|
1. Egy gyilkos útja
melone08 2012.11.15. 20:20
Figyelem! Mivel a novellák nagy része korhatárhoz kötött, így a gyűjtemény egészére a (16+) korhatár érvényes!
Szerző: Ez a történetgyűjtemény olyan történeteket foglal magában, amelyeknek egyetlen közös témája van: a megbánás. Egy történet-egy szereplő-egy életút. A főhősök elmesélik életüket, amelyben a legnagyobb hibáik miatt ostorozzák magukat. Mindenkivel történt már olyan, hogy megbánta egy-egy tettét, és a szereplőim is így vannak ezzel, csak az ő lelküket jobban kínozzák ezek a hibák. A figyelmeztetések nem folyamatosan értendők, egy-egy történetnél fordulnak elő, de szükséges volt kirakni. Minden történet kitalált, ahogy a szereplők is. Bármilyen egyezés a valósággal a véletlen műve a nevekkel kapcsolatban. A történetek azonban életszerűek, ezáltal bármikor megtörténhettek.
Mindig azt hittem, hogy engem nem kaphatnak el. Hogy elérhetetlen vagyok, sebezhetetlen, és bármit megtehetek, amihez csak kedvem van. Hogy szabadon élhetek, és istent játszva dönthetek mások élete felett. Most, itt, kivégzésem előestéjén papírra vetem ezeket a sorokat, hogy megbocsátást nyerjek bűneim megvallása által. Gyilkos vagyok, tömegek mészárosa. Élveztem, ahogy mások szemében kihunyt az élet, és elégtétellel néztem végig, ahogyan az emberek könyörögnek az életükért, amely felett én ítélkeztem. Közel harminc fő… nők, férfiak, idősek és gyerekek, mindegy volt. Úgy éreztem az a helyes, ha megszabadítom őket az élet rabságától, amelyben amúgy is csak porszemek voltak, és amelyben valószínűleg nem értek volna el semmit. Pedig én is olyan voltam egykor, mint minden ötéves.
Édesapám kovácsmesterként tevékenykedett a városunkban, Darlingtonban. Nagy tiszteletnek örvendő ember volt, aki részt vett a helység életének szervezésében, szerepet vállalt a bíróságon, a testületi üléseken, és mindenhol, ahol úgy érezte, segítségére lehet szülővárosának. Merthogy itt nőtt fel, és azt remélte, hogy mikor felnövök, átveszem a családi vállalkozást tőle, így nyugodt szívvel mehet nyugdíjba. Furcsamód nagyon sokáig én is így gondoltam, mert felnéztem rá. Ő volt minden kisgyerek álma; a mintaapa, aki szigorúsága ellenére kedves, emberszerető, tisztességes személyiséggel bírt. Az iskola elkezdése előtti nyáron megtanított olvasni és írni, hogy legyen fogalmam arról, amit az iskolában tanulni fogok. Remélte, hogy ez a lendület elég lesz ahhoz, hogy meg sem álljak a szakma kitanulásáig.
Édesanyám rendszerető asszony hírében állt, aki a helyi iskolában tanított magyar tanárként. Szerette az írókat, a költőket, és az írás minden formáját. A művészet megszállottja volt. Egy kisebb könyvtárat is kialakított a házunk egyik szobájában, hogy azokból erőt merítve művelt ember váljon belőlem. Mire tíz éves lettem, már a könyvek felét elolvastam, és sokkal többet tudtam a világról, mint a korombeli társaim. Kitűnő tanuló voltam, szerettek a tanárok, és a szüleim is nagyon büszkék voltak rám. Szép időszaka volt az életemnek, talán a legszebb, amelynél jobbat nem is kívánhattam. Azonban minden álomnak vége szakad egyszer, és a valóságba rántva keserűbb ízt hagy a szánkban, mint egy darab gyógyszer.
