AJÁNLOM AZ OLDALT
Daryl és Mrs. McGlone az indokolatlanul nagy étkezőasztalnál ülnek, és elgyötört kifejezéssel az arcukon néznek egymással farkasszemet. Egy mosollyal véleményezem a tőmondatokban lefolytatott társalgásukat. Szinte már suttogva vitatják meg, mihez kellene kezdeniük velünk.
A hangulatomat tovább emeli Tyler depresszív állapotának látványa. Az igazgatónő fiacskája teljesen széttúrta a haját idegességében. Ez az elveszettség még azt is elfeledteti velem, hogy a srác most már tisztában van Daryl valódi nemével.
Iant kevésbé villanyozza fel a szituáció; valósággal lefolyik a székéről. Félpercenként leellenőriz valamit a mobilja kijelzőjén, a maradék harminc másodpercet pedig az én fixírozásomnak szánja. Összeszűkült szemekkel, dühösen mered rám. Le merném fogadni, hogy legszívesebben a fejemhez vágná az előtte heverő vajazó kést, csak ahhoz meg kellene mozdulnia, ami a nullánál stagnáló energiáit azonnal mínuszba taszítaná.
Kényelmesen hátradőlök, ujjaimat összefonom a tarkómon. Kár lenne tagadnom, a nyolcórás repülőút belőlem is elég sokat kivett, de teljesen megérte. Még jó, hogy ide jöttem! Bele sem merek gondolni, mire készült McGlone az igazság birtokában, kettesben Daryllel.
Amíg élek, egy ujjal sem nyúlhat hozzá, az fix! Kitekerem a karját, ha megteszi. Nem is! Inkább lenyisszantom a tökeit. Az a legbiztosabb.
Azon kapom magamat, hogy vicsorogva méregetem a túloldalon szenvedő Tylert. Gyorsan visszarendezem a vonásaimat eredeti állapotukba, mielőtt a fásultan felsóhajtó Ianen kívül másnak is feltűnne a felszínre került agresszióm.
Daryl és Mrs. McGlone elképesztő összhangban zárják le az eszmecseréjüket egy határozott bólintással. Eltökélt ábrázatuk azt sugallja, meghozták a megfellebbezhetetlen ítéletet.
– Tehát – kezdi az igazgatónő tekintélyt parancsoló hangon –, a következőre jutottunk. Mivel szállásra van szükségetek, és nem venném jó néven, ha egy ismeretlen városban egyedül kószálnátok, úgy döntöttem, maradhattok. – Nagy fellelkesültségemben a fülemig szalad a szám széle.
– Tényleg? – kiáltok fel.
– Tényleg? – kontrázik rá hitetlenkedve Ian.
– Egy feltétellel. – Mrs. McGlone jelentőségteljesen végighordozza rajtunk a tekintetét. – Az anyám nem tudhatja meg, hogy a Prince-be jártok. A fedősztori szerint Daryl ismerősei vagytok, kiraboltak titeket a metróban, és így pénz híján nincsen hová mennetek.
– Ismerősök? – Tyler képén grimasz jelenik meg. – A nagyi nem fog belemenni. Még a saját ismerőseit sem tűri meg éjszakára a házában.
Kíváncsian vizslatom az igazgatónő arcát, de semmilyen reakciót nem fedezek fel rajta. Végül Daryl elkeseredetten felnyög mellettem. Előretámasztja az alkarjait az asztalon, és oldalra sandít rám.
– Első verzió – vezeti fel monoton hanglejtéssel –, te a testvérem vagy, Ian pedig a pasim. – A szemeim kitágulnak, még a számat is eltátom. McGonne-nal meglepően egyszerre csattanunk fel.
– A másodikat!
– Második verzió – intézi ezúttal a szavait egyenesen Wackerlyhez –, Davis továbbra is a testvérem, te pedig az ő – Megköszörüli a torkát. – szeretője vagy. – A leplezett káröröm egyértelművé teszi, melyik felállást szívlelné jobban kedves szobatársunk.
– Maradjunk az elsőnél – vágja rá Ian rémülten.
– Hé! Ezt meg hogy értsem? – Morcosan keresztbe fonom a karjaimat a mellkasom előtt, és rácsücsörítek tapintatlan haveromra.
– Nekem a második határozottan jobban tetszik – közli a véleményét gonosz vigyorral a pofáján Tyler.
