Emily frusztráltan ült a könyvei fölött. Közeledett a vizsgaidőszak, tanulnia kellett volna, de képtelen volt rá. Nehéz koncentrálni, mikor az ember aggódik. Hol vagy, Adrienne?
Felváltva nézte az ajtót és a faliórát, és a tollai végét rágcsálta. Az asztalán heverő vaskos biológiakötet még mindig ugyanannál az oldalnál volt kinyitva, mint reggel, mikor leült mellé, a bögréjében pedig kihűlt a kávé. Egész délelőtt bele sem ivott.

Adrienne nemcsak a lakótársa, hanem a barátnője is volt. Szinte óvodás koruktól tartott az ismeretségük, s ahogy cseperedtek, egyre mélyebb és odaadóbb barátság lett belőle. Csak egy alkalommal romlott meg kettejük jó viszonya, de akkor több évre külön váltak az útjaik – kamaszkoruk egyik nyarán összevesztek egy fiún, helyesebben a fiú emlékén, és Adrienne annyira megsértődött, hogy jó darabig nem volt hajlandó találkozni Emilyvel.
A vak véletlen hozta őket össze újra: ugyanabba a kollégiumi szobába kerültek, mikor felvették őket az egyetemre. Adrienne akkor már sokkal érettebben kezelte a régi sérelmet, és hajlandó volt elásni a csatabárdot.

Ennek három éve – emlékezett Emily –, és ennyi idő alatt egyszer sem fordult elő, hogy ilyen sokáig ne hallasson magáról. Újra az órára pillantott, és kétségbeesetten sóhajtott. Csaknem egy teljes nap telt el azóta, hogy Adrienne elindult elsősegélyből vizsgázni, és azóta nem jött tőle hívás vagy üzenet, pedig biztosan magával vitte a mobiltelefonját.
„Hívlak, ha levizsgáztam, és utána elmegyünk valahová lazítani, Em” – ígérte tegnap Adrienne, mielőtt kilépett a kollégium folyosójára. Emily most is látta maga előtt, ahogy vidáman dobol ujjaival a kilincsen, és mosolyog. A legszebb blúza volt rajta, és egy csinos, rövid szoknya. Talán fiúzni akart vizsga után, vagy az oktató fejét akarta elcsavarni – morfondírozott Emily. De még ha szobára is ment a vizsgáztatóval a kettesért, akkor is érthetetlen, hogy miért nem ért még haza. Legalább felhívhatott volna két menet között. Ő többször próbálta elérni barátnőjét, de mindig a hangposta jelentkezett.

Felállt az asztaltól, és a hűtőhöz ment. Miközben ebéd után kutatott, elhessegette az előbbi gondolatát. Adrienne sosem tenne ilyesmit egy kettesért. Ez az én szokásom. Hiába, mindenki magából indul ki…
Egy szelet pizzára esett a választása. Kivette a hűtőből, tányérra tette és melegíteni kezdte a mikrohullámú sütőben. A kis szerkezet a hűtő tetején volt; Emily a belsejébe bámulva várta, hogy a lassan forgó pizza tetején folyóssá váljon a sajt.
A túlforrósodott étel megégette a száját, mikor először próbált beleharapni. Sziszegve-csücsörítve ült vissza az asztalhoz, a tányért a könyvek mellé tette. Legyezni kezdte a pizzát egy kóbor jegyzetlappal, és szánt még néhány percet arra, hogy evés előtt egy utolsó meddő kísérletet tegyen az ízeltlábúak rendszertanának megértésére.
A próbálkozást határozott kopogás szakította félbe. Emily erre olyan hévvel ugrott talpra, hogy majdnem lesodorta az ebédjét az asztalról. Végre! – könnyebbült meg, és az ajtóhoz szaladt, hogy feltépje.

