A központ nem csak arról kapta a nevét, hogy a város közepén helyezkedett el. Sokkal inkább arról, hogy itt kaptak helyet a közszolgálati szervek is. A tágas piactér a főváros egyik, ha nem a legnagyobb épülete körül terült el – persze a királyi palotát leszámítva. És ezt a hatalmas épületet osztotta meg egymással a rendőrség és a tűzoltóság.

A piactér szolgáltatta az egyik legjobb lehetőséget a szabadidő eltöltésére. A rendőrség épületének közvetlen közelsége a lehető legbiztonságosabb hellyé tette. Arra azonban senki sem számíthatott, hogy a nyitott ablakon hamarosan egy heves szóváltás hangjai fognak kiszűrődni.

Ramini az íróasztalánál ült egy aktát olvasgatva, amikor főnöke megérkezett. Ő viszont már csak akkor vette ezt észre, amikor kisvártatva már közvetlenül maga mögül hallotta felettese hangját:

– Mit csinál itt, Mongha?

– Dolgozom – válaszolt Ramini, fel sem nézve az aktából. Reménykedett benne, hogy gyorsan lezárhatják ezt a beszélgetést, de főnöke nem elégedett meg ennyivel.

– És az orvosi vélemény?

– Jól vagyok. Így is két napig feküdtem.

– Az orvos két hetet mondott! – csattant fel a kapitány. – És nem hiszem el, hogy jól van, ha még mindig ezzel az Alag Fuival jön…

– Láttam, amit láttam.

– De ettől még semmivel sem vagyunk előrébb. Tudja, mikor láttuk utoljára Fuit? Nagyjából egy évtizede, amikor még csak egy kis bugris volt, akinek fogalma sincs, mit csinál – itt sokat mondó pillantást vetett Raminire. – Csak egy bajkeverő volt a sok közül. Akárcsak valaki az épületben.

– Ő maradt is az, ami volt – válaszolt a lány szemrebbenés nélkül. – Ugyanolyan bajkeverő. A különbség mindössze annyi, hogy most már nem csípik nyakon.

– Jó – emelte fel a kezét megadóan a kapitány. – Tegyük fel, hogy valamilyen oknál fogva hiszek magának. Maga szerint mégis mit kéne csinálnom?

Ramini legszívesebben rávágta volna, hogy Alagot akár a föld alól is elő kéne keríteni. Csakhogy fogalmuk sem volt, hol kezdjék a keresést. Így csak ült a helyén, egyetlen szó nélkül. Felettese csak bólintott erre.

– Na látja. Túl kevés az ember ahhoz, hogy átkutassák az egész várost. És még az sem biztos garancia rá, hogy megtaláljuk. Ráadásul vannak komolyabb gondjaink is. Merényletet kíséreltek meg a Tűz ura ellen a saját palotájában. Muszáj megerősíteni a palota védelmét.

– Át akar helyezni?

– Szívesen megtenném, ha azzal biztos lehetnék benne, hogy nem lesz ideje ezzel az Alaggal foglalkozni. De oda most harcedzett emberek kellenek, nem pedig nők, pláne ha épp nemrég verték őket fejbe egy cseréppel…

Ramini erős késztetést érzett, hogy felpattanjon a helyéről és üvöltözni kezdjen a felettesével. Mélyen sértette, hogy ilyen indokkal hagyják ki őt egy ilyen fontos ügyből. Eddig reménykedett benne, hogy idővel teljes jogú rendőr lehet belőle, ugyanolyan, mint bárki más. Erre most azzal kell szembesülnie, hogy nem csak a múltja, hanem női volta miatt is nehéz dolga lesz. Sőt, az utóbbi akadályt jelen pillanatban egyenesen lehetetlennek tűnt leküzdeni.

– Most legyen jó kislány, menjen haza és pihenjen! – szólalt meg ismét a kapitány, egyszersmind lezárva a beszélgetést. Még az aktát is elvette Ramini íróasztaláról. – És ne keresse ezt az Alagot! Van elég dolgunk nélküle is.

Ramini nagy nehezen bólintott, majd felállt az asztalától és elindult kifelé. Mikor az ajtón kívülre ért és megbizonyosodott róla, hogy felettese nem hallja, még morogva hozzátette:

– Azt lesheti.

*

Kimnek konkrét elképzelései voltak arról, hogyan szerezzen meg információt másoktól, akár olyanokat is, amiket normál esetben nem kapna meg tőlük. Ilyen szempontból a férfiakkal könnyű dolga volt. Egyszerű ösztönlényeknek ismerte őket, akiknek elég volt a megfelelő inger és a megfelelő ajánlat, hogy minden titkukat kifecsegjék. És ez a kalózok esetében hatványozottan igaznak bizonyult.