Én személy szerint egyiktől sem vagyok elragadtatva. Viszont ha komolyan mérlegelem az eshetőségeket, kivételesen McGlone pártját kell fognom. Inkább játszom a buzit, mintsem hogy asszisztáljak Daryl és Ian románcának esetleges kialakulásához. Ráadásul Heatherről sem szabad megfeledkeznem.
– Harmadik opció nincsen? – vetem fel. Kérlelő pillantásokkal bombázom az igazgatónőt, mivel Daryltől aligha számíthatok kegyelemre.
– Nincs. – A szót egészen szigorúan, és ridegen ejti ki. Még a hideg is végigfut a hátamon. – Továbbá én a második verzióra voksolok.
– Hogy mi?! – Ian mérhetetlen megrökönyödésében még azt is elfelejti, hogy hulla fáradt. Tenyérrel az asztalra csap, és felpattan a székről. – Mégis miért? – kéri számon az abszurd döntést az igazgatónőn. Az érintett egyszerűen megrántja a vállát.
– Miért nem lehet szimplán azt mondani, hogy barátok vagyunk? – javaslom köztes megoldásként. Az igazgatónő ajkai kaján mosolyra hajlanak.
– Mert a feltételeket én szabom. – Kihúzza magát, és magasba tartott orral pillant le rám. Mivel semmi esélyt nem látok a győzelemre, jelképesen meglengetem a fehér zászlót. Kacér vigyort küldök Wackerly felé. Szinte látom haverom lelkét a száján keresztül távozni.
London városa fokozatosan válik egyre apróbbá, akár egy miniatürizált makett. A Temze csillogó felszíne széles szalagként kígyózik alattunk. A tiszta égbolt alatt el lehet látni a Tower-hídig, sőt, egészen a Buckingham-palotáig.
Körbenézek és felmerül bennem a kérdés: vajon mennyibe fájt elintézni, hogy külön helyet biztosítsanak nekünk a London Eye-on bónusz pezsgővel és kristálypoharakkal?
Tyler nagyon elszánt lehet. Legalábbis a pénzt biztosan nem sajnálja.
Daryl lenyűgözve kémlel kifelé, tenyerét az üvegkapszula falára tapasztja.
– Elképesztő – suttogja ezredszerre. McGlone valami bizarrul elragadtatott kifejezéssel a képén figyeli a mellette álló lányt. A mesés kilátás máris kevésbé tűnik mesésnek.
Ian feje néha-néha oldalra hanyatlik, egyenesen a vállamra, miközben az őt megtámadó álmossággal küzd. Talán mégsem kellett volna elrángatnom ide…
– Arra gondoltam, innen elmehetnénk a Globe-hoz – mondja Tyler. Le sem veszi azt a nyálas romantikától csillogó szemét Darylről. Olyan érzés, mintha ők ketten randiznának, én meg a felesleges harmadik kerék lennék. Baromira nem tetszik nekem ez a felállás.
– A Globe színházhoz? – rajzolódik ki széles vigyor Madkins arcán. Tyler mosolyogva bólint.
Már csak az hiányzik, hogy egymás nyakába boruljanak, és a háttérben felcsendüljön egy csöpögős Beatles-szám. Akkor elkezdhetnének lassúzni, McGlone előkaphatna egy vörös rózsát, és…
Beleborzongok az elképzelésbe.
Tenyeremmel eltakarom a szememet, megpróbálok tudomást sem venni az előttem bájolgó párosról.
Nem bírom sokáig. Pillantásomat ismét visszaterelem Madkinsre. A hosszú lábakra, a derekára simuló piros ruhára és a mély hátkivágásra. Mrs. McGlone nagyon szerethet öltöztetősdit játszani, észlelhetően ért is hozzá.
Daryl hirtelen megfordul, a szoknya fodros alja játékosan libben meg.
– Davis! – szólít a nevemen, mire a szívem kihagy egy ütemet. Komolyan… Akár egy hülye kölyök.
– Hmm? – bámulok fel rá. Újra megfogalmazódik bennem a már rég egyértelművé vált megállapítás: védtelen vagyok a Daryl Madkins nevezetű kórsággal szemben.
Madkins eltipeg hozzám, majd helyet foglal mellettem. Tyler fanyalogva veszi tudomásul, hogy legújabb áldozata menekülőre fogta.
– Mesélj! – kéri Daryl. Kérdőn felvonom a szemöldökömet.
– Miről?
– Miamiról.
– Egy tengerparti város Amerikában, több mint négyszázezer fős lakossággal. – Daryl oldalba bök a könyökével.
