„Menned kell.” Csak ennyi visszhangzott újra és újra a fejemben, mind halkabban, de annál kegyetlenebbül. Ennyi maradt, amit megértettem. És ez volt, ami mindent meghatározott. Mit tehet egy báb, ha zsinóron rángatják?

Üres porhüvelyként álltam a falka elnéptelenedő táborában. Költöztek, mielőtt a vadászok, az ellenség, esetleg a tél rájuk talál. Mintha senki nem mondta volna nekik, ezek már régen körbevették őket, és nincs lehetőség a menekvésre. Az apró faház poros szaga a bőrömbe ette magát – összesen ennyi voltam.

Mennem kell, mert így döntöttek.

Mert Heine ezt mondta nekem.

Mert Elise beleegyezett.

Rengeteg bűnbakot találtam volna, ha marad elég erőm ezen gyötrődni. Holott könnyem sem akadt. Mindennél jobban visszavágytam a házunkba, pedig tudnom kellett, a téli szünet a határidő, amíg maradhatok. Aztán mintegy kórság, másokat és magamat is mentve, el kell futnom.

Heine tisztában volt vele, hogy nem szándékoztam ilyet tenni. Az ő érdekük és erejük azonban mást kívánt, és mostanra ez előrébbvalónak bizonyult. De amíg nincs hó, talán remény is maradt, győzködtem magam, mintha én dönthetnék erről.

Tehetetlen dühömben végül nem bírtam tovább. Kapkodva felöltöztem, majd anélkül, hogy bárkinek szóltam volna, elindultam haza. Senki sem állított meg, valószínűleg nem is vettek észre a nagy sürgés-forgás közepette. Az út visszafelé rövidebbnek tűnt, és szerencsémre sikerült eléggé megjegyeznem, merre fut az ösvény. Mire besötétedett, én is visszaértem, Mary nem kis meglepetésére. Arcomat meglátva, nem kérdezett semmit, sőt Hannát is megpróbálta lefoglalni, amíg összeszedem magam.

Kimerültem, de úgy gondoltam, hogy ha kegyes a sors, az álom elkerül majd. A szobám sötétje megnyugtatóan ölelt körbe, és többre nem is volt szükségem. Nem akartam belegondolni, mi lesz holnap, vagy azután, mégis csak ez járt a fejemben. Sokáig hánykolódva forgolódtam, hallgatva az odalentről szűrődő, elcsendesedő esti zajokat. Már épp elaludtam volna, mikor az ajtóm halk nyílása riasztott fel. Lemerevedtem, és vártam, hátha a húgom, vagy Mary jött be, de hamar rájöttem, hogy tévedtem. A léptek ismerősnek tűntek, a halovány pézsma és az erdőillat pedig mindent betöltött körülöttem. Az ágy besüllyedt, amikor Heine leült mellém. Háttal feküdtem neki, így nem láthatta az arcom, de én kiválóan hallottam minden egyes légvételét, majd azt is, ahogy halkan felsóhajt. Lerúgta a cipőit, a koppanásból legalábbis erre következtettem, aztán összerezzentem, mikor lefeküdt mellém.

- Tudom, hogy ébren vagy – szólalt meg halkan. Vártam egy percet, mielőtt igazolásképp válaszoltam. Előre féltem a megrovástól, amiért szó nélkül léptem le a táborból.

- Mit keresel itt?       

- Ezt én is kérdezhetném. Elise félőrültre aggódta magát, néhányan órákig kutatták az erdőt.

- És te? – fordultam felé ingerülten. A plafont bámulta, és csak lassan nézett rám. A szemei szinte világítottak, ahogy a halovány holdfény vékony sávja éppen rá esett.

- Ide jöttem.

- Minek? Ma nem akartál a közelembe se jönni, pláne megérinteni. Ne hidd, hogy nem vettem észre! Talán jobb is így! Ha el kell mennem, nem szeretném, ha közünk lenne egymáshoz.

- Ez lenne a bajod?  - Tekintete áthatóvá vált, szavaiból keserűség áradt.

- Menj kifelé! – utasítottam, de nem moccant, mire erővel akartam lerúgni az ágyról. Fel sem vette próbálkozásom, helyette egy villámgyors mozdulattal fölém került, kezeimet oldalt leszorította, és a biztonság kedvéért, a lábamra is ráült, nehogy szabaduljak. 

