– Nem gyanúsíthatsz engem… – tiltakozott Binn.
– Félreértettél – suttogta a társa. – Tudom, hogy nem te voltál.
Akkor mégis mit akartál a maszkkal?
– Ne felejtsd el, hogy egymás előtt is mindig eltakartuk az arcunkat. Ha közülünk bármelyik nő felöltözne fejőlánynak, nem ismernénk meg – folytatta a mondandóját Gólya, mintha csak meghallotta volna a lány fejében visszhangzó kérdést. – Fedetlen ábrázattal, parasztasszonyi ruhában az orrom elé is állhatnál, nem tudnám, hogy te vagy, míg fel nem feded magad.
– Már értem.
– Csak Skorpió és Fülemüle látták egymást maszk nélkül… mivel szeretők.
– Mit mondtál? – kérdezte egy álmatag hang.
Pompás. Sikerült felébresztenünk, pedig csak most aludt el.
– Mit mondtál? – ismételte Nis-Nis, és ülő helyzetbe tornászta magát az ágyban. Királyfi méltatlankodó nyávogással ugrott le a hasáról, aztán a térdei között, a takaró mélyedésében keresett új alvóhelyet.
– Nem fontos, felség – tárta szét a kezeit Gólya. – Bocsásd meg, hogy felébresztettünk.
– Most már érdekel minket. – A hercegnő kék szemei tágra nyíltak. – Áruljátok el, miről van szó.
– A testvéreink közül ketten szeretők – közölte vele Binn. Majd a társához fordult. – Nem látom értelmét annak, hogy titkoljuk. Már meghallotta.
– Ez igaz – hagyta rá Gólya, de azért Binn fejére koppintott az ujjával. – Árulkodós.
– Jó annak a kettőnek – vélte Nis-Nis. Tekintetét elfordította a testőreiről, nagyot sóhajtott, és megsimogatta a macskáját. – Azt véltük hallani, hogy „hercegnők”. Nem azt, hogy „szeretők”. Mégsem izgat minket annyira, hogy miről beszéltetek.

Furcsa, bánatos, vágyakozó kifejezés jelent meg az arcán. Binn megsajnálta.
Nem önszántadból fogsz férjhez menni, igaz?
– Viszont… csupán a változatosság kedvéért, beszélhetnétek valami igazán érdekes dologról, ha már felébresztettetek. Elmondhatnátok például, hogy miért viseltek maszkot. Biztos, hogy már ezt is kérdeztük, de kibújtatok a válasz alól.
Binn megkönnyebbülten fújt egyet. Azon is törhetné a fejét, hogy a testőrségét két szerelemtől elvakult illető gyengíti. Én talán azt tenném az ő helyében. Gyorsan beszélni kezdett:
– Nem csak a maszk fontos. Az egész lényünket eltakarjuk. Az öltözetünktől nem látszik, hogy szépek vagyunk vagy csúnyák, de sokszor még azt sem lehet eldönteni, hogy férfi vagy nő rejtőzik alatta.
– Amíg viseled a ruhát – vette át a szót Gólya –, legyél bár szűzleány vagy három gyermek anyja, rézbőrű idegen vagy billogozott homlokú rabszolgaszökevény, nem számít. Az öltözet elrejti a hibáidat, és a színe megmutatja, mennyit érsz… hogy ki vagy valójában, ha úgy tetszik.
– Érdekes gondolat – emelte meg szemöldökeit Nis-Nis. Bizonytalan, álmos mosolyra húzta a száját. – Használna a világnak, ha minden emberre ilyen gúnyát húznánk. A pohárnokokra, a kincstárnokokra, a fejőlányokra, a tanácsadókra, az iszákos öcsökre és az olyan apákra, akik szerint a ló veszélytelen állat. – Elvette a kezét Királyfiról, és megszorította a takarót a jobb térde felett. Ezután dacosan lebiggyesztette az alsó ajkát, és csendesen megjegyezte: – Más körülmények között talán én is közétek állnék. Mármint… ha egyáltalán tudnék állni, úgy értem.
„Tudnék”? – fürkészte Binn a lány arcát. Hogyhogy nem „tudnánk”?
– Fáradt vagyok – váltott témát a hercegnő, és behúzta a nyakát. – Nagyon fáradt… Bocsánat.
– Szagolj bele ebbe, felség. – Gólya a zsákjába nyúlt, és egy apró, fadugós palackot kapart elő a mélyéből.
Nis-Nis nem kérdezte, mi az. Elvette, kihúzta a dugót, és az orra alá emelte az üveg száját. Szinte azonnal előrebukott a feje. Gólya odaugrott hozzá, bezárta a palackot, a lányt pedig visszafektette az ágyba, és betakarta.
– Mit adtál neki? – kíváncsiskodott Binn.
– Csak altatót.
– Mifélét?
Gólya türelmetlenül legyintett.
– Az Éji Herceg könnyét szagoltattam meg vele, ha éppen érdekel.
Hallottam már arról, hogy a sárkányok testnedvei gyógyító erővel bírnak.
– Sárkányvér nincs nálad, Gólya?
– Nincs. Minek az neked?
– Nem nekem. Neki. – Binn Nis-Nis felé bökött. – Azt mondják, a sárkányvér jobb bánatűző bármelyik bornál. Hallottad, hogyan beszélt az előbb?
– Nem vagyok süket – suttogta Gólya, miközben leült az ágy mellé. – Szívesen kibújna a bőréből. Nincs ebben semmi különös. Nála jelentéktelenebb emberek is éreztek már így. – Ujjaival a palack oldalán dobolt, mintha beszéd közben tűnődne. – Ami pedig a sárkányvért illeti…
– Igen?
– Nem képes elűzni a bánatot. Nekem elhiheted.