– Nem így értettem!
– Tudom. – Felsóhajtok. Ian horkolása eléggé belerondít az idilli hangulatba. – Mit akarsz tudni? Azon kívül, amiről már beszéltem, más nem igazán történt.
– Mit csináltatok? – Furcsán meredek Madkinsre. Nem szokása az ilyen értelmetlen fecsegés. Daryl alig észrevehetően McGlone felé biccent.
– Ó! – csúszik ki a számon. Úgy fest, nem csak nekem tűnt fel a korábbi jelenet kínossága.
– Hát, playstationöztünk, kiló számra ettük a jégkrémet, és néha beugrottunk a városba is. Már amikor Ian nem lógott a telefonon. Többet beszélt Heatherrel az elmúlt héten, mint velem – sóhajtok fel panaszosan.
Pár másodperccel később esik le, mit osztottam meg éppen Madkinsszel. Ijedten, gondterhelt ábrázattal fordulok a lányhoz. Mesterkélt mosoly játszik az ajkán.
– Én nem… – kezdenék teljes gőzzel magyarázkodni. Ian ebben a pillanatban egy hangos horkantást követően legurul a földre. Rögtön felpattannak a szemhéjai.
– Elaludtam? – tápászkodik fel vonatott mozdulatokkal. Az egyensúlyérzéke állandóan cserbenhagyja, kóvályog, mint gólyafos a levegőben.
– El – feleli lenézően McGlone. – És köszönet a muzikális horkolásért – teszi hozzá.
A hülye elszólásomnak köszönhetően Daryl minden vidámsága tovaillant a pillanat tört része alatt. Azóta mindössze erőltetett vigyorgásra és mesterien megjátszott jókedvre telik tőle. A drasztikus változás a saját közérzetemnek is rendesen betesz. Csakhogy én kevésbé profin titkolom a lehangoltságomat, mint Madkins.
– Most komolyan ilyen savanyú pofát fogsz vágni egész nap?! – förmed rám Ian kiszállás közben.
– Nem is vágok savanyú pofát – dörmögöm az orrom alatt.
– Te mondtad, milyen jó buli lesz. Most meg vonszolod magad, mint valami élőhalott.
Nagyon felnőttesen elcsörtetek mellette, és beelőzöm Daryléket.
Alapesetben imádnám Madame Tussaud panoptikumát, most azonban a sok viaszfigura kifejezetten az idegeimre megy. Pislogás nélkül stírölnek azokkal az élettelen szemeikkel, mintha ők is engem hibáztatnának, amiért Daryl ilyen letört.
Dühösen meglóbálom az öklömet a vádló tekintettel rám meredő Jennifer Aniston előtt. A biztonsági őr nem igazán értékeli a megnyilvánulásomat, úgyhogy sietősebbre fogom a sétát. A kiállítóterem másik végében Madkinsbe botlom. A mobiljába suttog valamit, és flegmán vizsgálja a vele szemben feszítő viaszhírességet.
Várok, amíg elteszi a telefont, és odaaraszolok hozzá.
– Ki volt az? – tudakolom közelebb hajolva.
– A nővérem.
– Történt valami?
– Semmi különös – legyint. Ujját az álla elé emeli. Töpreng egy darabig, aztán keresztbe font karokkal a következő életbevágóan fontos kérdést teszi fel:
– Szerinted hogy csinálták ezt a borostát? Tiszta élethű. – Közelebbről áttanulmányozom a szóban forgó arcszőrzetet.
– Fogalmam sincs.
Daryl körbekémlel, és egy hirtelen mozdulattal a szobor arca felé nyúl. Mire észbe kapok, az őr már veti magát felénk.
– Szerintem menjünk – ragadom meg Madkinst.
– Így semmi izgi nincs benne. Ha Tyler már kibérelte az egész helyet, megszabadulhatott volna ezektől a vérebektől is – dünnyögi Daryl. Egy pillanatra megtorpanok.
Az igazgató fiacskájának futja akár komplett épületegyüttesek kibérlésére is. Feltehetően több pénze van, mint nekem és Iannek együttvéve. Erre a gondolatra gonosz fény csillan fel a szememben.
– Ha valamit tönkre vágunk, kinek kell kifizetnie?
– Gondolom, Tylernek – mondja Madkins rövid töprengés után. Ördögi vigyorra kunkorodik a szám.
– Tudod, mindig erős késztetést éreztem rá, hogy behúzzak egyet Justin Biebernek.
