Davis

Vicsorogva meredek rá a képernyőre, és ülőhelyzetben utánozom a harcmozdulatokat. Kíméletlenül markolom a joystickot. Mellettem Ian halál nyugodtan terpeszkedik el a kanapén, az ujjain kívül más testrésze még csak meg sem rezzen. Még tettetni sem tetteti az erőlködést.

A hátunk mögött, a nyitott teraszajtón beáramlanak a tenger morajlásai. Egy szál rövidnadrágban ücsörgök, de lassan ez a kevés ruha is leolvad rólam. Bezzeg félig ázsiai haverom, mintha immunis lenne a melegre; egy csepp izzadtság sem gyöngyözik a homlokán, sehol egy nedves folt a sötétkék pólón. A mázlistája! Bárcsak én örököltem volna ilyen géneket!

A tévére koncentrálok, kezem vakon tapogatózik oldalra az üvegtál után. Nagy nehezen kihalászok egy jégkockát, amit gyorsan a számba dobok.
- Bassus! – kiáltok fel teli szájjal. Szeretnék értelmes szavakat formálni, de nem igazán sikerül. – Má’ megin’ kinyítá’! – dünnyögöm. A méretes jégtömb a teljes szájüregemet kitölti.
Wackerly felsóhajt, kezeit összefonja a tarkóján.
- Hozzászokhattál volna. Verhetetlen vagyok! – büszkélkedik öntelt vigyorral a képén. Ismét kiveszek egy jégkockát, melyet ezúttal a fejéhez vágok. Meglepetten felszisszen.
- Hé! – méltatlankodik. Megpróbálja felvenni a rögtönzött fegyvert, azonban az állandóan kicsúszik a markából. Feladja a kísérletezést, és egyszerűen lepöcköli a parkettára.

- Ne menjünk le a partra? – vetem fel. Magasba tartott karokkal, alaposan kinyújtóztatom a végtagjaimat.
- Nem félsz, hogy letámadnak a bikinis csajok? – Elgondolkozom ezen az eshetőségen. Már éppen legyintenék, hogy csak nem, mire Ian megszólal. – Emlékszel, mi volt tavaly? Két óra leforgása alatt vagy fél tucat csaj kért meg, hogy kenjük be őket naptejjel. – Fintorogva visszaidézem a szóban forgó esetet.
- Igaz… - Hátrafordulok, és alkaromat a háttámlára fektetve kikémlelek. – De kimehetnénk egyszerűen ide is. Nem muszáj elkutyagolni a nyilvános strandra.
- Itt nincs fagyi – veti be a számára legnyomósabb ellenérvet. Mielőtt felhívhatnám a figyelmét az alig pár száz méterre található boltra, és az ott árult jégkrémekre, a csöngő idegesítő dallama zengi be a szobát. Kelletlenül feltápászkodom.
- Ki a frász lehet az? – morgom az orrom alatt. Ian érdektelenül vállat von, de azért követ engem. Nem túl lelkesen kinyitom az ajtót.

Kikerekedett szemekkel meredek a jövevényre, eltátott számon kibuckázik a nagyrészt már elszopogatott jégkocka maradéka. Az alacsony nő csípőre tett kézzel, terpeszben feszít a küszöb mögött. Apró ajkain ördögi mosoly játszik.
- Clara… - sikerül kipréselnem magamból a nevét. Mosolya erre eszelős vigyorrá torzul.
- Megtisztelő, hogy még emlékszel a nevemre! – Fél kézzel arrébb tol az útból, és egyszerűen besétál mellettem. Kisportolt, szálkás alakja még inkább szemet szúr a vékony anyagú, narancssárga trikóban. Ian az előszoba végében értetlenül keresi a pillantásaimat. Tanácstalanul ráncolom a homlokomat. Jobb híján esetlen kézmozdulattal jelzem, hogy fogalmam sincsen, mi folyik itt.

