. Az összes nő arcát megnéztük.
– Nem hinném. Néhány női arc rejtve maradhatott a szemünk elől.
– Tessék? – értetlenkedett Binn.
Gólya – válasz gyanánt – egy ujjával megkopogtatta a lány maszkját.