A kihallgatásokra külön tartott a kabinjában egy vékony, könnyű, mélyen dekoltált felsőt. Nem éppen az a fajta volt, amiben bárki szívesen megy emberek közé, de Kim céljának tökéletesen megfelelt. Nem elég, hogy nem volt ujja és a köldöke fölött végződött, még a maradékból is rendkívül sokat sejtetett. Ehhez jött még, hogy Kim egy leheletnyivel lejjebb tolta a nadrágját, még többet láttatva magából a férfiszemeknek.

Először nem akart elsietni semmit. Úgy gondolta, ráér kikérdezni a foglyokat miután kitették a Tűz urának nagybátyját a Föld Királyságának egyik kikötőjében. Helyette nekifogott egy jelentés megírásának, amiben részletesen beszámolt az Északi-sarknál történtekről. Csak közben jutott eszébe, hogy a foglyok olyan információval láthatják el, amit még beleírhatna, sőt, szükséges is lenne beleírnia a jelentésbe.

Ahogy egy kis pihenő után a ruhásszekrényhez lépett, vetett még egy pillantást a félbe maradt levélre. Még egyszer átgondolta, milyen kérdésekre akar választ kapni. Elsősorban a kalózflotta vezetőjének nevére és menekülési útjára volt kíváncsi. A kettő közül az elsőre meg is fogja kapni a választ, ebben egy percig sem kételkedett. A másodikban már nem lehetett ennyire biztos, de bízott benne, hogy nem lesz gond.

Nagy meglepetés érte, amikor öltözés közben kopogtattak az kabin ajtaján. Mielőtt még valaki választ sem várva benyitott volna rajta, Kim gyorsan elkiáltotta magát:

– Várj!

Mivel azonban éppen akkor húzta át a felsőjét a fején, az felfogta a hangja nagy részét, így abból a kint álló csak valami elfojtott mormolást érzékelhetett. Az ajtó nyílásakor Kim már félmeztelen volt, amire a vendég csak egy hallhatóan döbbent levegővétellel reagált. Kim ekkor adott hálát az előrelátóságának. A kabinját úgy rendezte be, hogy öltözés közben éppen háttal álljon az ajtónak, így volt alkalma sietve magára kapnia a másik ruhát, mielőtt vendégéhez fordult volna.

– Nem hallottad, hogy…

Ezúttal Kimnek akadt el a szava, amikor szemtől szembe találta magát az egyik kalózzal, akit foglyul ejtettek. A fiatal férfi volt, aki ott helyben válaszolt volna minden kérdésére, csak ne dobják vissza a vízbe. De Kimet kicsit sem vonzották a dalospacsirták.

A férfit az egyik matróz kísérte, aki a nyitott ajtóban állt a vendég mögött, tekintetét diszkréten elfordítva a hajó kapitányától. A fogoly ezzel szemben tágra nyílt szemekkel meredt Kimre, félig nyitva maradt szájából egy nyálcsepp indult el az álla felé.

– Mit akar? – mordult rá Kim.

Mivel a férfi még a kérdés hallatán sem tért magához, a kísérője szólalt meg helyette:

– Azt mondta beszélni akar a kapitánnyal. Állítólag értékes információi vannak, amiket mindenképpen meg akar osztani velünk. Igaz-e?

Azzal a matróz könyökével kicsit meglökte a férfit, aki ettől végre felocsúdott döbbenetéből. Ahogy ez megtörtént, térdre borult Kim lábai előtt, esdeklő tekintettel nézve fel a lányra.

– Kérdezzen bármit, megválaszolom, csak…

– Nem érdekel – rázta le magáról Kim, majd a kísérőhöz fordult. – Akár vissza is viheted.

A matróz válaszképpen meghajolt, és megragadta a kalóz vállát. Egy mozdulattal talpra állította, majd kivezette Kim kabinjából. Ahogy a férfi habogni kezdett információi értékéről, Kim megcsóválta a fejét. El nem tudta képzelni, miben reménykedhet a férfi. Akár bemártja a társait, akár nem, mindenképp bíróság elé kerül.

Ismét vetett egy pillantást félbehagyott jelentésére. Ez a közjáték kizökkentette gondolataiból, de néhány másodperc múlva már ugyanúgy az előtte álló feladatra koncentrált, mint váratlan látogatója megjelenése előtt. Igazításképpen egy leheletnyivel lejjebb tolta a nadrágját, majd elindult, hogy találkozzon azzal a fogollyal, akitől a válaszokat várta a kérdéseire.