Elsőre nem sikerült a tervezett mutatvány, de miután elfordította a kulcsot a zárban, már könnyebb dolga volt.
– De jó, Adrienne, már kezdtem… Hoppá. – A küszöbön nem a barátnője állt, hanem egy égimeszelő, hosszú fekete hajjal és sűrű szakállal. Emilynek majd’ kitört a nyaka, mikor a kettejük közti rövid távolságból megpróbált a férfi szemébe nézni.
Meglepve és kissé bosszúsan hátrált egy lépést. Ha tudtam volna, hogy nem Adrienne kopogtat, talán jobban felöltözöm. Ujjatlan trikót viselt – a mélyebben kivágott fajtából – és francia bugyit, ezeken kívül csak papucs és hajgumi volt rajta.
– Ms. Bunnswick, ha nem tévedek – dörmögte a látogató.
– Nem téved.
– Én Dr. Cartwright vagyok, az egyetemi oktatókórház orvosa…

Emily erre visszalépett az előző pozíciójába, megragadta a doktor pólóját a mellkasánál, vadul cibálni kezdte, és rákiabált:
– Jézusom! Kórházba került? Meghalt? Megsérült? Meggyilkolták? Elrabolták? Jaj, úristen! Mi lett vele? Él még? Jól van? Mondjon valamit, amitől megnyugszom, drabális idegen!
A férfi szelíden lefejtette magáról Emily kezeit, és elnéző mosollyal mormogott valamit az orra alatt, amit úgy is lehetett érteni, hogy „harminc milligramm haloperidol”. Aztán hangosabban szólalt meg:
– Nem tudom, miről beszél.
– A szobatársamról. – Emily nagyot szusszantott, és nyugalmat parancsolt magára. – Tegnap óta nem adott magáról hírt. Maga orvosként mutatkozott be, és azt hittem, hogy rossz hírt hoz róla… érti… hogy megsérült, vagy… – Itt elcsuklott a hangja.
– Csak egy antropológiai dolgozathoz gyűjtök adatokat. – Az idegen megvonta hatalmas vállait. – Egyébként nem szokás személyesen értesíteni a hozzátartozókat, ha kórházba kerül valaki. Erre van a telefon.
A férfi jobbjával az arca elé emelt egy kis, fekete noteszt, és más hangnemben folytatta a beszédet.
– Ha megengedi, lenne néhány kérdésem önhöz. Csak pár perc az egész, de óriási segítségemre lenne a munk…
– Egy feltétellel – szakította félbe a lány. – Ha kideríti, hogy a lakótársam…

Cartwright egy kézmozdulattal elhallgattatta, megértően hunyorgott, és bólogatott.
– Azt hiszem, sejtem, mire gondol. – Baljával egy kicsi, szürke mobiltelefont emelt a füléhez. Emily hallotta a tárcsázási hangot, majd egy kattanást, és azt, hogy egy halk orgánum mond valamit a vonal másik végén. – Halló… Dora, maga az? Cartwright doktor vagyok. Volna szíves megnézni nekem egy nevet? Pauley, a keresztnév pedig Adrienne… Igen, várok. – A férfi biztatóan a lányra mosolygott, és míg a választ várta, notesze sarkát betolta a bal csuklóját fedő indamintás pánt alá, hogy megvakarja vele a bőrét. – Nem volt ilyen beteg mostanában? Nagyszerű. A többi osztályon is nézte? Köszönöm, nagyon sokat segített. – Letette a telefont, és odabiccentett Emilynek. – Gondolom, hallotta.
– Igen – válaszolt a lány. – Megkönnyebbültem. Kösz.

Ezek után válaszolt a férfi kérdéseire – bármilyen furcsának tartotta is őket. Dr. Cartwright ugyanis Emily és Adrienne magasságáról, derékbőségéről, testsúlyáról érdeklődött, majd a cipőik méretét és a mellbőségüket is megkérdezte.
– Miért fontos ez?! – förmedt rá a lány a doktorra az utolsó témánál.
Hirtelen viszketni kezdett a jobb melle. Bosszúsan odakapott, és megdörzsölte a trikóján keresztül. Arra számított, hogy a férfi figyelmét felkelti majd a mozdulat, de tévedett. Cartwright egy pillanatra sem sandított a keblei felé.
Mestere a szemkontaktusnak – állapította meg magában Emily. Talán meleg? Vagy nem vagyok az esete? Hm… inkább homokos.
– Mondtam már – válaszolt a férfi –, hogy antropológiai témán dolgozom. A testméretek alakulásának összefüggése az urbanizációval… A nemek közötti alkati adottságok különbségeinek változása az elmúlt században… A különböző rasszok…
– Jó, jó, elhiszem – forgatta a szemét Emily. – Micsoda maszlag… Hát tessék: Adrienne 75 A kosaras, én pedig 85 C-t hordok. Ez azt jelenti…
– Tudom, hogy mit jelent – bólintott Cartwright.
– Nagyszerű! Akkor végeztünk – jelentette ki a lány. – Engedelmével visszavonulok, hogy zavartalanul izgulhassak az eltűnt barátnőmért. – Nagyot sóhajtott, és igyekezett megcsillantani egy udvarias mosolyt. – Rendes magától, hogy felhívta a St. Cathrine-t, de attól tartok, esetleg rosszabb helyre is kerülhetett szegény, mint egy oktatókórház.
– Ne aggódjon – mondta a férfi. – Biztos vagyok benne, hogy hamarosan jelentkezik. – A hangjában olyan mélységes meggyőződés csengett, hogy Emily szinte elhitte: úgy fog történni, ahogy jósolja. – Nyugalom, Bunny, nem lesz semmi baj.

