1995. 04. 09.

Kedves Naplóm!

Ez a nap különleges fontossággal bír az életemben. Ma tíz éve, hogy elítélték Andrea Gandolfinit, az alvilág egyik híres személyiségét. Mindezt nekem köszönhetően, az én tanúságom által. Nem is tudom… Újra elfogott az a rossz érzés, ami minden évben, amikor erre a napra lapozok a naptárban. Ezúttal azonban a szokásosnál is nagyobb bűntudattal ébredtem fel reggel. A kávé, amelynek már az illatától fel szoktam ébredni, most olyan volt, mintha egy pohár vízzel indítottam volna a napot. Amikor elmentem a pékségbe, hogy megvegyem a reggelimet, amellyel minden alkalommal, munkába indulás előtt meglepem magam, eszembe jutott, hogy bármelyik pillanatban lebukhatok. Hiába az álca, amelyet olyan nagy gondossággal állítottak össze nekem a tanúvédelmi program dolgozói, valahogy úgy érzem, nem vagyok biztonságban. Ezek az emberek nem felejtenek. És most, hogy egy hónap múlva kiszabadul az, aki miatt el kellett rejtőznöm, egyáltalán nem tudok úgy gondolni a jövőre, ahogy korábban. Hogy is gondolhatnék, mikor tudom, hogy csak arra vár, hogy a szabadulása után kicsináljon.

Emlékszem, amikor még minden normális volt. A barátaimmal el szoktunk menni moziba, hogy megnézzük a legújabb Spielberg filmeket. Nagy durranás volt akkoriban, ahogyan az új effektekkel becsalogatták az embereket az előadásokra. Sokszor alig kaptunk helyet, és sűrűn előfordult az is, hogy egy héttel a vetítés előtt kellett megrendelni a jegyet, hogy időben megkapjuk. Ma már nem is gondolná az ember, milyen nehéz volt régen eljutni egy filmvetítésre.
Éppen egy új sikerfilmet mutattak be, Vissza a jövőbe címmel. Michael J. Fox irtózatosan dögösen festett a vásznon, és amúgy is, mindnyájunkat érdekeltek a Science fiction filmek. Óriási sorok kígyóztak minden mozi előtt, és nekünk is sikerült kifogni a legnagyobb tumultust. Pedig azt sem mondhatjuk, hogy későn mentünk, mert egy órával a kapunyitás előtt odaértünk. Azonban, ahogyan azt többektől hallottuk, néhányan reggel óta várták a bejutást. Amíg várakoztunk, arról beszélgettünk, hogy ugyan ki az, aki képes egy egész napot a mozi előtt várni arra, hogy bejuthasson a filmre? Főként úgy, hogy bérelt helye volt arra a napra. Hosszú vita után abban maradtunk, hogy bizonyára a kalandvágy fűthette ezeket az embereket, és a sok várakozás csak még inkább fokozta bennük a lelkesedést.
Amint kinyitották a bejáratot, özönlöttek be az emberek. Először megrohamozták a pattogatott kukorica árust, majd megkeresték helyeiket. Mi, hárman a barátnőimmel egymás mellé szóló jegyeket szereztünk be korábban, így együtt izgulhattuk végig a vetítést. Érdekes volt látni, hogy mikor a villanyok elaludtak, mindenki feszült figyelemmel várta, hogy elkezdődjön a film. Aztán felcsendült az azóta már híressé vált zene. Nekünk is tetszett, mivel a maga szürreális módján megborzongatta a hallgatóját. Nagyon jól éreztük magunkat, és a szereplőkkel együtt izgultunk, hogy Martynak sikerüljön összeboronálnia a szüleit, és ő is megmeneküljön.