Napsütötte tavaszi nap volt; Május huszonötödike, Vasárnap. Nem sokkal a tizennegyedik születésnapom után. Egy barátomnál aludtam előző éjjel, és kipróbáltuk az új bunkerunkat, amelyet három héten át, minden nap az iskola után, illetve a hétvégéken építettünk. Vidáman sétáltam hazafelé, hogy elújságoljam a szüleimnek, milyen nagyszerű alkotást hoztunk össze. Amikor befordultam az utcánkba, és megláttam a házunk előtt álló rendőrautókat, már tudtam, hogy valami nagy baj történt. Rohantam, ahogy csak tudtam. Meg akartam tudni, hogy miért bámészkodnak olyan sokan, és mit néznek ilyen ijedt szemekkel? Aztán megláttam, ahogy édesanyámat és édesapámat egy merő vérben úszva hozzák ki a házból, majd teszik be a mentőautóba. Odafutottam, és sírva, ordítozva kérdeztem a mentőstől a kabátja ujját rángatva, hogy hová viszik a szüleimet? Mi történt velük? Miért néznek ki így, ilyen véresen? A mentős beültetett az autóba, és a kórházba menet elmondta, hogy egy ember betört a házunkba, és megölte az ellenszegülő háziakat. Ezt követően felhívta a rendőröket, hogy a család egyetlen túlélője, egy gyermek (vagyis én) ott van velük, és a kórházban megtalálnak, ha kérdéseket szeretnének feltenni. Hiába próbálták újraéleszteni édesanyámat, már nem tudták megmenteni. Mint később kiderült, édesapám is elhunyt a mentőautóban.
Ott ültem a kórház bejáratánál, várva a rendőröket, és egyre csak azon gondolkodtam, hogy történhetett ez? Miért nem voltam otthon, hogy megakadályozzam ezt a szörnyűséget? Aztán rájöttem, hogy én is meghaltam volna, ha otthon vagyok, ezért hálát adtam Istennek, hogy legalább én megmaradtam. Csalódott voltam, és dühös. Már nem tudtam sírni, csupán arra gondolni, hogy meg kell találnom azt, aki ezt tette a szüleimmel.
Egy rendőrautóban hallgattak ki a kórház előtt. Meglepődtem, amikor megláttam, hogy egy fegyver hever a hátsó ülés alá csúszva. Vártam egy darabig, majd amíg az egyik rendőr nem figyelt, felvettem a fegyvert, hogy magam tegyek igazságot. Tudtam, hogy nekem kell megtennem azt, amit később a tárgyalás után úgyis megtennének. Úgy éreztem, felelnie kell a tetteiért. Szemet szemért, fogat fogért, ahogy az ókori mondás tartja. A rendőrségi rádión meghallottam, hogy elkaptak egy gyanús férfit, akinél egy táska régiség volt, ezért minden bizonnyal ő lehet a betörő. A házunktól nem messze lévő parkban bújt meg, de egy járókelőnek feltűnt, ahogy a bokrok közt araszol, ezért amaz hívta a rendőrséget.
