- Nem hittem volna, hogy ilyen könnyű dolgom lesz – nevetett elégedetten Seneca. A jókedv persze messze járt tőlünk. Mély, érces hangja parancsolóan zengett, akárhányszor megszólalt. Emlékeztem a legutóbbi találkozásunkra, és pusztán ennyi elég volt, hogy vállamon a gyógyult sebhely lüktetni kezdjen.

Más sem kellett a félelem és bűntudat mellé.

Senki nem figyelt rám, amikor egy a garázsban talált kabátot és csizmát felvettem, majd kiszöktem. Talán nem volt a legjobb ötlet, de azt biztosan tudtam, hogy Seneca nem fogja még egyszer felkínálni ezt a lehetőséget. Nem mertem visszapillantani Heinére, aki zavartan állt Elise mellett, mert akkor valószínűleg képtelen lettem volna eljönni. Ösztönösen retinámra égett az utolsó kép, amit a családomról láttam. 

A férfi alkut ajánlott, nem mintha elutasíthattam volna. Amennyiben vele tartok, elengedi a húgom, és a falkát sem fogják megtámadni a vadászat alatt. Azonban velem kapcsolatban nem árulta el a pontos szándékát.  Eleinte gyalog haladtunk az egyre mélyebb hóban, aztán az új alfa egy terepjáróba tuszkolt. Ezzel az utolsó reményem is füstbe szállt, hogy valaha megtalálhatnak. A csizmámban felolvadt a hó, a lábujjaim zsibbadtak, és nyelvem is megharaptam egyszer a vacogás miatt. Sok kérdés felmerült bennem, de a legfontosabbnak mégis az tűnt, ugyan ki hibájából juthatott ennyire közel Seneca? 

- Miért nem vették észre? – faggattam sötéten. A kocsiban a férfi nem kapcsolta be a fűtést, ezért remegve bújtam össze a kabátomban. Ő láthatólag jól érezte magát a hidegben, és gonoszan pillantott rám.

- Ennyire ne becsülj alá, kislány! Sokkal többre vagyok képes, mint amit el tudsz képzelni, és ehhez anyádnak van a legtöbb köze. Felteszem, nem dicsekedett. Régen pont olyan naiv fruska volt, akárcsak te, így mindössze szépen kellett kérnem a segítségért.

- Hazudik. 

- Gondolod? Ma már nem büszke rá, elvégre az általatok kinevezett ellenségnek tett engedményt. Holott nekünk is jogunk van az élethez, és a saját döntéseinkhez. – Makacs tekintetemet látva, elmosolyodott. – Nagyon szerette Micaht, azt a kis senkit. A fiú okos volt, de gyenge és jóhiszemű. Mai napig nem hiszem, hogy megfelel az alfa szerepére.

- Nem úgy, mint maga – gúnyolódtam keserűen.

- Gyorsan elért hozzátok a hír, ennek örülök. Tudod, Micah a szakadás előtt hagyta a kedvesét rajtam kísérletezni, miközben már többen terveket szövögettünk ellenük. Anyád volt szíves hatalmat adni nekem az átváltozás felett. Ennél hasznosabbat nem tehetett volna. Igazából reméltem, hogy te is leszel legalább fele olyan erős, de csalódnom kellett – mondta kimérten rám nézve. – Persze ne érts félre, ettől még tökéletesen beteljesíted a célod.

El tudtam képzelni, de nem ezzel rémített meg. Ha segített neki Elise, ha nem, mostanra lényegtelen. Nem fogom olyan könnyen megadni magam. Egyedül a szökésre összpontosítottam, és Hannára, aki Seneca ígérete szerint ép és sértetlen.

- Maga ölte meg Mr. Caswellt? – hoztam fel később, amikor már aggasztóan messzire jutottunk a házunktól. Sosem találnak meg.

- Az ostoba ember túl kíváncsi volt, amikor látott átváltozni. Egészen pontosan hagytam neki. Egyenesen belesétált a csapdába, onnan pedig már nem volt bonyolult rávenni a kutatásra. Mai napig nem értem, mire számított – nevetett. – Hasznosan szolgált, sok mindent kiderített, majd végül meg kellett szabadulnunk tőle. Azonban a kérdésedre válaszolva, nem, nem én tettem. Akadtak bőven jelentkezők a feladatra. A fogam más valakire fáj, és szerintem te is sejted, kiről van szó.

