Adrienne tompult, ködös elmével ébredt. Fejében összemosódtak a támadás emlékképei az álommal, amely az imént röppent el a szemei elől.
Hol vagyok? – Ez volt az első gondolata.
Kényelmes heverőn feküdt, puha, meleg takaró alatt, egy tágas, nagy belmagasságú helyiségben, csaknem akkorában, mint valami táncterem. Bal felől méretes üvegablakokon át szűrődött be a délelőtti napfény. Sugarai kellemesen cirógatták a lány arcát.
Már magasan áll a Nap. Ideje felkelni.
Nyújtózkodott egyet, lerúgta magáról a takarót, aztán fázósan összegömbölyödött. Hideg van! Hol a ruhám? Önmagát átölelve jött csak rá, hogy alsóneműben van.
Felült, megdörzsölte a szemeit. A mozdulatra húzó fájdalom jelentkezett a jobb szemöldöke táján. Igaz is. Az ablaküveg…

A heverő előtt egy alacsony, sötét színű dohányzóasztal állt, füstüveg lappal, közvetlenül az asztal mögött pedig két széles fotel terpeszkedett. A bal oldali ülőalkalmatosság tetejére terítve hevert Adrienne felsője, egy csinos halványpiros blúz, ízléses kis dekoltázzsal. A lány odasétált, belebújt a ruhába, aztán visszament a heverőhöz, és felvette a takarót, hogy a dereka köré tekerje.
Most már fel vagyok öltözve – állapította meg, mikor végzett a művelettel. Emlékezett rá, hogy letépték a szoknyáját az előadóban, így azt nem is kereste. Megelégedett a melltartó fölé húzott blúz, a bugyiját és combjait elrejtő kockás takaró és a lábfejeit melegítő fehér bokazoknik eklektikus elegyével. A célnak megfelel – gondolta árnyalatnyi derűvel, mikor végignézett magán.

A gyomra halkan korogni kezdett. Most nem ez a legfontosabb. – Csitítóan húzta végig tenyerét a hasán, és óvatos léptekkel elindult felfedezni a helyet, ahová csöppent.
A fekhelye és a hozzá tartozó fotelek körül nagyobb üres térség volt, itt véletlenszerűen elhelyezett szőnyegek fedték a durva betonpadló kisebb-nagyobb részeit. Az ablakokkal szemben álló fal mentén hatalmas, soktagú könyvespolc kapott helyet. Talán négy méter magas lehetett; vaskos kötetekkel volt megpakolva a földtől a tetejéig. Egyik vége mellett masszív fémlétra támaszkodott a falnak.
A plafonról szabályos távolságonként ráccsal fedett, négyzet alakú világítótestek lógtak. Akárcsak egy tornateremben – mélázott Adrienne –, neoncső hátán neoncső.
A könyvespolctól jobbra tömör, dísztelen betonfal húzódott, egyhangúságát csak két, fehérre festett fűtőtest törte meg egy darabon. Adrienne ezeket is megszemlélte, majd sarkon fordult.
A negyedik fal csak a terem belmagasságának feléig ért. Bal oldalt volt rajta egy ajtó, középen pedig egy meredek lépcső választotta ketté. A lány a lépcsőt választotta.
A tetejére érve egy ötletszerűen berendezett lakásrészletet talált, ami átmenetet képviselt nappali és ebédlő között. Közepét kerek faasztal foglalta el, körülötte néhány alumíniumszék. Adrienne-nel szemben inox hűtő magasodott, a falhoz tolva, ettől balra sütő, mosogatógép és konyhabútor-elemek sorakoztak. Jobb kéz felé, a sarokban, modern polcrendszeren méretes plazmatévé és házimozi-rendszer kapott helyet. Ezek előtt sötét bőrfotel terpeszkedett; lábai mélyen belesüppedtek egy kerek, vörös szőnyeg puha szövetébe. Az ablakok alatt – ezek itt is ugyanazon a falon helyezkedtek el, mint odalent, ahol a lány felébredt – gyűrött ágyneművel sebtében letakart, durva faragású franciaágy állt.
Hol lehet a tulaj? – morfondírozott Adrienne, miközben lassan az ablakok felé indult. A fülét halk, ismétlődő robajlás ütötte meg, ahogy a falhoz közeledett, aztán ebbe a zajba valami más is vegyült – ismerős, jellegzetes, csobogó hang. Zuhany. Valaki fürdik. Lehasalt, és a padlóra tette a fülét. Igen, határozottan innen jön.
Feltápászkodott, aztán leült az ágyra, de azonnal fel is pattant róla. Milyen kényelmetlen! Hálás pillantást küldött a padló felé. Köszönöm a puha heverőt, zuhanyzó idegen.

