Mrs. McGlone

Anyám hajthatatlan. Nem tágít az elhatározása mellől, miszerint egy teljes hétig vendégül fogja látni Darylt nagy-britanniai villánkban. Nem számítanak a logikusabbnál logikusabb érveim, melyekkel megakadályozni próbálom ebben, illetve legalább redukálni a látogatás tervezett időtartamát.
Angyali nyugalommal az arcán, kezeit kecsesen tartva maga előtt várakozik a csupa ablak előtérben. Egyenes tartására téved a tekintetem. Ez a kihúzott hát legalább olyan állandó, mint a ház berendezése. Szinte alig változott itt bármi gyerekkorom óta. Van valami ebben az állandóságban, ami megnyugtat engem. Mindig ugyanabba a környezetbe térhetek vissza, és anyám mindig ugyanúgy fogad majd. Érzelemmentesen, kimérten, de a felszín alatt örömmel.

A fényt fehéren átszűrő üvegek mögött árnyak játszanak, színek mosódnak össze. Egy utolsó elkeseredett pillantást vetek anyámra, mielőtt az ajtó kitárulna.
Fiam lép be elsőként, lehajítja a padlóra súlyos, megpakolt utazótáskáját. Kínomban jó erősen összeszorítom a szememet. Elfelejtettem szólni róla, hogy ő is jön! Az öreglányt látszólag nem éri felkészületlenül a plusz egy fő, ám én felfedezem a tekintetében felvillanó meglepettséget.
Daryl is feltűnik néhány lépéssel Tyler háta mögött, gurulós bőröndje könnyedén siklik a sima járólapon. Vonásai semmilyen érzelmet nem tükröznek, az idegességnek még a legapróbb jelét sem vélem felfedezni rajta. Könnyed eleganciával sétál be, gondosan vasalt ingén nyoma sincsen a több órás repülőútnak. Drága csemetém összekulcsolt karokkal méregeti nagyanyját, de morcosságának élén jelentősen tompít a szája szegletében rejtőzködő mosoly, ahogy a mellette álló lányra sandít.
- Isten hozott! – A ház úrnője nem törekszik a szívélyes üdvözlésre, monoton hangneme azt sugallja, mindössze a kötelességének tesz eleget. Tyler a menő gyereket alakítja.
- Szia, nagyi – veti oda flegmán. Reakciójára Daryl a szemét forgatja.
- Daryl Madkins vagyok. Örvendek a találkozásnak! – udvariasan kezet nyújt. Távolságtartó mosolyával azt üzeni vendéglátójának, hogy minden eshetőségre felkészült, egyáltalán nem nyaralni érkezett.
- Meredith Brandys. Enyém a megtiszteltetés. – Szikrázik köztük a levegő. Mikor két erős jellem összecsap, az mindig elképesztő látvány. – Nyugodtan szólíts csak hölgyemnek! – Anyám ajkain kimondhatatlanul bizarrul mutat a gúnyos mosoly.
A formalitások lezajlását követően Tyler önállósítja magát.
- Gyere! – szól oda Darylnek. Mindkettőjük csomagját felkapja, és elindul befelé. Úgy suhan végig a márványlapokon, mintha otthon lenne. – Megmutatom, hol a szobád. – A lány még biccent felénk egyet, és egy félig sunyi, félig kedves vigyorral követi őt.
- Elfelejtettél szólni, hogy Tyler is jön – konstatálja anyám. Nem szűrök ki a mondatból semmiféle számonkérést, mégis mentegetőzni kezdek.
- Kiment a fejemből. De hisz’ az unokádat úgyis mindig szívesen látod, nem igaz? – Nem felel. Hangos koppanásokkal elballag mellettem, hosszú, régi szabású szoknyája légiesen követi a mozdulatait. Felsóhajtok, és becsukom a nyitva felejtett ajtót.


Kopogok néhányat, aztán bemerészkedem a vendégszobába. Daryl a ruháit hajtogatja be a szekrénybe botrányosan precízen. Mindig összeszedettnek tartottam magam, azonban az ilyen szintű pedánsság igen távol áll tőlem.
Mint minden helyiségen itt is anyám stílusa köszön vissza. Világos színek, egyszerű formák, selyemágynemű, leheletkönnyű függönyök.
- Engem kikészít ez az eltúlzott rend – kémlelek körbe mosolyogva a szobában. Igyekszem oldani a feszültséget, noha Daryl nem hat túl ingerültnek. Kifejezetten békésen vizsgálódik új lakosztályában.
- Nekem tetszik. – Egészen ellágyult mimikával húzza végig a kezét a világoskékre festett falon. – Megnyugtat. – Szórakozott mosoly szökik az arcára. – Az én zűrös életemben nem árt némi rendezettség. – Tevékenykedését figyelve az anyai ösztön megszólal lelkem egy igen mély bugyrában. Daryl Madkins tényleg remek gyerek. Irigylem Maryt; világ életemben egy szófogadó, mégis talpraesett lányra vágytam. Erre a megzabolázhatatlan Tylerrel ver a sors…
- Talán előbb kellett volna szólnom, de az az igazság – vezetem be a mondandómat bűnbánóan nézve rá –, hogy anyám nem tudja rólad az igazságot.
- Erre már rájöttem. – Lehuppan az ágyára, lábait törökülésbe húzza. – Nem igazán értem, mi járt a fejében, mikor ezt elkezdte, Mrs. McGlone.
- Az iskolán kívül nyugodtan szólíts csak Dannának! – vigyorgok rá biztatóan.
- Rendben, Danna. – Úgy látszik, nem értékeli túlzottan a közvetlenségemet. Bár jelenleg bizonyára fontosabb kérdések izgatják annál, magázzon-e vagy tegezzen. – Szóval, nem igazán sikerült rájönnöm, mit tervezel és hogyan, de egyelőre nem kérdezősködöm. Rád hagyom. Hangsúlyozom: egyelőre. – Éppen nyitnám a számat, hogy köszönetet mondjak, Daryl azonban belém folytja a szót.
- Inkább maradnék a Mrs. McGlone-nál. Ez így kicsit furcsa. – Elkalandozva mustrálja a plafont, haját a füle mögé tűri.
Kissé csalódottan a földre szegezem a pillantásomat. Nincs mit tenni, eljárt felettem az idő. Rossz belegondolni, hogy immár én vagyok a negyvenes nő, aki fiatalosnak akar látszani, és megpróbál jó színben feltűnni a tinédzserek előtt. Annak idején, mi az ilyeneken röhögtünk a hátuk mögött.
Önsajnálatba burkolózva halkan elköszönök. A szobám felé veszem az irányt, hogy felkészülhessek az idegölőnek ígérkező vacsorára.