*

Zuko gondterhelten hajolt levele fölé, hogy még egyszer átolvassa. Bácsikájának címezte, és leírt benne mindent, ami távozása óta történt: hogy a déli kalóztámadás híre hamis volt, hogy orvgyilkosok támadtak rá a palotában, hogy Mainek köszönheti az életét… Megkérte nagybátyját, hogy amilyen hamar csak lehet, térjen vissza, mert a segítségére van szüksége.

Ez igaz is volt. Nagyobb szüksége volt a nagybátyjára, mint bárki másra. És nagyobb szüksége volt rá, mint bármikor máskor. Az álom vagy látomás – még most sem tudta eldönteni, melyik volt – zaklatottá és szétszórttá tette, lényegesen megkeserítve az életét.

A Tűz uraként rengeteg ügyet állítottak elé a mindennapos tanácskozások során. Mivel azonban szétszórtsága miatt igen gyakran rendelt el szünetet, amíg valamennyire rendezi a gondolatait, ezek az ügyek csak csúsztak és gyűltek. Ez pedig így nem mehetett tovább.

Az álmát csak futólag említette. A részleteket személyesen akarta elmesélni. Nem lesz nehéz dolga. Amint lankadt a figyelme, gondolatai elkalandoztak, újra és újra levetítve az öregasszonnyal folytatott beszélgetését a fejében. Minden szó, minden egyes részlet elképesztően tisztán maradt meg az emlékezetében.

– Hát ide bújtál – hallotta a háta mögött Mai hangját, amikor a lány belépett a hálószobába. – Mindenki téged keres. Azt mondják, már jó ideje folytatni kéne a tanácskozást…

– Még kell pár perc – válaszolt Zuko, miközben megdörzsölte a szemét. Kimerültnek érezte magát, és néha úgy gondolta, csak idő kérdése, hogy összeessen. – Ezt a levelet még el akarom küldeni a bácsikámnak.

– Ezt bízd rám nyugodtan! A legjobb sólyommal küldöm el, addig te visszamehetsz a tanácsterembe – Mai határozott léptekkel indult el, és már nyújtotta a kezét a papír felé, amikor Zuko felkapta előle.

– Nem sólyommal akarom küldeni.

Miközben elsétált Mai mellett, hallotta a lány meghökkent kérdését:

– Akkor?

Zuko vissza sem fordult, csak foghegyről vetette oda a választ:

– Gyorsabbal.

A Tűz ura szinte maga előtt látta Mai arcát, különösképpen a szemeit, melyekből sugárzott a döbbenet. Ráadásul a fülében csengett a lány ki nem mondott kérdése: „Mégis mi lehet gyorsabb egy sólyomnál?”

Ahogy Zuko kiviharzott a folyosóra, már korántsem volt olyan biztos magában és az elképzelésében. Igazság szerint nem talált ki semmit, amivel gyorsabban eljuttathatta volna nagybátyjához az üzenetet. A nagy előnye sokkal inkább abban rejlett, hogy bácsikája sokkal gyorsabban érhet vissza a fővárosba. Ez azonban teljes egészében attól függött, hogy egy bizonyos személy – illetve egy bizonyos állat – hajlandó-e segíteni neki.

Egyenesen az egyik vendégszobához sietett, de amikor belépett, nem talált bent senkit. Az elé táruló látvány vegyes érzéseket ébresztett benne. A szobában már semmilyen személyes holmit nem talált, ami arra a rémisztő lehetőségre utalt, hogy a lakója már elhagyta a palotát. Ugyanakkor még nem vetették be az ágyat, tehát ha az a bizonyos lakó tényleg elment, még nem juthatott messzire.

Ugyanolyan sietve indult tovább, mint ahogy érkezett. Hosszú léptekkel hagyta maga mögött a folyosókat, egészen a palota kapujáig. Ott már csak el kellett fordulnia az udvar és a karámok felé, hogy lássa, amint Nikko a szabad tér felé vezeti Appát.

– Már indulnál is? – kiáltotta Zuko, hogy a kettejük közti távolság ellenére is meghallják. Nikko látszólag csak ekkor vette őt észre.

– Hogy van ma őfelségességed? – hajolt meg a Tűz ura előtt, amikor az közelebb ért.

– Ne próbáld másra terelni a témát!

Nikko gyorsan körülnézett, meggyőződve róla, hogy nem látja őket senki. Miután mindent rendben talált, még le is halkította a hangját annyira, hogy Zukónak közelebb kellett hajolnia, hogy hallhassa a szavait.

