A magánnyomozó rettegett. Néhány perce tompa fejfájásra ébredt, és mikor megpróbálta megérinteni a homlokát, kénytelen volt tudomásul venni, hogy a kezei le vannak kötözve. Aztán rájött, hogy a lábait is rögzítették. Ülepe alatt kemény felületet, alkarjai bőrén hideg fémet érzett, talán egy szék részeit. Ahogy a tudata tisztult, felfogta, hogy betömték a száját. A durva gyolcs a fogaihoz préselte a nyelvét, és bűzlött a benzintől. Már ettől is halálra rémült, a legnyomasztóbb mégis az volt, hogy nem látott semmit, pedig a szemeit nem takarták el. Ráadásul fogalma sem volt arról, hogy hol van, és hogy került oda.
– Nem voltál elég ügyes, Dean. – Gyufa sercent a sötétben. Apró, sárga fény gyúlt közvetlenül a magánkopó előtt, legfeljebb egy méternyire az arcától. Pár pillanatig hunyorognia kellett, de hamar hozzászokott a szeme. – A megbízóm azt mondja, pontatlan információkat adtál el nekünk. – Az első gyufa elaludt, következett a második. Dean most már a beszélő alakját is ki tudta venni. A fickó cingár volt, szőrtelen arccal és nagy napszemüveggel. A bőre sötétnek, olajosnak tűnt a gyenge fényben. Vállig érő hajában csillogó csecsebecsékkel zsúfolt fonatok voltak.
Az eleinte közömbös arcot vágó férfi lassan elvigyorodott, és közelebb tolta a gyufát a nyomozóhoz.
– Mmmhh… – Dean próbált valahogy hátrább vergődni, de az ólomsúlyú szék egy fikarcnyit sem mozdult.
– Ugyan, ne erőlködj. Már késő. Eddig kellett volna ilyen nagy energiákat mozgósítanod, és mindet a nyomozásra fordítani, nem arra a csúf, pufók macára.
Mit tudod te? – gondolta Dean.
Igenis szép nő volt. Göndör hajú, zöld szemű, édes mosolyú, kis grüberlivel a jobb szájzuga mellett. Dean rögtön beleszeretett, mikor meglátta az egyetem tanulmányi osztályán. Onnantól kezdve persze nem érdekelte, hogy valami hülye milliomos le akarja ellenőriztetni a csemetéje baráti körét.
A megbízója listáján húsz név szerepelt, tizenhétnek becsülettel utánajárt. A lány néhány napnyi udvarlás után segített neki bejutni az irattárba, és a nevek megkeresésében is hajlandó volt részt venni. Eleinte jól ment minden, de a „P” betűs aktákat tartalmazó szekrény mellett Michelle túl kihívóan hajolt le, hogy megkösse a cipőfűzőjét, és ekkor Dean – mindkettejük megelégedésére – leteperte őt, és magáévá tette két iratpolc között. Sajnos a biztonsági őr rajtakapta őket… Michelle-t kényszerszabadságra küldték, őt pedig kitiltották az egyetem területéről. Mit tehetett? Közölte a megbízójával, hogy a listán szereplő nevekből egyet sem talált meg az egyetem hallgatóinak aktái között. Csak azt felejtette el megemlíteni, hogy volt három, amit nem is próbált megkeresni.
– Mit tegyek most veled? A megbízómat sok bosszúság érte a hanyagságod miatt. – A cingár idegen oldalra nyúlt, meggyújtott egy Bunsen-égőt, aztán eloltotta a gyufát. Az égő egy kis asztalkán állt, mellette néhány szike hevert. Dean fogvatartója felemelte az egyiket, pengéjét a láng fölé tartotta pár pillanatra. – Azt hiszem, néhány figyelmeztető karcolás megteszi. Legközelebb majd alaposabb leszel…
Legközelebb nem dolgozom rejtélyes pénzembereknek – gondolta a kopó.
Úgy gondolta, felkészült a fájdalomra, de tévedett. Mikor a cingár elkezdte vagdosni a bal lábszárát, azt hitte, hogy bevizel a kíntól. A szike tompa volt és forró, többnyire nem vágott túl mélyre, de sercegve égette a bőrét. Üvölteni akart, de nem tudott. Fuldoklott a rongytól, ami a szájában volt.
– Elég lesz. – A kínzás gyorsan abbamaradt. – Nem vagyok gonosz. Nem akarom, hogy sokáig szenvedj, Dean.
A fickó megfogta a Bunsen-égőt, és egész közel tartotta a magánnyomozó arcához. Elégedett vigyorra húzta a száját.
Jaj, ne… ne gyújts fel, könyörgök, ne! – Dean nem tudott tovább uralkodni a hólyagján. A vizelete átáztatta a nadrágját, és meleg tócsába gyűlt a farpofái alatt.