– Megértem. Férfi szemmel elég tenyérbemászó képe van – bólint helyeslően. Még mindig a kezemet fogja, úgy indul el előre. – Azt hiszem, tudom, hol van a szobor.
Tyler
Nagy adag húst tömök a számba, és veszedelmesen lassan rágcsálom el. A szemben ülő szőke seggfejnek már a puszta jelenléte is irritál. Előhozza belőlem a vadállatot.
Hagner még nem tudja, mit jelent nálam feketelistásnak lenni, különben nem igyekezne annyira, hogy minden áron keresztbe tegyen nekem. Csak várja meg, míg elkezdődik a következő tanév! Az, hogy leérettségiztem, még nem jelent semmit.
Egy rakat pénzt elvertem ennek a napnak a megszervezésére, erre ez a két idióta nem csak belerondít az elképzeléseimbe, még pofátlanul meg is hívatják magukat. Vége sincs a városnézésnek, de már most dupla akkorára rúgnak a költségeim, mint arra eredetileg számítottam. A tejfölfejű miatt még a viasz Justin Bieber orrának plasztikáztatását is finanszírozhatom!
A Wackerly gyerek mellettem két pofára zabálja a harmadik kurva drága steaket. Úgy csinál, mintha évek óta nem látott volna szilárd táplálékot. Hogy az illedelmes viselkedésére rátegyen még egy lapáttal, már másodszor áll neki a mobiltelefonján pötyörészni.
Madkinsnek súlyos ízlésficama lehet. Mással nem tudnám indokolni ezt a baráti társaságot.
Hagner, vagy olyan kibaszott béna, mint amilyennek tűnik, vagy ravaszabb, mint hittem. Fene tudja, hányadik alkalommal maszatolja össze a képét, aztán hagyja, hadd uralkodjon el Madkinsen a tisztaságmánia. Darylben fel sem merül a gyanú, hogy a szobatársa esetleg direkt csinálja. Óvatosan törölgeti le róla a kajafoltokat, akár egy gondos anyuka.
Ez a Hagner baromira unhatja az életét…
Száz százalék, hogy Isten pikkel rám. Pusztulna meg! Pedig milyen szépen indult ez a hét… Végre bizonyosságot nyert, hogy nem vagyok buzi, és itt volt a remek lehetőség, hogy meghódítsam Madkinst. Erre betoppan ez a két barom!
– Desszertnek együnk fagyit – zökkent ki Daryl a morgolódásból. – Láttam a közelben egy cukrászdát.
– Felőlem – hagyom rá. És hopp, Hagnernek megint sikerül leennie magát.
Soha a büdös életben nem fizettem még ennyit egy étkezésért…
Ha anyám meglátja, mennyit költöttem, lenyakaz! A végén még a nagyitól kell pénzt kunyerálnom. Annak meg bizony megvan az ára. Egy többnyire igen magas ár.
Wackerly pont az orrom előtt, a zebra közepén torpan meg, ahogy a kezében szorongatott telefon rákezd egy Aerosmith-számra. A srác csillogó szemekkel mered a kijelzőre. Még mindig nem akar megmozdulni.
– Haver, indulj már el! – löki meg a másik jómadár. A bamba gyerek végre elbotorkál a járdáig. A mobilt hozzá illő, buggyant vigyorral emeli a füléhez.
Értetlenül nézzük, ahogy egy szó nélkül arrébb vonul.
– Ez meg mi volt? – bökök a távolodó Wackerly felé a fejemmel.
– Heather – motyogja maga elé Hagner.
Úr Isten! Még az ilyen balfékeknek is jut csaj? Mélyre süllyedt a női nem…
– Ha nem gond, én is intézek egy telefonhívást – indul el az ellenkező irányba Madkins. Pár lépéssel később visszafordul.
– Mennyi idő lehet most Japánban? – tudakolja. Összevonom a szemöldökeimet, és lázas számolgatásba kezdek. Remek lehetőség, hogy villogjak a tudásommal.
– Nyolc óra az időeltolódás – előz be pofátlanul Hagner. – Miért?
– Csak kérdeztem.
Amint Madkins hallótávolságon kívülre kerül, kihasználom a lehetőséget. A pólója nyakánál fogva megragadom Hagnert.
– Tudod, piszkosul elegem van már belőled. – A szőkeség flegmán bámul egyenesen a szemembe.
– Az érzés kölcsönös – ereszt meg egy nyájas vigyort. Ha nem néznének rám már így is furcsán a járókelők, fognám és behajítanám a szomszédos kirakatba.
