A lány csak percek után nyitotta ki az ajtót. Zaklatottnak tűnt és kialvatlannak. Barna haja zilált volt, a szeme nyugtalanul méregette Dean kifakult rendőrruháját.
– Hali, főtörzs – hadarta. Udvariaskodó, bizonytalan mosolykezdemény jelent meg az ajkán. – Mit tehetek önért?
Dean kérdéssel válaszolt.
– Ms. Pauley?
– Nem. – A lány megrázta a fejét, aztán zsebre vágta bal kezét, hogy a derekán tartsa csúszásnak indult melegítőnadrágját. – Ő most nincs itthon. Én a szobatársa vagyok, Emily Bunnswick.
– Vagy úgy. És hol találom meg Pauley kisasszonyt? – kérdezte Dean. Pont most nincs a szobájában, mikor végre kiderítettem, hogy az egyetemre jár!
A leellenőrizetlenül maradt három név közül csak ez az egy, a „Pauley” szerepelt a tanulmányi osztály nyilvántartásában. „Raphus” vagy „Wittelbrom” címzésű akta nem került Dean kezébe, pedig most alaposabban kutatott, mint legutóbb.
– A szülei meglepték őt – vont vállat Emily –, és ideutaztak otthonról. Adrienne velük lesz pár napig. – A lány idegesen megnyalta az ajkát. – Épp az előbb telefonált… igen, épp most. – Felemelte a jobbjában tartott mobiltelefont, és meglóbálta a nyomozó orra előtt. – Egy hotelben van, ahol az ősei megszálltak. Elfelejtette közölni, hogy konkrétan melyikben.

Dean csalódottan mordult fel. Zsákutca. Napokig egy helyben fogok toporogni. Megmarkolta a zsebében lapuló hamis rendőrigazolványt, hüvelykujjával végigsimított a dombornyomású „POLICE” feliraton.
Tűnődve hajtotta le a fejét. Tekintete megakadt Emily trikóján, helyesebben azokon a helyes halmokon, amiket a ruhanemű félig-meddig takart. Micsoda felszerelés…
– Megkérdezhetem, miért keresi a szobatársamat a rendőrség? – A lány hangja erősen, agresszíven csattant. Nyilván észrevette, mit bámul a kopó.
– Volt tegnap egy kis csetepaté az egyik egyetemi előadóteremben. – Dean Emily szemébe nézett, és megeresztett egy vigyort. – Történetesen abban, amelyikben a kegyed lakótársa írásbeli vizsgát készült tenni.
– Csetepaté? Úgy érti, verekedés?
– Úgy. No nem komoly, nem kell megijednie. Tíz könnyebb sérült, egy jelentéktelen késelés, némi fegyverropogás, egy hiányzó lövedék… és persze egyetlen résztvevő sem emlékszik semmire. – A magánnyomozó rövid hatásszünetet tartott. Lássuk, megoldódik-e a nyelved. – Csupán néhány kérdést szeretnék feltenni Ms. Pauley-nak, hátha látott vagy hallott valamit.
– Jesszus…