A fiam sugárzik az örömtől. Úgy viselkedik akár egy ötéves kisgyerek egy cukorból és csokiból készült játszótéren. A szemét le sem venné Darylről, ami lassan kissé aggasztóvá válik, tudván, hogy nincs tisztában a valósággal. Neki Daryl egy fiú. Egy srác, aki elegáns öltönyében semmiféle nőiességet nem sugároz magából.
Daryl arcvonásait, mintha egy szobrász véste volna különös gonddal ügyelve rá, nehogy bármilyen érzelmet rejtsen munkája mögé. Nem veszi félvállról a dolgokat, pontosan tudatában van, hogy ez nem játék. A megfontoltsága elcsitítja a bennem a tomboló nyugtalanságot. Mély levegőt veszek, még utoljára a gyerekekre téved a pillantásom. Magamra öltöm az arisztokratikus ábrázatomat, majd egy széles mozdulattal kitárom az étkezőbe vezető, méretes ajtót.
A házigazda a hosszú asztal távolabbi végében foglal helyet, mellette három teríték. Ilyenkor annyira feleslegesnek érzem a kifogástalan anyagi helyzetünket fitogtatni ezzel az eltúlzott méretű bútordarabbal. Szinte nevetségesen hat.
Nyári ruhám vékony anyaga gyengéden simogatja a bőrömet, ahogy átvágok a termen. Végig fut rajtam a borzongás, hiába igyekszem hidegvérrel viseltetni a helyzet iránt, görcsbe rándul a gyomrom. A felszolgálót, aki kihúzza nekem a széket nem láttam még ezelőtt. Úgy fest, akár egy régi filmből szalasztott, vaskalapos komornyik.
Daryl velem szemben, félig leeresztett szemhéjakkal tekint körbe, bal oldalán Tyler az étkészletet igazgatja.
- Stuart, kérem, hozza be az előételt! – szól oda a fapofájú férfinak anyám. Stuart meghajol, mielőtt távozna.
- Nos – vág bele anyám társalgási hangnemben -, milyen lett az idei átlag? – tudakolja. Szalvétáját kecses mozdulatokkal teríti az ölébe, miközben unokája bűvésztrükkökkel kísérletezik a sajátjával.
- Kiváló. – Kimérten adok választ.
- Igazán? Neked, hogy sikerültek a felvételi, Tyler? – szigorú pillantásai a fiamra irányulnak. Ő mindössze közönyösen vállat ránt.
- Túléltem. – Anyám rosszallóan felhúzza a szája szélét, azonban üdítő változatosságként nem kezd oktató jellegűnek szánt panaszkodásba.