Visszasétált a kerek asztalhoz, és leült az egyik székre várakozni. Percekig csak bámult maga elé, közben egy alkalommal az órájára pillantott, bár az már jó ideje megbízhatatlanná vált. Inkább csak emlékként szolgált, mint időmérőként, és pont olyan volt, mint a fiú, akitől Adrienne kapta… nehezen lehetett felhúzni, de ha egyszer sikerült, akkor megállíthatatlanul ment egy darabig.
Szomorúan látta, hogy az óra üvegén egy új repedés éktelenkedik. Bizonyára akkor került oda, mikor valamelyik diáktársa a kezére taposott. Sebhelyes a burája – szökött könny Adrienne szemébe –, istenem, akárcsak neki…
– Jó reggelt, Adrienne.
– Jézusom! – hördült fel. Az óriás öblös hangja meglepte. Nem is figyelt fel arra, hogy abbamaradt a vízcsobogás, ahogy arra sem, hogy közelít felé a férfi. Mire megszólította őt, már a lépcső tetején állt, papucsban, rövidnadrágban és pólóban, vállán törölközővel. – Bocsánat. – A lány megtörölte a szemeit. – Jó reggelt, kedves…
– Al. Éhes vagy? – Al a hűtőszekrényhez lépett, és kinyitotta az ajtaját. Le kellett hajolnia, hogy be tudjon nyúlni a polcokra. Nedvesen csillogó, szénfekete haja ettől szétterült a hátán, mint a földre hullott spagetti. – Van tojás, vaj, lekvár, felvágott…
– Kávé? – kérdezett közbe szerényen Adrienne. – Nem akarok hálátlannak tűnni, de…
– Ott találod, a pulton. – A férfi a konyhabútor felé intett baljával, fel sem nézve a hűtőből. Csuklóján három-négy centiméter széles, szőtt, indamintás pántot viselt.
Talán indián ez az óriás? – tűnődött a lány.
– Mit szeretnél enni?
– Palacsintát, ha lehet – felelte. Kerített magának egy tisztának tűnő bögrét a mosogatóból, és kávét öntött bele. Az ital meleg volt, illatos, erős, és kissé túlcukrozott.
– Miért ne lehetne?
Adrienne lassan szürcsölt, közben a pohár karimája fölött bátortalanul figyelte a hűtőben matató alakot. Miféle indián ez? Al mint… Alacsony Hegy? Al mint… Alakot Öltött Szikla?
– Kérhetek tejet a kávémba?
– Édes lett?
– Egy kicsit…
– Itt van, tessék. – Az óriás egy pillanatra előbújt, nagy, fehér papírdobozt nyújtva a lány felé. Aztán újra eltűnt a polcok között. Kisvártatva megunta a motozást, teli kezekkel felegyenesedett, és az asztal irányába fordult. A lábával csukta be a hűtőajtót. – A fürdőszobát odalent találod – bökött fejével a lépcső felé. – Vegyél egy jó fürdőt, amíg palacsintát sütök. Sósan szereted?
– A fürdőt?
– A palacsintát.
– Igen. – Adrienne egy kissé feszengett. Szokatlanul kedves hegy. Miért gyártok neki csúfnevet? Tényleg gonosz törpe vagyok, ahogy Bunny mondja? – Köszönöm szépen.

