Most sikerülni fog – biztatta magát Adrienne.
Már harmadszor ment vizsgázni elsősegélynyújtásból. Csak ez az egy dolog hiányzott ahhoz, hogy végre megkapja a jogosítványt. Lenyomta a kilincset, és belépett a terembe.
Remélem, valami normális vizsgáztatót kapunk. – Az előző két alkalommal olyan vérszomjas vizsgabiztosokkal hozta össze őt a balsors, akiket rémálmaiban sem szeretett volna viszontlátni. Az egyetemnek sajnos orvosi kara is volt, és a dékán rendszerint az ottani oktatók közül válogatta ki az elsősegélyvizsgák felügyelőit. Profik osztályoztak laikusokat – türelem, lelkesedés és könyörület nélkül.
Otthon kellett volna jogsit csinálnom, érettségi után. Na mindegy.
A kicsiny előadóterem utolsó sorában keresett magának helyet. Ez a széksor volt a legmagasabban, közel a nagy, boltíves ablakokhoz. Innen lehetett a legjobban látni – mind a katedrát, mind a külvilágban zajló eseményeket. Adrienne sorstársai – szám szerint tizenegyen – mind előrébb ültek nála. Többségük még most, az utolsó percekben is a tankönyvet bújta. Adrienne fejcsóválva nézett végig rajtuk, aztán kibámult az egyik ablakon.
Az egyetemi épületek között nagy, gondosan nyírt füvű park terült el, zöldjét megsárgult macskaköves utcák szabdalták téglalapokra és négyzetekre. A füvön pihenő diákok hemzsegtek. Páran a napos területeken múlatták az idejüket, de a nagy részük inkább a parkot díszítő öreg tölgyfák árnyékába húzódott a meleg májusi napsütés elől. Két hülye gólya robogón ülve kergette egymást az egyetem hatalmas, márvány szökőkútja körül. Adrienne sóvárogva nézte őket. Nem a szabadidőtöket irigylem, csak a járgányotokat. Abban reménykedett, hogy ha megszerzi a jogosítványt, a nevelőapja meglepi őt egy hasonló kétkerekűvel.
Gondolatban már egy tűzpiros példány nyergében száguldozott, mikor hangos nyikorgással kinyílt az előadó ajtaja, és behúzott nyakkal, kezében nagy táskákkal beoldalazott rajta egy ballonkabátos óriás.
Jesszus… ez van vagy két és fél méter magas.
– Nos tehát. – Az óriásnak dallamos basszushangja volt. A lába alatt megreccsent a padló, ahogy a katedrára lépett. – Kezdjünk bele ebbe a hülyeségbe. – Táskáit a tanári asztalra tette, a vizsgázók felé fordult, és egy gyűrött papírt halászott elő kabátja egyik zsebéből. – Csak hogy tudják, nem áll szándékomban megbuktatni magukat.
Tizenkét egyetemista sóhajtott fel megkönnyebbülten.
– Akárhányszor is jönnek el vizsgázni, pont ugyanolyan tudatlanul teszik, tehát mindegy, hogy mikor adom meg a kettest, nem igaz?
Ezt a kérdést viszont felháborodott hangok követték. Az egyik fiatalember nagy bátran kijelentette, hogy szó szerint bemagolta az egész tankönyvet, így bármely közúti sérültet elsősegélyben tudná részesíteni.
– A könyv egészen más, mint az élet! – dörrent rá a vizsgáztató. – Pont elég, ha a mentők telefonszámát bemagolja. A bátor hülyék magabiztossága nem elég egy baleset áldozatának ellátásához.
Micsoda szerénység – húzta el a száját Adrienne. Igyekezett megvető pillantásokat küldeni az óriás felé, mialatt jobban szemrevételezte. A férfi nem lehetett túl idős, de az egész arcát fedő fekete szakáll határozottan öregítette. Talán harminc-harmincöt lehet? Ballonkabátja alatt egyszerű, fekete pólót és farmernadrágot viselt, hosszú haját a tarkóján lófarokba fogva hordta. Acélkék szemeiből örömtelen kötelességtudat sugárzott.
– Nézzük a névsort – szólalt meg ismét, a gyűrött papírra irányítva tekintetét. – Adamson, Cory…
– Jelen! – emelte meg jobbját a név gazdája.
– Hm… jól olvasom? Büdös Fing?
