A Testvériség tagjaira mélységes csend telepedett. Mindannyian tudták, mire gondol Gólya, és igazat adtak neki. Páran bólogattak, Fűzfa viszont összefonta karjait a mellén, és csóválni kezdte a fejét.
Nyolc ember kevés hat sárkánnyal szemben – csüggedt el Wil. Tudta, hogy a többieket is ugyanez a gondolat gyötri.

– Temetést nem rendezhetünk – fordult társaihoz Skorpió –, de egy rövid, néma tiszteletadást igen. Vegyétek le a maszkokat.
Binn erre olyan hangot hallatott, mint egy hasba szúrt ló, Uuru pedig felmordult:
– Minek?
– A Testvériség törvényei értelmében a legbecsesebb halottainknak kijár a megtiszteltetés, hogy fedetlen arccal emlékezzünk meg róluk – válaszolt neki Fülemüle. – Ez a szokás kedves az istenek előtt. Talán szerencsét hoz nekünk.
– Az istenek belátnak a maszk mögé – vetette ellene Gólya.
– Engedelmeskedjetek! – keményítette meg a hangját Skorpió.
A testvérek erre mozgolódni kezdtek. Hátratolták kámzsáikat és levették a maszkjaikat.

– Jegyezzétek meg jól egymás arcát – adta parancsba Skorpió pár pillanat hallgatás után. – Mostantól csak egymásban bízhatunk.
Nézzetek rám, és jegyezzetek meg engem is – fohászkodott magában Wil. Körbehordozta a tekintetét, és vizslatni kezdte a többiek vonásait.

Skorpió szakállas, jóképű férfi volt, homloka közepén néhány mélyebb ránccal. Fülemüle szív alakú arcát göndör, fényes gesztenyebarna haj keretezte; vékony szemöldökeit összevonta nagy, zöld szemei felett, szép ívű ajkait pedig dacosan összepréselte.
A szerelmesek megszemlélése után Wil Uuru arcának szentelte a figyelmét. Sárgás bőrű, mandula alakú szemrésekkel és sötét hajjal bíró fiatalembert látott.

Róka ravasz, fekete szemei fürgén jártak körbe-körbe, egyik testvér alakjáról a másikéra ugrottak. Magas, okos homloka volt, szája szegletében alattomos félmosoly bujkált. Már értem, miért vetted fel ezt a nevet.
Fűzfa lebiggyesztette puffadt alsó ajkát, és nem nézett a többiekre. Helyettük a földet bámulta, és az állán terpeszkedő, szőrös anyajegyet vakargatta. Rövid haja már deresedett a halántékán; Wil úgy gondolta, ő lehet a legidősebb a jelenlévő férfiak közül.

Binnt kifejezetten helyesnek találta. Az íjászlány véletlenül a kontyát is kibontotta a maszkja szíjával együtt, így a kis termetű testőrnek alkalma nyílt megcsodálni fenékig érő, sötétbarna hajkoronáját is. Majdnem olyan szép vagy, mint a hercegnő – gondolta. Szénfekete szemöldök, zöld szemek, csókos száj és pisze orr… ha csak a fele az enyém lehetne…
Binn észrevette, hogy nézi, rámosolygott, és megszólalt:
– Sejtettem, hogy te is lány vagy.
Rosszul sejtetted – gondolta kissé sértődötten Wil. Nő vagyok, nem lány. De te legalább észrevetted a melleimet. A férfiaknak általában ez sem sikerül.

