Eltelt egy hét, majd még egy. Aya visszament a szüleihez, hogy megbeszélje velük a történteket. Mindig ez van, úgyhogy nem lepett meg. Visszamegy, az anyja majd' megfojtja a nagy szeretetével, öt perc múlva pedig megint áll a bál. Rai egyre többször eltűnt otthonról, én pedig egész nap csak képeslapokat írtam. Szerencsére csak a rokonoknak, régebbi ismerősöknek kellett, barátom sose volt sok. Csak egy. Az is Aya, aki megígérte, hogy karácsonykor átjön, és megajándékozzuk egymást. Vettem is neki egy nagyon aranyos hógömböt, aminek a belsejében egy maci ölelt át egy hóembert. Rendkívül édes volt, és nekem nagyon tetszett a rajta lévő szöveg is: "There is no gift as precious as a true friend". Be is csomagoltam, szép masnit kötöttem rá, amivel egyébként több órán át vesződtem, de megérte. Bár minden egyes pillanatban elbizonytalanodtam ezt illetően, de Rainak és Shinnek is vettem ajándékot. Rai napokkal karácsony előtt szólt, hogy sajnos nem tud velünk ünnepelni, mert találkozik egy régi barátjával, és Shin is megmondta, hogy nem lesz otthon, mert neki is dolga van. Megértettem, elfogadtam, és mégis vártam az ünnepet, hogy együtt legyek Ayával. El is jött, naplementekor már az ajtómban állt, s átadtuk egymásnak az ajándékainkat. Láthatóan nagyon örült, ahogy én is. Egy zenélő dobozt kaptam, amit kinyitva egy balerina forgott. Szép dallamot játszott, de barátnőm bejelentette, hogy neki mennie kell, mert találkozik Raitóval.
- Persze csak akkor hagylak itt, ha nem leszel egyedül! - szögezte le, én pedig elmosolyodtam, s kezeimet védekezőn magam elé emeltem.
- Dehogy, nyugodtan menj, Shinichi nemsokára visszaér! - Aya szemmel láthatóan megnyugodott, nyomott két puszit az arcomra, és elviharzott. Nálam hagyta az ajándékát, mondva, ha zsebre teszi, biztosan kiesik, és nem akarja, hogy baja essen. Shin persze nem jött vissza, amit tudtam előre, de mégsem mondhatom a legjobb, és egyetlen barátnőmnek, hogy ne menjen el randira, mert különben magányos leszek! Ugyan már! Így hát a fürdőszobába mentem, hogy teleengedjem a kádat forró vízzel, belekeverjem kedvenc illataimat, s elmerüljek benne. Még sosem töltöttem egyedül egy ünnepet sem. Ha anyám, vagy démoni húgom nem volt otthon, Aya mindig átjött, hogy aztán reggelig csak nevessünk. A vízben elmerülve már láttam magam előtt, hogy az újévet is egyedül fogom tölteni. Erre a gondolatra persze könnyes lett a szemem. Habár tudtam, hogy helyesen tettem, hogy elengedtem Ayát, mégis fájt, hogy egyedül vagyok. Úgy éreztem, elhagytak. "Ugyan már, Rie, fejezd be! Nem vagy bőgőmasina, plusz csak adnak valami jót a Tv-ben!"