- Heine – suttogtam magam elé. Végtagjaimra ólmos súly nehezedett, ahogy elképzeltem a kettejük közti jelenetet.

- Ebből a szempontból anyádra ütöttél. Ne lepődj meg, tudtam, hogy összeálltál vele – árulta el szemrehányón. – Sosem kedveltem azt a piszkos kis kölyköt, azzal a fene nagy bátorságával és szemtelenségével. Nem illett közénk, bár elképzelhető, hogy idővel engedelmesebbé vált volna. Nyilván ez sosem derül ki. Boldoggá tenne, ha én téphetném át a torkát. Talán sort is kerítek rá, miután végeztem veled.

Innentől kezdve egyszerre reszkettem a hidegtől és a kezdődő pániktól, miközben szótlanul ültem az anyósülésen. Meg fog ölni minket. Mire legközelebb felocsúdtam, durván kirángatott a terepjáróból, és egy elhagyatottnak tetsző, leromlott állapotú faház előtt álltunk, de mögötte több maradványa is omladozott a fák között. A hó és a tompa csend végleg elszigetelt, azonban körülöttünk számos nyomot vettem észre.

Emberek és farkasok.

- Befelé! – parancsolt rám nyersen, mire azonnal engedelmeskedtem. Odabent legalább meleg volt, és a sarokban egy felborított székhez hanyagul odakötözve, az ijedt arcú Hanna nézett vissza. Megjelenésemre hangosan felzokogott.

- Kuss legyen! – förmedt rá Seneca, és a húgom felé lökött. A férfi az asztalhoz ült, hosszasan szemlélve minket. – Most tisztázzuk! Ez a hely a régi tábor maradványa. Roppant kevesen emlékeznek rá, és elég messze van a külvilágtól. A vadászok idáig nem jutnak el ma éjjel, tőlük pedig azok a farkasok, akik mégis megkísérelnének hősködni. Néhányan a falkámból kint őrködnek a biztonság kedvéért, és azonnal szétszaggatnak titeket, ha nélkülem léptek ki a házból. Nincs értelme próbálkoznotok! 

- Azt ígérte, elengedi a húgom – emlékeztettem, karomban tartva a szepegő lányt. Óvatosan kiszabadítottam kezét a kilazított kötelekből.

- Ennyire hülye vagy? – röhögött. – Mégis mennyit nézel ki ebből az úri libából? A hidegben pár kilométert talán megtenne, aztán úgyis halálra fagy. Majd visszaviszem, ha eljön az ideje.

- Na de…

- Nem szeretnél megbízni bennem? – vigyorgott gúnyosan. Ekkora már biztosan tudtam, hogy átvert, nem mintha nem sejtettem volna előre.

- Hol a falka többi tagja? – firtattam tovább. Az elhanyagolt kandallóban fenyegetően pattogott a tűz, Hanna pedig erősen kapaszkodott belém.

- Őrzik a területet. Igen, megint a szavamon próbálsz fogni! Nem támadnak a barátaidra… ezt mondtam. Így lesz, már ha azok nem lépik át a határokat. Az természetesen nem rajtunk múlt, hogy a vadászok éppen erre akarják terelni őket. Igencsak gyászos időszakot élnek meg Micah talpnyalói, azonban tiszavirág életük hamarosan véget ér. Nem szeretném erről a nyavalygásotokat hallgatni, inkább viseljétek némi méltósággal a vereséget. Nekem persze mindegy, hogy sikítozva haltok-e meg, mégis nektek lesz könnyebb és fájdalom mentesebb. Most dolgom van odakint, de rövidesen visszajövök. Ajánlom, hogy ne tűnjetek el!

Nem kísérleteztünk vele, észben tartva ígéretét. Ezt biztosan betartaná, és a hóban pillanatok alatt elkapnának. Amennyiben a társai életben hagynának, ördög tudja, Seneca mit tenne velünk. Így sem értettem ezt az egészet. Helyette percekig próbáltam Hannát észhez téríteni. A rendőrség találhatta meg a kocsit – üresen, és ők telefonálhattak. De ebből az elképzelésből tovább nem tudtam vázolni a történteket, mialatt Hanna konok hallgatásától csak még vadabb képzeteim támadtak. Kezdtem kifogyni a türelmemből.

- Mondd el, hogy kapott el! – ráztam meg végül.

