Tyler

A némaságban végigszenvedett autóút után úgy üljük körül a hatalmas étkezőasztalt, mintha négy, egymásnak teljesen idegen ember lennénk. Számító tekintetekkel méregetjük egymást. Azt várjuk, hogy valaki elkezdje, de egyikünk sem akar belevágni. Mindegyikünk számára akad legalább egy kínos téma, amelyet semmi áron nem szeretne felhánytorgatni.
Mint valami bátorságpróba. Ki mer először megszólalni?

Sűrűn pillantok nagyanyám felé, megérzésem azt súgja, az első szavak az ő vörösre mázolt ajkait fogják elhagyni. Belső sugallatomat megcáfolja a mellőlem felcsendülő hang.
– Azt hiszem, eljött a pillanat, amikor végre kérdezhetek. – Daryl a mondatot határozottan a szemben ülő anyámnak címzi.
– Igen – bólint anya lesújtottan. Nagyanyám merev vonásokkal fordítja fejét Madkins felé.
– Először is, miért vett fel a Prince-be? – kezdi a faggatózást Daryl kimérten, kezeit összekulcsolva pihenteti a terítőn.
– Tartozom édesanyádnak, így mikor megkért, hogy segítsek neked bekerülni a Princessbe, belementem.

Daryl elsápadtan bámul a szemét lesütő anyámra. Ujjai remegni kezdenek, erővel szorítja őket le. Együttérzően pillantok rá.
Ebben kivételesen hasonlítunk. Egyikünk anyja sem szereti az orrunkra kötni a lényeges dolgokat. Ez valami szülői szokás, vagy mi a frász? Manapság dívik bazi nagy titkokat tartani a gyerekeink előtt?
Ösztönösen a kezéhez nyúlok vigasztalásképpen, mire összerezzen, és kitér az érintésem elől. Visszarántja magára a semmitmondó, szürke maszkját.
Bár elég nagy tapasztalattal rendelkezem nők terén, még egyel sem találkoztam, aki ennyire igyekezne véka alá rejteni az érzelmeit. Senkivel, aki ennyire elzárkózna előlem.

Madkins leeresztett, hosszú pillái alól borúsan örvénylő szemekkel néz anyámra. Karjait visszaereszti maga mellé, hogy a gyengeségnek minden jelét eltüntesse előlünk. Mintha a rajta végigfutó reszketés megbocsáthatatlan bűnnek számítana.
– Akkor miért a Prince? – folytatja. Békés megoldás. Egyszerűen meg nem történtnek tetteti az iméntit.
– Anyám miatt – válaszolja apró fintorral anya. Az öreglány erre mutat némi érdeklődést.
– Miattam? – tudakolja óvatosan.
– Mert tudtam, hogy nem vennéd fel. Csak gazdag kölyköknek van hely a te nagyszerű, elit iskoládban – csöpögi gúnyosan, minden előítéletét ebbe a kijelentésébe sűríti. – Viszont egyszer azt mondtad, az igazi, elismert tehetségeket támogatod. – A nagyi elgondolkozik.
– Tehát felvetted, hogy bizonyíthasson – állapítja meg.
– És megtette! – Anyám a komoly helyzet ellenére fellelkesül, büszkén kezdi ecsetelni Madkins figyelemre méltó eredményeit. – Elhitette egy egész iskolával, beleszámítva a tanári kart is, hogy fiú. Egy neves rendező szerepet ajánlott neki, a vizsgán kitűnően teljesített, a drámaszakos oktatóink mind ódákat zengnek róla! – Egy szuszra ledarálja az egészet.

Daryl kétségtelenül átlag feletti tehetséggel rendelkezik. Erről már sokszor tett tanúbizonyságot. Még az én kritikus hozzáállásommal is kénytelen vagyok elismerni, hogy minden joga megvan hozzá, hogy a Prince-be vagy éppen a Princessbe járjon.
A nagyi sem hülye, előbb utóbb be kell látnia, hogy anyámnak igaza van. Furcsán venné ki magát, ha egyetlen rossz szót is szólna Daryl színészi teljesítményéről, azok után, hogy a lány őt is az orránál fogva vezette.