Az előételt és a főételt kísérő némaság, illetve ártalmatlan cseverészés a vihar előtti csendességre emlékeztet. A légkör kifejezetten zseníroz. Feszülten várom, mikor csap le az első villám, és égeti porrá az eddigi békességet.
A csokoládétortát ízlelgetve csekély remény kúszik felém, egy eseménytelen estét ígérve. Lassan kapaszkodik fel a szívem felé, ahogy a tányéromról fogy az édesség, és körülöttem még mindig nem harsan ordibálás. Aztán persze mégis beüt a ménkű.
- Hogy van mostanában Mary? – érdeklődik bájosan két korty bor között anyám. Csodálkozom, hogy emlékszik régi alkalmazottja nevére. Általában különböző hízelgő jelzőkkel illette csupán, például szajha. Valószínűleg ez az első, hogy Marynek hívja.
Daryl arcáról lefagy a halvány mosoly, amit a fiam csalt oda a végre kivitelezett bűvészmutatványával.
- Ön ismeri az édesanyámat? – bukik ki belőle a kérdés döbbenten.
- Igen. Egy időben nekem dolgozott. – Gesztusaiból süt az ártó szándék, az a sunyi, alattomos rosszakarás, amit annyira gyűlölök benne.
Daryl tanácstalan pillantása felém villan. Szemeiben a megrökönyödés csalódottsággal ötvöződik. Hogy lehet, hogy én állandóan, mindenkinek csalódást okozok..?
- Valóban? – Visszanyeri higgadtságát. A villáját a tányérra fekteti, és kiegyenesedik.
- Szóval te nem is tudtál róla – állapítja meg kétkedve Tyler.
- Nem. Nem tudtam – válaszolja, ám továbbra is anyám tekintetét fürkészi.
- Sajnálatos módon, miután meglopott minket, el kellett bocsátanom. – Túljátszott szánakozása még egy vakot sem tévesztene meg. Minden rezdülése elégedettséget tanúsít. Egyáltalán nem bánja, hogy kirúgta Maryt. Néha elmerengek rajta, ismeri-e egyáltalán a megbánás fogalmát.
Zavartan fészkelődök, képtelen vagyok gátat szabni a kétségtelenül rossz irányba tartó társalgásnak.
- Lopott? – hullik ki a szó Daryl ajkai közül. Tyler meghökkenten mered rám, azt tátogja: mi folyik itt? Megrázom a fejemet, és elfordulok tőle. Nem ez a legmegfelelőbb pillanat a magyarázkodásra.
- Bizonyára megrázó rádöbbenni, milyen alávaló nőszemély adott neked életet. – Anyám összes szavát gúny áztatja.
- Az anyám soha nem lopna – ellenkezik Daryl. Kezei ökölbe szorulnak, szemöldökei összefutnak.
- Megértem az érzéseidet – hazudja. – Egy gyerek nem szívesen gondol bele ilyesmibe a szüleivel kapcsolatban.
- Az anyám nem tolvaj! – Daryl hirtelen feltolja magát az asztaltól. – Amennyiben azért hívott ide, hogy ezt az orrom alá dörgölje, közlöm: feleslegesen fáradt. Nem tud olyan bizonyítékot elém tárni, ami akár egy minimálisan is megingatna. Hogy a továbbiakban milyen szánalmas kísérleteket kíván tenni a családom megalázására, nem különösebben érdekel. – Anyám képe falfehérre vált, talán a megrökönyödöttség, talán a fojtogató düh hatására. A fölé magasodó lány árnyékot vet rá, hangjából méltóságteljesség, és megingathatatlan bizonyosság cseng.
- Ha megbocsátanak, én most távozok – jelenti be.
- Ugyanolyan szemtelen, neveletlen pondró, mint az anyja – sziszegi anyám, olyan hangerővel, hogy a távozni készülő Darylnek még véletlenül se legyen lehetősége elsiklani a gonosz megjegyzése felett.
- Megkeseredett, rosszindulatú vénasszony, akárcsak az őrült macskás hölgy a lépcsőházunkban – érkezik a visszavágás, közben hátra sem néz. Kiront az étkezőből, és eltűnik.
Tylert még a szituáció kényessége sem akadályozza meg benne, hogy kuncogjon egyet a riposzton. A sértett ujjai remegnek a haragtól, ráncai elmélyülnek. Megkockáztatom, hogy ezelőtt soha életében nem érte még ekkora megaláztatás.


Daryl

Az őrjöngő düh és a becsapottság maró érzése kavarognak bennem, ahogy a zakómat az előtérben álló fogasra hajítom. Kicsörtetek a szabadba, a nyakkendőmet valósággal letépem magamról. A ruhadarab egy az utat szegélyező bokorban landol.
Hiába hűlt le az idő, a levegő sűrű és fülledt, szinte harapni lehet. Rohanni kezdek a kivilágított udvaron keresztül, ki a birtokról. Kicsit megnyugtat az éjszaka sötét borúja, és ahogy futás közben egy-egy eltévedt fuvallat az arcomat csiklandozza.
Olyan hülyének érzem magam. Mintha egész eddig egy burokban éldegéltem volna. Továbbra sem teljesen tiszta, miért vett fel az iskolába Mrs. McGlone, de afelől immár kétségem sincsen, hogy az indokainak köze van anyámhoz és a múltbéli kapcsolatukhoz. Mégis mit képzeltem? Hogy a fene nagy tehetségem miatt akadt meg rajtam a szeme? Istenem, nevetségesen naiv vagyok!
Azt hittem, elég jó a megfigyelőképességem. Azzal áltattam magamat, hogy kiismerem a körülöttem lévő embereket. Erre hibát hibára halmozok, és sorra elsiklom teljesen egyértelmű dolgok felett.
Ez már több a soknál… Először Davis, aki noha már-már a nyakamba zúdította az evidensnél is evidensebb jeleket, én nem vettem észre semmit. Annyira szerettem volna, ha nem igaz, hogy bemeséltem magamnak: tényleg nem az. Hagner nem tudhatja, hogy lány vagyok! Egyszerűen abszurd! És mégis. Nézzünk szembe a tényekkel! Davis már réges-rég rájött az én féltve őrizgetett titkomra.
Mindennek a tetejébe, most itt ez a vén szipirtyó. A csotrogány fél lábbal a sírban áll, de azért még van elég ereje anyámat becsmérelni, koholt vádakkal támadni őt. Valójában nem is akarom ismerni a részleteket. Nem érdekel! Fel akarok szívódni, eltűnni a föld színéről. Hadd ne kelljen szembenéznem Davisszel vagy a McGlone família bármely tagjával, és könyörgöm, hadd ne kelljen kérdőre vonnom a saját anyámat!