Az annak idején sikeresen lerázott vendégelőadó kisasszony félszemmel végigméri Wackerlyt, mielőtt átszambázna a nappaliba. Gyorsan utána iramodok.
- Mit keresel itt? – vágom hozzá a kérdést, mit sem törődve az udvariassággal, hiszen amiatt ő sem zavartatta magát. Az a gyanús mosoly még mindig ott bujkál a szája szegletében.
Elmerengve körbekémlel a helyiségben. Rövidnadrágjára lazán lelógó övtáskájában matat fél kézzel.
- Szép nyaraló – biccent felém elismerően. Felelet gyanánt felhördülök.
- Mit keresel itt? – ismétlem meg magam türelmetlenül. Ian oldalazva mellém lopakodik.
- Ki ez egyáltalán? – suttogja a fülembe feszülten.
- Anno vendég tanárnak jött az iskolába. Megpróbált rám szállni, úgyhogy leráztuk – dörmögöm. Hívatlan vendégem közben fel-alá sétálgat, karjait összekulcsolja a háta mögött.
- Leráztuk? – hangsúlyozza ki a többes számot Ian már-már számonkérően.
- Én és Daryl. – Rég történt, azt hittem, majd egyszerűen elfelejtődik. Eszembe sem jutott beavatni őt.
- Ez mikor volt? – folytatja a faggatózást sértődötten.
- Majd máskor megbeszéljük! – Közelebb trappolok Clarához. – Szóval, mit is akarsz?! – emelem fel a hangomat idegesen.

A sokk áramcsapásként ér, amint megpillantom nála a kést. Pengéje visszaveri a besütő napfényt. Egyenesen a szemembe világít. Összeszorított szemhéjakkal hátrálok két lépést.
- Bosszút – sziszegi kísérteties hangon Clara.
- Davis, ez őrült! – kiált fel Ian valamivel mögöttem.
- Szerinted nekem nem tűnt fel?! – ordítok vissza. Szüntelenül a fegyverre összpontosítok. Az elvetemült nőszemély vonásait valamiféle vérszomjas düh formálja át. A csaj egy pszichiátriáról szökött elmebeteget juttat eszembe.

Váratlanul ugrik előre, akár egy vadmacska vetődik felém. A késsel egyenesen az arcomat veszi célba. Reflexeim az utolsó pillanatban mentenek ki a szorult helyzetből. A gyilkos hajlamú tyúk megint támadna. Ekkor egy váza süvít el mellette.
Elhűlve pördülök meg.
- Muszáj volt pont azt a vázát?! – kérem számon a darabjaira tört dísztárgyat haveromon. Ian rosszallóan rám hunyorog.
- A pszichopatára figyelj, te hülye! – figyelmeztet. Gyorsan odébb szökkenek az újabb szabdalási kísérlet elől. A csaj elsötétült tekintetébe megtébolyult, szadista csillogás költözik. Úgy cserkész be engem, mint macska az röpképtelen madarat. Szépen, lassan.

Menekülésemet a konyhát a nappalitól elválasztó pult gátolja meg. Gyorsan felpattanok rá, és átcsusszanok a másik oldalára. Hasfelmetsző Clara a bútorokat megkerülve csoszog felém. A markolatot szorító ujjai egészen elfehérednek. Túlzottan beleéli magát a szerepbe. Ian hátulról kísérli meg észrevétlenül csapdába ejteni. Én egy sebes mozdulattal a fegyver után kapok.

Nem jön össze. Próbálkozásom még vadabb ostromra ösztönzi a támadót. Filmbe illő mozdulattal dőlök hátra a penge elől. Ahogy egy rögtönzött kézen átfordulást hajtok végre, bónuszként szépen állon rúgom a csajt. Mire ismét felegyenesedem, a kés már kirepült Clara kezéből, és a járólapon csúszik végig a hűtőszekrényig. Wackerly gyorsan satuba fogja a megszeppent pszichopatát.
- Ezt nem hiszem el… - hebegi Ian hatalmas szemeket meresztve felém. – Ez olyan… Ez olyan… - hadarja zavarodottan. – Menő volt!
- Ugye?! – húzom széles vigyorra a számat. A kótyagosan ficánkoló Clara végképp feladja a küzdelmet, és ernyedten előregörnyed.
- Hívni kéne a rendőrséget, nem? – gondolkozik el összevont szemöldökökkel Wackerly.
- Ja, talán nem ártana…