Az öreglány leereszti szemhéjait, mélyen eltöpreng.
– Megkapja az ösztöndíjat – jelenti be mindannyiunk legnagyobb megrökönyödésére. Még Madkins is eltátja egy kicsit a száját meglepettségében.
– Hogyhogy? – bököm ki elképedve. Mármint persze, még szép, hogy felveszi őt. De miért ilyen könnyen? Semmi ellenvetés vagy ellenállás? Csakúgy beleegyezik?
– Maradjunk annyiban, hogy jobb, ha rajta tartom a szememet a fiatal… – Elakad egy másodpercre. – hölgyön.
– Ez remek! Akkor jövőre már a Princessbe fogsz járni! – pattan fel az asztaltól anyám fülig érő vigyorral.
Daryl belefeledkezik a gondolataiba, késve varázsolja magára a mosolyt. Elég időt biztosít, hogy rájöjjek: kényszeredett a reakciója.
Vajon mi járhat a fejében? Talán nem is akarja otthagyni a Prince-t?



Kezeimmel a tarkóm alatt, terpeszben terülök el az ágyamon. A fehér, unalmas mennyezetet fürkészem, közben Daryl rejtélyét szeretném megfejteni. Merthogy így fülig belezúgva a csajba, lassan egy évnyi ismeretség után, rádöbbentem, hogy konkrétan semmit nem tudok róla. Lövésem sincs, van-e testvére, a szülei elváltak-e. Komolyan, ilyen alap faszságokkal sem vagyok tisztában, nem ám olyanokkal, mint, mi a kedvenc színe, vagy hány pasija volt eddig.
Egyáltalán hol lakik? Bassza meg! Még az idióta szobatársait is jobban ismerem nála.

A szemem sarkából látom anyámat beljebb ólálkodni. Lassan letelepedik a matrac szélére, tekintetével fel-alá cikázik a helyiségben. Sóhajtva odacsusszanok mellé.
– Most jön a nagy lelkizés? – kérdem fanyar vigyorral.
– Valami olyasmi. – Menekülésre készen stíröli az ajtót. – Bocsánat, amiért nem szóltam Darylről.
– Hát, ja. Örültem volna, ha megosztod velem ezt az apróságot – dünnyögöm szarkasztikusan. Anya halványan elmosolyodik, és az ölébe fektet egy borítékot. Összevont szemöldökkel meredek a papírdarabra.
– Ez meg mi? – bökök felé. Anya vidáman felkacag.
– Nem is emlékszel rá? – Megfordítja, és a hátulján ott virít kesze-kusza, elmosódott betűkkel a címzés: Tylernek. Elveszem tőle, hogy jobban szemügyre vegyem.
– Nincs is felbontva. Honnan kéne emlékeznem rá?
– Te írtad! – nevet fel ismét anyám.
– Írtam magamnak egy levelet? – fintorodok el a feltevésre. Ilyet legfeljebb romantikus lelkületű kislányok művelnek, nem érett férfiak, mint jómagam.
– Igen. Hétévesen, mikor a kislány, akibe bele voltál habarodva egy másik fiút választott – meséli nosztalgikus hangulatban anyám. Meghatottan réved előre. – Szipogva a kezembe nyomtad, és azt mondtad, ha valaha megint szerelmes lennél, adjam neked oda. – Szóval hétévesen… Annak már több mint tíz éve! Nem csoda, hogy kiment a fejemből.
– És most miért adod vissza? – Ajkai titokzatos mosolyra görbülnek.
– Vajon miért? – áll fel. Végigsimít térdig érő szoknyáján, és még egy utolsó, drámaian sejtelmes arckifejezést produkál, mielőtt kilibeg a szobámból.

Érdektelenül forgatom a borítékot, szemezek vele egy darabig, aztán egy mozdulattal feltépem a tetejét. Halványkék, csíkos lapra lelek benne, melyet a kívül látott szinte megfejthetetlen íráson kívül, változatos formájú koszfoltok borítanak.
A sorok közé vetem magamat, és nehézkesen kibogarászom a szavak jelentését.

„Kedves jövőbeli én!

Dolly nagyon gonosz volt velünk, ezért nem szeretjük már.
Anyu szerint nem minden lány ilyen. Azt mondta, majd megtalálom a nekem valót.
Ha ezt olvasod, akkor meg is van már.
Remélem, kedves lány, aki azért nem túl unalmas. Ugye barna szemei vannak?
Szeretem a barna szemeket.
És ugye csinos?
Biztosan az.
Ezúttal ne engedd, hogy lecsapják őt a kezünkről! Komolyan! Nem szabad!”

Kikerekedett szemekkel meredek a bugyuta levélre. Olyan szinten eluralkodik rajtam a röhögőgörcs, hogy fulladozva visszahanyatlok az ágyra.
De lökött egy kölyök voltam! Milyen szöveg ez? És ezek a válogatott elvárások!
Furcsa mennyire különböztem a mostani önmagamtól. Akár két teljesen külön személy.