Shinnek semmi dolga nem volt, csak nem akart zavarni a lányok traccspartiján. A kivilágított városban járt, zsebre tett kezekkel, szállingózó hóban, a standok közt. Mindenfelől boldog beszélgetéseket, nevetést hallott, majd szeme megakadt az egyik kis fabódénál. Kis plüssöket árultak, aranyosabbnál aranyosabb állatkákat. Öntudatlanul odalépett, s nézegetni kezdte őket. Sosem volt oda ezekért a szőrös kis valamikért, mert nem értette, mi értelme ezeket szorongatni, elnevezni őket, sőt, még beszélni is hozzájuk. Ha ő beszélgetni akart, egyszerűen találkozott egyik haverjával, vagy beszélt az öccsének. Nem mintha olyan sokszor szófosása lett volna. Ez inkább fordítva volt. Rai elég sokat ment hozzá minden nap, hogy kiöntse neki a lelkét. Ő szépen csöndben végighallgatta, adott egy- két kicsike tanácsot, hogy mit tegyen, vagy csak megengedett magának egy kedves mosolyt, és kész. Le volt tudva. Nem kellett neki egy kitömött szőrgolyó! Nem is ismert magára, mikor az egyik ilyen haszontalan hülyeséget az eladó kezébe nyomta, majd kifizette az olcsó állatkát. Egy szarvas volt, világosbarna, rövid szőrzettel, világoslila sállal, és sapkával, amiből oldalt kijött az állat vastag agancsa. Különösen puha volt, és szinte simogatta kezét. Jól tudta, hogy nem magának vette. Még mindig nem tetszett neki ez a "beszélgessünk egy puha szőrcsomóval!" dolog, s egy arc rögtön beugrott neki, hogy kinek is vette, de hamar elhessegette a gondolatot. De akkor mi a francot tegyen egy bolyhos, szarvas formájú izével?! Nincs mit tenni, odaadja a célszemélynek. Csak az ő kezében tudott elképzelni egy plüssfigurát. EZT a plüssfigurát. De őt most nem zavarhatja, hisz' pont miatta van az utcán. Ekkor azonban fülét két ismerős hang csapta meg. Odafordult, s a nevető Ayával és öccsével találta szembe magát. A kézen fogva haladó pár nem vette észre, Shin pedig egyre csak a szőke lányt nézte. Arra várt, hogy Rie is felbukkan, mert elvileg neki barátnőjével kellett lennie. De Rie sehol nem volt. Hiába várt, a pár elhaladt, elszállásolója nem bukkant fel. De ha Aya itt van... ő pedig nincs itt... az azt jelenti, hogy egyedül van otthon!
"Te jó ég! Ki a franc tölt egyedül egy szeretetről szóló ünnepet? De ne szaladjunk így előre, lehet, hogy Rie más barátjával van. Nem!" - Hallott valami olyasmit Ayától, hogy Rie nehezen barátkozik másokkal, ezért nincs is sok barátja. Csak a szőke pasifaló, és még egy lány, de ő Tokióban lakik. - "Akkor tényleg egyedül lenne?!"
 Nem kellett több, a fiú elindult hazafelé, a szállingózni kezdő hóban.

***

- Most, kedves nézőink, a Baráti Karácsony című film következik. - Klikk. - Minden nézőnknek kellemes karácsony estét kívánunk, a következő vígjátékkal! Következzen a Bostoni karácsony, főszerepben a... - Klikk.
"Minden karácsony este leadják, minden adón! Nincs benne se poén, se semmi!"
- Következik a Nana című animációs sorozat. - "Ismerem, láttam, és minden része kész zokogás! De ettől függetlenül jó... csak... most ne!" - Klikk. - Köszöntjük kedves nézőinket... - Klikk. - ...az énekesnő, Anna Tsuchiya! /taps/
"Ó, ezt a nőt szeretem! Mármint a hangját..." - Köszönöm a meghívást, Kira- san* és Kuroda- san*! Örülök, hogy itt lehetek! - Klikk.
"Ismétlés. Ezt láttam már." - Egy magányos lány élete. - Klikk. - Árvaház.- Klikk... Kikk... Klikk... Klikk...
"Ezt nem hiszem el!" - Olyannyira kiborultam, hogy teljes erőmből a falnak dobtam a távirányítót, ami így hatalmasat reccsent, és három darabban ért földet a folyosó közepén. A TV pillanatok alatt kikapcsolt, én pedig szomorúan és magányosan indultam szobámba, hogy jobbat nem tudva, lefeküdjek aludni. Bénaságom azonban nem hagyott el erre az estére sem, megcsúsztam a folyosón, és a falnak estem. Nekitámasztottam hátamat, és percekig csak ott ültem. Szemem könnyekkel volt tele, de nem engedtem, hogy kicsorduljanak.
"Még csak azt kéne!" - Szipogtam párat, és törölgettem könnyes szemeimet, melyekből nemsokára patakzottak a sós cseppek. Igyekeztem nem zokogni, így csak felhúztam térdeimet, átkaroltam őket, s fejemet rájuk hajtottam.

***

Nem gondolva rá, hogy esetleg megijeszti, Shin szinte beesett az ajtón, szaporán lihegve, és a plüssfigurát szorongatva. Ahogy felnézett, furcsa látványban volt része. Rie a fal tövében ült, könnyes arccal és szemekkel, meglepetten. A távirányító valamilyen furcsa oknál fogva három darabban hevert a lány lábai előtt pár lépésnyire, a lakást pedig belengte a rózsa és az eper illata. Rie felpattant, és nem törődve a fiú vizes és hideg kabátjával, szorosan megölelte őt. Könnyeit sikeresen visszafojtotta, s legnagyobb meglepetésére Shin visszaölelte.