Olyan erősen szorítom össze a fogsoromat, hogy szinte már fáj. Az önuralom soha nem tartozott a legfőbb erényeim közé.
– Honnan tudod, hogy Daryl lány?
– Elmondta. – A körmeim még Hagner felsőjének anyagán keresztül is élesen a tenyerembe mélyednek, ahogy ökölbe szorítom a kezemet.
– Hát aztán! Nekem is – vetem oda magabiztosan.
– Nem kérkedésnek szántam – von vállat. A higgadtságától még jobban felmegy bennem a pumpa.
– Egész pontosan mi a faszt keresel itt? – Lenéz a kezemre, majd lassan vissza rám.
– Lennél szíves elengedni?
– Nem! Képzeld, nem lenné… – A mondatot befejezni sem marad időm, a kis vakarcs megragadja a csuklómat. Erőteljes fájdalom nyilall a karomba.
– Én szépen kértem – sziszegi. Elhűlve meredek a ficsúrra. Halál nyugodtan szorongat tovább, nem törődik a méltatlankodó, néhol riadt tekintetekkel körülöttünk.
– Mit képzelsz… – emelem felé az öklömet.
– Hogy megvédjem tőled Darylt – jelenti ki, megakadályozva, hogy behúzzak neki egyet. Lassan lehámozza rólam az ujjait.
– Azt kérdezted, miért jöttem ide – folytatja fülig érő vigyorral. – Hát azért, hogy Darylt megvédjem tőled. – Átkémlelek a válla fölött a még mindig telefonáló Madkinsre.
Daryl lány. Hagner franc tudja mióta tisztában van már ezzel. Egy szobán osztoztak. És mikor Hagner rajtakapott, hogy megcsókoltam Darylt…
– Na, nem! – üvöltök rá a vigyorira. – Ne is álmodj róla!
– Ugyan miről? – kérdez vissza az ártatlant alakítva.
– Hogy te és Madkins… Eszedbe se jusson! – Flegmán mustrál engem.
– Tudod, kicsit még sajnállak is – vereget vállba vigasztalóan, amivel eléri, hogy dühömben felforrjon az agyvizem.
– Te?! Engem?! – ordítóm a méregtől vöröslő képpel.
– Nem volt a legjobb ötlet pont Darylt kipécézni – ingatja a fejét sajnálkozva.
– Még egy szó, és esküszöm…
– Meglepődnék, ha jutnál nála valamire. Csak keress valaki mást!
– Nagyon meg akarsz dögleni?! – Hagner pofájára széles vigyor telepszik. Száz százalék, hogy ez a ficsúr élvezi, hogy az idegeimre mehet.
Darly
Mély levegővétellel szakítom meg a vonalat.
Tulajdonképpen bármilyen magyarázatnak örülnék erre az akta dologra, aminek legalább egy hangyányit több értelme van Shonna tévképzeténél, miszerint én és a pasija titkos viszonyt folytatunk. Ha pedig valaki képes nekem kideríteni az igazságot, az Yuji lesz.
Ki hitte volna, hogy kapcsolatépítés szempontjából ilyen hasznos lehet a Prince-be járni?
Visszasüllyesztem a helyére a telefont, majd útra készen megragadom a táska pántját. Mielőtt akár egy lépést haladnék, megpillantom a szomszédos kirakatüvegben a tükörképemet.
Piros szalagból készült, masniforma csat díszeleg a fülem fölött. Elborzadva távolítom el a csicsás kiegészítőt.
– Mrs. McGlone… – méltatlankodom.
– Szerintem jól állt – jegyzi meg valaki. A mellettem álldogáló alak felé emelem a fejemet.
Szitkok egész hadát morzsolom el magamban. Hogy lehet ilyen természetellenesen hatalmas balszerencsém? Még a világ másik felén is belebotlom!
Mi is volt a neve? Valamilyen Hendon…
– Kyle! – ugrik be végül. Önelégült vigyorra kunkorodik a szája.
– Nincs mit tenni. Felejthetetlen vagyok. – Felső ajkamat enyhén felhúzom, és a szememet forgatom. Kezd derengeni, milyen idióta ez a fickó.
– Örültem a találkozásnak! – intek neki búcsút kecsesen, egy elbűvölőnek szánt mosoly kíséretében.
– Hova, hova? – vág be elém. – Ha emlékezetem nem csal, ígértél nekem egy telefonszámot. – Úgy teszek, mintha komolyan visszaidézném az esetet.