Nis-Nis csak déltájban kelt fel. Pihent volt és derűs. Megdicsérte Királyfit, mikor az – egy döglött gyíkkal a szájában – visszatért hajnali portyájáról. Szinte kedvesen utasította Adlene-t, hogy fésülje meg őt, és nem szidta meg, ha húzta a haját.
– Nagyszerű ötletünk támadt – mondta társalkodónőjének, mikor az valami megjegyzést tett a szokatlan vidámságra. – Ezért vagyunk ilyen jókedvűek. Igen szórakoztató dolgot találtunk ki.
– Micsodát, felség?
– Majd meglátod, Adlene. Ne kérdezősködj. Meglepetés.
– Ahogy parancsolod.

Ebéd után a hercegnő magához hívatott néhány felderítőt a kíséretéből. Röviden tárgyalt velük, aztán egy széles kézmozdulattal elbocsátotta őket.
Binn és Gólya egy öles törzsű diófa árnyékában ülve figyelték a jelenetet, harminclépésnyire Nis-Nis sátrától. A lány aznapra pihenőt engedélyezett nekik. Helyettük Wilt parancsolta maga mellé, de őt is beküldte a sátorba, mikor a felderítők a színe elé járultak. A pöttöm testőr mellett a társalkodónőknek is el kellett vonulniuk a beszélgetés végéig.
– Mi ez a felhajtás? – csóválta a fejét Binn. Egy darabig figyelte, ahogy a katonák lovakat fognak egy hatalmas szekér elé, és elemózsiát halmoznak a zsákjaikba. – Vajon hová küldi őket Nis-Nis?
– Elhozatja velük a macskasárkány tetemét – közölte Gólya.
– Mi? Honnan veszed?
– Tudok szájról olvasni.
– Aha. – Binn bosszankodva hajtotta le a fejét. – Megtaníthatnál rá engem is. – Megfogott egy lehullott diót, maga elé tette, és ütni kezdte a tegeze fenekével. Pillanatok alatt beledöngölte a puha talajba.
– Így sosem fogod feltörni. – Társa kikaparta a földből a csemegét, és összeroppantotta a héját a markában. – Tessék – nyújtotta a lány felé.
– Tartsd meg – fújtatott amaz –, majd török magamnak. – Felállt és leporolta a fenekét. Lábával a gyökerek közelébe terelgetett néhány diót, az egyiket felvette, a fa törzsének szorította, és rávágott a tegezzel. Ezúttal sikerült feltörnie a héját, de az ujját is megütötte. Fájdalmában halkan felszisszent, és földhöz vágta munkája eredményét.
– Ne kínlódj. Majd én…
– Kukacos volt! – morogta Binn.
– Ne emeld fel a hangod – utasította Gólya.
– Jól van. – Az íjász visszakullogott a társa mellé, és leült.