– Örültem, barátom. – Az ismeretlen szabad kezével Dean arcára szorította a benzines rongyot. A kopó többször próbálta félrefordítani a fejét, de minél jobban küzdött, annál kevésbé kapott levegőt. A fény halványodni kezdett a szeme előtt, végül teljesen eltűnt.

Irtózatos fájdalom térítette magához. A szemei felpattantak. Szép, egynemű fehér felületet látott, a közepén hosszúkás, vakító fényforrással. Látvány ide vagy oda, ez itt nem a mennyország – vélte. A mennyben biztos nem csavargatják az ember mellbimbóját.
– Üdv. – Kék zsilipruhás, nagydarab férfi hajolt oda hozzá. Hangja olyan volt a kábulatból ébredő férfinak, mint az égzengés. Deanre mosolygott, majd elfordította a tekintetét, és azt mondta: – Leteheti a laringoszkópot, kolléga. Mégsem kell intubálni.
– N-nem? B-biztos? – A kérdés valahonnan Dean feje mögül jött.
Kórházban vagyok. – Mikor a hang irányába fordította a fejét, kövérkés, pelyhedző állú, gyűrött fehér köpenyes siheder került a szeme elé, kezében fordított jégcsákányhoz hasonlító, világító végű fémeszközzel.
– Biztos. Tegye csak le a laringoszkópot, Peter… nem, a másik tálcára! Ott jó lesz… Most jöjjön át ide mellém. Maga fogja összevarrni ezt a mélyebb vágást, itt…
– Én? – bizonytalankodott Peter.
– Ő?! – jött meg Dean hangja. Megpróbált felülni, de elszédült a hirtelen mozdulattól, és visszaesett. A vizsgálóágy kemény fejtámlájába ütötte a tarkóját.
– Csak óvatosan – csitította a nagydarab. – Kórházban van, uram.
– Rájöttem!
– Az én nevem Dr. Cartwright. – Erős kéz szorította meg a nyomozó jobbját, melegen, bátorítóan, aztán húzni kezdte, és lassan felültette őt. Dean most nem szédült meg. – Ő pedig – mutatott az orvos Peter irányába – Dr. Miles, utolsó éves medikus, sürgősségi gyakorlaton.
– Nagyon örvendek – mondta Dean, némi éllel a hangjában. Sajgó mellbimbójához nyúlt, és megdörzsölgette. Közben néhány elektródát tapintott a kezével, amelyek a mellkasáról indultak útnak, és balra húzódtak a fekhelyétől, egy csipogó monitor irányába. – Mi ez a hely? – Jól felszereltnek tűnő, modern, plafonig kicsempézett, tiszta helyiségben volt. Maga körül orvosi műszerekkel megrakott tálcákat, oxigénpalackokat és infúziós állványokat látott. Egy unott képű ápolónőt is észrevett az egyik sarokban.
– A St. Catherine – válaszolt Dr. Cartwright. – Önt megtámadták, Mr. Takeshore. Értesítettük a rendőrséget, és miután a kolléga ellátja a sérüléseit, fel fogják venni a vallomását.
– Muszáj, hogy a medikus lásson el? – mordult fel kétségbeesetten Dean. Lenézett a lábára, és elfintorodott a hólyagos környezetű, eleven barázdák láttán. – Elég rondák a sebeim…
– N-nem muszáj – hebegte Peter, és köpenye ujjával megtörölte verejtékező homlokát.
– Oktatókórház vagyunk, uram. – Az orvos határozott válasza, úgy tűnt, nem csak a betegnek, hanem legalább annyira a medikusnak is szólt. – A kolléga fogja ellátni a sebeit, az én szigorú felügyeletem alatt.
– Legyen – fújt egyet a detektív. Visszafeküdt az ágyra, és igyekezett lazítani.

Az egész procedúrából csak az érzéstelenítő injekciók fájtak, de nagyságrendekkel kevésbé, mint a felhevített szike érintése. Peter jó fél órát dolgozott valamin, amit a mentora úgy emlegetett, hogy „sutura”, közben folyamatosan levegő után kapkodott és dadogott, végül azonban mégis egészen elfogadható eredményt produkált.
Mégsem olyan töketlen ez a medikus – lélegzett fel Dean.
A beavatkozás vége felé már nem is izgatta annyira a fiatalember ténykedése, inkább azon morfondírozott, hogy mit mondjon a zsaruknak. Michelle-t semmi esetre sem akarta belekeverni a dologba, ezért úgy döntött, hazudik; nem hozza szóba se a milliomost, se a cingárt, se a tizenhét felkutatott nevet, se a három ellenőrizetlent.
Viszont elhatározta, hogy amint lehet, utánajár az utóbbiaknak. Ha másért nem, hát azért, hogy kiderüljön, miért kínozták meg. Még rémlettek neki a nevek. Pauley, Raphus, Wittelbrom.