- Az úton… feküdt…

- Ki? Ki feküdt?

- Egy ember. Azt hittem… sérültnek látszott, és kiszálltam. Csak segíteni szerettem volna.

- Mit tettek veled?

- Ez a szörnyeteg hátulról ragadott meg – magyarázta kétségbeesve. – Sokat beszélt nekem az átokról, amíg idehozott. Nem bántott, de Erin, végig félreértettük az egészet! Ő nem minket akar. 

- Hanem kit?

- Anyát.

¤

Az ablakban lapulva próbáltam megszámolni, hány farkas járőrözhet. Láttam két szürkét, egy barna mellényeset, és még néhány bizonytalan körvonalú árnyat, akik szintén a társaik lehettek. Sokkal többen voltak, mint amennyinél akárcsak eszünkbe juthatott volna a menekülés. Különösnek tartottam, hogy ilyen hamar átváltoztak, de ez a telihold talán más. Közben Hanna átkutatta a házat valami használható fegyverszerűség után, de Seneca alaposnak és átgondoltnak tűnt.

„Régóta tervezi ezt, és amennyire türelmes volt eddig, most annyira biztos magában. Mindent el fog követni a sikerért.”

Micah szavai tökéletesen igazak voltak, és ahogy felrémlett mindez, majdnem hangosan felsírtam. Seneca nem lehetett távol fél óránál tovább. Durva, bundás gallérú kabátján néhány szalmaszálat szúrtam ki, mielőtt levette. Ételt hozott nekünk, de bármilyen éhes is voltam, egy ujjal sem bírtam hozzáérni. A fejem egyre jobban hasogatott, ahogy Heinének akartam üzenni, bár nem voltam meggyőződve, hogy elrablónk jelenlétében ez okos próbálkozás. A férfi késsel hasogatott le katonákat egy nagyobb darab sült húsból, közben le sem vette rólam a szemét.

Hallgattam, azonban nem maradt túl sok veszítenivalónk. Ha meg akar ölni, úgyis megteszi, mindegy mit kérdezek tőle, vagy mit nem.

- Tényleg Elise kell magának? – tört ki belőlem rövidesen. Láthatólag nem lepődött meg.

- Mondtam már, hogy erősebb, mint te.

- De az átok megtöréséhez a leszármazott kell.

- Netán felajánlod magad? Ha rád lenne szükségem, biztosíthatlak, már túl volnánk a szertartáson. A tanárod sok mindenre rájött. Például arra, hogy a boszorkánynak is volt már lánya, mégsem vesztette el az erejét. A megoldás egész végig itt volt a szemünk előtt. Ennek fényében először az anyáddal kísérletezünk. – Egész testemben lezsibbadtam a közönytől, amivel Seneca elárulta mindezt. – Ne félj, ha nem sikerülne, még ti is itt lesztek. És esküszöm, mindőtöket tűzre vetem azért, amiért felelősek vagytok! – sziszegte előrébb hajolva.

- Nem gyűlölheti ennyire ezt az életet! – védekeztem, ugyanakkor reakcióját látva, abban a percben meg is bántam.

- Mindent elvesztettem, amiért Micah győzött, a szajhája meg elmenekült! Sem emberek, sem farkasok. Ezek vagyunk. A hívás pedig… A hívás pokoli, mintha szétszaggatna, ha csak elalszol, vagy éppen figyelmetlenebb vagy. – Szemében az őrület fénye csillant, ettől pedig egy másodperce egészen szánni valónak látszott. Túl sokat támaszkodtak Will kutatásaira, és ha ő tévedett, ma mind itt veszünk. Talán anélkül is. – A legújabb hajtásoknak azt beszélik, könnyebb, de Heine pont ugyanúgy szenved tőle. Jobb tudnod róla, elvégre annyira szeretitek egymást – nevetett. – Egyszer úgyis elhagyott volna emiatt, hiszen senki nem bírja egy egész életen át. Én szívességet teszek neki, és ha cseppnyi esze lenne, ma nekem segítene.

- Anya nem fog idejönni egyedül! – szólt közbe Hanna gyermeki hangon.

- De igen. Ismeri ezt a helyet, és néhány társunk majd idevezeti, ha nem jutna eszébe. Hidd el, kellően önfejű, hogy megmentsem benneteket. A falkának a saját bajával kell törődnie. Nem engednék el, ezért nem fog szólni nekik. A nőstények mindig ilyenek, amikor a kölykeikről van szó.