Egy darabig csendben duzzogott. Végighordozta tekintetét a táboron, a közkatonák toldozott-foldozott sátrain és a tisztek vászonpalotáin, a kipányvázott lovakon és a fel-alá futkosó szolgálókon. A herceget is megtalálta az emberek között. Páncélosoktól körülvéve üldögélt egy kisebb máglya közelében, és egy darab sült húst igyekezett leküzdeni. Pár harapás után feladta a küzdelmet, és a maradék ételt indulatosan a máglya fahasábjai közé vágta. A lángok felcsaptak, megnyaldosták a tűz fölött rögzített nyársat és a ráhúzott nagyvad elszenesedett maradványait.
– Szegény szarvas jobb gyomorban is végezhette volna – törte meg a csendet Gólya. – Nidhal herceg most éppen azt ordítja, hogy nyers maradt a hús…
– De hát feketére sült!
– …és ezért a szakács verést érdemel.
– Jaj… lépjünk közbe?
– Ne. Ha most megvédjük a szakácsot, bosszúból megöleti a herceg. Hagyjuk, hogy egy kicsit pofozgassák a katonák. Ha van egy kis eszük, kíméletesen bánnak azzal, aki eteti őket. Ha nincs… akkor elvisszük a sérültet Boussou úrhoz. Az a kisöreg csodát művel a sebekkel.
Binn rábólintott az érvekre.
Két katona elvezette a szakácsot a herceg szemei elől, néhány takarmányos szekér és állatketrec mögé. Aztán az egyik páncélos földhöz verte a kardhüvelyét, hogy zajt csapjon, míg a másik elvágta egy csirke nyakát, és a vért az „áldozat” ingére és fejére folyatta. A szakács hangosan jajveszékelt, megszaggatta a ruháját, aztán még a porban is hempergőzött kicsit.
– Érdemes volt várni – kuncogott Binn, mikor a katonák bokájánál fogva visszahúzták az ájulást mímelő férfit Nidhal színe elé. A jókedve azonban rögtön elpárolgott, mert a herceg belerúgott a földön fekvőbe, aztán levizelte.
– Én mondtam – vont vállat Gólya. – Olcsón megúszta a fickó.
– Lenyűgöző vagy, testvér! – förmedt rá a lány. – Bár nekem is megadatna, hogy puszta kézzel törjem össze egy sárkány koponyáját, szájról olvassak, és megjósoljam a jövőt!
– Ahhoz még várnod kell néhány évet. – Társa ismét felé nyújtotta a feltört diót. – De ne azzal töltsd el őket, hogy haragszol magadra.
– Ez aztán a jó tanács – sóhajtott Binn. Elvette a dióbél egy darabját, és sietősen a maszkja alá tömte.
– Mikor olyan fiatal voltam, mint te, semmivel sem voltam ügyesebb nálad. Ami azt illeti, az íjjal már most is sokkal jobban bánsz, mint én valaha is fogok.
– Csakugyan?
– Igen. Megmutatom. – Gólya elvette Binn fegyverét. – Mi legyen a cél?
– Ott ül egy varjú, a második ágon. Lődd le.
– Megkísérlem.

Már lemenőben volt a Nap, mire Gólya feladta a próbálkozást. A varjú sértetlen maradt.
– Kijöttem a gyakorlatból. Megyek, összeszedem a nyilaidat.
Binn hálásan bámulta távolodó testvére széles vállát. Szándékosan csináltad, a bolond is észrevette volna. Jól esett. Köszönöm.
– Mit gondolsz, Gólya – kérdezte tőle, mikor visszaért a nyílvadászatból –, mit akar Nis-Nis a döglött sárkánnyal?
– Főnemesi hóbort. Minden hercegnő sárkányt akar.
– Ezt azért nem hiszem…