A fürdőszoba kellemes, tágas helyiség volt, egyetlen kicsiny ablakkal és számos lámpával. Kapott benne helyet egy óriási sarokkád és zuhanykabin is, egy hatalmas tükör, törölközőszárítós fűtőtest és persze vécé.
Adrienne elsőként a tükörhöz lépett.
Nocsak – lepődött meg, mikor megpillantotta benne magát. Nem látott sebhelyet a jobb szeme táján, pedig készült rá. Rövid kutatás után fedezett csak fel egy halvány vonalat a szemöldöke fölött, aminek két végét egy-egy apró, gyöngyszerű műanyagdarab zárta. Mi a szösz? A felső ajka sem nézett ki olyan vészesen, mint amilyenre számított.
Megfogadta Al tanácsát, és vett egy jó fürdőt. A zuhanykabint választotta, akárcsak előtte az óriás. Miután végzett, szórakozottan keresgette a férfi lábnyomait a fürdő nedves padlóján, és nevetve konstatálta, hogy Alnek mennyivel nagyobb talpa van, mint neki.
Törölközőt keresett magának, megszárítkozott, aztán – jobb híján – visszavette előző napi ruháját, no meg a takarót. Végezetül ismét megnézte magát a tükörben. Összeborzolta a haját, és kissé elégedetlenül biccentett magának. Szőke vagyok, zöldeskék szemű, helyes arcú… és mélynövésű.

A fürdőszobából kilépve zene ütötte meg a fülét. Fiatal nő énekelt arról, hogy valaki vissza fog térni hozzá. Fülbemászó dal volt; Adrienne nem hallotta korábban, de tetszett neki, meg is akarta kérni a házigazdát, hogy adjon még rá hangerőt. Mikor azonban a lépcső tetejére ért, Al egy lendületes mozdulattal a házimozi-rendszerre szegezte a távirányítót, és elhallgattatta a muzsikát.
– Kár volt kikapcsolnod – sóhajtotta Adrienne.
– Csak addig hallgattam, amíg vártalak – vont vállat a férfi. Aztán az asztalra mutatott. – Kész a reggeli.
A lány elmosolyodott a palacsinták láttán, és elfelejtette a dalt. A gyomra újra korogni kezdett, követelőzőbben, mint ébredés után.

Miután degeszre ette magát, elégedetten hátradőlt a székén, és eltolta maga elől üres tányérját. Al a lecsupaszított porcelándarab felé nyújtotta a kezét.
– Elvehetem?
– Igen, köszönöm szépen – felelte Adrienne.
Hirtelen számonkérő hang szólalt meg a fejében. Mondd csak, nem felejtesz el valamit?
Elszégyellte magát, és megszólalt:
– Nagyon szépen köszönöm.
– Már megköszönted – pislogott meglepetten az óriás.
– Nem a reggelire gondolok. Nem csak arra… Köszönöm, hogy visszajöttél. – A lány igyekezett egyszerre hálás és bűnbánó arcot vágni. Szégyellte magát, amiért ilyen későn jutott eszébe köszönetet mondani a férfinak.
– Szóra sem érdemes. – Al elmosolyodott, és a mosogató felé indult a koszos evőeszközökkel.
– Al…
– Igen?
– Miért jöttél vissza?
– Hm… sikítást hallottam. – A férfi kissé kivárt, mielőtt válaszolt. Aztán elfordította a tekintetét, és az edényekkel kezdett matatni. Leejtett egy poharat, ami darabokra tört a padlón; erre szitkozódni kezdett, és leguggolt, hogy összeszedje a szilánkokat.
Adrienne felállt az asztaltól, és odakuporodott a férfi mellé, hogy segítsen a takarításban. Al nem nézett a szemébe, csak odavetette neki:
– Vigyázz, el ne vágd a kezed.
Mi rosszat kérdeztem? – tépelődött a lány. Meglepve bámulta Al dacosan összeszorított ajkait. Nem akar beszélni arról, ami történt – eszmélt rá.
– Nézd, Al… – szólalt meg tétován. – Én tényleg hálás vagyok azért, amit tettél, de nem értem, hogy egyáltalán hogy kerülhetett sor ilyesmire. Csak ültem a fenekemen, békésen, csöndben, aztán egyszer csak rám támadt egy rakás dilinyós. Az egésznek semmi értelme, vagy előzménye, hacsak az nem, hogy pont az én nevemet olvastad fel, mielőtt kirohantál. – Adrienne közelebb tolta az arcát a férfiéhoz, olyan közel, hogy Al akaratlanul is felnézett. – És nem is hallhattad, hogy segítségért kiáltok. Alig jutottam levegőhöz.
– Remek fülem van – mordult fel az óriás, és felegyenesedett a lány mellől. A konyhaszekrényhez lépett, kinyitotta az egyik ajtaját, és az ajtó belsejére szerelt kukába dobta az összeszedett üveget. – Igenis hallottam – makacskodott.
– Rendben – sóhajtott Adrienne. Úgy döntött, egyelőre nem firtatja tovább ezt a témát. Egy darabig. Aztán meglátjuk. – Akkor erre válaszolj: miért nem kórházba, vagy a rendőrségre vittél engem? Miért ide?
– Az első fegyveres, aki meglátott téged, tüzet nyitott rád – horkantott dühösen Al. – Jobbnak láttam kihagyni a rendőröket, nehogy golyózáporba kerüljünk. Kórházi ellátásra pedig nem szorultál. A sebedet itthon is össze tudtam varrni.
– Itthon?!
– Igen. Itt lakom.
– Ó! Persze, gondolhattam volna. – A lány végigsimított a jobb szemöldöke fölött, és önkéntelenül elmosolyodott. – Láttam a sebhelyet a tükörben – mondta. – Alig látszik. Szép lett.
Erre Al is mosolyogni kezdett.
– Szép nőnek szép öltés.
– Köszönöm.
– Nincs mit. Egyszerű ujjgyakorlat volt.
– A bókot köszönöm, Al… meg a reggelit, az életemet, és azt, hogy átengedtél volna a vizsgán.
– Semmiség.
– Egyik sem az. Rendes fickó vagy.
– Meglehet – vakargatta a szakállát az óriás.
– Ha most nem akarsz beszélni az előadóban történtekről – tette csípőre a kezét Adrienne –, akkor nem firtatom… egy ideig. Beszélhetünk másról.
– Lekötelezel – bólintott Al. Aztán rezignáltan hozzátette: – Pocsékul hazudok.