Tagadhattuk, ahogy akartuk, mégis igaza lett. Elise itt volt, mielőtt a farkashold teljesen feljött volna.

¤

Nem sok magasztos dolog jut az ember eszébe, ha szemtől szembe kerül az utolsó pillanatokkal. Több-kevesebb öröm, megannyi megbánt pillanat, nagyrészt befejezetlen álmok. Ebből állt az életem, és ezen tűnődtem, amikor Seneca a húgommal együtt kikötött egy fához, éppen szemben egy szalmával teli, dohos istállóval. Ez is a pusztuló táborhoz tartozott, és bizonyára egy régebbi, talán kihalt család birtoka lehetett az egész, mielőtt önkényesen be-, majd végül kiköltözött a falka.

Most halotti máglya lesz.

Elise parancsolt, kért, könyörgött Senecának, miközben ő is legalább annyira megrémült, mint mi. A farkasok járőröztek, miközben a vezérük mindent előkészített.

A hidegben vacogtunk, érzéketlen ujjaimmal hasztalan próbáltam a durva kötelet bogarászni. Korán besötétedett, a csillagos égbolton egyetlen felhő sem úszott, és a Hold komótosan bújt elő a fák kopasz koronája alatt.

 Seneca egy koszos olajlámpával világított az istállóban, amit az egyik karám összedőlt ajtógerendájára állított. A falak közt süvítő széltől minden alkalommal bizonytalanul imbolyogni kezdett a láng narancsos fénye, megtáncoltatva az árnyékokat. Az alfa halkan beszélgetett anyámmal, azonban hozzánk nem jutott el érthető szó.

- Erin, ki kell találnunk valamit! – suttogta mellettem Hanna.

- Mivel tudnánk elvágni? – Alaposan körülnéztünk, majd egy szemvillanással később a húgom kinyúlt a lábával valami eldobott, rozsdás fémdarab felé, és ügyesen felénk mozdította. Épphogy megcsillant a hóban, kész szerencse volt észrevenni is. Őszintén reméltem, hogy elég éles lesz. Ötletem sem volt, a férfi meddig fog várni. Vajon egy bizonyos időpont kell neki? Vagy a Hold állása dönt?

Seneca nem foglalkozott velünk azon túl, hogy végignézzük az egész szertartást, és persze tartalékként szolgáljunk az átok megtöréséhez. Másrészt nem mert magunkra hagyni minket, most, hogy Elise is itt van. Hanna biztosabb ujjakkal nekiállt a reszelésnek, és halovány öröm sejlett sóhajában. A hőmérséklet egyre esett, lassan bármit megtettem volna, hogy újra otthon legyünk.

A kötél nehezen engedett, és a reccsenő hang, amit hallottam sem onnan származott. Rémülten oldalra kaptuk a fejünket, és a fehér villanás még épp jól kivehető volt, mielőtt újra eltűnt volna a fák között. – Ő az? – lehelte Hanna. Most már biztosan hitt nekem róluk. Bólintottam, és lenyeltem néhány könnycseppet.

- Így könnyebb. Bár csak vele nem megyünk sokra.

- Nem itt kellene lennie – Heine a béta, a legerősebb. A falka nélküle túlságosan kiszolgáltatott. – Egyáltalán hogyan jutott át az őrszemeken? Azt hittem azok közül les ránk egy.

- Most velünk törődj! – figyelmeztetett, amint Seneca felénk indult a ropogó hóban.

- Fáztok? – kérdezte közelebb érve. – Ha a tűz lángra kap, egész kellemes lesz itt. Én legalábbis élvezni fogom.

- Maga beteges állat – jegyezte meg Hanna.

Seneca vidáman mért végig minket, mint két dühös kismacskát, akik szerinte nem tehetnek semmit. Nekünk tényleg nem volt esélyünk ellene, de a férfi hirtelen szimatolni kezdett a levegőben, és a mosolya egy pillanatra lelohadt. Kíváncsian néztünk rá, ahogy haragos léptekkel az istálló felé hátrált, és rövidesen hosszú, erős üvöltést hallatott. A társait hívta.

- Igyekezz – utasítottam Hannát, aki erre gyorsabban lazította rajtunk a kötelet.