A film véget ért, mi pedig felfokozott érzelmekkel hagytuk el az épületet. Én csak néhány saroknyira laktam, de a barátnőim kénytelenek voltak taxival menni, ezért különváltunk. Rengetegszer megtettem már ezt az utat, ezért nem féltem. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer olyasmi szemtanúja leszek ezen a környéken, ami örökre megváltoztatja az életem. Az egyik sikátor mellett haladtam el, amikor nyögések hangja ütötte meg a fülemet. Nem bírtam a kíváncsiságommal, ezért közelebb lopóztam, de bár ne tettem volna! Három férfi ütlegelt egy negyediket, akit Billynek szólítottak. Követelték tőle, hogy azonnal mondja meg, hol van a pénz, amelyet egy titkos szállítmány leszállítása után kapott meg. Az a szerencsétlen hiába mondta, hogy az egyik ellenlábas banda ellopta tőle, nem hallgatták meg. Ütötték, rugdosták, mígnem a legmagasabb férfi elővett egy fegyvert, és ráfogta a sérült egyébként is vérző fejére. Azt mondta neki, hogy ad egy utolsó lehetőséget, aztán meghúzza a ravaszt. A megvert ember ugyanazt állította, amit mindvégig, hogy nincs nála semmi, mindent elvettek. Még nem láttam azelőtt gyilkosságot, csupán filmeken, de soha nem felejtem azt a látványt. A durranó fegyver hangja máig kísért, ha valamilyen pukkanó hangot hallok. A látvány, ahogy kicsordult a vér a férfiből, és ahogy halálának okozói elégedett mosollyal konstatálják azt, mélyen beleégett a retináimba, és még mindig kísért álmaimban. Alig tudtam türtőztetni magam, hogy ne sikoltozzak, végül azonban sikerült lenyugtatnom magam. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy miután körülnéztek, a gyilkosok a másik irányba indultak el.
Mikor már eltűntek a szemem elől, azonnal kifutottam a sikátorból, és az első rendőrőrsre rohantam, amely a szomszédos utcában volt. Amíg odaértem, hisztérikus állapotba kerültem. Csak akkor jöttek ki rajtam a látottak okozta érzelmek. Alig tudtak megnyugtatni, és kérték, hogy várjak egy kicsit. Fél órát vártam, mire hajlandó volt valaki foglalkozni velem. A nyomozó, egy bizonyos Mr. Marshall bevezetett egy szobába, ahol a kihallgatásokat szokták lebonyolítani. Először felvette az adataimat, majd kérdéseket tett fel, és én mindre válaszoltam. Elmeséltem az egész esetet, elejétől a végéig. A kezeim még mindig remegtek, és patakokban folyt a könnyem. Akárhányszor olyan kérdést tett fel, ami miatt vissza kellett emlékeznem arra a látványra, összeszorult a gyomrom. Nem értettem, hogy képes valaki ilyen szenvtelenül elvenni egy ember életét? Pontos személyleírást kellett adnom azokról, akik megverték, majd megölték Billyt. Mivel képtelen voltam elfeledni ezt az emléket, és jó sokáig néztem őket - bár sötét volt -, az arcvonásaikra tisztán emlékeztem. Egy fantomképrajzoló fél óra alatt tökéletesen lerajzolta a tetteseket. Miután végeztünk a kihallgatással, a rendőr megnyugtatott, hogy egy járőr hazavisz. Azt mondta, hogy nagyon bátor voltam, amiért ezt megtettem, de most jön a neheze. A bíróságon is vallanom kell ellene, hogy ne ússza meg a börtönt. Én biztosítottam Mr. Marshallt arról, hogy számíthat az együttműködésemre.
Néhány perc várakozás után valóban jött egy járőr, és elvitt a lakásomig. Amint beértem az ajtón, összerogytam. Bámultam magam elé, és nem tudtam mozdulni sem. A sokk, az a szörnyű látvány bénítóan hatott a testemre, de még a lelkemre is. Nem tudom, mennyi idő telhetett el pontosan, talán egy óra, mikor végre feleszméltem. Nem emlékeztem, hogy mikor ültem le, mint ahogy arra sem, hogy mi minden is járt a fejemben. Csak voltam, mint aki elvesztette az eszét. Már elmúlt éjfél, és cseppet sem éreztem éhesnek magam. Egyet akartam; lefeküdni, és aludni, hátha reggel, amikor felkelek, rájövök, hogy csak egy rossz álom volt.