– Nos igen, tudod nekem nem megy túl jól a búcsúzkodás. Szép volt, jó volt, a vendéglátásra nem lehet panasz. De szerintem Aang lassan szeretné viszont látni Appát, úgyhogy vissza is viszem neki…

– Ne olyan gyorsan! – vágott közbe a Tűz ura, felemelt kézzel adva nyomatékot a szavainak. – Mielőtt elindulnál, örülnék, ha megtennél nekem valamit.

Nikko kíváncsian figyelte, ahogy Zuko felé nyújtja a nemrégiben írt levelet. Mikor nem nyúlt érte, a Tűz ura folytatta:

– Ezt a levelet a nagybátyámnak írtam, aki éppen úton van Ba Sing Sébe, talán már meg is érkezett oda. Biztos sokat hallottál már a híres Nyugat Sárkányáról, így nincs kétségem afelől, hogy megtalálod. A levél tartalmából téged csak annyi érint, hogy hazahívom a bácsikámat. Azt kérem tőled, hogy vidd el neki a levelet, őt pedig hozd vissza…

– Én tényleg szívesen segítenék – vágott a szavába Nikko, – de tudod, ez nem egyedül rajtam múlik. Appa is biztos nagyon szeretné már újra látni Aangot, és…

Nagy meglepetésére mire befejezte volna, Zuko már Appa előtt állt, szabad kezét a bölény orra elé tartva.

– Kérlek, Appa, segítened kell. Szükségem van a bácsikámra, talán jobban, mint bármikor. Nagyon fontos lenne, hogy visszahozzátok, amilyen hamar csak lehet…

A válasz egy hatalmas nyelv képében érkezett, ami végignyalta Zuko felsőtestét, kicsit elemelve őt a földtől. A Tűz ura fülig érő vigyorral huppant vissza a talajra, annak ellenére, hogy arcát és ruháját teljesen eláztatta Appa nyála. Ez után már csak átadta a levelet Nikkónak és visszaindult a szobájába átöltözni.

*

Amikor Ramini csatlakozott a rendőrséghez, nem csak átvitt értelemben hagyta maga mögött a múltját. Nem csak az alvilágnak és az utcagyerekként elkövetett bűntényeknek fordított hátat, hanem a déli nyomornegyednek is, ami mindezen események színtere volt. Takaros szolgálati lakást kapott nem messze a rendőrőrstől, arrafelé, amerre a napi járőrszolgálatot végezte Azannal. Általában be sem kellett mennie az őrsre, hanem otthonról egyenesen őrjáratozni indult. Ilyenkor pár óra után mindig összefutottak a társával, onnantól kezdve pedig kettesben folytatták a munkájukat.

Ezúttal szó sem lehetett ilyesmiről, és nem csak azért, mert a főnöke szabadságra küldte. Az őrsről kilépve Ramini nem a lakása felé indult el, hanem az ellenkező irányba.

Hamarosan ismét hatalmába kerítette az a még mindig fura érzés, mint amit akkor tapasztalt, amikor Alag Fuit kergette néhány nappal korábban a háztetőkön. A sors fintora, hogy akkor érzi ugyanezt, amikor ismét Alag nyomába ered. Elmosolyodott a gondolatra.

A mocskos utcák, az ódon épületek, az összefirkált falak és a betört ablakok régi ismerősként üdvözölték. Céltudatosan haladt végig a szűk sikátorokon, miközben az utcagyerekek régi gyülekezőhelyeit kereste. Viszont hiába találta meg a legtöbbet, senki sem volt ott. Már a hetedik általa ismert helyet hagyta maga mögött, amikor egy sarkon befordulva egy férfiba ütközött, aminek következtében mindketten a földön találták magukat.

Eltartott néhány pillanatig, amíg Ramini felismerte. Évek teltek el azóta, hogy utoljára látta.

– Razul? – kérdezte döbbenten, miközben feltápászkodott a földről. – Te itt? Mármint… te kint?

– Nocsak, nocsak! – a férfi hangja legalább annyira meglepettnek tűnt, mint Raminié. – Csak nem a kis Mongha? Nem hittem volna, hogy valaha újra látlak, kislány.

– Alagot keresem. Hol van?

Razul szemei elkerekedtek a kérdés hallatán, de ez csak néhány pillanatig tartott. Akkor viszont olyan nevetőgörcs tört rá, hogy összegörnyedt tőle, miközben kezeivel a hasát szorongatta. Mikor végül a görcs alább hagyott, egyik kezével Raminire mutatott.