- És utána mi lesz?

Nem válaszoltam, hanem vártam, hiszen a megmentőnktől függött minden. Seneca társai morogva gyűltek, de a távolabbi bokrok ágai és a fatörzsek mögül fenyegető hangok szűrődtek felénk. Heine nem egyedül jött. Amikor Hanna kiszabadította a kezünket, a fehér béta is megjelent mellettem. Tudni akartam, mi folyik itt, ezért kérőn kinyújtottam felé a tenyerem, amibe szelíden belehajtotta a fejét. Éreztem, láttam, mit tettek, és olyan erővel áradtak felém az emlékek, hogy először behunytam a szemem, majd szédülve letérdeltem.

- Minden rendben? – rántott el erre a farkastól Hanna.

- Áttörtek rajtuk – suttogtam. – Megkerülték a védelmüket néhányan, és ide jöttek. Ki kell vinnünk innen anyát – néztem határozottan a húgomra.

- A terepjáróig jussunk el – értett egyet, aztán mindenre elszántan megszorította markában a fémet. Fürkészőn Heinére lestem.

- Lefoglalják őket – tolmácsoltam. – De… ehhez nincsenek elegen. A vadászokhoz csalják a falkát.

Tudtam, mit jelent ez, és annál elkeseredettebbé vált az egész. Mást is üzent még, amit soha nem akartam hallani. Ígéretek, kérések és búcsú. Könnyek szöktek a szemembe, azonban ez nem az a perc volt, hogy engedhettem volna nekik. Ujjaim alatt a bundája meleg volt, tekintete fájó. Minden rendben lesz, leheltem, mint egyfajta imát. Mindketten hinni akartunk benne, mégsem tette talán egyikünk sem. Az összes maradék erőmre szükségem volt, hogy felálljak, és elszakadjak tőle.

Felkészültünk a támadásra, és ahogy Heine elszökkent mellőlünk, a társai is meglódultak. A következő kép már egy vérre menő csata borzalma volt, amin gondolkodás nélkül futottunk át.

Elise az istállóban próbált kiszabadulni. A dohos szalma szaga megcsapta az orrom, mialatt Hanna elszántan repült anyánk felé, hogy segítsen neki.

- Nem enged a kötél! – sikoltotta rövidesen, de én is jól láttam. A verekedés zaja mindent betöltött: üvöltés és fájdalmas vonyítások. Egy valakit azonban ez sem tartott tőlünk távol, és a figyelmeztető vicsorgás mögöttünk elég egyértelmű volt. 

- Menjetek – kérte Elise, látva a hatalmas, fekete farkas fenyegetését. – Hátráljatok lassan.

Hiába tettünk így, Seneca nem enyhült. Véres nyomokat hagyott maga után, ami nem zavarta túlságosan. Nem fog elengedni. Miért is tenné, ha ennyi évet várt erre a napra? Ő egyedül is elegendő a mi halálunkhoz és saját megváltásukhoz.

Épp erre gondoltam, amikor a farkas váratlan támadásba lendült, és Hanna felé ugrott. Felsikoltani sem volt időm, amikor egy sötétszürke állat gabalyodott belé, eltérítve célpontjától. Azonnal tudtam, hogy Luka mentette meg, de Seneca rögtön fölé kerekedett, és a szügyébe mart. Luka nyüszítve védekezett, hiába. Fel sem fogtam, mit teszek, amint kezembe kapva egy törött nyelű ásót, gerincen találtam a fekete szörnyet. Ezzel hamar elértem, hogy én legyek a következő a felkelni is képtelen Luka után.

Ezúttal Elise ugrott közénk, amitől Seneca megtorpant. Nem így kell végeznie vele, de ameddig farkas képében marad, nem áldozhat fel senkit. Ha viszont emberré változik, túl könnyű prédává válik.

Heine Seneca mögött érkezett, halk, a hóban ropogó léptekkel. Fehér bundája vértől feketéllett, egyik elülső mancsára máris enyhén sántított, de még ebben a formájában is veszélyesnek látszott. Az istállón kívüli zaj lassan halkult, ebből sejtettem, hogy messzebbre űzték az ellenfeleket, önmagukat használva csalinak. Seneca talán látta vesztes pozícióját, és végül döntött. Találkozott a tekintetünk, amiben kibékíthetetlen gyűlöletet fedeztem fel, keveredve a hidegvérű gyilkossal, aki a halálig elszánta magát. Elveszi tőlem, gondoltam utoljára, mielőtt összeakadva Heinével, veszett mód marni kezdték egymást.