Nevetve fetrengek, míg a semmiből abba nem marad a hahotázás. Ismét felfelé bámulok, a fehér plafon elé képzelem Daryl képét. Barna szemek, csinos, és kétségtelenül nem unalmas. De ugyan már! Mégis ki halászná el előlem, mikor a körülötte lévők mind pasinak nézik?


Ian

Hatalmasra tátott számon még hatalmasabb ásítást eresztek szabadjára. Kis késéssel illedelmesen eltakarom nyitott kajalesőmet a kezemmel.
Davis sem egészen normális. Hogy képes valaki hajnali ötkor felkelni, hatkor meg már javában kukorékolni?
Laposakat pislogok a konyhapulton ücsörgő haveromra. A kezében tartott vezeték nélküli telefonnal szemezget már Isten tudja, mióta.

Elvánszorgok a hűtőig, és kiveszem a tejet. A Hagner feje fölötti szekrényből az akadálynak hála elég nehézkesen halászom elő a zabpelyhet meg a tálat. Reggelim hozzávalóit lecsapom Davis mellé a pultra.
– Most akkor felhívod, vagy mi lesz? – förmedek rá a fáradtságtól agresszívan. Megilletődötten elkerekednek a szemei.
– Azt hiszem, felhívom – határozza el kissé még bizonytalanul. – De ugye nem baj? – Röhej, hirtelen milyen tapintatos lett! Másfél hónapja sincs, hogy Daryllel együtt levegőnek néztek, most meg egy ilyen hülyeségen aggodalmaskodik.
– Úgy csinálsz, mintha Madkins az ősellenségem lenne – rándul fintorra a szám széle. Hagner zavart vigyort küld felém, majd végre bepötyögi Daryl telefonszámát. Vajon mindenkinek memorizálja az elérhetőségeit, vagy ez a közeli barátok privilégiuma?
– Kicsöng – suttogja eltartva magától a készüléket. Bágyadtan bólintok.
Csupasz talpamhoz hűvösen tapad hozzá a padló, és az ablakon bemerészkedő napsugarak bántják a szememet. Morcosan vánszorgok el egy szemben lévő székig a gabonapelyhem társaságában. Hagner közben már lelkesen ecseteli Darylnek a tegnapi kalandunkat.

A beszámoló zökkenésmentesen halad, Davis még néhány látványelemet is belecsempész. Daryl igazán sajnálhatja, hogy lemarad a tegnapi rúgás zseniális imitálásáról.
A hangulat aztán egyszer csak besavanyodik. Haverom vigyora szelíd, mondhatni bugyuta mosolyba csap át. Miután váratlanul elköszön, a telefont semmitmondó ábrázattal illeszti vissza a helyére.
Rám mered.
– Te tudtad?
– Mit? – vonom össze a szemöldökeimet. A kanalamat visszaeresztem a tálba, és kihúzom magamat. Zötyögős menetre készülök.
– Daryl – kezdi Davis zavarodottan. – Én azt hittem, egyedül ment Angliába.
– Hogy érted? – Fogalmam sincs, miről van szó, mindenesetre Hagnert igen érzékenyen érintheti a dolog.
– Tyler McGlone ott van vele. – Tényleg! Madkins mintha említette volna, hogy Mrs. McGlone fiacskája is velük tart. Érthető, hiszen, ha jól emlékszem, a Princess igazgatója mégiscsak a nagyanyja.

Megvilágosodott arckifejezésemet látván, Davis homlokán a düh halvány ráncai bukkannak fel. A fényes márványfelülethez csapja a tenyereit, pont velem szemben.
– Szóval tudtad! És hagytad, hogy azok ketten… – Színpadiasan feltartom a kezemet. Magas nekem ez a decibel érték így kora reggel.
– Most meg mi bajod van? – érdeklődöm higgadtan.
– Ismered McGlone-t! Te is láttad, miket művelt! – Kezdem úgy érezni, Davis haragja nem is igazán harag, sokkal inkább féltés.
– Nem fogja felfalni őt! Mellesleg meg az igazgatónő is ott van – teszem hozzá megnyugtatásként. Hagnert azonban nem csillapítja le ez a tény sem. Összepréseli az ajkait, kezei ökölbe szorulnak.
– Nem hiszem el – tör ki belőle. – Ismered Tylert, nem? És azt is tudod, hogy Madkins lány. Mégsem zavar egy hangyányit sem?!