Dean csak pár órája jutott birtokába azoknak az információknak, amelyeket az imént a lány orra alá dörgölt. Michelle-nek köszönhette az értékes fülest; ő hozta össze Deant azzal az öreg portással, aki kihívta a rendőrséget a verekedés helyszínére.
– Én olyat még nem láttam – esküdözött a sapkáját gyűrögető, pocakos, őszes bajuszú vénember. Eleinte halkan, félősen beszélt, pedig a félreeső kávézóban, ahová Dean vitte, nem tartózkodott több vendég. Rajtuk kívül csak a pincérnő volt az épületben, de ő egész idő alatt mobiltelefonált, mintha csak a füléhez nőtt volna a készülék. Köszönt, mikor a két férfi belépett, de azon kívül ügyet sem vetett rájuk.
– Az egyik kölyöknek az orrából, a másiknak a lábából, a harmadiknak a füléből folyt a vér, és így tovább – állította a portás. – Bill, a biztonsági őr ott állt a katedra mellett, és bambán szorongatta a pisztolyát. Mikor megpróbáltam észhez téríteni, úgy viselkedett, mint valami drogos, össze-vissza beszélt, meg ilyenek, azt se tudta, hogy hogyan került a terembe. Komolyan mondom, valami nagy disznóságot csinált ott valaki.
Pár szaftos részlet reményében Dean egy ropogós bankóval ösztönözte a portást, mire az belemelegedett a mesélésbe.
– A parkban is történhetett valami – vélte az öreg. – Kinéztem a törött ablakon… csak a kár felmérése végett, érti… és egy rakás diákot láttam csoportosulni kábé negyven méterre a balhé helyszínétől, az egyik nagyobb parkoló szélén. Ott lézengtek, ahelyett, hogy segítettek volna az ablak alatt halódó nyomorultaknak… Mert ott is feküdt néhány sérült, bizony. Miután hívtam a zsarukat meg a mentőket, átmentem a parkon, hogy megkérdezzem a sok semmirekellőt: mit csinálnak ott? Nem tudtak válaszolni, csak dadogtak… esküszöm, mint egy rakás narkós.
Dean végül alig tudta belefojtani a szót a vén csontba, kénytelen volt venni neki néhány pitét, hogy elhallgasson.
Beszélgetésük után átautókázott az egyetemhez. Először körbenézett az ominózus parkolóban – az előadóba nem jutott be, mivel azt lezárta a rendőrség –, de nem talált semmi használhatót. Csak ezután ment a kollégiumba.

Emily elsápadt, és beharapta az alsó ajkát. Dean türelmetlenül várta, hogy újra megszólaljon. Tudom, hogy tudsz valamit. Halljuk, de rögtön.
Várakozás közben elnézett a lány válla fölött, és a kollégiumi szoba berendezését vette szemügyre. A bal keze felé, a bejárati ajtó közelében beépített szekrény magasodott, a mögött talán egy méterre alacsony hűtőszekrény állt, tetején mikrohullámú sütővel. A szemközti falban méretes ablak kapott helyet, üvegén át késő délutáni napfény ömlött a szobába. Az ablak alatt bevetetlen, alacsony ágy terpeszkedett.
A hűtő fölötti területtől egészen az ablakkeretig régi idők menő zenészeinek poszterei díszítették a falakat. A beépített szekrény ajtajára is jutott néhány muzsikusfotó.
Takeshore pillanatok alatt megunta a csöndet; a poszterek nem kötötték le a figyelmét. Utálom a dzsesszt.
– Nincs mondanivalója, Bunnswick kisasszony?! – mordult fel.
Emily levegő után kapott, és hátrált egy lépést.
– Én nem értem ezt az egészet – rázta a fejét. – Nem tudok semmit. Semmit, hallja?
– Hallom. – Hazudsz, de most nem érek rá szarakodni veled. Közelebb hajolt a lányhoz, és elvigyorodott. – Még találkozunk, Ms. Bunnswick.

Miután a rémült lány bevágta az ajtót az orra előtt, a lifthez indult. Bicegő léptei zaját elnyelte a folyosó puha, poros futószőnyege. Legalább tucatszor nyomta meg a hívógombot, de az öreg, nyikorgó felvonó ettől sem csipkedte magát jobban. Talán egy percbe is telt, mire felért a harmadik emeletre.
A kollégium parkolójában beült a kocsijába, átöltözött, majd indított, és a St. Cathrine felé hajtott. A motor zúgása megnyugtatta. Áldotta az eszét, amiért annak idején automata váltós kocsit vett. Kínszenvedés lenne most a kuplungot kezelni. Sérült lába megint sajogni kezdett, és elviselhetetlenül viszketett a kötés alatt. Míg az egyik piros lámpánál várakozott, kinyitotta a kesztyűtartót, és megkereste a fájdalomcsillapítós dobozt. Bekapta az utolsó két pirulát.