A fekete erősebb volt, de a fehér gyorsabb és lendületesebb. Ez mégsem bizonyult elég előnynek. Seneca nyakon ragadva a bétát, a karám ajtajához csapta, hogy aztán újra tovább guruljanak.

Csak életre-halálra menő csatájuk láttam, és elsőre fel sem fogtam, mi történik körülöttünk. Az olajlámpa a szalmára esve, tüzet fogott, és szinte rögtön méteres lángokat vetett. Elise kilökte Hannát a szabadba, mialatt én utána vonszoltam Lukát. A levegőre kiérve a hidegtől megborzongtam, de ahelyett, hogy a kocsi felé igyekeztem volna a húgom és anyám után, visszanézve láttam, amint Heine a földön marad Seneca alatt. Talán sikítottam, de a hangom elnyomta a tűz ropogása, miközben a csenevész gerendákba harapott.

A füst forrón és élesen mart a tüdőmbe, ahogy befelé rohantam, és kétségbeesve kerestem az utolsó helyet, ahol a fehér farkast láttam. A mozdulatok és gondolatok összefolytak, kezem alá valami nyirkos és szőrös bukkant. Belekapaszkodtam, de már sejtelmem sem volt, merre a kijárat. Felnéztem a forróságtól égő szemmel, és Seneca került a látóterembe, mielőtt a robbanásszerű hang hallatszott volna. Utána a közénk lecsapódó lángoló tetőgerenda végleg elnyelte őt.

Heine bundájába fúrtam arcom, levegőt remélve, amikor karomon határozott húzást éreztem. Engedtem neki, de a farkast sem eresztettem. Az istálló lángoló bejárata egyszer csak közeledni kezdett, és mielőtt minden összeomlott volna mögöttünk, egy elfojtott, lelkembe hatoló kiáltás hasított az éjszakába.

¤

Percekkel vagy órákkal később, Hanna zokogott mellettem, és nem emlékeztem, hogyan kerültem a terepjáró mellé. Az istálló romjai narancsosan izzottak, a lángok kihunytak, és pokoli csend vett minket körbe. Sem Heine, sem Elise nem volt ott velünk, mindössze ebben voltam biztos.

Mindenki eltűnt.

Kérdőn néztem a húgomra, és arcáról leolvasva láttam, hogy ezúttal tényleg baj van.

¤¤¤

Pár hónappal később

A tavasz első virágai ártatlanul jelentek meg egyik napról a másikra. Az ébredő erdő illata és hangjai mindent átitattak, miközben csendben álldogáltam a kertünk végében. Sem erőm, sem kedvem nem volt megzavarni ezt a gyanútlan világot, amely semmit nem tudott az elmúlt hónapokról. Szívesen feledtem volna én is.

Távolról lépteket hallottam, és rövidesen Hanna megjelent mellettem. Egy ideje nem festette, és hagyta nőni a haját, ami így a válla alá ért már, miközben vörösesen csillogott a sugárzó napfényben. Ennél jobban nem hasonlíthattunk volna. Ugyan nem viselt feketét, de ettől még az ő szemébe is kiült a gyász.

- Mary nekiállt a takarításnak – közölte. Ez nem volt új információ, hiszen a nagynénénk az utóbbi időben elég gyakran megtette ezt, leginkább kényszeresen. Aztán persze a ház különböző pontjain bukkantunk rá órákkal később, amint a gyerekkori emlékei között zokog. Mégsem tört össze. Ahhoz túl erősnek bizonyult.  

Percekig békésen bámultuk a rügyező fákat. Hagytam, hogy a friss levegő átmossa a fájdalmam, és reménnyel töltsön meg. Néhány dolgon nem lehet változtatni, másokon viszont igen. Megtehetem, ha én is akarom. Minden erről szólt.

- Biztosan tetszene neki – sóhajtotta Hanna, ahogy arca előtt rebbent el egy pillangó.

- Igen. – Hangom halk volt és fáradt. Mostanában nem szerettem feleslegesen beszélni, de azt is tudtam, előbb-utóbb fel kell adnom ezt a mártírságot, hiszen szükség lesz rám. Elise nélkül.  