Szerencsém van, gondoltam, és amikor egy percre nem figyeltek rám, elosontam az őrsre, amely kétsaroknyira volt a kórháztól, ahol kihallgattak. Az egyik utcában, egy kuka mögött megnéztem alaposabban a fegyvert, és láttam, hogy hangtompító is van rajta. Biztosan egy korábbi tettesé! Legalábbis ezt gondoltam, hiszen a mi rendőreink nem a hatékonyságukról híresek. De hát nem is kellett hatékonynak lenniük, mert korábban nem történt még ennyire elvetemült tett. Ahogy odaértem az őrshöz, megkerültem a háztömböt, és a föld felett éppen csak kilátszó ablakokon át benéztem, hogy melyikben tartózkodhat a tettes. Tudtam, hogy éppen senki sincs bent rajta kívül, mivel előtte nap engedték ki az öreg Joe-t, aki szeszt csempészett ki a kabátjában a vegyesboltból. Ráadásul a rendőrségen három zárka van csak, pontosan az alacsony bűnözés miatt. Csak azt kellett kiderítenem, hogy a háromból melyikben van a szüleim gyilkosa. Benéztem az elsőbe, de az üres volt. Azután a másodikba is, amelyben végre rátaláltam a keresett személyre. Épp az ágyon feküdt, nem volt tudatánál. Bizonyára nyugtatót kapott, hogy ne legyen gondja vele az egyetlen őrnek, aki az őrsön maradt, mert a többiek mind édesanyámék ügyével voltak elfoglalva. Ekkor született meg a gondolat a fejemben, hogy itt a nagy lehetőség! Körülnéztem, hogy nem jön-e senki, aztán a pisztolyt ráirányítottam leendő áldozatomra, és mikor úgy láttam, befogtam, meghúztam a ravaszt. Korábban csak egyszer lőttem, amikor a szüleimmel elmentünk az őszi vursliba, és édesapám megengedte, hogy kipróbáljam a céllövöldét. Meglepően jól ment elsőre, és az őrsnél is abban reménykedtem, hogy sikerülni fog. Így is történt. Nagyjából a mellkasa közepén találtam el, és néztem, ahogyan kapkod a levegő után, majd elernyed a keze és a teste.
Mivel megöltem egy embert, és egyedül maradtam, úgy döntöttem, elhagyom a várost, és Newcastle-be megyek. Azt gondoltam, hogy ott elrejtőzhetek, és új életet kezdhetek, ehhez azonban szükségem volt pénzre. Szerencsére eszembe jutott, hogy a kertünkben van elásva a titkos családi vésztartalék, arra az esetre, ha valami komoly baj történne. A helyzetet vészhelyzetnek tituláltam, ezért elmentem hozzánk, ahol már nem sok rendőr tartózkodott.
Sikeresen teljesítettem a kitűzött feladatot, és azonnal a buszállomásra mentem, ahonnan indult is egy járat Newcastle-be. Már közel voltunk a célhoz, amikor a rádióban meghallottam, hogy keresnek egy fiatal elkövetőt, aki megölte az egyik ügy gyanúsítottját, és, hogy minden bizonnyal menekül valamelyik járaton. Kapva kaptam az alkalmon, és a következő megállónál leszálltam, mielőtt rájöttek volna a kilétemre. Egy tanya mellett tett ki a busz, és reméltem, hogy az ott élők készségesek lesznek velem, mint ahogyan egy eltévedt, fáradt gyerekkel szokás.
Bekopogtattam, és mikor kinyílt az ajtó, egy idős néni nézett velem farkasszemet. Megkérdezte, mi járatban vagyok, én pedig elmondtam, hogy melyik városból jöttem, egyedül vagyok, és szállásra meg ételre lenne szükségem. Akkor még nem tudtam, de a néni felismert. Az éjszakát nála töltöttem, de hajnalban felébredtem, mert fáztam. Ekkor hallottam meg, hogy a néni a rendőrökkel beszélget. Szinte suttogva beszélt, és azt mondta, hogy nála van az a fiú, aki megölte a rabot, és nem tudja, mihez kezdjen, mert fél. Tudtam, hogy nem maradhatok, és ki akartam szökni az ablakon, de az anyó elkapott. Én tényleg nem akartam bántani! Minden olyan gyorsan történt… aztán már csak azon vettem észre magam, hogy a pisztoly elsült a kezemben, a néni pedig a padlóra hullt, és ömlött belőle a vér. Azonnal felhívtam a mentőket, de nem maradhattam. Azonnal el kellett tűnnöm.