– Bue Doesh Fang! – tagolta az Adrienne előtt jobbra ülő vézna, szemüveges, keleti vonásokat hordozó lány. Aztán valami érthetetlen nyelven kezdett el karattyolni, olyan hévvel, hogy Adrienne rögtön tudta: káromkodik.
– Nem hinném – szakította félbe a szóáradatot a vizsgabiztos –, mivel az anyám úriasszony volt, mellesleg allergiás a lószőrre… Igen, kisasszony, értettem, amit mondott. Ne bámuljon rám úgy, mint valami hülye… Chadwick, Michael!
– Igen – kuncogott egy fiú az első sorban.
– Forbes, Danielle?
– Itt vagyok – ásított Bue Doesh Fang szomszédja.
– Jó. Irving, Liz?
– Lisa – helyesbített a Danielle előtt ülő barna lány.
– Nekem mindegy. Juke, Raymond?
– Jelen. – Ezt valahol Michael Chadwick környékén mondta egy férfihang. Adrienne nem tudta eldönteni, melyik a hozzá tartozó ember. A teremben ülők közül csak a Forbes lányt ismerte, őt is csak látásból.
– Knight, James…
– Vagyok.
– Knight, John…
– Én is. – A Knight ikrek kövér fiúk voltak, mindketten zsíros, göndör, vörös hajjal. Világoskék ingük hátán szinte tökéletesen egyforma foltokat rajzolt a verejték. Adrienne feltételezte, hogy szemből is ugyanúgy néznek ki. Csak a testszaguk nem egyforma – nyugtázta keserűen, mikor a szólításra jelentkező testvérek mozgolódni kezdtek, és az általuk keltett légáramlat eljutott az orráig. Egyik büdösebb, mint a másik.
– Monroe, Stephen?
– Jelen.
– Ormond, Joffrey…
Joffrey nem szólt semmit, csak lustán felemelte a kezét.
– Pauley, Adrienne…
– Én vagyok – nyújtózkodott Adrienne.
– Te… – bámult rá a vizsgáztató. A képe elnyúlt, mintha még sosem látott volna szőke nőt. – Mi a szar…
Adrienne nem győzött csodálkozni a hatalmas ember megrökönyödésén. Rá akart kérdezni, hogy őt miért tegezte le, és miért káromkodott utána, de a férfi hamarabb szólalt meg:
– A tesztek ebben vannak – bökött rá ujjával az egyik táskájára –, kivehetik és elkezdhetik kitölteni. Nekem most azonnal ki kell mennem… valahová. – Azzal kiiszkolt az ajtón. Annyira sietett, hogy beverte a homlokát a szemöldökfába. A folyosón már alighanem futott, a gyors egymásutánban dobogó cipőtalp-hangok legalábbis erre engedtek következtetni.
Hát ezt meg mi lelte? – ráncolta a homlokát Adrienne. Nem az első férfi, aki megijedt tőlem, de a többiek nem csinálták ilyen látványosan.
A teremben ülők mozgolódni kezdtek. Lisa Irving a katedrához sétált, és előkotorta a teszteket. Adrienne felállt, hátat fordított neki, és kibámult az ablakon. Közben Raymond Juke hangja közölte:
– Nem olvasott fel mindenkit. Ketten kimaradtak.
Ekkor több szék is megnyikordult a padlón. Adrienne orrát valami bűz csapta meg. A Knight testvérek felálltak – gondolta, és elővigyázatosságból visszatartotta a lélegzetét. Pár pillanat múlva a sarka alatt kissé megsüllyedt a parkettázott padló, és meleg légáramlat lebbentette meg hátulról a haját. Mögém állt valaki?
Nem tudott megfordulni, hogy megnézze. Nedves tenyér fogta meg a tarkóját, és öt köröm vájt bele mélyen, a hajas bőrön keresztül egészen a húsáig. Aztán a támadó kéz hátrarántotta a fejét, de csak azért, hogy a következő mozdulattal az ablakhoz üsse.
Felkiáltott fájdalmában, ahogy a szemöldöke felett felnyílt a bőr. A vére azonnal a jobb szemébe folyt, így azt reflexesen becsukta, de a ballal még látta, amint a törött ablaküveg távolodik tőle. Újra az ablakhoz fogja csapni az arcom. Valahogy fel sem merült benne, hogy menekülni vagy harcolni próbáljon. Túl hirtelen érte az egész, és túl szorosan fogta az a marok. Inkább behunyta a bal szemét is.