– Nem rémlik. – Ismét megkísérlek elszökni. Hendon persze még véletlenül sem hagyja.
– Azt mondtad, ha a sors úgy akarja, úgyis találkozunk még. Hát, most itt vagyunk – mondja derűsen.
Kiadni a telefonszámomat az én esetemben komoly kockázatot jelent. Mi van, ha felhív, és valamelyik kedves ismerősöm megint önállósítja magát, és felveszi helyettem? Kizárt, hogy önként még több galibába sodorjam magam.
Valami kibúvó után kutatva körbepásztázom pillantásaimmal az utcát. A nekem háttal álló Davis szőke buksiját szúrom ki először.
– A pasim nem örülne neki – vallom kislányos zavarral. Kyle meredten bámul rám.
– Van barátod? – Válasz gyanánt kinyújtott karral Hagnerre mutatok. Hendon hunyorog, méregeti állítólagos pasim hátát, majd hitetlenül cicceg egyet.
– És akkor ki a másik, vele szemben? – Vádlón fürkészi az arckifejezésemet. Kivételesen kapóra jön, hogy Tyler nem képes veszteg maradni, és ismét rájött az ordibálhatnék.
– Kínos téma… Ő ott az exem. Elfelejtettem szólni neki, hogy szakítottunk. – Óvatosan oldalra sandítok régi ismerősömre. Ezúttal sajnos nem adja meg magát olyan könnyen. Gyanakvó ábrázatából következtetve, nem sikerült meggyőznöm, holott a vitázó páros tökéletesen alátámasztja az állításomat.
A dolgomat tovább nehezíti Ian felbukkanása. Becsatlakozik a duóhoz, amit Kyle persze rögtön kiszúr. Tipikusan amolyan „szóval mégiscsak igazam van” képet vág.
– Hárem – bököm ki. Ha itt lenne az a serpenyő…
– Hárem? – ismétli. Egyik szemöldökét felvonja, mintha azt kérdezné, tényleg ennyire hülyének nézem-e.
– A szőke és a magasabbik fekete szerelmesek belém, az alacsonyabbik feketébe én vagyok belezúgva – ecsetelem tárgyilagosan.
– Daryl, ennél jobbal kell előhozakodnod, ha azt akarod, hogy békén hagyjalak. – Várakozóan csípőre teszi a kezeit.
Most légy okos, Daryl!
Automatikusan a régi, jól bevált fegyveremhez nyúlok: színészkedés. Plusz megspékelem egy eddig ritkábban alkalmazottal: női báj.
Könnyeket kényszerítek a szemembe, alsó ajkamra harapok. Az elkeseredettség mellé haragot vegyítek a tekintetembe, és már kész is a tökéletes, bűntudatébresztő jelenet.
– Ez most komoly?! – szipogok. – Konkrétan beavatlak a magánéletembe, és neked ez a válaszod?! – Kyle megilletődötten pislog rám.
– Bo-bocsánat…
– A magánéletem romokban, te meg egy hülye telefonszám miatt nyaggatsz!
Ahhoz képest, hogy először játszom a hisztis picsát, egész jól megy. Talán már aggasztóan jól…
– Én nem akartam… – mentegetőzik Hendon feltartott tenyerekkel. Szégyenkezve méri fel, mennyien ostorozzák őt megvető pillantásokkal az erre haladó nők közül.
– Ti, pasik mindig csak arra gondoltok, nektek mi jó. – Újra a táskám pántja köré fonom az ujjaimat, és rántok rajta egy nagyot. – Most megyek. Fontosabb dolgom is akad, mint veled cseverészni.
Megkönnyebbülten szlalomozok a tömegben a háromfős háremem felé. Félúton aztán a vállamra nehezedő kéz visszaránt. Ingerülten pördülök meg.
– Mi van már megint?!
– Az előbbit, komolyan mondtad? – Valami Kyle-on vagy esetleg abban, ahogy beszél, felzargatja a lelkiismeretemet. Most akkor sem visszakozhatok…
– Igen – bólintok határozottan. Részben tényleg az. Egész pontosan az állítottak egyharmada. Az alacsonyabbik feketébe tényleg belehabarodtam…
– Hogy hívják őket?
– Miért érdekel? – Nem igazodok ki ezen az ipsén. Az agyamra megy, ráförmedni azonban hiába akarok, van valami a szemeiben, ami elcsitítja a dühömet.
– Csak. Kíváncsiság. – Hosszasan bambulok a világosbarna íriszekbe.