Még egy darabig állunk a helyünkön, a történteket emésztgetjük. A rémület utolsó morzsája is elporlad bennem, helyét kipótolja a megnövekedett adrenalin-mennyiség.
Ez olyan baró volt! Mint egy filmben! Ezek után lazán elmehetnék kaszkadőrnek.
A lelkesedésem betetőzésével muszáj valahogy levezetnem az energiatöbbletemet. A levegőbe ugrom, és újabb professzionális rúgást mutatok be. Hiperaktivitásomat a konyhaszigeten elhelyezett gyümölcsöstál sínyli meg. Almák és narancsok gurulnak szanaszét a földön, a fából készült edény még köröz párat.

- Ha lenyugodtál, hívhatnánk a zsarukat – emlékeztet Ian, tekintetét a padlót borító gyümölcsökre szegezi. Zavartan a hajamba túrok.
- Kicsit elragadtattam magam – mentegetőzöm, a telefonhoz indulva.
- Egyébként miért volt ez az egész? Csak amiatt a múltkori miatt? – tűnődik el Ian. A fogságba esett randalírozó erre a lábára tapos. Haverom fájdalmas nyögésének hatására tudatosul bennem, hogy még mindig kénytelen az agresszort feltartóztatni.
- Az egész a te hibád! – szórja felém a villámokat Clara összeszűkült szemeivel. – Összetörted a húgom szívét! Összetörted a szívét, és ő belerokkant! – sikoltozza. Wackerlyn látszik, mennyire bántja a fülét a rikácsolás.
- Állj be a sorba! – üvölti. Megelégeli a rángatózását, és szorosabban fogja magához. – Másokkal is megesett már! Az ember ilyesmiért nem szokott pasikat késelni.
- De szegény Tania… – Clara hangja sírósra vált. Üres tekintettel mered rám előre.
Azt sem tudom, ki az a Tania – szólalok meg kis híján, de szerencsére még idejében visszanyelem. Inkább ne hergeljük az elmebeteget.
Ianre pillantok, aki a szemét forgatja. Azt gondolta, már mindent látott, miután a kevésbé kíméletesen lerázott csajok némelyike tojással dobálta meg a kocsimat vagy éppen engem. Erre azonban egyáltalán nem számított. Ahogy én sem.
- Ezek egyre dilinyósabbak lesznek – jegyzi meg végül.


Daryl

A hajnali derengő fényben felpattannak a szemhéjaim, lagymatagon átfordulok a hátamra. A hűvös selyemtakaró a lábamhoz simul. Gondolatban az éjjeli álomképek üdítő hangulatú foszlányai után kapok, hogy megőrizhessem megnyugtató derűjüket. Próbálok jeleneteket visszaidézni, újra belemerülni a tudatlanság ringató óceánjába.

Csakhogy az a szemét mobiltelefonom nem hagyja. Ábrándjaim riadtan tovaillannak.
- Mit akarsz? Korán van… - fogadom a hívást kótyagosan. A kijelzőre rá sem pillantok.
- Kellene egy kis segítség – jelenti be egyszerűen Tyler. Feltolom magamat, lábaimat az ágy mellé lógatom.
- Mondd! – Beletörődően felsóhajtok. Látásomat elhomályosítja a tengernyi csipa, melyet megpróbálok lagymatag mozdulatokkal eltávolítani. Nem koronázza siker a műveletet.
- Nagyanyám a nyakamba akasztott valami hülye csajt. Gyere ide, és találj ki valamit, hogy lelépjen! – utasít ismét Tyler teljes természetességgel.
- Mi? Mi a rothadásnak?! Rázd le magad! – förmedek rá grimaszolva.
- Nem megy az olyan könnyen! Legutóbb egy ilyennel majdnem csődbe juttattam a sulit. Ezek a gazdag picsák veszélyesebbek, mint hinnéd. – Elmormolok néhány költői szitkot.