A hideg kő közömbösen őrizte nevét az erdő bejáratánál. Utoljára akartam végiggondolni mindent, mielőtt elbúcsúzok tőle. Tisztán emlékeztem a tűzre, ami akkor körülöttünk lángolt, Heine ragacsos, véres bundájára a tenyerem alatt, a súlyára, ahogy ijedten keresem a kiutat, és a kétségbeesett kiáltásra, amint Hanna végignézi az egészet. Elise… Ő is döntött, és ezzel mindent megpecsételt egyetlen elkésett pillanatban, amikor engem hamarabb taszított ki a szabadba.

Seneca is bent ragadt, bár nem maradt egyetlen csont sem. Sosem élvezhette ki a farkassá válás örömét. Legalábbis hittem benne, hogy szerette volna, miután igaza lett, és tényleg anyánk volt a kulcs az átokhoz. Most pedig éppen ennek elmúlása látszott csapásnak. A sorsnak különös a humora.

 A bozótból gallyak csörgése figyelmeztetett Heine közeledésére. Éppen erre vártam, habár sosem jött hozzám túl közel. Pár méterrel előttünk kibukkant vakító fehér bundájával, és oldalra fordítva fejét, kíváncsian szemlélt minket. Szívem egyszerre dobbant az örömtől telve és egyúttal fájón, amiért még csak meg sem ölelhetem.

- Magatokra hagylak – ajánlotta Hanna megértően, majd haloványan elmosolyodva, visszaindult a házba.

Egy ideig türelmesen néztem a farkast. Nyugodtnak tűnt, és bár hajlandó volt a közelembe merészkedni, már nem bizonyult olyan szelídnek, mint korábban. Minden alkalommal, amikor találkoztunk, felrémlett bennem Seneca megállapítása, hogy Heine egyszer úgyis elhagyott volna a hívás miatt. Most megkapta, amire egykor annyira vágyott, de rendszeres megjelenése vigaszt adott.

Gondolatban megkérdeztem, merre jár a falka, és hagytam, hogy válasza szavak helyett, emlékek és képek formájában áramoljon belém. Mind ott voltak: a még mindig sérüléseitől gyenge Luka, Naska, Carl, a legújabb kölykök, az átállt ellenségek. Micah nem volt köztük, hanem messze, magányosan kóborolt, mióta Elise-t elvesztette. Helyét egy idegen, rátermett társuk vette át, oldalán a régi bétával. Nem érdekelt, ameddig Heine itt volt. A vadászok azon az éjen leginkább Seneca követőit irtották Micah rögtönzött cselének hála, de sokan megsérültek közülük is. Most a hegyek közt rejtőztek egyetlen falkaként, ahol a vadak bőven elszaporodtak.

Heine boldog volt, ugyanakkor vágyott is valami általa mostanra megfogalmazhatatlanra. Szavakkal felelni is elfelejtett, gondoltam. De engem még nem. Rám emlékszik. És nem fogom hagyni, hogy feledjen, amíg újra beköszönt a tél. 

- Képes leszek rá – mondtam hangosan. – Vissza tudlak változtatni titeket. Minden nap gyakorlok és kutatok, hogy biztosan sikerüljön. Viszont neked is segítened kell! – kértem. - Egyedül nem fog menni.

Hogy biztosan eszébe juttassam, felidéztem az együtt töltött perceinket, és éreztem Heinén a felismerést. Én adok neki okot a maradásra.

A ház felől csörömpölés hallatszott, ami végül mindkettőnket visszarántott a valóságba. A béta zavartan hátrált, miközben nekem is mennem kellett.

„Holnap” – üzente, mielőtt bizonytalanul eliramodott volna a fák között. Sokszor kaptam rajta, amint errefelé csatangol, látszólag cél nélkül. Pedig pontosan tudtam, hogy az emberi oldalát keresi. 

Visszafelé haladva, vigasztalni próbáltam magam. Emberré teszem őket, ha újra feljön a farkashold. Mindössze pár hónap. Mire a bejárathoz értem, el is hittem ezt. Mosolyogva néztem az erdőre, ami egykor annyi mindent adott, most mégis elvett tőlünk. Azonban ez az út még nem ért véget. Nem lesz több veszteség, suttogtam meggyőződve, mert tudtam, hogy Heine figyel és vár.

Az én fehér farkasom.

VÉGE.