– Jó, rendben – adom meg magam. Végül is mi bajom származhat belőle? – Davis, Tyler és Ian. Most elégedett vagy? – Kyle kifürkészhetetlen kifejezéssel az arcán méregeti a különös triót. Mivel teljesen elmerül a stírölésükben, úgy döntök, angolosan távozom. Már méterekre járok, amikor Hendon feleszmél.
– A telefonszámod! – kiáltja még utánam. Gyorsan elslisszolok az emberforgatagban.
A fárasztó nap után ellazultan merülök bele a hab koronázta, meleg vízbe. Hiába próbálom elszántan kiüríteni a fejemet, a gondolatok csak nem hagynak pihenni.
Szerencsére, most, hogy már megbékéltem a tudattal, és elmúlt a meglepetés ereje, kezdek hozzászokni a féltékenység kesernyés ízéhez. Ian szarik rám mint nőre, sőt, valószínűleg abba a gyerekkori haverjába szerelmes, Heatherbe, vagy kibe. Felesleges lenne túl sokat keseregni ezen. Várható volt. A happy endek nem jellemzőek a családomra.
Hiszen ez kifejezetten kapóra jön, nem? Mennyivel könnyebb úgy túltenni magamat valakin, hogy tudom, semmi esélyem nála!
Na, jó. Ez hülyeség. Semmivel sem könnyebb.
Teljesen belesüllyedek a kellemesen langyos fürdőbe. Kifújom a levegőt. Csinos kis buborékok formálódnak, melyek utat törnek, és szétoszlatják a habot.
Személyes adatok és fényképek még az előző munkahelyeimről is. Mit kereshetnek ezek Grantnél? Mit akarhat tőlem?
Megerőltetem kicsit az agytekervényeimet. Beugrik, hogy anno ott volt a karácsonyi műsoron. Már akkor el kellett volna kezdenem gyanakodni.
Csak… Egyszerűen nem tudom felfogni, miért gyűjtene rólam adatokat…
Levegő szűkében visszaemelkedem a felszínre.
Sürgetően vizslatom a kád melletti szekrénykén pihenő mobilomat. Hirtelen felcsendül a fantáziátlan, jól ismert csengőhangom. Majdhogynem kivetődöm a csempére, olyan hévvel nyúlok a készülékért.
– Igen? – szólok bele lelkesen.
– Szia, Daryl! – köszön Yuji hasonlóan izgatottan. – Utánanéztem a fickónak, ahogy kérted.
– És? Mit találtál? – Kikászálódok a vízből, és magamra kapom a fürdőköpenyemet.
– Managerként dolgozik. Eddig olyan közepesen ment neki, de mostanában elég szépen befutott. Általánosságban semmi különös. Viszont… – Drámai szünettel fokozza a feszültséget.
– Viszont mi? – türelmetlenkedem.
– Van itt valami érdekes. Nem tudom, hogy lehet-e a dolognak bármi köze ahhoz, amiért megkértél erre, de mindenképpen érdekes.
Habozás nélkül benyitok az ismerős, gazdagon díszített ajtón. A Princess igazgatónője várakozásaimnak megfelelően nyugodtan szürcsölgeti a teáját egy régi kanapén. Látszólag minden figyelmét a méretes ablak túloldalán elterülő kert tanulmányozásának szenteli. Határozott léptekkel átszelem a könyvtárszerű helyiséget, és megállok a nyanya előtt.
– Mi ez a nagy sietség, hogy még kopogni sem maradt ideje, Miss Madkins? – emeli rám szarkalábak keretezte, barna szemeit.
– Családi vészhelyzet – osztom meg vele a mai második részhazugságomat.
– Ó, csakugyan? – Annyira már nem erőlteti meg magát, hogy esetleg a mimikájával is rájátsszon a hangszínében tükröződő aggodalomra.
– Csakugyan. – Bár szívesen kiosztanám az öreglányt, ez nem a legalkalmasabb időpont az erőink összemérésére. – Még ma este visszautazom Amerikába, ám előtte mindenképpen beszélnem kell önnel.
– Milyen kár! – Anyám… Még vigyorog is hozzá! Ha nem sajognának az ízületei, fogadok, nyomban táncra perdülne. – Hát, mondja! Miről lenne szó?
– Még egy évet a Princben kell töltenem.
A csinos csészécske kis híján ripityára törik a parkettán. A vén szatyor berozsdásodott reflexei az utolsó pillanatban mentik meg, így csak a tartalma loccsan a padlón.