Szemöldökeim a homlokom közepéig szöknek. Az állam lesüllyed a padlószintig, ahogy a kitágult orrcimpákkal fújtató Hagnert figyelem.
És azt is tudod, hogy Madkins lány – ismétlem meg magamban a haverom száját elhagyó mondatot.
Davis mély levegőt vesz és hátrébb lép. Hátát nekitámasztja a pontosan mögötte álló hűtőszekrény ajtajának. A padlóra szegezi a tekintetét, mintha csak annyit mondana ezzel: hát, igen, napvilágra került az igazság.

A sokktól sokáig gondolkodni is elfelejtek.
Aztán száz meg száz kérdés ötlik fel bennem egyszerre, válaszom persze egyikre sincsen.
Daryl elmondta neki? Vagy magától jött rá? Ha igen, hogyan? Mióta tudja? Miért nem szólt? Honnan tudja, hogy tudom? És miért nem mondta el?

Hosszasan farkasszemet nézünk, a szemgolyóim meg lassan kiszáradnak. Fáradtan előrehanyatlok. A félig teli tál kimegy a fejemből, így a karommal sikeresen feldöntöm. A tej szépen, finom vízesésként csorog le a padlóra.
– Majd feltakarítom – nyögöm szerencsétlenül. Davis felsóhajt.
– Bocs, hogy nem szóltam. – Léptei hangjából arra következtetek, hogy felém indul.
– Mióta tudod? – Hagner a száraz oldalon foglal mellettem helyet.
– Teljesen biztosan a szépségverseny óta. Te?
– Detto. És honnan…?
– Csak rájöttem. Elég jó megfigyelő vagyok, meg azért ki lehetett következtetni. – A pultra könyököl, pillantása előre réved a szekrények felé. Kíváncsi lennék, mi járhat a fejében. Mostanra már ötletem sincsen, még egy nyamvadt tipp se.
– És miért nem szóltál? – teszem fel a jelenleg legfontosabbnak ítélt kérdést. Hagner arcára gondterhelt kifejezés ül ki. A mimikája apró rezdülései azt sugallják, magában vitatkozik valamiről. Talán éppen arról, beavasson-e engem a részletekbe.
– Kimondva hülyén hangzana.
– Mert az aztán ésszerű, hogy egy csaj pasinak adja ki magát, és beköltözik egy fiúiskolába, mi? – dünnyögöm. Szavaimat tiszta gúny áztatja.
– Darly aztán tényleg nem semmi – mondja elismerően, nyelvével ciccentés szerű hangot produkál. Rosszallóan felhördülök. Davis semmit sem képes komolyan venni…

Mi lehetett az indoka? Mi vitte rá, hogy senkinek se szóljon?
Nem értem. Hiszen Madkins lány, és Davis köztudottan rühelli az ellenkező nem minden tagját. Ellenérzései vannak az összessel szemben, kivétel nélkül. Daryl miben más? Komolyan, lövésem sincsen.
Óvatosan oldalra kémlelek Hagnerre, és felötlik bennem egy igencsak abszurd gondolat.

Szerelmes lenne? Davis belezúgott volna Darylbe?

Hiába tűnik olyan elképzelhetetlennek a feltevés, elég sok mindent megmagyarázna.
A féltékenység elég nyomós ok arra, hogy távol akarja tartani McGlone-tól, és hogy ne álljon szándékában bárkinek is az orrára kötni Daryl valódi identitását.
Ha így is van… Előlem miért titkolózott? És Madkinsnek miért nem szólt?
Hát ez egy kész vicc. Egyszerűen képtelen vagyok kiigazodni a legjobb haveromon. Azon a srácon, akit óvodás korom óta ismerek.

Vagy negyedórányi elmélkedést követően, amikor már kezdenék nagyon halványan sejteni valamit, Davis minden előzmény nélkül felpattan.
– Mi az?
– Valamit meg kell néznem a neten – jelenti be eltökélten, azzal elviharzik.
Vetek egy pillantás a fehér tócsára a székem alatt, majd elégedetlen nyögésekkel kísérve elvonszolom magam a tisztító szerekig.
Sokatmondó grimaszok váltják egymást a pofámon, miközben próbálom egy ronggyal felitatni a tejet. Nagy nehezen eltüntetem a művemet a padlóról. A jelent tökéletesítése végett, még a derekamat is fájlalom egy kicsit.
– Fiatal vagyok én még ehhez – csapkodom meg a gerincemet. Vérbeli takarítóhoz illően kihajítom a kukába az amúgy többször használatos anyagdarabot.