Vitájukat kiáltások szakították félbe.
– Fiúk! Fiúk! – A tábor felől Wil szaladt feléjük. Csengő, magas hangja volt.
Torkaszakadtából kiabál – szorult össze Binn torka. Mi történhetett? Izzadni kezdett a tenyere, az izmai megfeszültek. A lába nem engedelmeskedett, mikor Wil irányába akart indulni.
– Fiúk… – lihegte kis termetű társuk, mikor a diófa alá ért.
– És lányok – vágott a szavába Gólya.
– Lány vagy?
– Én nem. De Binn az.
– Mindegy! – torkolta le Wil. – Gyertek gyorsan! Levél jött az erődből. Fekete madár hozta!
Ez rossz jel – gondolta Binn. A gyomra úgy összezsugorodott, hogy a délután elfogyasztott pár szem dió sem fért már benne kényelmesen.
– Gyorsan, utánam! – intett Wil, és hátraarcot csinált.
Binn lábaiba villámcsapásként tért vissza az élet. Fekete madár, fekete madár! Száguldani kezdett a hercegnő sátra felé. Már majdnem elérte, mikor eljutott a füléig a társa kiáltása:
– Nem arra van, hé! Állj már meg!
Észre se vettem, hogy lehagytam őket…
Megpördült a sarkán. Nagy levegőt vett, aztán visszairamodott a többiek irányába, majd velük együtt délnek fordult. Szinte sétának érezte a tempót, amit a másik kettő diktált. Elhagyták a hercegi sátrat, egy darabon még délnek tartottak, utána élesen keletnek kanyarodtak, hogy végül egy nagyobb tűzrakó helynél megálljanak. A többiek már vártak rájuk.
– Mi a baj? – bukott ki belőle a kérdés.
– Nézd meg magad – nyújtotta felé a levelet Skorpió.
– Nem – lépett hátra Binn –, én nem tudok olvasni…
– Akkor elmondom. – A vezetőjük mély levegőt vett. – A Vezér meghalt. A szobájában tűz ütött ki, és bennégett.
– Az egész szobában csak az ágy meg az asztal volt éghető – suttogta Gólya. – Megölték.
– Ez nem minden – folytatta Skorpió. – Morquio lett az új Vezér.
– Lehetetlen! – vágott közbe Uuru. – Morquio mágus! Nem tarthat igényt a vezéri címre, amíg van az erődben más főméltóság!
– De nincs – szállt be a vitába Fülemüle. – Az Alvezér valahol a tengeren…
– A Harmadik, a Negyedik és az Ötödik pedig sorban az északi, a nyugati és a keleti barakkok élén, vagy nem? – toppantott Wil. – Ez három főméltóság az ötből, ha jól számolom.
– A levél szerint – vette át a szót ismét Skorpió – először a Harmadik vette fel a címet, de Morquio párbajra hívta, és megölte.
– Szabályos ez? – hördült fel Binn.
– Nem tiltják a szabályok – csóválta a fejét Róka. – A Mágustorony külön kis világ saját szabályokkal, de ha egy mágus kilép belőle az erőd udvarára, már a mi törvényeink érvényesek rá. Ez pedig azt jelenti, hogy ha párbajban legyőzi egy testvérünket, elorozhatja a címeit.
– Rendkívül szomorú – dörmögte Fűzfa.
– Az – hagyták rá többen.

Néhány pillanatnyi csönd következett. Aztán Wil megkérdezte:
– Na és a Negyedik? Meg az Ötödik?
– Halottak.
– Hogyan?
– Megpróbálták megölni a mágust, de vesztettek. A levél szerint nem is történt szabályos párbaj. Egyszerre támadtak, de Morquio mindkettőjüket legyőzte.
– Nem lehet! – akadékoskodott Wil. – A Negyedik egy ökölcsapással leterít egy kifejlett bivalyt! Hogy tudta egy olyan csenevész patkány, mint ez a Mor…
– Idomított sárkánnyal – mondta Fülemüle. – Skorpió egyik barátjától kaptuk a levelet, mindent leírt, amit látott. A Negyedik és az Ötödik is a varázsló Acélfejűjének gyomrában végezték.
– Egy idomított Acélfejű? – vakarta a kámzsája tetejét Uuru.
– Nem egy, hanem hat – hajtotta le a fejét Skorpió.
– Mire készülhet? – gondolkodott hangosan Wil. – Idomított sárkányok, a vezéri cím megszerzése…
– És Nis-Nis hercegnő túszul ejtése, ha jól sejtem – szólt közbe Skorpió. – A barátom szerint hamarosan megkapjuk az ő levelét is, amelyben felszólít minket, hogy öt napon belül térjünk vissza az erődbe… őfelségével egyetemben.
– És ha nem megyünk? – kérdezte Binn.
– Akkor ránk küldi a kutyákat.
– A kutyákkal könnyű elbánni – röhögött Róka.
– A sárkányokkal viszont nem – suttogta Gólya.