***

Azt sem tudtam, mit csinálok. Annyira örültem, hogy velem van, hogy nem gondolkoztam. Egyszerűen nekiestem. Mármint hozzábújtam. Rohadt hideg és vizes volt a kabátja, de egyáltalán nem érdekelt. Átölelt, én pedig megborzongtam. Tényleg iszonyat hideg volt mindene! Kicsit hátrébb lépett, de csak épp annyi időre, hogy levegye magáról a vizes kabátot, és az egyik akasztóra dobja.
- Ennyire te sem lehetsz hülye - mondta, miközben újra magához vont.
- Már miért lennék én hülye?! - csattantam fel, de nem engedte, hogy arrébb lépjek.
- Inkább magányosan kuksolsz egész este, minthogy szólj, hogy jöjjek vissza? Ez szimpla hülyeség! - Hátrébb léptem, kibújva a karjaiból.
- Nem, ezt barátságnak hívjuk!
- Mit, hogy visszahívsz, így én se fagyok meg, és te se vagy egyedül?!
- Igen! Mármint... nem!
- Na, akkor most melyik?
- Nem tudom, a lényeg, hogy neked ne legyen igazad!
- Ó, tényleg?! Tudod mit? Fúvódj fel! - Azzal megfordult, hogy elmenjen, de a hátának ugrottam, és nem engedtem el.
- Na, mi van, már kellek?
- Hát... ha már itt vagy. De ne bízd el magad! - folytattam magabiztosabban, ahogy megfordult. - Csak mivel én felelek érted, nem akarom, hogy jéggé fagyva találjanak rád. Plusz karácsony van, és hatalmas mennyiségű jósággal vagyok megáldva! - Felhúztam az orrom, és keresztbe fontam karjaimat, hogy mutassam, micsoda angyal vagyok. Höhö... Kételkedőn felhúzta egyik szemöldökét, én pedig kinyújtottam rá a nyelvem.
- Már tuti.
- Micsoda? - kérdeztem vissza értetlenül.
- Te nem vagy normális. - Mielőtt visszaszólhattam volna, a képembe dugott valamit, ami világosbarna volt, rajta két lila folttal.
"Ez meg mi az élet?" - Megfogtam, és kicsit messzebb tartottam magamtól, hogy jobban szemügyre vegyem.
- Jaj, de édes! - kiáltottam föl, ahogy végignéztem a kis, puha plüssön. - Hol szerezted? - néztem fel a fiúra, aki furcsamód oldalra sandított. Kérdésemre csak megrántotta a vállát.
- Karácsony van, nem? Ilyenkor ajándékozni szokás. - Felcsillant a szemem, ő pedig mintha kicsit elpirult volna.
- Shin... - szólaltam meg halkan. Már el tudtam képzelni, ahogy eltűnik a folyosó képe köröttünk, és rózsaszín köd-féleség száll le, fénylő kis valamikkel. - Kinek vetted?
Pukk! Egy szempillantás alatt eltűnt ez az illúzió, ahogy számat elhagyta egy rendkívül ostoba, rám jellemző kérdés. Láthatóan Shin is ledöbbent, hülyeségemet látva, én viszont csak okosan pislogtam rá.
- Vagy titok? - Ő hatalmasat sóhajtott, majd egyik kezét a vállamra tette.
- Igen, titok. -  Felé nyújtottam a plüsst, de visszatolta kezemet. - Majd szólok, ha vissza kell adnod, addig a tiéd lehet!
Az állatkára néztem, és mosolyom még szélesebb lett, ahogy magamhoz öleltem. Shin ajkán egy nagyon apró, elégedett mosoly suhant át, majd levéve cipőjét elindult a nappali felé.
- Hova mész? - kérdeztem utána fordulva, de nem nézett rám, még csak meg se állt.
- Megnézem, mi van a Tv-ben!
- Fölösleges, semmi jó nincs! - rántottam meg a vállam, ahogy a fiú megtorpant a távirányító egyik darabjánál, majd a kb. egy méterrel arrébb heverő másikra nézett.
- Mi a fenét csináltál te ezzel? - nézett rám ledöbbenve, én pedig enyhén elpirultam, és hevesen legyintgetni kezdtem.
- Kicsúszott a kezemből, és nekiesett a falnak... - "Na jó. Nem tudok hazudni." Ezt pedig ő is észrevette, és újfent felhúzta egyik szemöldökét, s kérdőn nézett rám.