- Mi lenne, ha befejeznéd? Komolyan elhiszed, hogy nekem ez jó?! – csattant fel. – Tudnod kell, hogy minden észérvet felhoztam az alfának, amiért maradnod kellene. Mindent, érted? Aztán azt kértem, hogy én mehessek veled. Persze ez eleve elvetélt ötlet volt, hiszen a telihold bárhol utolér. De még így is…

- Ez nem magyarázat – erősködtem tovább, azonban egyre gyengébben. Ezt Heine is észrevette.

- Miért éppen most törődtél bele olyan könnyen? – vádolt.

- Lázítasz? Éppen te?

- Nem akartam a közeledbe menni, mert reméltem, így könnyebb lesz nekünk. Rohadtul tévedtem, és a szándékomat egyáltalán nem tudtam véghezvinni. Nincs is értelme, hiszen én sem erre vágyom. Azóta nem, mióta azon a reggelen láttál átváltozni, mégis maradtál. – Nem értettem, mire céloz ezzel, de feltűnt, amint nagyobbat nyel, miközben küszködik önmagával. Idegesség, ugyanakkor izgalom lett úrrá rajtam. Mit akar tenni most?

- El tudod képzelni, milyen dühös lettem, amiért ma elszöktél? – kérdezte, és előrehajolt a nyakamhoz, hogy ajkát kínzó gyengédséggel végighúzza az érzékeny bőrön. – Azt hittem, ismét valami baromságra készülsz. Mit gondolsz, mit kellene tennem veled ezért?  - suttogta a fülembe.

- Azt hittem… megint… megint vitázni akarsz – feleltem szaggatottam, mialatt apró csókokat lehelt a nyakamra.

- Igen? – nézett le rám. – És abban nekem mi lenne az élvezet? – kérdezte gonosz vigyorral. – Ideje taktikát váltani, hiszen sem a parancsnak, sem a kérésnek nem engedelmeskedsz, nem igaz? A falkában ilyet senki nem mer tenni.

- Mármint neked nem engedelmeskedem? – leheltem kihívóan, válasz helyett viszont mohón lecsapott a számra. Közben már másként helyezkedett felettem, ahogy a takarót is lerúgta a lábunkhoz. Kezeim szabaddá váltak, és a vállába kapaszkodtam, hogy jobban lehúztam magamhoz. Bal térdével megakadályozta lábaim összezárását, így testével egyre szorosabban feszült hozzám. Összefogott, lágy hajába túrtam ujjaimmal, kibontva azt, mire jólesően morgott, akárcsak egy farkas.

- Az én feladatom a rend fenntartása – zihálta, megszakítva a csókot. – Azt remélted, farkasokkal barátkozol, és ennyivel megúszod? – fejét a nyakamba hajtotta, és érzékien végighúzta kezét a csípőmtől felfelé. A vékony hálóing engedelmesen követte mozdulatát, ezáltal szabad utat engedve neki. – Megőrülök az illatodtól… a bőrödtől… tőled – állította, miközben tenyere a mellemre simult. Vágya ekkorra egyértelműen a hasamnak feszült.

Beleborzongtam minden érintésébe, és bár eszem egyik fele megrémült, a másik ösztönösen követelte a folytatást. Valamiért ő is magához tért annyira, hogy felfogja, mire készül, mert bizonytalanul elhajolt tőlem, kíváncsian nézve rám. Ez most hirtelen az emberi oldala volt – a bizonytalan, engedélyt kérő, de ezüstös szemei reménykedő vágytól csillogtak. Nem volt tapasztalatom, így nem tudtam, elsietjük-e vagy sem. Nem mintha számított volna, és már önmagában az képes volt feltüzelni, hogy nyilvánvalóan kíván. Ő, aki mindig a rideget játszotta, aki ennek dacára volt sebezhető, aki megvédett.      

„Mindig elmegy majd, ha kikerekedik a Hold, és sosem lehetsz igazán mellette” – mondta korábban Elise, és tudtam, hogy igaza van. Nekem is jobban fog fájni, elvégre, ha mennem kell, nincs ígéret, ami visszahoz, vagy eskü, ami biztosan megóvná őt. Mi lesz, ha velünk is az történik, ami az alfával és Elise-szel? Vívódásom kiülhetett az arcomra.