– Te rajtam keresed Alagot? Még emlékszem, amikor le sem lehetett vakarni róla. Te voltál a kis játékszere…

Ramini még arra sem hagyott időt a férfinak, hogy újabb meglepetésében felkiáltson. Egy mozdulattal megragadta Razul kinyújtott karját, másik kezével a gallérját, és teljes erejével a sikátor falának nyomta. Mindeközben rátenyerelt a férfi kezére, a téglához passzírozva azt.

– Figyelmeztetlek, hogy elég rossz passzban vagyok. Pár napja Alag fejbevágott egy tetőcseréppel, a főnököm pedig kényszerszabadságra küldött, mert szerinte bediliztem. Nagyon melegen ajánlom, hogy ne bosszants fel még jobban!

– Elmehetsz te a…

Ramini nem várta meg, amíg Razul befejezi a szitkozódást. Egy határozott mozdulattal elfordította a tenyerét a férfi kezén, még jobban a falhoz préselve azt. Razul erre felkiáltott fájdalmában.

– Hol van Alag? – kérdezte tőle a lány, miközben egész testsúlyával a férfinak támaszkodott, nehogy az le tudja dobni magáról.

– Csak a kényszerszabadságtól nem lehetsz ennyire pipa. Csak nem megjött?

A lányt egy pillanat alatt futotta el a méreg. A következő fordítás még annál is erősebbre sikerült, mint tervezte. Razul újabb kiáltása mellett mintha ropogó kézcsontok hangját is hallotta volna.

– Ne szórakozz velem! – acsargott összeszorított fogain keresztül. – Hol van?

– Ez után lesheted, hogy bármit is elmondok…

Újabb fordítás, ezúttal üvöltéssel kísérve. És ezúttal tisztán hallatszott a csontok ropogása.

– Jól van! Jól van! Győztél! – adta meg végül magát a férfi. – Bár nem tudok sokat. Annyit hallottam, hogy Alag mostanában sok időt tölt egy helyen. A Tüzes rózsák kertjében…

– Az mi?

– Fogalmam sincs. Sosem jártam arra. Talán valami fogadó, ahol megszáll éjszakánként. Bár van, aki azt mondja, hogy Alag ismer ott valami Mossa nővért. A szeretője lehet, vagy tudom is én…

Ramini várt még egy kicsit, hátha Razulnak eszébe jut még valami, de a férfi nem szólt többet.

– Ennyi? – kérdezte, miközben figyelmeztetésképpen ismét fordított pár fokot a tenyerén.

– Esküszöm, ennyit tudok. Nem te vagy az egyetlen, aki eltűnt erről a környékről egy időre.

– De én nem azért jöttem vissza, hogy ugyanazt csináljam, mint korábban. Ezt jól jegyezd meg!

Ramini még mindig dühösen, de egy fokkal már nyugodtabban indult tovább. Végre talált egy nyomot, amin elindulhatott. Már csak meg kell találnia a Tüzes rózsák kertjét. Akárhol – és akármi – is legyen az.

*

Kimnek elég volt kilépnie a kabinjából, hogy időlegesen elterelődjön a figyelme a kikérdezni kívánt fogolyról. Amíg készülődött, a flotta elérkezett a Föld Királyságának partjaihoz, a legénység pedig már a kikötéshez készült. A lány gyorsan magához is intette az első tisztjét.

– Kapitány? – sietett oda az, különösen ügyelve rá, hogy ne bámulja a lány felsője által szabadon hagyott helyeket.

– Jelentést kérek!

– A matrózok készen állnak a kikötésre, kapitány. Amint ledobjuk a horgonyt, nekilátnak a készletek átszámolásának. Aztán pedig pótoljuk, amit eddig elfogyasztottunk.

– Addig semmiképp sem indulunk tovább, amíg én ki nem adom a parancsot.

– Igenis.

Kim szinte azonnal tovább indult a fedélzeten, maga mögött hagyva a mélyen meghajoló első tisztet. Nem akart sokkal több időt itt tölteni, mint amennyi feltétlenül szükséges. Útja azonban pont vendégének kabinja előtt vezetett el, ahova még benyitott.

Iroh már csomagolt. Az egykori tábornok nem hozott magával túl sok holmit, csupán annyit, amennyi két kézipoggyászban elfért. Csomagjai az ágy mellett hevertek, szinte teljesen megpakolva, várva arra, hogy folytathassák útjukat Ba Sing Se felé.

– Már össze is pakolt? – kérdezte, magára vonva a főtanácsos figyelmét.