Átrohantam a kukoricáson, majd egy búzatáblán gázoltam át. Nem tudom meddig futottam, de már jócskán világosodott, és nagyon fáradt voltam. Azt tudtam, hogy messze vagyok a várostól, a tanyától, és mindentől. Napokig barangoltam a mezőn át étlen-szomjan, míg végül egy kisebb falucskába, Blaydonba vergődtem. Első utam a fodrászhoz vezetett, ahol levágattam a hajam; szinte már kopasz voltam. Ezt követően vettem néhány új ruhát, és ideiglenesen bejelentkeztem az egyik szállóba, ahol nem a koromat nézték, hanem azt, hogy mennyi pénzt rakok le a pultra.
Kitanultam a kovácsmesterséget, ahogyan azt édesapám is szerette volna, közben órák után az egyik helyi kovácsnál voltam gyakornok, akit idővel meg is kedveltem. A rendőrök még kerestek, de mivel más néven jelentkeztem be, és mindenki az új nevemen ismert, nem találtak rám. A Simon Morris név elég gyakori volt errefelé, és úgy gondoltam, miért ne lehetnék én is az? Persze jobban szerettem a régi nevem: Charles Goodway. Simonként négy évig éltem ebben a kis falucskában, ami ebben az időben indult fejlődésnek. A mesterem próbált marasztalni, de nem maradhattam. Megköszöntem neki, amit értem tett, és a végzettségemmel a zsebemben Newcastle-be utaztam. Hamar felvételt nyertem az egyik kohóba. Szerették, hogy szorgosan és nyugodtan dolgozok. Sosem volt velem probléma, nem is engedhettem meg magamnak. Úgy véltem, amíg nem kezdenek el kutakodni az életemben, addig nem lehet semmi gondom.
Ekkor már évek óta gondolkodtam rajta, hogy miért élveztem annyira az idős néni megölését. A szüleim gyilkosáét megértettem. Elégedett voltam, hogy a bosszúm beteljesedhetett. Mégis, amikor lelőttem azt az öregasszonyt, bár hevesen vert a szívem, és menekültem, de „jól éreztem magam”. Pozitív érzések kerítettek hatalmukba, és sokáig nem értettem, miért jelentkeztek. A kohóban dolgoztam, mikor egyik nap a munka után beültünk a kollégákkal az egyik közeli kocsmába. Verekedés tört ki a csehóban, és megemelkedett az adrenalin szintem, amikor megláttam a vért, mely a megszúrt férfiből csordult ki. Akkor jöttem rá, hogy vonz a vér látványa.
Mivel mindig magamnál hordtam a fegyvert, amikor csak úgy otthonról mentem el - és nem a munka után a haverokkal -, így egyik este éppen nálam volt, amikor ki akartak rabolni az egyik sikátorban. Sötét volt, nem jött arra senki, és az ürge kést rántott. Én elővettem a fegyvert, és rászegeztem. Szabadkozott az a szemét, hogy ő nem így gondolta, hogy engedjem el, mert ő csak a családja miatt lop, de nem érdekelt. Mindennél jobban látni akartam, ahogy a pisztoly eldördülése után a földre rogy, és elvérzik. Elkezdett futni, de leterítettem. Körbenéztem, szerencsére senki sem látta. Mivel hangtompító volt a pisztolyon, nem hallhatták a lövést, ezért volt időm egy kicsit maradni. Még nagyjából fél percig néztem a holttestet, amelyből szivárgott a vöröslő vér, mely csak úgy fénylett a Hold besütő sugaraitól.