- Mi a baj? – kérdezte. Még mindig felettem támaszkodott, aggódva ráncolta homlokát. – Ha nem akarod…

Megráztam a fejem, és megpróbáltam nem gondolni másra. Ha úgyis el kell válnunk, ha egyébként sincs már sok időnk, hogy együtt legyünk, miért ne akarnám? A megbánás pillanata rég lemaradt, valahol az első érintések idején, és már akkor sem bántam. Helyette eltoltam magamtól Heinét, és úgy irányítottam, hogy oldalra dőljön, miközben én a csípőjére ültem. Meglepetten felnyögött, kezét a derekamra csúsztatta, szája elnyílt a csodálkozástól. Ő lehetett a béta, a falka legerősebb tagja, most mégis én irányítottam őt. Mert megengedte.

Ahogy megmozdultam, élesen szívta be a levegőt, szemeit szorosan behunyta.

- Istenem, ne mocorogj! – kérte elgyötörten, de aztán érdeklőn várta is a folytatást. Öngólt rúgtam, mivel a pólója útban volt, és most le sem tudtam cibálni róla. Feltűnt neki a problémám, ezért halkan nevetni kezdett, majd hirtelen felült, hogy jobban az ölébe csúsztam. Mindketten felnyögtünk. Lerángattam a fehér ruhadarabot, ezáltal szabadon érezhettem felhevült, selymes bőrét. – És most mit tervezel? – incselkedett, viszont azonnal elhallgatott, amikor finoman a nyakába haraptam, végighaladva a füléig. Végigkarmoltam lentről felfelé a gerince vonalán, ezután a nyakláncaival babrálva, lassan a mellkasán, és folyamatosan lejjebb a hasán. Csak az enyém. Szaggatott légvételei perzselték arcomat, és egyszer csak megállítva, megragadta egyre merészebb kezemet.

- Erin, mi most… Nem kell, ha nem szeretnéd – figyelmeztetett, minden bizonnyal utoljára.

- Honnan veszed?

- A gondolataid, kicsim – emlékeztetett, és ujjával végigcirógatta az alsó, csókjaitól megduzzadt ajkamat. – Érzem minden rezdülésed, nem csak a testedből.

- Tényleg? – firtattam meglepve. Homlokára simítottam az enyémet, és koncentráltam, miként régebben is gyakoroltuk. Semmiféle fal nem maradt köztünk, így azonnal hozzáfértem a gondolataihoz, de még ennél is több volt. Az éhsége és vágya a kielégülésre szédítő erővel sugárzott belém, majd felerősödve és visszhangozva tért vissza hozzá.

- Ne, ne játssz! – kérte könyörgőn, miközben hálópólóm alját egyetlen mozdulattal szétszakította. – A te érdekedben, állj le! Nekem sincsenek kötélből az idegeim.

Tudni akartam, biztosan így van-e. Mielőtt még egyszer megpróbálhattam volna, maga alá gyűrt, és éhes, dühös csókkal válaszolt. Az én fehér farkasom. Egyetlen mozdulattal lehántotta rólam a pólóm, de mielőtt zavarba jöhettem volna, megint az ágyhoz szegezett, és a vállamon lévő hegtől kiindulva, ajkával végigperzselt, szemérmetlenül végigkóstolva minden porcikám.

Az utolsó gondolatom nem a megbánás volt, sokkal inkább a szédítő vágy, amit csak Heine enyhíthetett. És ő meg is tette. Talán mindketten tudtuk, mi várhat ránk, így egyszerre volt reménykedő és kétségbeesett, gyengéd és vad minden érintése.

Semmi nem érdekelt, egyedül Heine szabálytalan légzése, odaadó érintései, sodró lendülete, miközben végig figyelt, nehogy fájdalmat okozzon. Bizonyára már késő lett volna elmondani, hogy az elvesztésének félelme, önmagában milyen kínzó gondolat volt. Mégis, talán érezte ő is, ahogy a végén szorosan magához vont, és reszketeg álomba merültünk. 