Megtorpanok Davis szobájának küszöbe mögött. Az ágyon egy kinyitott bőrönd terül el, körülötte és benne nadrágok és pólók hevernek. Haverom szőke kobakja a szekrény mögül bukkan elő. Szoborrá dermedten figyelem, ahogy sorra hordja a cuccait a táskához.
– Mit csinálsz?
– Összepakolok – feleli felém sem bagózva. Odacsörtetek hozzá, és karon ragadom.
– Ugye még véletlenül sem...
– De – vág bele a szavamba. – Pont arra készülök.
– Davis, ne szórakozz velem! Nem ruccanhatsz át Nagy-Britanniába csak úgy! – Szóra sem méltat. Kiszabadul a szorításomból, és dúdolgatva folytatja, amit elkezdett.
Ez is Madkins műve! Mindenkit kikerget az észből.
– Megnéztem, és este hatkor indul egy járat Londonba. Reggel kilencre ott is leszünk.
– Leszünk? – akadnak fent a szemhéjaim.
– Te nem jössz? – Rám emeli ártatlanul csillogó szemeit. Fene vigye a kiskutya technikáját!
Kétségbeesett beletörődéssel emelem a homlokomhoz a kezemet.
Egyre biztosabb vagyok benne. Davis vagy őrült, vagy tényleg szerelmes. Merthogy épeszű ember ilyenre nem vetemedne, az tuti.


Daryl

Az egyforma folyosókon bóklászom céltalanul. Mindenütt egy kaptafára készült festmények függenek a krémszínű falakon, a sarkokon díszelgő növények ugyancsak eléggé hasonlítanak egymáshoz. Bárki rendezte be a helyet, a harmóniát láthatóan előbbre valónak tartotta a fantáziánál.
Mély sóhajtást engedek szabadjára. A kezemben tartott víz alján egyre apróbbra olvadnak a kerek jégdarabok. Finoman megmozgatom a díszes kristálypoharat. A jég apró koppanásokkal ütközik az üvegnek, valamiféle mesebeli csilingelésre emlékeztet a hangja.
Lenézek magamra. Furcsa érzés, hogy nem puszta kopár síkságba ütközik a pillantásom, és semmi sem szorítja le a mellkasomat. Így még a három számmal nagyobb férfipóló is másképp mutat rajtam.

A poharat biztosan ujjaim közé szorítom, majd leengedem magam mellé. Felemelt fejjel megyek tovább, most már tudatosan a szobám felé igyekszem.
Egy a többihez képes jóval nagyobb ajtó felkelti az érdeklődésemet. A világos fát faragott minták szegélyezik. Gondolatban feljegyzem ezt is a megfigyelt, tündérmesébe illő elemek közé. Ide tartozik még többek között a kerti pavilon, az oszlopain felfutó apró virágokkal. Ez a hely ékes bizonyítéka annak, hogy belül egy kicsit mindenki gyerek marad. Az ember óvatlanul is arra a következtetésre jut, hogy a ház tulajdonosa nem lehet olyan rossz ember. Na, ez meg azt támasztja alá, milyen csalfa néha a látszat.

Belekortyolok a hideg vízbe. Távozás előtt még végighúzom ujjamat a domborműves díszítésen.
– Értsem úgy, hogy nem bízol meg bennem? – szűrődnek ki a szobából egész halkan a Princess igazgatónőjének jellegzetesen kimért, rideg szavai. Kíváncsiságom maradásra ösztökél. Közvetlenül az ajtófélfa mellett a falnak vetem a hátamat.
– Már miért tenném? – Mrs. McGlone válasza türelmetlenségről tanúskodik. Az ezután felcsendülő bizarr kacajt még soha nem hallottam. Kétségtelenül az öregasszonyhoz tartozik.
– Valóban. Megvannak a saját indokaim arra, hogy Miss Madkinsnek helyet biztosítsak a Princessben.
– Feltételezem, az okaidnak vajmi kevés közük van Daryl tehetségéhez – jegyzi meg gunyorosan Mrs. McGlone.
– Tagadhatatlanul nem ez a fő motivációm. – Milyen óvatos megfogalmazás! Érdemes megfigyelni a karakterét, talán egyszer jól jöhet. Soha nem lehet tudni, mikor kell majd a begyöpösödött vénlányt alakítanom.
– Beavatsz, vagy esetleg stratégiailag ez kedvezőtlen lépés lenne? – Néha elmerengek rajta, milyen pocsék lenne egy olyan anya-lánya kapcsolat, mint, ami kettejük között van.
– Egy vesztes háborút a legjobb stratéga sem fordíthat vissza – mondja Tyler nagyanyja. Csak tudnám, minek beszél rébuszokban… – Ilyenkor egy jó hadvezér méltóságteljes marad és megpróbálja megelőzni az újabb vereséget.