Miután elköszöntek egymástól, a lány bezárta az ajtót, és visszakullogott az asztalához. Eltűnődve tolta el maga elől a tankönyvét, hogy több helyet szabadítson fel az ebédjének.
Leharapott egy kis sajtot a pizza tetejéről, és majszolni kezdte. Ezután a tésztából is evett egy keveset. Révedezve, lassan rágott; motoszkált valami a tudatalattijában, ami nem hagyta nyugodtan emészteni, de akárhogy erőlködött, nem jött rá, mi az.
Végigfuttatta tekintetét az íróasztalát uraló káoszon. Szamárfüles jegyzetfüzetek, jelölőfilcek, kiürített és bontatlan energiaitalos dobozok, újságok és könyvtornyok borították a lakkozott fenyőfa asztallap nagy részét.
A pizza szélén száraz és vastag volt a tészta; Emily baljával a szájához emelte bögréjét, hogy a hideg kávéval puhítsa meg az utolsó falatokat.
Az ivóalkalmatosság mögött egy megfakult fénykép állt sötét színű keretben. A lány rápillantott, miközben szürcsölt – és visszaprüszkölte a barna folyadékkal átitatott ételdarabokat a biológiakötet négyszáztizenegyedik oldalára.
A becenevem! – csapott a homlokára, kirángatta a fotót a keretből, és megfordította. Miért szólított úgy a kétajtós szekrény, hogy „Bunny”?!

A fénykép Emilyt és Adrienne-t örökítette meg sütés közben. A Bunnswick család konyhájában készült, azon a nyáron, mikor a lányok tizenhat évesek voltak. A hátoldalán szálkás, fiús betűk hirdették: „Adrienne és Bunny répatortát gyártanak”.
A néhai fotós ragasztotta a Bunny becenevet Emilyre. Vidám, okos, jóképű fiú volt. És túlságosan hirtelenkedő – harapott alsó ajkába a merengő lány. Júliusban vigyorogva fotózott minket, augusztus végén pedig megölte magát.
Nyugtalanító emlék volt, egy bizonyos részlete – a doktorral való beszélgetés fényében – különösképp. Erről a becenévről rajtunk kívül senki nem tudott.
Pár perc morfondírozás után újabb furcsa dolog jutott az eszébe. Nem is mondtam az óriásnak, hogy hívják a szobatársamat. Magától diktálta be a nevét a telefonba.

Felkapta a mobiltelefonját, és beütötte a rendőrség számát. Hüvelykujjával hezitálva körözött a tárcsázó gomb fölött. Valami nem stimmel. Már megérett benne az elhatározás, hogy bejelenti barátnője eltűnését, mikor újra kopogtattak az ajtón.
– Ki az? – sikoltott fel, kicsit hangosabban, mint szerette volna. A nem várt látogató halálra rémítette.
– Takeshore nyomozó vagyok – nyekeregte el a választ egy bizonytalan hang. – Nyissa ki, Ms. Pauley… ha volna szíves…
– Várjon egy percet!

Emily szétnézett a szobában, hátha szemei meglelik a melegítőnadrágját.
– Nyissa ki! – türelmetlenkedett az ajtó előtt álló.
– Mondtam, hogy várjon! – vágott vissza mérgesen a lány.
A mobil – mintha csak a feszültséget akarná fokozni – rezegni kezdett a kezében. Mindjárt földhöz vágom ezt a szart – dühöngött Emily, és rápillantott a készülékre.
Egy másodperc múlva meggondolta magát a telefon sorsát illetően.

„Adrienne hív” – jelent meg a kijelzőn.