Mire másnap reggel felébredtünk, az első hó is leesett.

¤

A Nap tompa fénye tolakodón kúszott szemhéjam alá. Fáradtan fordultam oldalra félálomban, amikor eszembe jutott, nem vagyok egyedül. Mellettem Heine aludt mélyen, egyenletesen lélegezve. Hozzá bújtam, mire halkan mormogott valamit. Kisöpörtem egy kósza tincset békés, kisimult arcából, azonban nem ébredt fel. A testéből áradó meleg elég volt, hogy ne fázzak, de pár perccel később rávettem magam a felkelésre. Kicsit még átszellemülten figyeltem öltözés közben, ellenben a srác továbbra sem akart észhez térni, ezért egyedül mentem le reggelizni.

A konyhában a legnagyobb meglepetést az asztalnál ülő Elise okozta. Tekintetéből egyszerre áradt düh és megnyugvás.

- Megkérdezhetném, hogy miért szöktél meg, de amióta itt várok, egyre kevesebb értelmét látom – kezdte, és mintha a lelkembe látott volna. – Heine megtalált? – Végigfutott agyamon az este, és újfent beleborzongtam. Megtalált.

- Igen.

- Elhiszem, mennyire nehéz ez neked.

- Kérlek, anya! Ehhez korán van még – figyelmeztettem, és mikróba raktam egy bögre vizet teafőzési célzattal.

- Nem csak te fogsz menni. Hanna és én is veled tartunk – mondta, miközben háttal álltam neki, de erre az új információra ránéztem.

- Az alfa határozott így?

- Én döntöttem. Te az én lányom vagy, és ha megyünk, együtt tesszük.

- Mikor?

- Pontosan két hét múlva. Az éppen a telihold előttre esik. – Tudomásul véve bólintottam. 

- Maryvel mi lesz?

- Nincs veszélyben. Látogatóba megy majd egy régi barátnőnkhöz. A ház üres lesz, ha netán keresnének minket.

- Visszatérünk Chicagóba?

- Az lenne a legjobb. Ott kiismerjük magunkat, bár a Holloway család jobb, ha nem tud róla. A nagyanyád sosem kedvelt, de egy akkora városban nem leszünk szem előtt. Aztán majd kitaláljuk a folytatást. 

- Visszajövünk valaha? – tettem fel a nyilvánvalót. Hangom elhaló suttogásnak rémlett csupán.

- Nem tudom – válaszolt Elise őszintén. – Ha szeretnétek, nincsen akadálya.

- Értem. – A mikró csilingelt, és mialatt a polcon kotorásztam tea után, nyűgösen Hanna is megérkezett. Meglátva engem lustán elvigyorodott, de nem szólt semmit, csak letelepedett Elise mellé.

Nem figyeltem, miről beszélgettek, mindössze csendben iszogattam a forró italt. Gondolataim egyre inkább a fent alvó Heine felé terelődtek, így feltűnésmentesen elsurrantam anyám és a húgom társaságából. A srác már épp felöltözött, mikor benyitottam.

- Jó reggelt! – köszöntöttem, és nevetni kezdtem zilált külsején.

- Ez nem szép dolog – jegyezte meg az jégvirágos ablakban megcsodálva önmagát, de aztán ő is mosolygott. Közelebb lépve hozzám, összeborzolta a hajam, miután csókot lehelt rám. – Vissza kell mennem.

- Sejtettem.

- Ki kell derítenetek, hogy miről szól az füzet, ha már kommandóztunk érte. Sokat segítenétek vele.

- Mikor indulsz?

- Hamarosan, csak lezuhanyozom és eszem valamit.

- Elise is itt van – szúrtam közbe, amitől nem nagyon lepődött meg. Az ablakhoz mentem, hogy ne kelljen végignéznem, amint kilép az ajtón.  

- Jó, a többieket szintén visszaküldöm, kivéve Lukát. Rá szükségünk van.

Az odakinti fehérséget bámultam lemondóan, mikor hátulról átölelt.

- Visszajövök – ígérte. Én pedig hinni akartam neki.   

¤

¤

Grace másnap délután jött át hozzánk, mivel a suliban nem akart beszélni. Hanna örömmel fogadta, bár bizonyára hitetlenül fogadta a túlontúl lelkes segítőnket.