A fejemben a köd csak nem tisztul, egyre homályosabb minden. Nehezen veszem a levegőt, fogalmam sincs, mióta nyargalhatok előre céltalanul.
A belváros fényei vakítóan égetik a retinámat, sorra száguldok el a lődörgő fiatalok mellett. A sebes rohanás közepette egy nagy tömeg állja utamat. Jegyzetfüzeteket, fényképezőgépeket, sőt, néhol kamerákat és mikrofonokat szorongató emberek hatalmas csoportja akadályoz meg a haladásban. Egy szórakozóhely bejárata előtt tömörülnek, izgatottan várnak valamire vagy valakire. Mozgolódásuk és csacsogásuk a bentről kiszűrődő zenével elegyedik. A dobhártyám lüktet a szüntelen morajlástól.
- Mi a frász folyik itt..? – dünnyögöm az orrom alatt, megpróbálva átverekedni magam a sokaságon. Félúton járhatok a szabadság felé, már kezd vonzóvá válni a lehetőség, hogy kivessem magam egy erre robogó autó elé, mikor hirtelen szétszóródnak a gyülekezők. Keskeny átjáró nyílik, pontosan előttem. Vakuk villannak, ordibálás dübörög a fülemben, végtagok csapódnak nekem. Mire észbe kapok, egy kéz fonódik a karom köré, és odébb rángat. Kevés hiányzik hozzá, hogy az emberáradat magával sodorjon.
Káromkodások és elégedetlen kiáltások zengnek mögöttem. Előttem egy rózsaszín, fodros ruhát viselő lány rohan magassarkúban, egy nyúlánk sráccal az oldalán, aki továbbra sem hajlandó elereszteni. A lány odaszól valamit a fiúnak, hangját elnyeli az utca zaja. Befordulunk egy sarkon, és végre lassítanak a tempón. Kirántom a karomat az ismeretlen szorításából.
A srác erre felém fordul. Úgy fél fejjel magasodik fölém, világoszöld íriszeiben és sötétbarna haján megtörik a szomszédos lámpa fénye. Áthatóan fixíroz engem, szája széle mosolyra kunkorodik. A lány szintén megpördül széles vigyorral a képén. Meglepően hasonlít emberrabló társára.
- Látod? Mondtam én, hogy ő az! – könyököl finoman a srác oldalába a rózsaszínszerkós csaj.
- Igazad volt. – Egyetértően bólogat. Én értetlenül ráncolom a homlokomat, és megkísérlek észrevétlenül hátrálni pár lépést.
- Miért öltöztél fel úgy, mint egy fiú? – mér végig a lány. Mérhetetlen sokk lesz úrrá rajtam.
- Kik… kik vagytok ti? – makogok megsemmisülten. Meglepetten összenéznek.
- Nem tudod, kik vagyunk? – fakad ki szinte felháborodottan a lány. Megrázom a fejemet. Körbesandítok felmérve a menekülési esélyeimet.
- Hát ezt megjegyeztem, Daryl – hallat ciccegő hangot a srác, megjátszott sértettséggel összefonja maga előtt a karjait.
- Ismerjük egymást? – Lassan valami elcseszett akciófilmbe csap át ez az este. Most jön majd valami duma a törölt memóriámról meg arról, hogy valójában titkos ügynök vagyok, vagy mi?
- Mi vagyunk azok! Nicole és Peter! – mutogat magukra teátrálisan a lány. Világosbarna fürtjei a szemébe omlanak a heves csapkodás eredményeképp.
- Nicole és Peter?! – Letaglóz a felismerés. Elveszetten tátogok bele a semmibe. Felidézem magamban az emlékeimet a két névvel kapcsolatban, és bizony egyáltalán nem az előttem álló két személy bukkan fel bennük.
- Történt egy s más, mióta utoljára találkoztunk – magyarázza Peter. Bátorítóan rám villantja hibátlan fogsorát, és megragadja a kezemet. – Jobb, ha ezt máshol beszéljük meg. Gyere!