– Szeretném visszatenni a maszkomat. – Gólya a szokásosnál is halkabban suttogott, erőtlen, panaszos hangon.
Nem rossz ötlet – állapította meg Wil.
Gólyáé volt a legcsúnyább arc, amit valaha látott. A szája környékét és a nyakát régi égések hegei torzították, jobb orcáját egy vízszintes vágásnyom keresztezte. A szemöldökeiből hiányzott pár folt, a bőre pedig szürkésbarna, fénytelen és göröngyös felszínű volt, akár egy elhanyagolt sodronying. Ráadásul teljesen kopaszra borotválta a fejét.
Egyedül a szemek voltak szépek abban az arcban; de megérdemelték a „furcsa” jelzőt is. Wilnek úgy tűnt, mintha Gólya szemei elnyelnék a lemenőben lévő Nap sugarait – mégis erős, kék fényben ragyogtak, dacára a kezdődő szürkületnek.
Miért nem látni a szemét, mikor maszkot visel?Ennek a pillantásnak világítania kellene a nézőnyílásokban, hiszen földöntúli a fénye. Földöntúli, akárcsak a szemeiből sugárzó bánat.
Wil elgondolkodva vakarta meg a fülét. Ennyi szomorúság összegyűjtéséhez másnak két élet is kevés. Mi történt veled?

A következő pillanatban lágy szellő lebbentette meg Wil haját. Gólya ekkor – bár még nem kapott rá engedélyt – visszatette a maszkját, és a kámzsáját is felhúzta. Wil furcsának találta, hogy a férfi egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt végzett az egésszel. Nem is láttam szíjat azon a maszkon. Mi fogja a fejéhez? Egy darabig még bámulta a piros-fehér alkalmatosság üresen feketéllő nézőnyílásait. Miért nem látni a szemét? Nem olyan vastag az a maszk…
– Ez rövid tiszteletadás volt – suttogta megrovóan Fülemüle.
– Aki a legjobban mutatja, a legkevésbé érzi – feleselt Gólya.

Skorpió erre dünnyögni kezdett valamit az orra alatt, de Gólya félbeszakította.
– A helyetekben visszaöltöznék. – Jobb mutatóujját észak felé irányította, a tűzrakó hely közelében álló egyik társzekérre. – Van ott valaki. A szekérponyva fedezékében bújt meg. – Mielőtt bárki mozdulhatott vagy szólhatott volna, sebesen a szekérhez szaladt, előrántotta szablyáját, és egy széles suhintással kihasította a ponyvát.

Mire a többiek elfedték az arcukat, már visszafelé tartott. Baljával Adlene-t rángatta maga után, jobbjával pedig a szablyát igyekezett visszatuszkolni a hüvelyébe. Ez utóbbi, úgy tűnt, sokkal nehezebb feladat volt, mint a vergődő társalkodónő vonszolása.

Wil elhűlve bámult a fegyverre. Ez a penge rozsdás! Tudom, nem használja túl sokat, de akkor is…
A Testvériségnek közismertebb törvényei is voltak annál, mint amit Fülemüle ismertetett az imént. Például az, hogy „Tartsd mindig használható állapotban a fegyvered!”.
Wil egy pillanatig erős késztetést érzett, hogy megrója Gólyát az elhanyagolt szerszám miatt. Aztán felrémlett lelki szemei előtt a férfi bánatos tekintete – és a hallgatás mellett döntött. Van épp elég baja. És különben is… puszta kézzel öl sárkányt. A szablyája csak dísznek van.

Mikor Gólya visszaért a tűzrakó helyhez, Skorpió átvette tőle Adlene-t.
– Ha csak addig másként nem rendelkezem – szólt a többiekhez –, holnap este ugyanitt találkozunk, és innen indulunk, hogy egy megfelelő tanácskozóhelyet keressünk. Ebben a táborban túl sok a kíváncsi szem és fül. – Az utolsó szavaknál rántott egyet a dacosan rúgkapáló társalkodónőn, és hátat fordítva testvéreinek, a tábor belseje felé kezdte húzni őt. Fülemüle csatlakozott hozzájuk.