A tabletták használtak. Bosszús volt még a Bunnswick lány hallgatása miatt, a fájdalom ugyanakkor csökkent, így összességében tűrhető hangulatban érkezett az oktatókórház sürgősségi osztályára. Az információs ablakhoz sántikált, és közölte a pult mögött üldögélő, látványosan unatkozó szőkével, hogy Cartwright doktorhoz jött kontrollra.
– Álljon be a sorba – felelte a nő, nyeglén rágva a tolla végét. Fel sem nézett a keresztrejtvényéből, csak a kezét nyújtotta ki, hogy a váróteremben ülő tömeg felé bökjön. – A betegek fele Dr. Cartwrightot várja, de a doki csak hétre jön ma. Éjszakás.
– Milyen népszerű ez az égimeszelő doktor – fintorgott Dean. – Ekkora rajongótáborral NBA játékosnak gondolná az ember.
A szőkeség tett valami ábrándos megjegyzést a kosárlabdázó férfiak testalkatára, de Takeshore eleresztette a füle mellett, és hátat fordított neki, hogy széket keressen magának a váróban.

Az utolsó széksorban bepréselte magát egy feltűnően kövér, sült kolbászt zabáló asszony és egy vén, hajlott hátú, járókeretes bácsika közé. Az utóbbi nagy, göndör szakállat viselt, és félhold alakú pápaszemet hordott borzalmasan görbe orrán.
Leült, de rögtön fel is emelte a fenekét, hogy kivegye alóla a széken felejtett szórólapot. Össze akarta gyűrni a papírt, de mikor elolvasta az első sort, meggondolta magát. Dr. Evelyn Raphus, szemész főorvos… nocsak. Raphus.
A jobbján ülő idős férfi orra alá nyomta a hirdetést:
– Tudja, hol rendel ez a doktornő?
– Parancsol? – Az öreg csodálkozó tekintettel nézett rá.
– Azt kérdeztem, tudja-e, hol van ez a rendelés – ismételte magát Dean. Aztán felszisszent, mert a másik oldalán terpeszkedő zabagép belekönyökölt az oldalába. Biztosan újabb kiló kolbászért nyúl, a kurva anyját a szétfolyó disznajának!
– Nem értem tisztán… – A vénember ráncai esdeklő mosolyba rendeződtek. – Hogy mondja?
A kopó újabb könyöklést kapott, mire felkapta a vizet, és felemelte a hangját:
– Magának baj van a hallásával, tata!
– Mit érdekli, hogy zsidó vagyok? – húzta össze magát a bácsika. – Maga is egy olyan…?
– Nem a vallásával, ütődött! – torkolta le Dean. Majd balra fordult. – Hálás lennék, asszonyom, ha eltűntetné a hátamból a mellső csülkét!

A pofon, amit kapott, elvette a harci kedvét. Még egy bocsánatkérést is elmormogott az orra alatt, mikor sikerült felállnia a padlóról.

 

Lex elvágta a kék, damilszerű fonalat.
– Jó lesz már? – sóhajtott.
– Még egy öltés a bal sebzugba – brummogta a férfi. Lex előtt ült a földön, szemben a nagy állótükörrel. A baljában tartotta a lány kicsi, kerek sminktükrét, azzal vetítette a hátán lévő sérülés képét az állóra. Elismerően hümmögött. – Ügyes vagy.
– Az biztos – közölte Lex, és megigazította a tűt a tűfogó pofájában. Aztán összekattintotta a zárszerkezetet. – Ügyes kezem van, lám, sebet varrni is milyen gyorsan megtanultam… bár egy kicsit váratlanul ért ez az új munkakör. Mikor délután felhívtál, hogy ráérek-e, azt hittem, a szokásos dolgokat kéred majd.