Megilletődötten fészkelődök a hotelszoba ablaka mellett elhelyezkedő kanapén. Az üvegasztalkára helyezett italt figyelem, amint a poháron végigperegnek az apró vízcseppek, majd az alátéten egészen apró tócsát képeznek.
Peter egy törölközővel dörgölve nedves tincseit huppan le a szemben lévő heverőre.
- Sokat változtál – szegezem rá pillantásomat. Ajkai szórakozott mosolyra hajlanak.
- Te is.
- Ja, kicsit férfiasabb lettem. – Halkan felnevet, tekintetét az enyémbe fúrja.
- Mi történt? – Odatolom elé a vizet, amit Nicole eredetileg nekem készített ki. Értetlenül felvonja az egyik szemöldökét, de végül belekortyol.
- Beiratkoztam egy fiúiskolába. – A folyadék sugárban spriccel ki a szájából.
- Hogy mi?! – Letörli a képét a törölközővel, szemei kétszeresükre tágulnak. Muszáj volt kipróbálnom, ilyen helyzetben tényleg kiköpi-e az ember, amit iszik. Elégedett vigyor jelenik meg az ábrázatomon. A rögtönzött kísérlet sikerrel zárult.
- Jól hallottad. – Peter hiszi is meg nem is.
Megköszörüli a torkát, még látszik rajta a zavarodottság. Próbál laza maradni, amitől csak még elveszettebbnek hat.
- Nem igazán követed nyomon a médiát, igaz? – kérdi némi hallgatás után.
- Igaz. De hogy jön ez ide? – Vállat von, aztán visszalöki elém a poharat. Gyanakodva méregetem, aztán felveszem a szemkontaktust Peterrel. Nem olvasok ki semmit a vonásaiból, így úgy határozok, engedek a kísértésnek, és benedvesítem végre a szárazságtól szinte porzó nyelőcsövemet.
- Megnyertünk egy tehetségkutatót. – És a víz a szájüregemből szépen az ölembe ömlik, helyet biztosítva a felszínre törő kérdésemnek.
- Hogy mi?!
- Még tavaly. Azóta állandóan fellépésekre járunk. – Az állam a szőnyegig zuhan, pislogni is elfelejtek. Peter elégedetten konstatálja a képemre költöző döbbenetet.

Az a Peter és Nicole, akiket én ismertem, két félénk gyerek volt a szomszédságunkból. A túlsúlyuk miatt folyton folyvást kiközösítették és csúfolták őket a többiek. Mindig rendes kölykökként gondoltam rájuk, két, teljesen átlagos, de rendes kölyökként. Soha fel sem merült bennem, hogy valaha énekesi babérokra törnének. Arra meg végképp nem számítottam, hogy rögtön meg is nyernek egy ilyen műsort.
Személyesen szinte egyáltalán nem tartottuk a kapcsolatot, tévét meg abszolút nem nézek, így ez derült égből villámcsapás. Abszolút váratlanul ért.


Nicole-nak kicsit tovább tartott a zuhanyzás. Mackós hálóingben érkezik vissza, éppen vállig érő haját igyekszik két fonatba rendezni. Törökülésbe helyezkedik mellém, és újra végigmér.
- Teljesen olyan vagy, mint egy srác. – Peter, a kis bunkó fogja a jó előre megrendelt kakaót, és átnyújtja ikertestvérének.
- Ó, köszi! – veszi át a bögrét bátyja kedvességétől meghatódottan Nicole.
- Daryl beiratkozott egy fiúiskolába – avatja be őt diadalittasan. A lány eltátott száján vékony csíkban folydogál ki a langyos, barna folyadék, mielőtt egy hatalmas foltban beivódna a világoskék hálóruhába.
- Hogy mi?! – mered rám meghökkenten, a kakaófolt nem is izgatja.
- Hosszú történet.
- Arról már hallottam, hogy iskolát váltottál… De ez nagyon durva – nyögi elhűlve.
- A Prince-be jár – teszi hozzá Peter vigyorogva, mire Nicole azonnal kivirágzik.
- Tényleg?! A Prince-be? De jó!
- Mi olyan jó benne? – nézek hol az egyik, hol a másik testvérre.
- Az egy jó hely! – ujjong tovább Nicole. – Az egy nagyon jó hely! – Bizonytalanul cikázok közöttük tekintetemmel. Cinkos pillantásokat váltanak, amiket egyszerűen nem tudok mire vélni.
- És ti? – terelem el a témát, mivel a kitörő lelkesedés apropóját egyszerűen nem sikerül megfejtenem.
- Magántanulók vagyunk. – Ismét a bögréért nyúl, és ráérősen szürcsölgetni kezd. – Mellesleg igazán nem volt szép tőled, hogy a múltkor csakúgy letetted a telefont! – dünnyögi az orra alatt mérgesen.
- Mégis mikor? – Nem rémlik semmilyen tőlük érkezett hívás. Hiába dolgoztatom meg az agytekervényeimet, egyszerűen semmi ilyesmi nem ugrik be.
- Nicole még év közben egyszer felhívott, hogy szóljon, visszaköltözünk – részletezi Peter. – De bele sem szóltál.
- Nem emlékszem semmi hasonlóra… – Erősen rákoncentrálok a témára, megkísérlem felidézni az esetet. – Azt mondod felvettem, de nem szóltam bele? – villan fel bennem egy emlékkép. Peter bólint. – Davis! – szűröm a fogaim között. Tisztán él bennem a pánik, ami akkor tört rám, amikor megpillantottam szobatársamat a mobilommal a kezében.
- Ki az a Davis? – kapja fel a fejét Nicole.
- Az egyik szobatársam.
- Az egyik?! – Peter legalább olyan meghökkenten reagál, mintha apámmal osztottam volna meg az információt. Lemerném fogadni, ha inna, a dologból ismét köpködés lenne.
- Várj, várj! A másikat véletlenül nem Iannek hívják?! – csapja le az asztalra a bögrét Nicole.
- Ezt meg honnan…
- Tudtam én! – vág közbe győzedelmesen. – Egyszer adtunk egy interjút, amiben megemlítettük a nevedet – hadarja teljes átéléssel. – Rögtön utána valami Ian Wackerly nevű srác felkeresett minket az ügynökségen keresztül. Nagyon elszánt volt! Azt akarta kideríteni, merre laksz.
- Végül elárultuk neki – morogja Peter rosszallóan hunyorogva ikertestvérére. A címem kiadása valószínűleg inkább Nicole lelkén szárad.
- Így már értem – suttogom magam elé. Ian puszta említése is megszaporázza a szívverésemet. Pedig eddig olyan ügyesen kerültem a gondolatát! Jó, talán a körülmények is közrejátszottak a sikeres figyelemelterelésben. Legalább ennyi előnye legyen a sok bonyodalomnak, amin keresztül kellett mennem!