A következő napokban tartalék tárakat szereztem be egy kétes alaktól, így mindenem meg volt már ahhoz, hogy kiélhessem a szenvedélyem, amelyet még csak akkor kezdtem felfedezni. Hirtelen megugrott a városban a halálozások száma, de arról cikkeztek az újságok, hogy mindegyik áldozatnak volt köze valahogyan a rendőrséghez. Tolvajok, rablók, dílerek minden korból és nemből. Rendes, családos embereket sosem bántottam az öregasszonyt kivéve. Amikor komolyabban elkezdtem foglalkozni az öléssel, szabályokat alkottam, nehogy véletlenül lebukjak. A legfontosabbak a következők:
1. Győződj meg arról, hogy akit megölsz, rossz ember-e!
2. Hetente maximum csak egy áldozat!
3. Egy hónap után fél évre leállni!
4. Az újrakezdés után mindig új területet keresni!
5. Senki se lásson vagy halljon semmit!
6. Egy kortyot sem szabad inni előtte!
Az hat aranyszabály, amely miatt mindig életben maradtam, és sosem kaptak el. Nyomok nem voltak, hisz nem dulakodtam, és rengetegen használtak ilyen fegyvert a városban. A környező tájak közül ez a hely volt a bűnözés melegágya. Gyilkolás előtt csak kinéztem egy hét alatt a következő áldozatot, aztán egy csendes helyen lelőttem. Pár percig álldogáltam, és néztem, ahogy elvérzik. Először próbáltam úgy célozni, hogy elsőre meghaljon. Később már annyira élveztem, hogy több golyóval végeztem velük. Lábon lőttem őket, hogy ne tudjanak elmenekülni, majd a vállukba lőttem. Ezután a hasukat vettem célba, hogy kiköhögjék a vért, és a szájukon folyjon ki. A kegyelemdöfést a szívükre vagy a fejükre mértem, keresztet vetettem, és hazamentem. Elővettem egy üveg bort, amely már behűtve várt, és megünnepeltem a sikeres vadászatot. Ugyanis már nem csak szimplán öltem. Egyenesen vadásztam az emberekre, és ugyanazt az érzést éltem át, amit a vadászok, amikor leterítik a vadat. Épp csak trófeát nem hoztam el. Nem is szabadott, nehogy elvezesse hozzám bármiképp a rendőröket.
Aztán a múlt héten kocsmába mentem a haverokkal. Iszogattunk, ahogy szoktunk, és megismerkedtem egy gyönyörű nővel. Sosem láttam azelőtt hozzá foghatót. Telt ajkai, formás teste és finom hangja teljesen elbódított. Mivel elég sokat ittam, bátorságot vettem magamon, és elhívtam magamhoz. Ő igent mondott, bár nem vagyok benne biztos - mert nem emlékszem tisztán -, hogy azért, mert megkedvelt, vagy azért, hogy meggyőződjön róla, biztonságban és épségben hazaértem. A pisztoly nálam volt, mert meg kellett védenem magam valamivel ezeken a veszélyes utcákon. Kicsit támogatott, mert nem volt elég a járda. Az egyik sarkon befordulva belénk kötött egy három főből álló banda. Addig-addig lökdöstek, mígnem a hölgy és én is elestünk. Túlságosan ittas voltam ahhoz, hogy a szabályokat betartsam, ezért előkaptam a pisztolyom, és mindhármat lelőttem, mielőtt újra hozzánk érhettek volna. Az utca természetesen tele lett járókelőkkel, miután a nő sikongatott mellettem. Nem tudtam mihez kezdjek. A rendőrök hamar odaértek, és bevittek az őrszobára.