Szívesen ellenkeznék, de még félig tudatalattim rózsaszín fellegek alkotta világában evickélve is be kell ismernem, hogy a végén a békesség érdekében kétségkívül be fogom adni a derekamat. Ilyen alapon inkább nem húzom tovább az időt.
- Mondd a címet! Fél óra és ott vagyok – ígérem kénytelen-kelletlen.


Bátortalanul szobrozom néhány percet Mrs. McGlone szobájánál, mielőtt erőt vennék magamon a kopogáshoz. Halk dudorászás üti meg a fülemet, majd kinyílik az ajtó. Mrs. McGlone már felöltözve, kifogástalan sminkkel az arcán fogad. Először zavartan ingázik tekintetével köztem és az ajtófélfa között.
- Gyere be! – invitál végül beljebb egy szégyellős mosollyal. Kislányos viselkedése valódi koránál jó pár évvel fiatalabbnak tünteti fel.

Bent meglepetésemre az ágyon, a fésülködő asztalon és a széken szanaszét heverő ruhadarabokba, illetve kozmetikumokba ütköznek a pillantásaim.
- Mint említettem, nem szeretem a túl nagy rendet – magyarázkodik. Hosszú, fekete fürtjeit rutinos mozdulatokkal rögzíti laza kontyba. Egyetlen ősz hajszálat sem fedezek fel a fényesen ragyogó, dús hajkoronában. Egy pillanatra még az irigység is elfog.
Kora reggeli őrület – állapítom meg magamban.
- Egészen véletlenül nincs egy női parókája? – vágok bele kertelés nélkül. Mrs. McGlone látványosan fellélegzik. Bizonyára komolyabb témára számított, mint a műhaj eget rengető kérdése.
- Nincs... – Csalódottan elhúzom a számat. – De tudok szerezni – teszi hozzá. Kíváncsian fürkészi az arckifejezésemet. Pajkosan elmosolyodom.
- Az jó lenne!
- Várj itt egy kicsit, mindjárt jövök! – Gyorsan utána szólok.
- Ugye most nem rohan el egy fodrászszaküzletbe?
- Dehogy! – nyugtat meg egy legyintéssel. – Az alagsorunk tele van színpadi kellékekkel.


A kis asztalkán, a tükör előtt sorakozó álfrizurák választékát vizsgálgatom behatóan. Mrs. McGlone közben elmeséli, hogy az anyjának a Princess-ben végzett lomtalanítás során nem volt szíve megválni a régi kosztümöktől, ezért idehozatta őket.
Igyekszem nem kimutatni az ellenszenvemet ezzel kapcsolatban. Határozottan olyan, mint a macskás néni. Csak ő aranyos, szőrös állatkák helyett, élettelen tárgyakat helyez előtérbe az emberekkel szemben.

Még utoljára elsétálok a kínálat előtt, ujjamat végighúzom a parókákon. Végül rábökök arra, amelynek a színe a leginkább hasonlít a mostani sörényeméhez.
- Ezt kölcsönkaphatom? – markolom fel. Mrs. McGlone a szekrénybe hajolva kutakodik. Felém sem fordul, úgy válaszol.
- Persze! – Közelebb merészkedem hozzá. Lázasan kotorászik az anyagkupacok között, nadrágokat, szoknyákat fötör arrébb, ver le a vállfáról.
- Mit keres?
- Lánynak fogsz öltözni, nem? Nem árt valami csinos ruha.
- Még azt sem tudja, hova megyek – mondom sejtelmesen. Erre felegyenesedik, és rám emeli érdeklődéstől csillogó, élénkzöld íriszeit.
- Elmondanád? – kérdezi gyermeki elragadtatottsággal. Furcsa, de a jelző, amivel most az előttem álló, középkorú nőt illetném, az aranyos. A szélsőséges váltások a személyiségében, anyura emlékeztetnek.

