Csalódott álmoktól búsongó ábránd,
Úgy érzem, mintha már nem is bánnád,
Hogy hazudtál, hiszen nem is szerettél,
Csak tudnám, hogy mégis mit reméltél?
Nem veszem észre, hogy máshoz vagy gyengéd?
Hogy undorral nézed lelkem szennyét,
Amelyet egykor szívesen hallgattál,
És melyet hallva megvigasztaltál?

Volt idő, mikor azt hittem, hogy élek,
Mikor hittem még a csúf mesének,
Hogy mosolyod őszinte, nem csak álca,
Hogy hozzám köt a Sors acél lánca.
Volt idő, mikor azt hittem, valóság,
De már látom: arcátlan hazugság,
Ahogy néztél, ahogy csillogott szemed,
Mikor rám emelted tekinteted.

Egy homályos emlék, néhány kósza szó,
Ez jelzi azt, hogy mi régen volt, jó.
De a szók hamisak, nem hiszek nekik,
Hazug álmok közt mind temettetik.
Bárcsak tudnám, hogy volt-e igaz szavad?
Hogy miben akarok, hinnem szabad,
Hogy valóban szerettél, egyszer, régen,
Vagy csak nevettél e gyengeségen?

Volt idő, mikor a reménynek éltem,
És szentül hittem, hogy mitől féltem,
Csak egy bűnös, és pusztító gondolat:
Hazugság, mi elhagyja ajkadat.
Áradoztam, és nem gondoltam másra,
Csak szép, álomszerű boldogságra,
És nem féltem, ha olykor megremegtem,
Hisz tudtam, mindig ott vagy mellettem.

Mindennek vége, e bús idő elszállt,
A hitem, akár létem, fejre állt.
Elmúltak az álmok, lehullt a lepel:
Ki egykor voltál, ím, már nem leszel.