– Az alapján, amit eddig ezen a hajón tapasztaltam, tartok tőle, hogy csak láb alatt lennék. És a legkevésbé sem szeretnék láb alatt lenni.

– A több évtizedes tábornoki múltjával? Igencsak valószínűtlennek tartom, hogy ez lehetséges.

– Ez nagyon kedves. De figyeltem, hogy hogyan végzed a munkádat, hogy hogyan bánsz az embereiddel. Örömmel láttam, hogy jól megtanultad, amit meg kellett tanulnod és sikeresen alkalmazod, amit kell. Nagyon sok siker vár még rád.

– Köszönöm. Öröm volt önt megismerni, főtanácsos.

– Részemről az öröm. Kapitány.

Kim talán még sosem volt ilyen büszke magára. Más talán megölelte volna a férfit örömében, de ő sosem volt ilyen érzelgős. Ehelyett tiszteletteljesen meghajolt előtte, majd magára hagyta a csomagjaival.

Legközelebb már csak a külön elhelyezett fogoly kabinjánál állt meg. Vett egy nagy levegőt, miközben lelkileg felkészült az előtte álló találkozóra, majd határozott mozdulattal benyitott az ajtón.

A fogoly az ágyon feküdt a mennyezetre meredve. Még arra sem méltatta, hogy ránézzen, de Kimet nem tántorította el a hideg fogadtatás. Megfogott egy széket, a fiú elé húzta, majd leült rá úgy, hogy állát a háttámlának tudja támasztani.

– Kényelmes?

– Miért érdekelne?

– Téged nem érdekelne, hogy érzi magát a vendéged?

Ezt hallva a fiú végre felé fordította a fejét. Arcáról dac sugárzott.

– Hagyjuk a felesleges köröket! Úgysem szed ki belőlem semmit.

– Valóban? – Kim felegyenesedett, hogy a háttámla kevesebbet takarjon a dekoltázsából. – Azért én tennék egy kísérletet.

A fiú tekintete akaratlanul is lejjebb siklott. Habár szinte azonnal vissza is rántotta, Kim elégedetten tapasztalta, hogy vendégének elakadt a szava. Mondhatni: már a hálójában volt.

– Néhány kérdés az egész – folytatta a lehető legsejtelmesebb hangon. – Ha együttműködsz velem, garantálom, hogy a jutalmad sem marad el.

A fogoly szeme annyira elkerekedett, hogy szemöldökei eltűntek a haja alatt. Kim maga előtt látta, ahogy beindul a fiú fantáziája és felpezsdül az élet a nadrágjában. Azt már nem várta meg, hogy visszakérdezzen, inkább feltette azt a kérdést, amire a leginkább tudni akarta a választ:

– Ki vezette a flottát?

A fiú elfordult tőle, közben végig maga elé meredt. Kim ezúttal nem tudta biztosan, hogy a válaszon gondolkozik-e vagy még az előbbi ajánlatot próbálja feldolgozni.

– Nem… Nem lehet – motyogta végül.

Kimnek nehezére esett elrejteni egy vigyort. A dacos kalóz, aki inkább visszaugrott volna a sarki cápák közé, mint hogy fogságba essen, már nem volt sehol. Helyette egy zavarban lévő fiút látott maga előtt, aki már nem is vele és a kérdéseivel küzd, hanem sokkal inkább saját magával. Egy kicsit felemelkedett a székről, éppen annyira, hogy a támla ne zavarja, majd előredőlt. Ebben a testhelyzetben a felsőjén lévő vágás szinte teljesen láttatni engedte, ami alatta volt. A fiú ezúttal pánikszerűen fordult el tőle, amit Kim nem is nagyon tudott hova tenni.

– Mi az? – kérdezte. – Az ember azt gondolná, hogy egy kalóz már számtalanszor látott ilyet.

A fiú nem válaszolt, de hallgatása és az arcára kiülő pír elárulta.

– Még életedben nem láttál fedetlen női mellet, igaz?

– Még csak két hete vagyok kalóz, rendben? – fakadt ki a fiú olyan vörös arccal, ami egy jól megfőtt teknősráknak is dicsőségére vált volna. – Ez az első utam, amióta Ghalim emberei betoboroztak…

Hirtelen elhallgatott, de a lány így is elégedett volt. Máris áttörést ért el. De ahhoz, hogy tovább tudjon menni, a fiúnak még egy kis ösztönzésre volt szüksége.