A beálló némaságból megállapítom, hogy Mrs. McGlone legfeljebb annyira érti, mire utalgat az anyja, mint jómagam. Ergo gőze sincs róla.
– Tartsd közel a barátaidat, de még közelebb az ellenségeidet – magyarázza a vénség. – Úgy hiszem, jobb, ha személyesen tartom szemmel azt a lányt. Ráadásul nem akarom, hogy a Prince-nek problémája származzon a te balgaságodból. Meg persze… – Rövidebb szünetet iktat be. – Nem szeretném Tyler közelében tudni.

Megdöntöm a poharat, de egy csepp folyadék sem maradt benne. Kémkedés közben komótosan elkortyolgattam az egészet. Kényelmes sétába kezdek arrafelé, ahonnan jöttem.
Tegyük félre őnagysága paranoiáját, ami ellenségként tüntet fel engem előtte. Ezen kívül akad más furcsaság is.
Miért kéne távol tartanom magamat Tylertől? Eddigi tapasztalataim alapján, kettőnk közül határozottan ő a veszélyesebb, ezt teljes bizonyossággal állíthatom.
Vegyük csak példának az apróbb verekedést még év elején, vagy a kissé elfajult csókbalesetet a színpadon. A mostani hülyeségét meg legszívesebben fel sem idézem. Kiderül, hogy majdhogynem egy éven keresztül a képébe hazudtak, erre neki mi az első reakciója? Csókolj meg! Van ebben akár csak egy fikarcnyi normalitás? Szerintem nincsen.

Még a nagyanyja is felfigyelt rá, hogy valami nem klappol egészen. És lássuk be, én már jóval ezelőtt is tisztában voltam ezzel. Egyszerűen könnyebbnek véltem nem foglalkozni a dologgal. Amennyiben akad akármi, amit a kezdetekkor megfogadottak közül mostanáig betartok, az a felesleges balhék elkerülése. Tyler McGlone pedig elég balhés alak.
Az üres poharat ütemre a combomhoz ütögetem. Felidézek magamban pár gyanús, és néha kínosan egyértelmű elemet a Tylerrel közös múltunkból.

Elsőként a már annyiszor elővett csókjelent ugrik be. Az a nagyon szerencsétlen hasra esés, ami érthetetlen módon kizárólag engem feszélyezett. McGlone szinte élvezte.
Aztán sorra következik a többi. Az árulkodó mozdulata a próbán, a különös tekintetek, az aggodalom a hangjában, amikor a szépségverseny előtt lebetegedtem.
Minden egybevág. Hiszen korábban ő maga mondta. „Miattad komolyan azt hittem, buzi vagyok!”
Ennyi minden mellett már szorosan összeszorított szemhéjakkal sem mehetek el. A mait hivatalosan is a nagy felismerések napjának nyilvánítom.

A konyhában az emlegetett szamárral találom szembe magamat. A bárgyú vigyor megint ott virít a képén, csodálom, hogy bírja még. Talán úgy maradt.
Egy almával a kezében ácsorog a hűtő előtt. Egyre feltűnőbben ütköznek ki rajta az idegbaj jelei.
– Van melled. – Igen. Pont az ilyen megszólalásaira értettem. Lévén ez közel a huszadik hasonló megállapítása a nagy leleplezés óta, nagyjából hozzászoktam. Elengedem a fülem mellett, bár marad egy kis keserű szájízem. Ilyet normál esetben még a legbunkóbb paraszt sem nyög be. Idáig süllyedt hát Tyler McGlone.
Vajon mit szólna, ha visszavágnék egy van pöcsöddel? Áh, inkább nem kísérletezem…

Kicsit arrébb igazítom a srácot, hogy ki tudjam venni az ásványvizes üveget a hűtőszekrényből.
– Jó, befejeztem – jelenti be váratlanul. Az arcán a görbe visszahajlik egyenesbe, igyekszik komolyan nézni.
– Ideje volt – biccentek egyet. Teletöltöm a poharamat, majd visszateszem a vizet a helyére.
– Nincs kedved holnap várost nézni? – A sötétzöld íriszeket fürkészem, de azok nem árulkodnak hátsó szándékról.
– Tőlem – vonom meg a vállam. Egy: még soha nem jártam ezelőtt Londonban. Kettő: isteni lenne borsot törni a nyanya orra alá.