- Semmi jó nem volt abban a szerencsétlen dobozban! - mutogattam mérgesen a TV felé.
- Ezért ripityára törted a távkapcsolóját?! - pirított rám, majd hatalmas sóhaj kíséretében homlokát kezdte masszírozni. - Lassan semmi újat nem fogsz tudni mutatni nekem.
Ahogy elhagyta száját a "mutatni" szó, kaján vigyor terült szét arcán, s szórakozott csillogással a szemében engem stírölt. Egy pillanatra megakadt bennem a levegő is, majd fülig vörösödve hátat fordítottam neki.
- Ne bámulj ennyire! - Összefontam magam előtt karjaimat, s csak hangjából tudtam, hogy felém lépett.
- Miért ne? - Hallhatóan élvezte, hogy zavarban vagyok.
"A köcsög!" - Azért ne, mert nem illik! Bunkóság! - Egy forró leheletet éreztem a nyakamnál, amitől kirázott a hideg.
- Mit csinálsz a múzeumban? - Halk volt, és furcsa... Hát még a kérdés!
- Mi? Nézelődöm. De ez hogy jön ide? - Nem gondolva bele a következményekbe, megfordultam, és egy kajánul vigyorgó Shinichivel találtam szembe magam, kb. három centis távolságra.
- Ugyanezt csinálom. Nézelődöm. - Szívem úgy gondolta, épp egy versenyló szerepét tölti be, és vágtatni kezdett. Őrült módon. Arcomat pedig elöntötte a pír, s bár kezdtem úgy érezni, lábaim ólomsúlyúak, mégis hátrálni kezdtem. Az idióta meg, nemhogy ott maradt volna a helyén! Nem! Jött utánam! Majdnem felsikoltottam, mikor a hátam az ajtónak ütközött. Ami ráadásul befelé nyílt.
"Hülye ajtó! Hülye én! Hülye karácsony!" - És még annál is hülyébb Shin, mikor kezeivel az ajtóra támaszkodott a fejem két oldalán. Úgy éreztem magam, mint egy kis, soha nem csókolózott csitri!
- M... mit csinálsz? - Egyszerű, tömör és hülye kérdés. Mint már tőlem megszokhattuk.
- Szerintem nyilvánvaló. Sakkozok - válaszolt egyre közelebb hajolva. Öt centi... négy... három...
- Nem tudok sakkozni. - Úgy simultam neki az ajtónak, mintha valami kísértet lennék, aki simán átmegy rajta. Hát... nem jött be.
- Megtanítalak. - Két centi... egy... Puha, forró ajkak, és egy rosszul koordinált lépés az ajtó felé - általam, amivel megcsúsztam, és - kapaszkodó hiányában a fiú vállai után kaptam, aki pedig - mint kiderült, rosszul tette, de - elengedte kezeivel az ajtót, és megragadott a derekamnál. Mivel felém hajolt közben, ő is elvesztette egyensúlyát, így ahogy én seggre ültem az ajtóban, ő térdelve érkezett rám. Mindkét kezével mellettem támaszkodott, én viszont még mindig a vállaiba kapaszkodtam.
"Még egy ilyet is elszúrok?! Ekkora béna nem lehetek! Plusz másodszorra estem el, csak ezen az estén..."
Csak ekkor vettem észre, hogy még mindig szorongattam a szarvast, amit a fiú adott, és az eléggé nyomhatta a vállát, mert lehámozta magáról a kezemet, de nem állt fel.
- Ha felkelnél... - kezdtem, de hangom enyhén megremegett. Most is kb. öt centi lehetett az arcunk között.
- Úgy volt, hogy sakkozni tanulsz, nem? Nekem így is jó!
- De nekem nem! - Megpróbáltam eltolni, de fikarcnyi esélyem sem volt.
- Felállhatunk, ha akarod, de akkor ne bénázz! Különben is, fogd fel karácsonyi ajándéknak!  "Hopp, ezt megszívtad!" - Azod van! - Ő szemmel láthatóan meglepődött:
- Mi?
- Igen! Van ajándékod! Ha... engedsz felállni, odaadom! - A fiú fekete tincsei közé túrt, majd felállt, én pedig felpattantam, és a szobámba rohantam. Amint eltűntem a szeme elől, kezemet szívemre szorítottam, és hatalmasakat sóhajtottam, hogy lenyugodjak.