– Ezt mégis hogy képzeli?! – fakad ki. Ráncai összegyűrődnek a fortyogó méregtől.
– Hallgasson végig! Éppen azért van szükségem még egy évre, hogy biztosítsam, nehogy valaki leleplezze a titkomat ország-világ előtt. – Megfontoltan válogatom meg a szavaimat, és tartom a szemkontaktust. – És ha nem is hisz nekem, fel tudok ajánlani valamit, amiből az iskolájának haszna származhat. – A nyanya haragját valamelyest feloldja a kíváncsiság.
– Mi lenne az?
Az önbizalom fél siker. A karizma mindent eldönthet. Mennyiszer hallottam már ezeket a mondatokat! Egy jó karriert tagadhatatlanul a meggyőzés hatalma indíthat el igazán, az, ha el tudod adni magadat. Márpedig én most arra készülök, hogy meggyőzzem az egyik legjobb lányiskola, a Princess Művészeti Akadémia vaskalapos, mindig, mindenkivel elégedetlen igazgatónőjét.
Gondosan ügyelek rá, nehogy meginogjak, vagy a bizonytalanságnak bárminemű jelét mutassam, miközben belekezdek a mondókámba.
– Tudja, a Prince-be jár egy Daryl Madkins nevű fiú. Neki van egy húga, akit Sandra Madkinsnek hívnak. – Hamiskás mosolyra kunkorítom az ajkam. – Nos, ez a lány azt tervezi, hogy egy év múlva az ön iskolájába fog járni. Előtte azonban még hírnevet alapoz magának, amivel később emelheti a Princess presztízsét.
Az igazgatónő fapofával fixíroz engem. Hosszas hallgatásba burkolózik, majd feláll.
– Mi történik abban az esetben, ha nem sikerül neki? – tudakolja összeszűkült szemekkel.
– Ó, én egészen biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog – felelem könnyedén. – Ez a lány akár még egy egész iskolával is képes lenne elhitetni, hogy fiú.
– És ha mégsem?
– Ha mégsem, akkor senki sem kötelezi rá önt, hogy felvegye őt. – Meglepetésemre sikerül halovány mosolyt csalnom az öreglány arcára.
– Rendben. Hát legyen! Akkor egy év múlva várom ezt a bizonyos Sandra Madkinst. – Aprót biccentek felé.
Illedelmesen megköszönöm a vendéglátást, és kisietek a folyosóra. A teli bőrönd türelmesen várakozik rám a fal mellett. Megragadom a fogantyúját.
Mi járhatott a fejemben, mikor önként és dalolva belementem Mrs. Madkins ajánlatába? És anyám mire gondolt, mikor hasonlóan tett?
A tényeket figyelembe véve a konklúzió egyszerű. Az őrültség családon belül, génekkel terjed. Ellenszere a tudomány mai állása szerint valószínűleg nincsen. Előre rettegek, a testvéreim milyen elmebeteg hülyeségekre vetemednek majd később. Jobb lesz odafigyelni rájuk.
Végül is magamnak csesztem el. Senki nem kényszerített bele ebbe az őrültségbe. Maradhattam volna a csendes, nyugodt kis életemnél, de nem. Nekem az átkozott álmaimat kellett követnem. Most meg itt a jutalom. Minden bokorból ellenségek ugrálnak elő, és ki tudja, még hányan rejtőznek ott mozdulatlanul várva. Először a nyanya, és most ez. Mi bajuk velem? Már azon kívül, hogy emberek százait tévesztettem meg…
Lassan közelítek a zsúfolt kávézó közepén rám váró hely felé. A térdemen enyhe remegés fut végig.
Yuji nyomozásának eredménye nem is sokkolt annyira. Valahol számítottam rá, hogy Grant nem a saját szórakoztatása végett kapart össze annyi információt rólam. Hogy miért állna bárkinek érdekében utánam szimatolgatni? Na, azt továbbra sem értem, de ha minden igaz, nemsokára kiderül.
Kihúzom a széket, és lehuppanok rá. Szemközt egy nyitott újság címlapja köszönt. Megköszörülöm a torkomat. A gondosan megfogalmazott, tömör kérdés már Shimura telefonhívása óta ott csücsül a nyelvemen.
– Miért? – Összecsukja a hírlapot, és lefekteti maga elé az asztalra. Mosoly dereng az ajka szegletében.
Ez a büntetés a sok hazugságomért…?