Kicsit fázott. Csaknem anyaszült meztelenül ült a franciaágy szélén, mindössze nyakláncot és gumikesztyűt viselt. Arra készült, hogy a férfi keményen megdolgoztatja majd a lepedőn, ahogy szokta, ezért a jellegzetes kopogtatásra – egy hangos, aztán három halk koppintás gyors egymásutánban – ledobta az összes ruháját. A férfiassága helyett azonban az óriás valami harctéri sebészi készlet nevű szerszámhalmazt nyomott a pucér lány kezébe, miután becsukta maga mögött a bejárati ajtót. Steril kesztyűket is hozott magával.
– Nem kérhettem meg mást. Ne haragudj.
– Ugyan, dehogy. – Lex a legkevésbé sem táplált haragot a férfi iránt. Hálás volt neki, és vonzódott hozzá. Csaknem maradéktalanul boldog volt, hogy ott ül a lábainál, a cirkalmas mintájú szőnyegen, meztelen felsőtesttel és a jobb vállán átvetett hajjal. Üröm az ürömben, hogy lőtt sebbel állított be. – Majd kárpótolsz valahogy az extra munkáért. Esetleg fizethetnél természetben…
– Megbeszéltük. – A férfi hangja megkönnyebbültnek tűnt. Újra felemelte a kis tükröt, és megszemlélte a sebét. – Szebb a Napnál – dörmögte, miközben Lex megcsomózta és elvágta a varróanyagot.
– Elárulod, hogyan sérültél meg? – A lány visszatette az orvosi műszert a dobozába, és kezébe vette az óriás bal vállából kibányászott, torz fémgombává lapult lövedéket.
– Nem.
– Nem is kell. – Eltűnődve bökdöste meg mutatóujjával a golyót. Már megalvadt rajta a vér. Felsóhajtott: – Ez valami kényszer nálad, Alex. Egyszer bele fogsz halni a próbálkozásba, hogy minden embert megments.
– Nem fogok, bár megváltás lenne.
– Tessék?!
– Nem mondtam semmit.

Lex lemondó sóhajjal tépte le kezeiről a talkumozott kesztyűket, majd gombócot gyúrt belőlük, amit a földre lökött. Dorgáló hangnemben folytatta:
– Én csak aggódom érted.
Alex hátrahajtotta a fejét a lány ölébe, hogy találkozzon a tekintetük.
– Neked nem dolgod értem aggódni. – Jobb kezével finoman megmarkolta a lány egyik mellét. – Nem vagy…
– Nem vagyok az anyád, értem, már felvilágosítottál róla. – Lex sértődötten fejtette le magáról a tapogatózó ujjakat. – Tudom jól, hogy csak egy kurva vagyok, de…
Az óriás egy hanyag vállrándítással jelezte, hogy nem érdekli a lány mondókájának többi része, és közbevágott:
– Én pedig egy kurvához járok, mert nincsenek barátaim. – Újra megérintette őt, megtalálva az időközben megkeményedett mellbimbót. – Mindenkinek megvan a maga keresztje, igaz?
Lex nem válaszolt. Felkelt ültéből, kis terpeszbe állt, és két kezével a lábai közé vonta a férfi fejét. Pillanatnyi keserűséget érzett, mikor ujjai rátaláltak az Alex szakálla alatt rejtőző finom hegekre, de ez hamar elmúlt. A férfi ízlelgetni kezdte őt, és Lex elvesztette érdeklődését a sebhelyek iránt.

Szeretkezés után az ágyban maradt, nem csatlakozott a zuhanyozni induló Alexhez. Altestében elégedettség terpeszkedett, a mellében fájó űr, a fejében pedig zűrzavar. Valami történt. Nem olyan, mint máskor. Hiányolta a férfi szeméből a megszokott tüzet, a mozdulataiból pedig az önbizalmat. Most nem ugyanaz az ember jött be a lakásomba, akit megismertem.