Kim felállt a székből és lassan az ágyhoz sétált. Egy szó nélkül megragadta a fiú kezét, majd egy határozott mozdulattal bevezette a felsője alá, egyenesen a melléhez. A fiú szeme úgy kidülledt, hogy félő volt, mindjárt kiugrik a gödréből.

– Engem nem fogsz a szavamon – tette hozzá Kim kacéran. – Megmondtam, ha együttműködsz, meglesz a jutalmad. Most még azt mondd meg nekem, merre menekült ez a bizonyos Ghalim az ütközetet követően!

A fiú egy darabig habogott zavarában, miközben lassan összeszedte magát és simogatni kezdte a kezébe adott halmocskát. Végül azonban sikerült válaszolnia:

– Egy csatorna vezet innen egészen a Ba Sing Se közelében lévő tóig… amit kettéoszt a Kígyó-átjáró… Onnan egy másik folyón ki tudnak hajózni a tengerre a két ország között. Én erről a tervről hallottam, de fogalmam sincs, tartják-e magukat hozzá…

Kim elmosolyodott, majd adott egy érzéki puszit a fiú arcára.

– Ugye nem is volt olyan nehéz? – kérdezte. – Akkor rátérhetünk a jutalmadra.

A következő puszija már a fiú száját vette célba.

*

Iroh főtanácsos egy fogadó teraszán üldögélt és a vacsoráját majszolta. Már egy szobát is kivett éjszakára. Lekéste a Ba Sing Sébe tartó strucclovas-kocsit és aznap már nem is indult több. Kénytelen volt a városban tölteni az éjszakát.

A teraszról tökéletes kilátás nyílt a kikötőre. Amikor Iroh kiült ide és megrendelte a vacsoráját, még látta Maoba kapitányt, ahogy elhagyja a hajóját, majd eltűnik a házak között. A lány egy darab papírt tartott a kezében, ami az egykori tábornok feltételezése szerint egy levél vagy jelentés lehetett.

Vacsorája végeztével a főtanácsos még gyönyörködött a kilátásban. Nem tudta megunni a láthatár mögé lebukó napkorong látványát, ahogy narancsvörösre festi az eget. A káprázatos jelenség most is tökéletesen lekötötte volna a figyelmét, ha nem vesz észre egy apró pontot az égen.

Ahogy az apró pont közelebb ért, Iroh egy repülő bölényt vélt felfedezni benne, de el sem tudta képzelni, mit kereshet errefelé. Az általa ismert egyetlen bölény az avatárral együtt a Déli-sarkon kell legyen.

Pedig az volt, kétség sem fért hozzá. Az avatár bölénye kisvártatva le is szállt a kikötőben, közvetlenül a Tűz népének hajói közelében, számos rakodómunkást megrémítve. Iroh-t azonban még jobban meglepte, hogy a bölény nyergében nem az avatár utazott.

A nyeregből egy tizenévesnek tűnő fiú ugrott le. A Levegő nomádjainak sárga-narancs összeállítású ruházatát viselte, de rövid, fekete haja Iroh számára nem illett a képbe. Még sosem hallott olyan levegőidomárról, akinek még lett volna haja. Bár a nomádok kultúrájáról már csak szóbeszédek keringtek, azok mind egyetértettek abban, hogy a fiúknak már egész fiatal koruktól borotválták a fejét.

Időközben Maoba kapitány is visszaért a kikötőbe. Egyenesen a hajója felé tartott, de amikor elhaladt a fiú mellett, az megszólíthatta, mert a kapitány visszafordult és váltott néhány szót az idegennel. Ezt követően körülnézett, tekintete megállapodott a főtanácsoson, majd egyenesen felé mutatott.

Az idegen szélsebességgel termett ott mellette. Ámulattal telt tekintettel nézett Iroh-ra, akinek figyelmét nem kerülte el a kezében tartott papírdarab – vélhetően egy levél.

– Iroh tábornok? – kérdezte. – Nagy tisztelője vagyok. Maga biztos nem ismer engem, de én nagyon sokat hallottam magáról. „A Nyugat Sárkánya, akit csak Ba Sing Se hatalmas falai voltak képesek megállítani.”

– Néha magam is visszahallom ezeket. Mit tehetek érted, fiam?

– A Tűz urának levelét hoztam magának. Személyesen bízta rám, hogy juttassam el magához.

– Ajjaj – mormogott Iroh, miközben átvette a levelet. – Vajon mi lehet olyan fontos, hogy levelet küld utánam?

Az egykori tábornok kiterítette a papírt az asztalra és olvasni kezdte. Azon unokaöccse kézírásával a következő üzenet állt:

Bácsikám!