- Még sosem jártam errefelé – ismerte be a lány, mialatt szeme megállás nélkül pásztázta a környezetét. Az erdőt legalább olyan hévvel csodálta, mint a szobámat. Elise Heinével ment el, Mary pedig nem avatkozott bele a lányegyleti gyűlésbe.

Miután letelepedtünk, jónak láttam a lényegre térni, így erre Grace figyelmét is felhívtam.

- Nem sok mindenre jutottam. Ellentmondások vannak, és olyan részletek, amiknek bizonytalan az eredete. Fene tudja elválasztani az igazságot és a mendemondát.

- Nem is kell, ha addigra dobbantunk innen – sóhajtott Hanna az ágyon elnyúlva. Grace meglepve nézett a szemembe.

- Hova mentek?

- Chicagóba. A téli szünetre – tettem hozzá gyorsan, amikor ráncba szaladó homlokát észrevettem.

- Talán jó ötlet. Mi nem tehetünk semmit ezekkel – emelte fel a jegyzetet. – Bár van itt más is. Túlzott pontossággal írja le annak a boszorkánynak a halálát, ugyanakkor mégis inkább az derül ki, nem biztos, hogy szükség volt rá magához a farkasok emberré változtatásához. Az valami más trükk volt, elvégre úgyis kivégezték volna. Csak a megtöréséhez kell véráldozat.

- Milyen megnyugtató – fanyalogtam, minthogy éppen az utóbbi miatt tartunk itt.

- Olyasmi lehet, mint a vérfarkasoknál. Emberből farkas, meg ilyesmik.

- A végén kiderül, hogy azok is léteznek – morogta Hanna. – Pazar telünk lesz.

- Mr. Caswell többet tudhatott, mint amennyit leírt. Ha nem halt volna meg…

- Akkor sem beszélne nekünk – fejeztem be csalódottan. Ő nem a mi oldalunkon állt.

¤

A napok annál gyorsabban peregnek, minél jobban lassítani szeretnénk őket. Ha pedig az embert tehetetlenség veszi körbe, még kínzóbb az elmúlás.

Mire feltűnhetett volna, már karácsony után jártunk, és telefonon búcsúztam Grace-től az indulás előtti napon. Mindketten próbáltunk nevetni, viccelődni, de hiába. A pillanat nyomasztóbb nem is lehetett volna. Semmit sem léptünk előre az átok megfejtésében, mintha egy kulcslépés hiányzott volna. Szemrehányást mégsem nem tettünk egymásnak. Legalább amiatt nem kellett aggódni, hogy Grace beleavatkozna a dolgok további menetébe. Képtelen volt szóba hozni, miszerint az apja is ott lesz a vadászaton, persze nem a lány tehetett róla. Próbáltam azzal nyugtatni magam, addigra úgy is biztonságosabb helyre bújik a falka.

Nyomott hangulat lett úrrá rajtam, és nem segített Hanna lelkesítése. Felhőtlenül csacsogott arról, hogy mi mindent fogunk csinálni, ha Chicagóba értünk. Mert ugye kezdi elviselni ezt a helyet, a nagyvárost mégis sokkal inkább sajátjának érzi. Vásárolunk, bulizunk, normálisan élünk. Ez volt az elképzelése. Nem szóltam közbe, nem érdekelt. Az azonban már jobban, hogy Heine mindössze egyszer bukkant fel azóta, akkor is igencsak lelombozó hangulatban. Még a szentestét is odakint töltötték valahol a fehérségben, hiszen a terveik közel sem haladtak olyan ütemben, mint kellett volna, amikor a költözés nehézkesebbnek bizonyult.

Akárcsak a miénk.

Persze senki sem maradt le semmiről. Az ünnepet leginkább óvatos mosolyok kísérték, de az üresség még ezzel sem múlt el.

Mostanra pedig a táskám nagyrészt készen állva pihent a sarokban, fenyegető aurát sugározva, akárhányszor ránéztem. Tüntetőleg kerültem. Először jóformán ösvényt vágtam a szobám szőnyegén, annyiszor elsétáltam az ablak mellett, hogy kinézhessek rajta. Aztán könyvet olvasgattam, nem mintha egyetlen sort is felfogtam volna belőle.