A kórházban találkoztak először. Lex őt pillantotta meg elsőként, miután azon a bizonyos napon felébredt. Őt, és a stricijét, aki eszméletlenre verte, mert nem vitt neki elég pénzt.
Alex az ágya mellett állt, fél kézzel emelve a levegőbe Carlt, azt a hájas szemétládát. Carl lehetett vagy száz kiló, a kék zsilipruhás orvos mégis játszi könnyedséggel tartotta a grabancánál fogva. Mikor Lex elfordította a fejét, a kövér fickó lábait látta, amint harminc centivel a padló felett kalimpálnak.
– Eressz el, te rohadék! – vergődött az izzadó, kopasz strici.
– Én lennék a rohadék? – kérdezte kedélyes lassúsággal a doktor. – Nem én emeltem kezet erre a lányra.
– Semmi közöd hozzá! Ő az enyém! Ne avatkozz bele, mert hívom a zsarukat, és…
– Feljelented magad súlyos testi sértésért? – vágott közbe Alex, és erősen megrázta Carlt. – Ne röhögtess. Nem mész sehová.
– Jó. Hagyjuk a fánkzabálókat. – A strici Alex mellkasának szegezte köves aranygyűrűvel ékesített kövér mutatóujját. – De tudod, vannak barátaim. Megkeresnek, és…
– Inkább téged fognak keresni.
– Mi van?
– Keresnek majd a házadban, a kuplerájodban – jósolta az orvos –, a fogdában, de még a folyó fenekén is… feltéve persze, hogy tényleg a barátaid. Csakhogy nem fognak megtalálni. – Megpördült a tengelye körül, és a kórterem ajtaja felé lökte Carlt. A fickó nagy csattanással ért földet, a hátán csúszott az ajtófélfáig, és beleütötte a fejét. – Két óra múlva halott leszel.
Carl felugrott a padlóról, nyakába kapta a lábát, és eliszkolt. Lex soha többé nem látta őt, igaz, nem is kereste.

Azalatt a pár nap alatt, amit lábadozással töltött, szerencsés fordulatot vett az élete. A több ezer dollárra rúgó kórházi számlát kiegyenlítette helyette valaki, és taxi várta a St. Catherine előtt, mikor kilépett az ajtaján, hogy elvigye őt Tim házába.
A vékonydongájú néger fickó lett az új „munkaadója” – valójában ő is strici volt, de luxusprostikat futtatott, drága apartmanokban szállásolta el a lányait, és kigyúrt, marcona testőrgárdával őriztette a lakhelyüket. Ráadásul fizetést adott nekik – a nőkhöz betérő üzletfelek közvetlenül neki fizettek, és a pénzből jutalékot adott az alkalmazottainak. Ha a lányok véletlenül egy plusz összeget kaptak a vendégeiktől, azt nem vette el, hanem meghagyta nekik. Timnek hála, Lex kikerült a koszos sikátorok, mocskos motelek és narkós kuncsaftok világából.

Pár hét múlva meglátogatta Alexet, és fülig pirulva átnyújtotta neki egy cetlin az új telefonszámát és címét; dadogott mellé valamit a háláról, de a szöveg, amit kitalált az alkalomra, nem jutott az eszébe.
Az óriás elmosolyodott, és udvariasan közölte, hogy nem fogja meglátogatni.
Egy darabig valóban nem jött. Aztán egy ronda, esős vasárnap reggel beállított, bejelentés nélkül, bőrigázva, megrendülten és hullarészegen. Akkor semmit sem csinált a lánnyal, csak elnyúlt az ágyán, és aludt; később azonban egyre többször jött, és mind többet kért. De Lex nem bánta.

– Mennem kell dolgozni. – Alex finom érintését érezte vállán, és a leheletét a fülén. A hangja valahonnan távolról hatolt az elméjébe.
– Hogy? – Zavartan pislogott néhányat, és felemelte fejét a párnáról. Úgy tűnt, hogy két emlékkép között elszenderedett. – Ó! Kikísérlek, csak felkapok valamit…
– Egyedül is megtalálom az ajtót – mosolygott a férfi. Teljesen fel volt öltözve, hóna alatt az összecsomagolt sebészszerszámokat szorongatta. – Köszönök mindent.
Lex felült, és kinyújtotta felé a kezét. Megcirógatta az arcát.
– Hát… egészségedre. – Jobb szöveg nem jutott az eszébe. – Gyere máskor is.
– Fogok.

Miután elment, Lex átfordult a másik oldalára, és megpróbált újra elaludni.