Tudom, hogy ezt nagyon kevésszer mondtam, de most szükségem van rád. Szükségem van a tanácsaidra és a bölcsességedre. Ugyanis volt egy álmom…

Nem, nem ezzel kezdem. Inkább kezdem azzal, hogy miután apám megneszelte, hogy mind te, mind az avatár elhagyta a palotát, megpróbált megöletni. Egy csapat orvgyilkos tört az életemre, méghozzá a saját palotám falain belül. Rajtaütésszerűen támadtak rám az egyik folyosón, ott is maradtam volna, ha Mai és Ty Lee nem jelennek meg és nem mentik meg az életemet. Ezt követően, tetőtől talpig bekötözve álmodtam…

Nem is tudom, valóban álom volt-e. Olyan valóságosnak tűnt, amilyet korábban egy álmomnál sem tapasztaltam. A részleteket inkább személyesen mondanám el. Elhiheted, hogy nem lesz belőlük hiány: olyan élénken él bennem még mindig az egész, hogy egyszerűen nem tudok a feladataimra koncentrálni.

Tudom, hogy levelem nem a legjobbkor, sőt, talán nagyon is rosszkor ér utol téged. Mégis arra kérlek, hogy mielőbb gyere haza és segíts nekem. Hogy ezt minél gyorsabban megtehesd, reményeim szerint képes vagyok utánad küldeni Aang tanítványát Appa hátán. Ők azok, akik segítségével a leggyorsabban visszaérhetsz.

Unokaöcséd, aki számít rád:

Zuko

Iroh aggódó tekintettel nézett fel a levélből. Érdekesnek találta, hogy az avatárnak sikerült találnia egy másik levegőidomárt, de nem tette szóvá. Unokaöccsének gondja most sokkal előrébb való volt.

– Tehát azért vagy itt, hogy visszavigyél – sóhajtott fel. – Az utat ma már úgysem tesszük meg, úgyhogy azt ajánlom, vegyél ki te is egy szobát. Holnap indulhatunk.

*

Zuko fáradtan tért vissza a hálószobájába, ahol Mai és Ty Lee várták. Egyenesen az ágyhoz ment, majd egy mély sóhaj kíséretében leült rá. Amíg Mai intett barátnőjének, hogy hagyja őket kettesben, a Tűz ura nekilátott lehámozni magáról a királyi palástot, amit egész délután viselt a tanácskozáson.

– Hogy vagy? – kérdezte Mai, miközben letelepedett mellé.

– Erre kétféle válaszom is van – rázta a fejét Zuko. Lassan végighúzta ujjait azon a kevés kötésen a felsőtestén, amire a gyógyító szerint még szükség volt. – Fizikailag már jól vagyok. Szellemileg ez már nem mondható el.

– Még mindig az az álom?

– Mindig is tudni akartam, mi lett anyámmal. Most itt a lehetőség, hogy végre a nyomára bukkanjak. A tudat, hogy apám mocskát kell takarítanom ahelyett, hogy a keresésére indulnék… valósággal megőrjít.

– És persze vegyük hozzá, hogy apád meg akar öletni – fűzte hozzá Mai.

– De meg fogom keresni. Amint a bácsikám hazaér, útnak indulok vele. És szeretnélek megkérni, hogy addig vedd át a helyem.

Zuko mélyen a lány szemébe nézett, ahol őszinte döbbenetet látott.

– T… Tessék? – hebegte Mai. – Ezt most komolyan gondoltad?

– A lehető legkomolyabban – bólintott Zuko. – Uralkodj helyettem, amíg visszatérek! Menj el a tanácskozásokra, döntsd el a vitákat…

– És ha Ozai idejön? – vágott a szavába a lány. – Ha te nem vagy itt, bármikor besétálhat ide, hogy elvegye a trónodat.

– Akkor hívd ide a többi Kyoshi-harcost, vagy bárkit, aki mellett biztonságban érzed magad!

Mai hosszan elgondolkozott. Amikor már kezdett kellemetlenné válni közöttük a csönd, Zuko szólalt meg ismét:

– Megteszed nekem?

Egy bólintás volt a válasz.

– Rendben – mondta a lány. – De most szólok: ha megint tetőtől talpig bekötözve jössz vissza, lesheted, hogy bárhová is elengedlek.

Zuko elmosolyodott a fenyegetés hallatán. Mai felé hajolt, majd szenvedélyesen megcsókolta. A lány viszonozta a gesztust, és ahogy a csók közben eldőltek az ágyon, Zuko keze már a Mai hálóköntöse alá vezető utat kereste.