A félhomályban úszó hotelszobában, Nicole és Peter társaságában végre elhal a bennem pusztító vihar. Fokozatosan helyükre kerülnek a dolgok.
A nosztalgiázás és fesztelen hülyéskedés visszaidézi belém az életet. Végre újra elég erősnek érzem magam hozzá, hogy szembenézzek a rám váró nehézségekkel.


Tyler

Anyám gondterhelten nyomkodja a homlokát, szinte már fekszik a székén. A nagyi a terítőre könyökölve, pókerarccal réved bele a semmibe, miközben az a komornyikféle kiköpött ugyanolyan pofával takarítja el a maradékot előle. Ez lassan félórája megy így. Daryl persze nem tért vissza megbocsátásért könyörögve, hiába fest úgy, hogy öreganyám pont erre áhítozik.
- Beavatna végre valaki? – töröm meg a vállunkra nehezedő csendet. Nagyanyám éles hangja harsan fel, betölti az egész termet.
- Egyszerű – kezdi maga elé meredve. Úgy vizslatja a bejáratot, mintha Daryl bármelyik pillanatban betoppanhatna rajta. – Mr. Madkins anyja aljas módon kirabolta a családunkat annak idején, és úgy tűnik, a fia nem hajlandó tisztességgel elviselni a jogos vádakat. – Anyámra sandítok; nem ég különösebben a visszaszólás vágyától. Arcáról azt az elhatározást olvasom le, miszerint nem szándékozik beleártani magát az ügybe.
- Én megértem Madkinst – jelentem ki kihúzott háttal, magasba tartott orral. A vénasszony megrovó pillantása szemernyi ijedelmet sem kelt bennem. – Idejön a meghívásodra – fordulok felé jelentőségteljesen –, pusztán azért, hogy aztán azt hallgassa, amint az anyját sértegeted. Én is felkapnám a vizet.
- Mindössze elé tártam az igazságot. Joga van hozzá, hogy tisztában legyen vele, mit követett el az a semmirekellő anyja. – Felhorkanok. Az alapvető emberi jogokkal vagy éppen a mindenek felett álló igazsággal dobálózni; ez annyira a nagyira vall!
- Nem Mary tette – nyögi erőtlenül anyám, aki centikre van tőle, hogy szó szerint az asztal alá süllyedjen. Érdeklődve kapom fel a fejemet.
- Ezt hogy érted? – Az öregasszony szoborszerű ábrázatáról lemállik a közöny. Szigorú vágású szemeiben kíváncsiság bujkál.
- Úgy, ahogy mondom. Az akkori barátom tette, nem Mary – szökik ki a beismerés sóhajként a száján. Döbbenetemben leverek a karommal egy üres poharat. Az üveg hangos csörömpöléssel koppan a padlóhoz, és hosszú repedések futnak rajta végig. Időm sincsen felfogni, mi történt, az ősz hajú, fapofájú inas már teszi is a dolgát.
- Az akkori barátod? – ismétli meg a nagyi. Tenyerét a mellkasára tapasztja, talán egy lehetséges szívrohamtól tart. Korára való tekintettel megértem az aggodalmát.
- Berúgtam, elhoztam ide őt és a haverjait. Másra nem igazán emlékszem. – A nesztelenség egy teljesen új fajtája burkolja magába az étkezőt. Levegőt venni sem merek miközben női felmenőim sokatmondó pillantásai egybefonódnak. Anyám ábrázatáról bűnbánat és őszinteség köszön vissza, míg nagyanyám a hitetlenkedését és megrökönyödöttségét apatikussággal kísérli meg eltakarni.
- Most akkor mi van? – dünnyögöm tanácstalanul.
- Az, hogy anyád próbálja védeni a régi kis kebelbarátnőjét! – rikácsolja öreganyám. Jellemző, ilyenkor hirtelen már nem is az ő lánya, hanem szimplán az én anyám.
- Barátnők voltatok te meg rákented a lopást? – hebegem elképedve. Szentül hiszem, hogy anyám az imént nem hazudott. Több esze van annál, mintsem alaptalanul tüntesse fel magát ennyire rossz színben a saját fia előtt.
Soha életemben nem tapasztaltam még ilyen kétségbeesést a részéről, mint most. Kerüli a szemkontaktust, próbálja figyelmen kívül hagyni a jelenlétemet. Szokatlanul hat, ahogy ajkait harapdálja. Az a megérzésem támad, hogy mindjárt sírva fog fakadni.
- Semmi értelme a védelmére kelni. Ezt az ügyet már régen lezártuk – kísérli meg lezárni az ügyet szárazon a nagyi. Fáradt, lagymatag mozdulatokkal feltápászkodik a székről.
- Azt hiszed, én nem tudom?! – fakad ki anyám. A szemei kicsordulni készülő könnyektől csillognak. Ha nem furdalná ennyire az oldalamat a kíváncsiság, Darylhez hasonlóan kiviharoznék innen. Semmi kedvem zokogva látni őt. Kezdek egy tehetetlen, óvodás vakarcsra hasonlítani, aki nem mer belefolyni a felnőttek vitájába…
- Csak tiszta vizet akarok önteni a pohárba! – Ahogy talpra pattan, enyhén megtaszítja felém az asztalt. Ijedten összerezzenek. Anyám jobb erőben van, mint gondoltam. – Bőven elég, hogy Marynek miattam kellett szenvednie, nem kell, hogy még Daryl is az én fatális tévedésem levét igya!
- Ne hazudozz lányom! – rivall rá a vénasszony. Ráncos kezei bordó ruháját markolják. Előreugrott állkapoccsal, kitágult orrcimpákkal hunyorog.
- Ez az igazság! – Kísérteties az összhang a kíméletlen pofon elcsattanása, és a telefonom felcsörrenése között. Vetek egy pillantást a mobil kijelzőjére, azzal a hátam mögött hagyom a balhét.
- Daryl! - szólok bele erélyesen. – Hol a büdös életben vagy?!