McGlone-nak kivételesen sikerül elfojtani a bamba vigyort. Haladás. Úgy ítélem, ez nem éppen a legalkalmasabb pillanat rá, hogy a kialakult elméletemet számon kérjem rajta. A biztonság esetére kifelé tartva még visszafordulok hozzá.
– Nem randi – szögezem le.
– Ki mondta, hogy az? Kicsit sokat képzelsz magadról. – Az étteremben produkáltak után, érdekes váltás. Képtelen vagyok kordában tartani mosolyra hajló ajkaimat. Tyler szintén derűs mosollyal felel. Még egész jól ki is jöhetnénk, ha nem lenne vele ennyi gond – fut át rajtam.




A szokatlanul hosszúra sikeredett alvás után valahogy még annál is fáradtabbnak érzem magamat, mint amikor egy szemhunyásnyit sem pihentem.
A külön bejáratú fürdőszobám magányában alaposan szemügyre veszem a tükörképemet. A pofámon a párna gyűrődésének nyomai súlyos égési sérülésre emlékeztető hegekként éktelenkednek. A szemem alatt halovány karikák vigyorognak rám gúnyosan.
Hideg vizet engedek a kezembe, és belemártom az arcomat.
A megjelenésem továbbra sem élvez prioritást, hiába lényegültem vissza hirtelenjében nővé. Kihalászom a bőröndöm aljából az egy szem rövidnadrágot, amit magammal hoztam, aztán felkapok egyet a szokott, bő felsők közül. A kócos hajammal már nem is foglalkozom.

Az étkező kitárt ajtaján keresztül messziről látom a megterített asztalt, és a kávéját szürcsölgető Tylert. Nem észlelem a felnőttek jelenlétét, így azonnal derűsebbre vált a hangulatom. Zsebre dugott kezekkel beszambázok. McGlone tetőtől talpig végigmér, csípőtől lefelé különösen gondosan.
– Nem is rossz egy pasihoz képest, mi? – morogja az orra alatt elégedetlenül. Összevont szemöldökkel próbálom értelmezni a mondatot.
– A szépségverseny előtt – segít ki Tyler.
– Ja! – Hülye húzás volt. Én csak próbáltam laza lenni.

Lehuppanok a székre. Értetlenül megböködöm a tányéron pihenő pirítóst, mintha valami beazonosíthatatlan kőzet lenne az űrből. Tyler nem rejti véka alá a véleményét illetlen viselkedésemmel kapcsolatban.
– Mit csinálsz? – kérdi. Gyanakodva hunyorít rám.
– Tradicionális angol reggelire számítottam. – Tyler a fejét ingatja. Úgy csinál, mintha az éjszaka folyamán egyről a kettőre levetkőzte volna a gyerekes idiótaságait. Valaki nagyon felnőttesnek akar tűnni…
Szépen, egyenletesen elkenem a kenyéren az élénk színű, darabos baracklekvárt. Egy apró harapásra marad időm, mielőtt megszólal a csengő. Felpillantok a falon függő órára.
– Még tíz sincs.
– Szerintem meg már mindjárt tíz van – mondja Tyler szórakozottan. – Biztos öreganyám valamelyik ismerőse. – Aprót bólintok. Érdekelnek is engem a nyanya ráncos haverjai. Zavartalanul visszatérek a reggelim elmajszolásához.
Egész jó ez a lekvár – jegyzem meg magamban, egy elégedett hümmögéssel.

Még az első pirítós felénél sem járok, amikor a szemtelen komornyik megzavar. A szmokingos, ősz fickó valami fehér anyagdarabbal a karján, felemelt fejjel áll meg a küszöb mögött.
– Mr. Madkins.
– Már Miss Madkins – világosítja fel őt Tyler. Ezzel sikerül a berögzült pókerarcra döbbenetet varázsolni. A pasas enyhén elcsücsöríti a száját, a szeme eredeti méretének a kétszeresére tágul. Két másodpercet vesz igénybe, amíg újra összeszedi magát. Megköszörüli a torkát, és folytatja.
– Miss Madkins, látogatója érkezett. – Tylerrel tanácstalanul összenézünk. Látogatóm?
Feltolom magam az asztaltól, és sietős léptekkel kiügetek az előtérbe.