Úgy teszek, mintha semmiség lenne, még egy kicsit a vállaimat is megemelem.
- Gondoltam, mivel már így is tud róla a fél világ, nem gond, ha Tyler is szembesül a titkommal. – A beálló némaság megrémiszt. Talán mégsem kellett volna…?
- Elmondod Tylernek?! – kiált fel lelkesen. Megérzésem azt súgja, a mondat első felét fel sem fogta, továbbá egy másik intuíció arra int, ne feszegessem a nagy öröm okát.
- El – felelem tömören. Ragyogó mosollyal kiderült arcán visszaveti magát a szekrénybe
A jelenetet akár egy rajzfilmből is szalaszthatták volna, úgy röpködnek szanaszét a cuccok. Mrs. McGlone a korábbinál még hevesebben hajigálja a keze ügyébe kerülő darabokat, legyenek azok akár cipők, akár táskák. Végül diadalittasan előhúz egy virágmintás, fehér ruhát.
- Megtaláltam! – emeli a magasba. Komoly késztetést érzek rá, hogy megdicsérjem, milyen ügyes, ahogyan azt a testvéreimmel tenném.


Hosszas nyaggatás után képtelen voltam beleegyezni egy teljes átalakításba, hogy Mrs. McGlone-nak esélye legyen régi vágyálmát kiélni rajtam.
Most felhőtlen boldogság lengi őt körül, le sem lehetne törölni a vigyort a képéről. Aprólékosan, minden részletre ügyelve viszi fel a szempillaspirált, aztán rögtön a szájfényt. Egyetlen szó sem hagyja el a száját. Nem firtatja, miért teszek vallomást a fiának, és ehhez miért kell paróka. Ennek kifejezetten örülök, lévén elég hosszú lenne elmagyarázni a döntésem okát.
Kezdenek aggasztani a digitális órán gyorsan váltakozó számok, még sincs szívem leállítani az igazgatónőt. Olyan beleéléssel munkálkodik.

- Kész! – lép hátrébb ellágyult mosollyal az arcán a művész. Odabaktatok mellé, kölcsönzött szandálom vékony sarka belemélyed a szőnyegbe, amitől kicsit nehézkes lesz a járásom. Elégedetten mustrálom női énemet a tükörben. Ezúttal szerencsére nem kell egy vámpírra asszociálnom a látvány hatására.

Átpörgetem magamban, egy ilyen megjelenéshez milyen karakter illene, majd magabiztosan mosolyogva Mrs. McGlone-hoz fordulok.
- Köszönöm – lehelem könnyedén. Átveszem a felém nyújtott retikült, melybe alig fér el bármi a mobilomon kívül. Helyükre igazítom a ruha vékony pántjait, aztán egyenes háttal kilejtek a folyosóra.
- Viszlát! – pillantok még vissza. Mrs. McGlone büszkén pislog utánam. Odaképzelem a kezébe a fehér zsebkendőt, meg az arcára a csinos kis könnycseppeket, és már kész is a sablonos filmjelenet.



Végigkopogok az előtér fehér járólapjain, egy elegáns mozdulattal belököm az üvegajtót. Sznob módon, felemelt orral kémlelek körbe a csupa fodor, csupa rózsaszín kis étterem vendégein. Néhányan hasonlóan önelégült pillantásokkal válaszolnak. Az egész kísértetiesen emlékeztet egy korábbi munkahelyemre.
Tyler felém sem bagózik. A kajáját turkálja, és érdektelenül bólogat a szemben ülő fruska csacsogására.