Kikönyökölök az autó nyitott ablakán, ujjaimmal gyors ritmust ütök a kormányon. Az éjszakai hűvös levegő összeborzolja a hajamat, a tincsek állandóan a szemembe szöknek, amitől csak még idegesebb leszek. Egy félőrült néz rám vissza a visszapillantó tükörből. Ennyit a fantasztikus angliai utazásomról kettesben Madkinsszel!
Végre megpillantom Darylt a hotel előtt, mellette egy magas srác szobrozik. Madkins vidám arckifejezéséből ítélve ismerik egymást. Gyorsan még vetek magamra egy pillantást, és megkísérlek normálisabb megjelenést biztosítani kócos sérómnak. Leparkolok a járda mellett.
- Szállj be! – szólok oda Darylnek. Lehajol hozzám, arcán halvány pír és derűs mosoly látszik.
- Mindjárt, csak még elköszönök. – Látszólag érdektelenül bambulok fel az ismeretlen srácra. Szemeim ökölnyi nagyságúra tágulnak, ahogy Peter Dayst ismerem fel a titokzatos ismerősben. A meglepettségem csak fokozódik, mikor barátságos ölelést váltanak búcsúzóul Madkinsszel.
- Majd hívlak! – integet a tini bálvány Daryl után, míg ő megkerüli a járművet, és behuppan mellém.
- Mehetünk. – Mintha mi sem történt volna, bepattintja a biztonsági övet a helyére, és bamba mosollyal a képén az útra mered.
Kicsit várok, mielőtt előhozakodnék a kérdéssel, ami egyszerűen nem hagy nyugodni.
- Honnan ismered te Peter Dayst? – Útitársam mosolya vigyorrá élénkül.
- Tényleg népszerűek lettek – jegyzi meg szórakozottan. Valahogy irritál ez a fene nagy boldogság a részéről. – Egy ideig egy környéken laktunk – feleli végül. – Ő és a húga amolyan gyerekkori barátaim.
- Aha… - Lelki szemeim előtt visszajátszódik az ölelkezős jelenet. Jó szoros barátság… Túl szoros! – mérgelődök magamban.
- Tyler! – ragadja meg a karomat Daryl. – Piros van! – Gyorsan lefékezek. Madkins kétkedve méreget engem.
- Az a baj, amit a nagyanyád mondott? – puhatolódzik óvatosan.
- Nem. – A hangsúlyból érzékeli, mennyire nincs hangulatom most ehhez a beszélgetéshez, így inkább elfordul. Fürkészem egy darabig az arckifejezését, nem sok eredménnyel. Ismét érdektelenségbe bugyolálja magát. Sóhajtva visszaterelem a figyelmemet a jelzőlámpára.
Mégis mi mást csinálnék? Osszam meg vele, hogy valójában élve megesz a féltékenység? Hogy igazából egy rakás szerencsétlenség vagyok, aki függetlenül attól milyen nemű az illető, képes bárkire féltékeny lenni, aki akár csak egy ujjal is hozzáér? Na, azt már nem! Akkor leshetném, mikor áll velem újra szóba.
Mélyen eltemetve még mindig ott motoszkál bennem a szépségverseny előtt lefolytatott társalgásunk. Nem élnék túl még egyszer valami olyasmit.