A szívem heves dobbanásokkal próbál kiszakadni a helyéről, ahogy Iant pillantom meg az előtérben. A fiú meggyötörten támasztja az üvegfalat, aprókat rúg az előtte heverő utazótáskába. Néha-néha egy sóhaj hagyja el az ajkait. Fekete haja előre lóg, mandula vágású szeme elé.
– Daryl! – tűnik fel előttem a semmiből Davis. Meghökkenten hátrébb ugrok egy kisebbet. Szőke szobatársam megvillantja hófehér fogait.
– Hiányoztunk? – érdeklődik vidáman.
Segélykérően ingázok tekintetemmel a váratlan vendégek között, ám Hagner csak tovább örömködik, míg Wackerly ugyanolyan segélykérően bámul rám vissza. Teljesen elvesztem…

– Mit kerestek itt? – nyögöm ki végre. Davis a hátam mögé kémlel, meg sem hallja a kérdést.
– Hé! – emelem fel a hangomat. – Azt kérdeztem, mit kerestek itt. – Hagner szája szegletében pimasz mosoly dereng. A következő pillanatban már a nyakamban csüng.
– Tudom én, hogy hiányoztunk. Ne is tagadd! – Feleszmélni sincs lehetőségem, már el is távolodik tőlem. Hátrál pár lépést. Ekkor kiszúrom, hogy ő sem érkezett üres kézzel. A bőröndje ott pihen Ianével szemben.
– Ezek… ezek tudják, hogy lány vagy? – hebegi mögöttem Tyler.
Ó, atyám! Már csak ez hiányzott…


Shonna

Grant dolgozószobája szokás szerint egy háborús övezetre emlékeztet. Mintha bomba robbant volna a tágas helyiségben. A polcok félig üresek, a könyvek, melyeknek rajtuk lenne a helyük különböző helyeken tengődnek. Egy kupaccal az olvasósarok fotelében, egy másikkal az ablakpárkány alatt és egy harmadikkal a bárpulton.
Keresztülbukdácsolok a padlót borító összegyűrt papírokon és ruhadarabokon. Én aztán el nem pakolok helyette – zsörtölődök, lerázva a lábamról egy csokipapírt. Majd szépen felfogad egy takarítónőt. Futja rá, vagy nem?

Az asztalon iratok hevernek mindenfelé, alattuk, felettük meg úgy általában mindenütt üres kávéspoharak bujkálnak. A barna foltokból ítélve tartalmuk egy része a papírokon kötött ki.
Én biztos nem akarnék magamnak ilyen managert. Grant még a saját életét sem tudja megszervezni, hogy várják el tőle, hogy másokat pátyolgasson? Kész röhej! De mindegy is. Amíg jól keres, addig nem panaszkodom.

Ha én lennék ő, hova rejteném a dugipénzt? – merengek el. Lenézek az előttem tornyosuló szemétkupacra, csípőre teszem a kezemet, és hümmögök párat.
A legfelső fiókok kihúzogatásával kezdem. Akadály nélkül siklanak a sínen, úgyhogy azonnal elvetem őket. A legalsó ellenben nem enged, akármennyire rángatom.
Na, és a kulcsot hova dugnám el, ha Grant lennék? – mélázok el leereszkedve a térdemre. Kedvesem tagadhatatlanul nagyon ravasznak gondolja magát, ráadásul szakmai ártalomként a kelleténél több filmet látott. Erre alapozva, próbáljuk meg a legsablonosabb helyen!

Lám! Az asztal lapja alatt apró, ezüst valamin villan meg a fény. Letépem a ragasztószalaggal rögzített kulcsot, és rögtön beleillesztem azt a zárba. Tökéletesen passzol.
– Áhá! – kiáltok fel elégedetten. Vaskos borítéknyi pénz hever a mappák tetején. Ártatlan mosollyal az ajkaimon húzom végig az ujjamat a bankók szélén.
Kár, hogy nem engedékenyebb a drága! Ha az lenne, nem kellene ilyesmire adnom a fejemet.

Kiveszek egy összeget, aminek számításaim szerint elegendőnek kell lennie a betervezett vásárláshoz. Miközben visszacsúsztatom a helyére a borítékot, megakad a tekintetem egy fényképen. Egy felirat nélküli, sárga dossziéból lóg ki.
– Nagy baj nem lehet belőle, ha vetek rá egy pillantást – suttogom magamnak. Kiemelem az irattartót. A fénykép így visszacsúszik a helyére.
Talán valami titkos felfedezettről vannak benne információk, azért rejtegeti? Hú, lehet, hogy még a debütálása előtt megismerkedem a következő, nagy szupersztárral!

Körbekémlelek, hallgatózom egy keveset, hogy megbizonyosodjak róla, senki nem fog rám rontani kutakodás közben. Végül az iratok közé lapozok. Az első oldalon egy fotóról ismerős arc mosolyog rám. A szemeim kikerekednek. Remegő ujjakkal pörgetek végig a mappa tartalmán. Név, születési hely, idő, családtagok, iskolák, orvosi adatok és temérdek fénykép. Képek az óvodából, az általánosból, a családi fotóalbumból, munkahelyi fotók.
A mappa kicsúszik a kezeim közül.