– Ez gyors temetés volt – sóhajtott Fűzfa –, de annál szomorúbb. – Benyúlt a maszkja alá, és vakarózni kezdett.
Biztos az anyajegyét piszkálja – gondolta Wil. Olyan biztos volt a dologban, mintha régóta ismerné a férfi eme szokását, pedig korábban azt sem tudta, hogy van anyajegye. Tudom, hogy ki ő, de mégse tudom – csüggedt el. Talán azt sem tudom, hogy én ki vagyok.
– Jól mondod – suttogta Róka, és Fűzfa vállára helyezte a kezét. Aztán társára támaszkodva felállt. – Nem beszélhetek Skorpió helyett – szólt, miközben felvette rövid pallosát és tőrét a földről –, de úgy gondolom, az előbbi megjegyzése egyenértékű azzal, hogy „Oszolj!”. Dologra, testvérek…
Az én dolgom nem itt van – kapott észbe Wil, és köszönés nélkül faképnél hagyta a többieket.

Miközben a hercegnő sátra felé loholt, azon tanakodott, milyen választ fog adni, ha Nis-Nis megkérdezi, miért hagyta el a posztját. Rosszabbnál rosszabb mentségek jutottak az eszébe. Akkor kellett volna szólnom a hercegnőnek, mikor Fülemüle megjelent az őrhelyemnél, és utasított, hogy keressem meg a többieket. A sátor bejárata előtt megpihent egy pillanatra, és szorosabbra húzta a dereka köré csavart láncot. Gondolkodj, és légy óvatos. Az igazságot nem mondhatod meg.
– Bocsánat… – Wilt valaki odább lökte, majd sietősen bebújt a sátorba. A testőr egy szemhunyásnyi időre kibillent az egyensúlyából; mire visszanyerte azt, a lökdösődő illető már a sátorponyva mögött volt.

Annyira elgondolkodtam, hogy nem is figyeltem fel a jelenlétére – korholta magát. Megcsóválta a fejét, aztán belépett a hercegnő vászonpalotájába.
– Elnézést, felség – húzta ki magát, miután Nis-Nis elé járult –, de nem tudtam visszatartani…
– Hát a természet hívott? – A hercegnő hamiskás mosollyal fogadta testőrét. Kerekes székében ülve, kimért mozdulatokkal simogatta az ölében doromboló Királyfit; tekintetét Wil maszkjára szegezte. – Azt hittük, hogy egy magadfajta képzett zsoldos pillanatok alatt elvégzi a dolgát. Még szerencse, hogy szereztünk helyetted másik testőrt – biccentett fejével a sátor egyik sarka felé.

Wil vetett egy rövid pillantást a sarokban álldogáló páncélosra. Nagydarab dárdás volt, a herceg emberei közül való.
Figyelmeztetés nélkül is rájöttem volna, hogy itt van – szorult ökölbe a keze. Bűzlik, mint egy trágyadomb. Ez a tény látszólag Nis-Nis figyelmét sem kerülte el. Az uralkodói szék irányából áradó parfümillat legalábbis erre engedett következtetni.
– Nem a szükségleteimről beszéltem – sziszegte –, hanem arról, hogy az imént engedély nélkül lépett be hozzád valaki, felség.
– Csak Adlene jött vissza a kimenőjéről – emelte meg a szemöldökeit Nis-Nis. – Miért kellene ehhez engedély?
Szavaira egy női kobak emelkedett elő a kerekes szék háttámlájának takarásából.
– Parancsolsz, úrnőm?

Mi a búbánatot csinál ez itt? Hogy ért vissza ilyen hamar? Csak most vitte el Skorpió, és én is futva jöttem…
– Semmi, semmi. – A hercegnő lusta legyintésre emelte a balját, majd gyorsan témát váltott. – Kész van már Királyfi vacsorája?
– Igen, űrnőm – nyelt egyet Adlene. – Megtöltöttem a tálkáját. – A szája cserepes volt, és kissé lihegett.
– Akkor menj, drága cicuskám – nógatta kedvencét Nis-Nis. Gyengéd szavai nem érték el a kívánt hatást, így emelgetni kezdte a szoknyáját. Királyfi a lány térdei felé kezdett csúszni a vastag, de sima felszínű szöveten. Kis híján a földre pottyant, de az utolsó pillanatban kieresztette a karmait, és kapaszkodót talált a szoknya anyagában. – Mit csinálsz, te szörnyeteg? – sikoltott föl a hercegnő.
Kétségbeesetten rázta meg a ruháját, de a rémült jószág nem akarta elengedni azt. Egyre lejjebb csúszott, karmai nyomán barázdák nyíltak meg a puha anyagban.
– Elég már! – Nis-Nis a türelme végére ért; szoknyája egy utolsót lebbent a jobb térde fölött, és Királyfi a szőnyegen találta magát. A macska panaszosan nyávogást hallatott, mire gazdája nyelvet öltött rá.