Milyen hülyeség ez? Ott a bazi nagy étkező, meg a szakavatott személyzet, erre a nagyi egy étterembe szervezi meg a reggelit. Persze, gyönyörű gesztus, hogy egy ilyen bájos – saját benyomásom szerint egyszerűen nyálasan romantikus – helyen szeretné tisztázni a tegnapi félreértést, de akkor is feleslegesnek tartom. Főleg mivel előreküldött engem asztalt foglalni. Alig vannak itt! Mi a ráknak kellett hajnalban ezért felverni?!
A hányinger kerülget a rózsaszín, gyöngyökkel díszített virágcsokrot csodálva. Legalább a csupa fodor és csipke asztalterítőhöz illik… Egyszerű, zöld fölsőmben eléggé kilógok a környezetből. Ez feltehetően az engem vizslató, eltartott kisujjal a teájukat szürcsölgető kisasszonyoknak is feltűnt.
Az kint rikító rózsakertre meredek. Ez lenne a tökéletes színtere egy elcsépelt, szerelmi drámának. A napfény beragyogja a világos színekkel és díszekkel telezsúfolt teret a hatalmas kirakatszerű ablakokon keresztül. A pincérek mind a régi idők felszolgálóiét idéző ruhákban parádéznak. A korombeli idióta fruskák meg igazi úri hölgyeknek érezhetik magukat. Tökéletes légkör egy bocsánatkéréshez. Valóban…
- Tyler? – szólít meg egy félénk, női hang. Unottan emelem tekintetemet a törékeny alkatú lányra. Térdig érő, világos rózsaszín ruháján gombok futnak végig, mintha a divatérzéke késne egy száz évet.
- Igen? – vonom össze a szemöldökömet. Lágyan elmosolyodik és körülményesen, szoknyáját a popója alá hajtogatva lecsücsül elém.
- Clarissa Benford vagyok. A nagymamád már biztos mesélt rólam. – Hogy az a…! A vén szatyor megint kerítőnőt játszott! Én meg megint bedőltem neki! Bassza meg! Semmi kedvem az egész napomat unalmas csacsogással eltölteni, vagy éppen azzal, hogy valami elkényeztetett úrilány kulturális maszlagját hallgassam.
A leányzó rám szegezi ártatlanul csillogó, sötétkék szemeit, ujjával egy göndör hajtincset tekerget. Megköszörülöm a torkomat.
- Nekem el kell intéznem egy telefonhívást, ha megbocsátasz. Addig nyugodtan rendelj!
- A nagyid figyelmeztetett, hogy ez lesz – mosolyodik el pajkosan. – Én a helyedben nem lépnék le csak úgy. Elég befolyásos a családom. – Előbújt a szög a zsákból… Ennyit a szerény, sebezhető megjelenésről. Itt komolyan semmi sem az, aminek látszik.
- Mint mondtam, csak elintézek egy hívást – ismétlem meg magam monoton hanghordozással. Clarissa ravasz vigyorral a csinos kis pofiján hátradől a székén. Nincs is rosszabb a túl művelt, beképzelt tyúkoknál, akik ráadásul jóformán csak a családi hátterükre támaszkodva képesek elérni, amit akarnak.
Az étterem előterében a pultnak támaszkodva végigfutok a telefonom névjegyzékén. Itt, Nagy-Britanniában nem sok mindenki lehet a segítségemre az ismerőseim közül. Végül sóhajtva megállapodok az egyik névnél.
- Mit akarsz? Korán van… - dörmögi nyűgösen Madkins.
- Kellene egy kis segítség – mondom lazán. Daryl nyöszörög egy párat, aztán így szól:
- Mondd!
- Nagyanyám a nyakamba akasztott valami hülye csajt. Gyere ide, és találj ki valami, hogy lelépjen! – adom ki a parancsot.
- Mi? Mi a rothadásnak?! – kiáltja felháborodottan. – Rázd le magad!
- Nem megy az olyan könnyen! Legutóbb egy ilyennel majdnem csődbe juttattam a sulit. Ezek a gazdag picsák veszélyesebbek, mint hinnéd. – Erre tompa káromkodások érkeznek válaszul.
- Mondd a címet! Fél óra és ott vagyok – egyezik bele kelletlenkedve.


Lopva a karórámra pillantok. Madkinsnek elméletileg már tíz perce itt kellene lennie. Kezdek kételkedni benne, bízhatok-e egyáltalán benne. Clarissa elmélyülten elemez valami tragédiát, amit a színházban tekintett meg nemrégiben, és valami rejtélyes okból kifolyólag azt képzeli, ez a téma engem is érdekel.
A villámra tűzök egy darab palacsintát. Lassan rágom meg, közben a tenyerembe fektetem az államat. Partnerem szerencsére megelégszik némi bólogatással és hümmögéssel. Szerintem ő egy tükörrel is eldiskurálna. Sőt! Még élvezné is.
Türelmetlenül kémlelek a bejárat felé. A fehéres üveg mögött kirajzolódik egy elmosódott alak. Hangosan felsóhajtok, mikor várakozásimmal ellentétben egy lány lép be.
- A zárlatot nem tudtam értékelni. Szerintem ott a dramaturgia sekélyessé vált, hanyatlott a darab. Végül is nem lehet… - magyarázza tovább mindentudóan Clarissa. Annyit dumál, hogy az ételhez még hozzá sem nyúlt.
Az asztalunk mellett megtorpan valaki. A szemem sarkából figyelve rá csupán, megállapítom, hogy az imént érkezett, virágmintás ruhát viselő lány az.
- Parancsolsz valamit? – pillant fel rá felsőbbrendűen Clarissa. Újabb falat palacsintát tömök a számba. Biztos valami női csetepaté. Legalább valami izgalmas is történne!
Selymes anyag súrolja a karomat, majd egy kéz nehezedik a vállamra. Most már szánok némi időt a mellettem álló csaj megvizsgálására. Barna, egyenes haja függönyként omlik előre, eltakarva előlem az arcát.
- Csak egy kérdés – kezdi nyersen. – Ki a fene vagy te, és mit akarsz a pasimtól? – Ajkaim eltávolodnak egymástól. Megütközve bámulok fel a lányra.