Mellkasomat kidomborítva odamenetelek az asztaluk mellé. Lepislogok Miss Göndörre, akiről mérföldekről lerí, hogy ő apuci kicsi lánya. Ha nem öltözne ilyen konzervatívan, még el is tudnám képzelni Tyler barátnőjeként.
- Parancsolsz valamit? – tudakolja az udvarias szavak mögött mérhetetlen utálatossággal. Nem méltatom se válaszra, se másmilyen reakcióra. Odatipegek Tyler mellé.
- Csak egy kérdés – kezdem lenéző hangsúllyal. – Ki a fene vagy te, és mit akarsz a pasimtól? – Erre állítólagos kedvesem végre befejezi az evést, és jól megbámul.
– Ho-hogy tessék? – makog a lányka. Eltátott száján kivételesen nem ömlik kifelé újabb, terjedelmes monológ.
- Azt szeretném tudni, mit akarsz a pasimtól – ismétlem meg tagoltan. Erre a csaj éles pillantásával majd’ átdöfi Tylert.
- Ez valami trükk akar lenni? – hőbörög kisebbet csapva az asztalra.

Mielőtt drága álbarátom megnyikkanhatna, halk kuncogást hallatok. Tenyeremet finoman végig csúsztatom a vállán; jelzem, hogy üljön arrébb. Némi fáziskéséssel eleget tesz a néma kérésnek, és odébb csusszan. Helyet foglalok.
- Bogaram – mondom negédesen a leányzónak. –, tudom, ritkán hallasz ilyet, de ide kevés lesz a te drágalátos családi háttered. – Felháborodottságában a tátogásnál tovább nem jut kommunikáció terén. Hosszas, felbőszült szuszogás után, végre megmukkan.
- Engem egy találkára hívtak ide egy egyedülálló fiatalemberrel – nyivákolja gondosan megválogatott kifejezésekkel. Talán így szeretné érvényre juttatni kifogástalan neveltetését. – Előre felhívták rá a figyelmemet, hogy előfordulhatnak kisebb… - Átlapozza a kis szótárat a buksijában. – malőrök – fejezi be várakozásaimhoz képest meglepően egyszerűen. – Ilyen színjáték nem fog elrettenteni, hiszen a szavamat adtam, hogy részt veszek ezen a randevún. – Tylerre sandítok. Észrevehetően nagyon kivan már. Előre könyököl az asztalra, arcát a tenyerébe temeti.

Hűen a kidolgozott, mesterséges személyiségemhez, úgy döntök, rövid úton lezárom ezt a kis vitának is alig nevezhető szóváltást.
- Kedveském – szólítom meg a lányt még az előbbinél is lesajnálóbban. –, noha neked bizonyára az egész nap a rendelkezésedre áll, és kétségem sem fér hozzá, hogy momentán ennél hasznosabb időtöltést aligha találnál, sajnos el kell, hogy szomorítsalak. Nekem – emelem ki fensőbbségesen. – derogál ilyesféle disputába bonyolódni egy hozzád hasonlóan éretlen, és mindemellett értetlen kislánnyal. Ne érts félre! Szívesen szemléltetném, milyen decensen tudlak elküldeni melegebb égtájakra, csak éppen veled ellentétben, jobb dolgom is akad ennél. – Miss Göndör rózsaszínen csillogó ajkai eltávolodnak egymástól döbbenetében. Neki ennyi elég is a megviseltetésből, a kicsi lelke nem bírja az ilyet. Bizonyára nincs felkészülve hasonlóan lekezelő bánásmódra.
Megkísérel méltóságteljesen távozni, mely eleve veszett ügy a szomszédos asztal felől érkező, szánakozó pillantásoknak köszönhetően, a kis híján a földre rántott teríték pedig végképp nincsen a segítségére. Tyler nagyokat pislog a lány után.

És a neheze még csak most jön – suhan át rajtam a hátborzongató gondolat. Kevés boldogsághormont remélve tőle, magam elé húzom Tyler reggelijének szirupban fürdő maradékát.

Tyler

Szinte már kezdem visszasírni a szófosós csajt. Ennél a hallgatag feszengésnél még az ő szüntelen hablatyolását hallgatni is elviselhetőbb lenne. Vagy legalábbis elterelné egy minimálisan a figyelmemet a fejemben cikázó gondolatokról.
Vegyük sorjában! Daryl Madkins itt ül mellettem női ruhában. Képes volt a kedvemért lánynak öltözni. Továbbá azt állította nagyi újabb barátnőjelöltjének, hogy a pasija vagyok.
Mi a frász?!