A lány – ahogy ígérte – témát váltott.
– Milyen magas vagy? – kérdezte.
– Kétszáztizenkét centi. És te?
– Én? Én csak százötven.
– Akkor te sem találsz magadra egykönnyen ruhát, igaz? – lépett közelebb a lányhoz Al. A szeme derűsen csillogott, ahogy végigmérte Adrienne takaróval kiegészített szerelését.
– Elhagytam a szoknyámat az előadóban – szabadkozott a lány.
– Nem azért kérdeztem, de rémlik, hogy járt a szoknyád. Elég rossz állapotban volt szegényke, úgyhogy a padlón hagytam. Amúgy is sietnem kellett, mivel lőttek ránk, szóval… a ballonkabátomba burkoltalak, úgy szaladtam át veled a parkon.
– Az jó – vigyorgott Adrienne. – Máskülönben a fél egyetem látta volna a fenekem.
Al megveregette a lány vállát.
– Hát aztán? Legfeljebb láttak volna valami szépet, nem igaz? – kérdezte, és hosszan nevetett a saját viccén. Utána azt mondta: – Most elmegyek. Szerzek neked ruhát, meg ezt-azt, ami kell. Pár óra múlva jövök, addig foglald le magad valamivel. Könyv, film, zene… minden van. Enni-innivalót találsz a hűtőben. – Azzal ruganyos léptekkel megindult, leszaladt a lépcsőn, majd a zajokból ítélve bement a fürdőszobába.
Néhány perc múltán Adrienne utána indult. Benyitott a fürdő ajtaján, de a férfit nem találta odabent. Hová lett?
Átkutatta az egész épületet, de nem lelte meg Alt. Tanácstalanul csóválta meg a fejét. Rendes fickó, de furcsa. Más férfiak eldicsekednének azzal, hogy hogyan mentettek meg; részletesen ecsetelnék, hogy mekkora veszélyben voltam; nem csinálnának reggelit, és nem bókolnának önkéntelenül, csak a lábaim közé akarnának bejutni. Az órájára sandított, és újra könnybe lábadt a szeme. „Szép”. Milyen rég volt, hogy utoljára hallottam ezt valakitől.