Kisvártatva az állát ütötte valami kemény felülethez. Fél másodpercnyi gondolkodás után jött csak rá, hogy nem az üveg volt az, hanem a padló. Kirántották alóla a lábait, és most a földön hasalt.
A hátára küzdötte magát, kiköpte a szájába gyűlő vért, és felnyitotta a szemeit.
Diáktársai röhögve álltak felette. Lisa az oktató táskáját szorongatta. Két kézre fogva a feje felé lendítette, aztán Adrienne hasára vágott vele.
A lány levegőért kapkodott. Be tudott szívni annyit, hogy fusson belőle egy halk „Segítség!”-re, de azután a kínai, Bue Doesh Fang, szájba rúgta őt ócska, gumiszagú tornacipőjével. A felső ajka borzalmasan megfájdult, tudta, hogy a saját fogsora tépte fel.
Ezután rátapostak a jobb kezére, majd a balra. Danielle a feje mellé lépett, és fültövön rúgta. Aztán ráült az arcára.
Meg akarnak ölni – jött rá Adrienne. Nem tudta, mi a célja ezzel a tizenegy ismeretlen egyetemistának, akiknek soha nem ártott, de biztos volt benne, hogy agyon fogják verni.
És meg is fognak erőszakolni. Érezte, hogy valaki lerángatja róla a szoknyáját. Megpróbálta megrúgni az illetőt, de a lábait is megfogták. Ezután tompa röhögést hallott. Sírni kezdett. Reménytelen. Túl kicsi vagyok.
Utolsó lehetőségként megpróbált beleharapni a Forbes lány fenekébe. Az eredményen, ha lehet, még jobban meglepődött, mint az egész értelmetlen merényleten, ami ellene folyt. Danielle ugyanis leszállt a fejéről. Szó szoros értelmében szállt. A levegőbe emelkedett, hátraszaltót csinált, és valahol odébb – a robajból ítélve a székek között – esett a földre.
Szempillantásnyi idővel később Adrienne kezei is kiszabadultak. Csörömpölés következett, majd egymás után négy tompa puffanás. Egy-egy ilyen hangjelenség között emberi alakok suhantak át a látóterén, jobbról balra, a katedra felől a park irányába. Csak az történhetett, gondolta, hogy valaki az ablakon keresztül tessékelte ki néhány támadóját az előadóból.
A lábain is engedni kezdett a szorítás, erre gyorsan felült. Bizarr jelenet tárult a szemei elé. Egy csónak nagyságú fekete tornacipő összezúzta az egyik Knight arcának bal felét, majd a másik gyomorszájába taposott.
Visszajött az óriás – eszmélt rá.
Szédelgett a bekapott ütlegektől, mégis talpra vergődött valahogy, miután kiszabadult az ájultan egymásra dőlő ikrek kezéből. Letörölte az arcáról a vért, és felnézett. A vizsgáztató éppen Cory Adamson homlokát ütögette egy másik diák arcához. Joffrey Ormond ordítva vetette magát hátulról a nyakába, és két kézzel belekapaszkodott. A hatalmas férfi hanyatt dőlt, majd felállt. Joffrey fekve maradt.
Az utolsó talpon lévő támadó Adrienne felé kezdett szaladni. Futtában kezeit előreszegezte, és markolászó mozdulatokat tett, mintha máris az ujjai között érezné a lány nyakát. Aztán egyszer csak megbicsaklott a lába, és az arcára zuhant. A ballonkabátos oktató mellette termett, lehajolt hozzá, és a jobb térdhajlatánál kezdett matatni.
– Add… vissza… te… disznó… – lihegte, miközben kirángatott egy kést az ártalmatlanná vált hallgató vádlijából. A pengét megtörölte áldozata nadrágjában, aztán eltette a szúrószerszámot.
– Tudsz járni? – kérdezte Adrienne-től.
– Hát… – A lány meglehetősen bizonytalannak érezte a lábait.
Az előadóterem ajtaja kivágódott, és egy fegyveres őr lépett be rajta. Hála Istennek – nyugodott meg Adrienne. De egy szívdobbanással később eluralkodott rajta a rémület, mert a biztonsági ember rászegezte a pisztolyát, és figyelmeztetés nélkül elsütötte.
Érezte, hogy valami súly a gyomránál fogva ledönti őt a lábáról, aztán elsötétült előtte a világ.