Várakozóan mustrálom Darylt, aki békésen falatozik a reggelimből. Apró darabokat vág le a palacsintából, majd emel kecsesen a szájához.
- Elég vérszegény volt a reakciód, ahhoz képest, amire számítottam – tűnődik el a víz után nyúlva. A terítő csipkevirágait vizslatom elmélyülten.
- Már láttalak női ruhában – emlékeztetem színtelen hangon. Magamon érzem a tekintetét, így nem bírom sokáig, visszaterelem rá a figyelmemet. – Mi van?
- Szerintem te félreértettél valamit… – A hangjából ítélve meg mernék rá esküdni, hogy zavarban van. Kíváncsian felé fordulok.
- Ezt hogy érted? – Szemöldökei között apró ráncok gyűrődnek, alsó ajkára harap.

Mi a fene…? Daryl Madkinsnek gondolkoznia kell egy válaszon? Ilyet sem látott még a világ! És mi következik most? Beismeri, hogy belém van zúgva? – vetem fel magamban humorosan. Sajnos akaratlanul is reménykedni kezdek.

Daryl kifújja a levegőt, leenged, mint egy lufi, háta kicsit meggörnyed.
- Az a helyzet, hogy lány vagyok. – Néhány pillanat erejéig bambán meredek rá, majd kiszökik egy prüszkölés szerű kacaj.
- Tényleg azt hitted, beveszem? – Madkins erősen bokán rúg. Megfeszült vonásairól dühöt olvasok le.
- Ennyire sík hülye még te sem lehetsz. Komolyan beszélek! – morogja bosszúsan. - Nincs egy nyamvadt Y kromoszómám sem, ez itt – mutat a mellkasára – nem szivacs, hanem igazi, és bár nagyon nem szeretném, hogy így tégy, de akár le is ellenőrizheted: nem fityeg semmi a lábaim között – sorolja jelentőségteljes ábrázattal.

A kezdeti kongó ürességet a fejemben totális káosz követi. Kikívánkozó gondolatok tömkelege tolul elő valahonnan nagyon mélyről. Magával sodor az eddig alig tapasztal érzelmek áradata. A torkomról egy örömittas „lány vagy” felkiáltás akar mindenáron felszakadni, ám végül mindössze egy bárgyú mosolyra, és a következőre futja:
- Csókolj meg! – Daryl megütközve hátrébb hőköl.
- A fenéket! – utasít vissza határozottan.
- Nem, komolyan. Csókolj meg! – kérem újra eltökélten.
- Az agyadra ment valami?! Mit szívtál? – Próbálok közelebb kerülni hozzá, ő kitartja elém a karját, hogy távol tartson.
- Miattad komolyan azt hittem, buzi vagyok! – panaszkodom durcásan. – Ez a minimum! – Madkins felkap egy poharat, és a képembe önti a tartalmát.
- Hűtsd le magad, Tyler! – Azzal mérgesen kiviharzik. Vendégek megvető pillantásai záporoznak rám. Nem foglalkozom velük. Még néhány percig vegetálok; folyamatosan magam elé motyogom a „lány” szót.
Ez már haladás. Ha bedilizek, inkább legyek boldog őrült, mint elkeseredett elmebeteg.


Daryl a kocsi oldalának támaszkodva várakozik. Maga előtt összefont karjai azt üzenik, nem bocsátotta meg az iménti kirohanásomat.
A szoknyáját meglebegteti a szél, a lila virágok szinte életre kelnek rajta. A parókát időközben levette, és az autó tetejére hajította. Talán a napvilágra került igazság teszi, de egyáltalán nem látom benne többé a pasit. Sehol. Daryl Madkins ízig-vérig nő.