Amikor kijózanodtam, a vallatóba vittek, és megkérdezték, honnan van a fegyver. Nem árulhattam el az igazat, ezért azt hazudtam, hogy találtam az egyik sikátorban hazafelé menet pár nappal ezelőtt, és mivel a környék veszélyes, magammal vittem. Buta munkásnak adtam ki magam, amelyet eleinte el is hittek. Azonban nem számítottam arra, hogy elmennek a lakásomra. Nem kellett sokat kutatniuk, mire megtalálták a lőszereket. Próbáltam hazudni, hogy vettem őket a pisztolyhoz. Sajnos nem volt szerencsém. Azonosították a töltényeket a korábbi gyilkosságoknál találtakkal, és egyeztek, így végül lebuktam…
Most, amikor ezt a naplót írom, több dolog is bántja a lelkemet. Az egyik, hogy óvatlan voltam, és nem tartottam be a saját szabályaimat, amelyek eddig az életemet jelentették. A másik tett, ami nyomta a szívem, az a szüleim gyilkosának a lelövése. Ha akkor nem teszem meg hirtelen felindulásomban, akkor nem jövök rá, hogy ez az öldöklés élvezettel tölt el, és nyugodt életem lehetne. Mi lett volna, ha akkor a rendőrökkel maradok? Elvittek volna egy intézetbe, ahol tisztességesen felnevelnek, és édesapám is büszke lenne rám. Ezt már sosem tudhatom meg. De ami biztos, hogy örök életemre megbántam azt a döntésem, és csak a gyilkolás élvezete tudta elnyomni bennem ezt a szörnyű múltbéli emléket.
A kivégzésem előtti utolsó éjszakát töltöm a fegyházban, és csak remélni tudom, hogy az élettörténetem eljut másokhoz. Reménykedem benne, hogy mikor mások ezt olvassák, rádöbbennek arra, amire én, hogy az életet nem szabad buta döntésekkel elpazarolni. Sokkal értékesebb annál, és csakis a nyugodt, békés élet hozhat megnyugvást az ember lelkére. Ha Isten látja, ahogy ezeket a sorokat írom, akkor azt üzenem neki, hogy bocsásson meg a bűneimért, amelyeket az emberek ellen elkövettem. Mindvégig azt hittem, hogy jót teszek. Hogy a rosszak megölésével megtisztítom a várost a bűntől, egyúttal a saját vágyaimat is kielégítem. Ebben a pillanatban, nem sokkal a halálom előtt azonban egészen másként látom a helyzetet. Az a sok kioltott élet, a nyögéseik, a hörgésük… amíg ki nem huny az utolsó szikra a szememből, érezni fogom a fájdalmat, amelyet átéltek, hallani fogom a kérlelő hangjukat, ahogy könyörögnek az életükért. Hajnali öt óra van. Kezd pirkadni, és a kivégzésem pontosan hat óra harminc percre szól.
Félek… egyedül vagyok… valahogy a meleg cella is hűvösnek tűnik. Vagy ezek csak a halál hideg szelei? Megérintik a testem, belekúsznak egészen a szívem legmélyébe, ahol egy részem már várja a megváltást. Egy részem, amely tudja, hogy innen már nem fogok megmenekülni, és amely tudja, hogy elmúlik minden szenvedés, amint a kivégzőosztag elsüti a puskákat. Mióta a szüleimet megölték, nem sírtam. De most, ebben a percben mégis könnybe lábad a szemem. Sajog a lelkem, mert rossz életet éltem. Pedig minden adott volt; édesanyám és édesapám éjt nappallá téve dolgozott, hogy derék ember váljon belőlem, és mi lettem? Egy gyilkos. Egy tömegeket pusztító, ölésmániás őrült.
És igen… eljött a végítélet. Hallom, ahogy közelednek a cellám felé, és biztos vagyok benne, hogy a kivégzésemért felelős tiszt jön a pappal. Mielőtt ideérnek, félbehajtom ezt a néhány lapot, amely egyfajta naplóként szolgál most. Megkérem a papot, hogy vigye el egy íróhoz, aki talán megírja a történetem. Aki nem ítél el teljesen, és aki megérti, hogy megbántam a bűneimet, és az egyetlen célom most már az, hogy másokon segítsek. Talán a történetem elrettentő példa lesz mindenki számára, hogy az utunk megválasztása fontos feladat.
Épp most értek ide, be kell fejeznem az írást. Stílusos, hogy egy fegyveres gyilkost fegyverekkel küldenek a másvilágra, de egyben elégtétel is az élet számára, az általam meggyilkoltak számára…
Newcastle, 1964. június 12.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