- Kellene még néhány holmi, ha holnap indulunk – közölte később a húgom. – Elkérem a kocsit Marytől, és bemegyek a városba. Nem akarsz jönni? – érdeklődött, és elképzelhető, hogy figyelemelterelésnek szánta. Én azonban a bejárati ajtó nyílását vártam, amint Heine lép be rajta. Ebbe nem fért bele holmi butik-túra. A srác pontosan tudta, mikor utazunk, mégsem ért még ide. Hanna megértő mosollyal ült le mellém.

- Itt lesz – biztatott, de nem feleltem. Reménykedtem, hogy igaza van. Végtére is mi történt volna?

A hó odakint kitartóan esett, vastag takaróval fedve a vidéket. Csak a fenyőfák néhol zöldellő ágai tarkították a tájat.  Unalmas órák kellettek ahhoz, hogy végül is meghalljam az ajtó csapódását lentről, és az ismerős hang kövesse a szívet tépően hosszú idő után. Rohanva igyekeztem a nappaliba, ahol viszont megtorpantam. Heine horzsolt arccal nézett rám, mellette Luka vérző karját Elise vizsgálta. Naska és Carl csendben figyelt a háttérben.

- Mi a franc történt? – nyögtem.

- Tudják. Kiderítették, hogy mikor akartok elutazni. Ide jönnek, Erin! És mostanra már Seneca parancsol a falkájuknak. Hiba volt eddig várni, de talán még nincs túl késő. Azonnal el kell tűnnötök innen – magyarázta elém állva.

- Nem… nem értem.  

- Mindent becsomagoltatok?

- Azt hiszem – feleltem vértelenül, mire Heine elindult az emeletre, amikor utána szóltam. – Hanna nincs itthon.

- Tessék?!

- Bement a városba vásárolni.

- Nem mondta, mikor jön?

- Egy óra múlva – jelentett ki Mary közénk toppanva. – Kérlek, ne ijessz mindenkit halálra! Semmi értelme – figyelmeztette a nagynéném a bétát. Ezzel rövid időt nyert a békének, azonban két óra elteltével ez könnyen elpárolgott.

Három óra elteltével türelmetlenül kezdték tervezgetni, merre induljanak Hanna után. Az egyre mélyebb hó és a közeledő alkonyat nem segített. Ráadásul hiába keresik, az átváltozás miatt nem lesznek elég erősek a feladathoz.

Elise eközben sápadtan ült a nappaliban, Maryvel lehordtuk a táskákat az ajtóhoz. Luka elmondta, hogy néhányan rájuk támadtak a táborban, de nem voltak komoly ellenfelek, inkább üzenetnek szánták. Sikerült átadniuk. A ma este induló vadászat mellett ők is veszélyt jelentenek, persze Micah már több eshetőségre felkészült. Egyedül Hanna húzta keresztül a számításokat, és még mindig vitatkoztak, hogyan keressék.

Rájuk bíztam, milyen megoldás mellett döntenek. Én a magam módján akartam megtalálni, ennek ellenére hamar akadályba ütköztem. Ha a farkasokat hallottam is néha, a húgom más lapra tartozott. A szobám csendjében kétségbeesetten próbáltam koncentrálni, hátha eljut hozzám néhány gondolatfoszlány Hannától, elvégre a vér összeköt minket. Rövidesen mégis a rémület és bűntudat keveredett bennem, amiért nem sikerült őt elérnem. Azonban valami mást egyre intenzívebben éreztem. Halálosan nyugodt, elégedett és magabiztos kisugárzást, ami csak rám várt.

„Ne vegyenek észre!” – utasított, mire ledermedtem. Az ablakból kinézve láttam, amint a hátsó kert felőli vastag fatörzsek takarásában áll valaki. Sötét, vállig érő haja és kabátja fehérlett, miközben kitartóan bámult felém. Nem lehettem biztos, hogy Seneca tényleg lát-e engem, de ettől még tudta, hol vagyok.

„Visszakapod őt” – ígérte, és tisztában voltam vele, miről beszél, amikor a telefon csörgését, ezt követően pedig Elise hangos zokogását meghallottam.