Az arcizmaim sajognak a sok vigyorgástól, mégsem bírom abbahagyni. Fülig érő szájjal ballagok oda hozzá.
- Csak hogy tudd – vág bele erélyesen, azonban a táskájából kiszűrődő telefoncsörgés megálljt parancsol neki a dorgálásban. A száját húzva előhalássza a mobilját.
- Igen? – szól bele. A vonal másik végéről recsegés szerű, állandó magyarázás hallatszik.
- Komoly? – költözik totális döbbenet Madkins arcára. – És? Mit akart? - Heves szóáradat ragadja magával a lányt.
A lányt… Ezt még szoknom kell.
- Ez mikor volt? Tegnap? Miért nem szóltál előbb?! – üvölti a készülékbe inkább aggodalmasan, mintsem dühösen. Azonnal érkezik a felelet, melyből sajna ismét nem értek egy kukkot sem.
- Ki nem szarja le az időeltolódást?! – harsogja Daryl. Mély levegővételek segítségével fokozatosan visszanyeri a hidegvérét. – És jól vagytok? – Baromira idegesít, hogy a társalgás másik feléről lemaradok. Közelebb somfordálok. Madkins rám emeli a tekintetét.
- Ne hallgatózz! – sziszegi.
- Dehogy hallgatóztam! – védekezem kihúzott háttal, felemelt állal. Sértetten kijjebb mászom a magánszférájából.

Mivel jobb dolgom nem adódik, zsebre vágom a kezeimet, és valami irritáló, de fülbemászó dalt kezdek dúdolni. Pár pillanattal később beugrik, hogy annak a Days gyereknek a legutóbbi, elcseszett slágere az. Rögtön elmegy a kedvem a dalolászástól.
- Csak Tyler – mondja a hívónak Madkins. Új erőre kap a kíváncsiságom.
- Kivel beszélsz? – Teljesen figyelmen kívül hagy, még hátat is fordít. Kezdem azt hinni, direkt élvezi, hogy beletaposhat a férfiú méltóságomba. Mintha ez lenne a hobbija. Pedig jobban belegondolva, nélküle is mesésen alázom le magamat.
- Oké, szia! – Azzal visszasüllyeszti a telefont a miniatürizált táskájába.
- Na, ki volt az? – akadékoskodom. – És miért használtad a lányos hangodat?
- Mert – morogja. Kis szünet után hozzáteszi:
- Úgy fest, mások a feromonjaimtól nem képzelik magukat rögtön homokosnak, hanem inkább másra következtetnek – piszkálódik. Ajka féloldalas mosolyra kunkorodik. Értem én a célzást, ennek ellenére a vigyor továbbra is ott virít a képemen. Madkins fásultan felnyög, és inkább annyiban hagyja. Lekapja a kocsim tetején heverésző hajcsomót, majd elindul az anyósülés felé. Két méterrel később megtorpan. Meglepett tekintete nyomán az étterem bejáratánál szobrozó nagyanyámnál lyukadok ki.

Az öreglány szokásos pókerarcával fixíroz minket, mellette anya álldogál gyanútlanul. Ötletem sincs, mit súghat oda nagyi anyámnak, de azt még innen is kiszúrom, hogy a szavai nem hagyják őt hidegen. Anyám az övéhez hasonló döbbenettel a képén néz farkasszemet Madkinsszel.
- Most mi lesz? – kérdezem ostobán. Daryl hallgat, mint a sír.

A nagyi korát meghazudtolóan lendületes léptekkel közelít felénk. Madkins rutinosan visszarendezi vonásait, hogy a flegmaságon kívül másról ne árulkodjanak. Utolsó mentsvárként anyámra sandítok. A házisárkány bocsánatkérő mosolyt varázsol magára. Meghökkenten oldalra bambulok Darylre, majd vissza rá. Ahogy anyám bólint egy aprót, világossá válik, hogy a rákba kerülhetett be Madkins egy fiúiskolába.
Anya mindvégig tudta, és hagyott őrlődni. Szülői szeretet, a francokat!
Ráadásul ettől még mindig nem lettem egy fikarcnyit se okosabb. Sőt! Megtriplázódott a válaszra váró kérdések száma.