Wil tűnődve nézte végig a civódást, majd körbehordozta tekintetét a tetőszerkezetre aggatott olajlámpásokon. Csalóka itt a világítás. Ha nem tudnám, hogy a lány béna, megesküdnék rá, hogy az előbb belerúgott a macskába.
– Várjuk a magyarázatodat, kedves apró. – Nis-Nis utolsó szava úgy csattant, mint az ostor. Újra megcsillantotta hamis mosolyát. – Miért hagytál itt minket, ha nem a szükségedet végezted?
– A testőrséged többi tagjával találkoztam – vallotta be Wil. – Levél érkezett egy testvérünktől.
– Vagy úgy. – A hercegnő arca elsimult. Kíváncsian előrehajolt a székében, és halkabbra fogta a hangját: – És mi állt abban a levélben?
– Az egyik felderítőnk írta. – A testőr izzadni kezdett a maszk alatt. Most jön a neheze. Utálok hazudni. – Egy macskasárkányt látott ólálkodni az erdőben, amin át akartunk kelni.
– Még egyet? – csillant fel Nis-Nis szeme.
– Nem hiszem – rázta meg a fejét Wil. – Szerintem arra a bestiára utalt a levél, amivel megküzdöttünk. – Mély levegőt vett. – Csakhogy a postamadár megsérült… a szárnya… talán sólyom kapta el… ezért nem érte be időben a karavánt.
A hercegnő hátradőlt, elfordította arcát kistermetű védelmezőjétől, és lebiggyesztette az ajkát.
– Kár. Hasznát tudtuk volna venni a fejének.

A saját fejedet is használhatnád néha. – Wil kísértést érzett, hogy kimondja, amit gondol. Ehelyett azonban azt javasolta:
– Küldd el a katonát, felség. Már itt vagyok.
– És meddig maradsz itt? Éjfélig? Hajnalig? – incselkedett Nis-Nis.
– Holnap, naplemente idején el kell mennem, de…
– Addig nem lógsz meg a szolgálatból?
– Nem, felség.
– Helyes. – A lány csettintett egyet. – Tűnj el, Marcus.
A páncélos nagy csörömpöléssel meghajolt.
– Engedelmeddel, felség, a nevem Moodus…
– Nem az volt a parancs, hogy feleselj! – torkolta le a hercegnő. – Távozz.

Miután a páncélos eloldalgott, Nis-Nis Adlene-t szólította meg:
– Menj el Binn cimborájáért.
– Felség?
– A Daru nevű csuhásról beszélünk. Hozd őt ide.
– Nem kedvelem Gólyát. – Adlene védekezőn fonta össze maga előtt a karjait. – Nem lehetne, hogy Hyleni…
– Te is feleselni akarsz velünk? – dörrent rá az úrnője. – Azt mondtuk, hozd ide azt a hogyishívjákot… indíts! Hyleni nem ér rá, mert meg kell vetnie az ágyunkat.
Nagy igyekezetében Adlene meglökte Wilt. Nem mond le a rossz szokásairól – zsörtölődött magában a testőr.
Később azon kezdte törni a fejét, hogy miért van szüksége a hercegnőnek Gólyára. Nem merte megkérdezni, de nem is volt rá szükség, hogy megpróbálja. Nis-Nis magától árulta el az okot.
– Te a sátor előtt fogsz őrködni – közölte. – Daru marad bent velünk. Ő jó történeteket tud, nekünk pedig esti mesére van szükségünk… sárkányosra.