Egész éjjel forgolódtam, nem sokat aludtam. Talán úgy öt óra után sikerült egy nagyobbat kumnom, mégis karikás szemekkel ébredtem. Tíz órakor azt éreztem, hogy nem tudok tovább fekve maradni. Kicsivel jobban éreztem magam, már nem fájt a fejem annyira, és a gondolataim sem jártak folyamatosan a történteken. Főztem egy jó erős kávét, bevettem egy nyugtatót, és próbáltam nem engedni a rossz érzéseknek. Úgy döntöttem, nem megyek boltba, inkább főzök valamit abból, amit itthon találok. Amúgy sem voltam éhes, de nem tehettem meg, hogy elhagyom magam. Most minden eddiginél nagyobb szükségem volt a még ép elmémre, és az erőmre. Miután megettem az ebédet, lefeküdtem a kanapéra, hogy pihenjek kicsit. Rövid idő múlva azonban kopogtattak az ajtómon. A nyomozó jött be, és elmondta, hogy a személyleírásaim alapján elkaptak egy bizonyos Andrea Gandolfinit, aki hírhedt alvilági figura. Tagadta a tettét, ezért be kellett mennem másnap a kapitányságra, hogy egy üveg mögül - amin át én láttam, de ő engem nem – azonosítsam. Ahogy megláttam, egyből felismertem. Az arca olyan jellegzetes, hogy azt nem lehet elfeledni. Mr. Marshall azt mondta, egy hét múlva meg kell jelennem a bíróságon, hogy szembesítéskor az esküdtek előtt is elmondjam, őt láttam ott a társaival azon az éjszakán. Beleegyeztem, majd hazasiettem, de ahogyan azt kérték tőlem, nem beszéltem a történtekről senkinek.
Gyorsan eltelt az egy hét, és úgy mentem a bíróságra, hogy a halott ember nevében is elégtételt veszek azon a hidegvérű gyilkoson. Azt gondoltam, ha börtönbe záratom, akkor nem fog tudni mást is megölni. Bár tudtam volna akkor, hogy mekkorát tévedek! Mindenki elfoglalta a helyét az ülésteremben, és amikor bejött a bíró, felálltunk. Majd, ahogy helyet foglalt, mi is leülhettünk. Többször láttam már a tv-ben ilyent, de még sosem tapasztaltam személyesen ezt a légkört. Annyira hivatalos, olyan komoly. Kirázott a hideg, hogy részese vagyok valaminek, és az én szavam fogja eldönteni ennek a kegyetlen embernek a sorsát. Először a vádlottat hallgatták meg, aki természetesen mindent tagadott. Azt állította, hogy a barátaival a város másik végén lévő kocsmában volt, és ezt a bár tulajdonosa is igazolni tudja. Őt az említett tulajdonos követte, aki magabiztosan bizonygatta, hogy a kérdéses személy valóban nála töltötte az estét. Még néhány kisebb jelentőségű tanú érkezett, többek között a barátai is, akik egyenként ugyanazt elmondták, amit a társuk.
Szünetet tartottunk, hogy mindenki elvégezze a dolgát, igyon egy kávét vagy forró csokit, és kiszellőztesse a fejét, hiszen a szünet után rátértünk a komolyabb dolgokra. Végre én következtem. Felléptem a tanúk padjára, és elismételtem az esküt, amelyet a törvényszolga ismertetett velem. Ezt követően jöttek a kérdések előbb a védelem, majd a vád részéről. Határozottan állítottam, hogy őt és a barátait láttam azon az ominózus estén, amint megverik, majd megölik az áldozatot, aki valamilyen Billy névre hallgatott. Ahogy ránéztem a vádlottra, elfogott egy rossz érzés, és hirtelen negatív energiákat éreztem felém áradni. Kicsit megcsuklott a hangom a félelemtől, de még mindig biztosan állítottam az igazamat. A vád következett. Felmutatták a gyilkos fegyvert, amelyen megtalálták az ujjlenyomatát. Ott hevert a test mellett, de én nem vettem észre, hogy eldobta volna. Bizonyára akkor történt, amikor becsuktam a szemem, és próbáltam visszatartani a sikítást. Abban a pár másodpercben amúgy sem tudtam magamról, egészen másra koncentráltam. Mindezt megemlítettem a bírónak és az esküdtszéknek is. A védelem mentális problémára hivatkozott, hogy pont ezt a részét nem láttam a történteknek, de aztán, amikor elmondtam, hogy milyen ruhadarabok voltak a tetteseken, valamint az áldozaton, újra felém dőlt a mérleg. Nem voltam biztos a ruhák színében, de amíg verték azt az embert, jól megnéztem a fazonjukat. Fodrászüzletben dolgozom, sok embert látok nap, mint nap, és követem a divatmagazinokat is. Ezt követően elárultam azt is, hogy egy nagy adag pénz volt az indíték, amiről beszéltek, és, hogy egy ellenlábas bandát gyanúsított vele a meggyilkolt férfi. Több mint fél órát ültem a kérdések kereszttüzében, aztán megköszönték a segítségem, és kivezettek a teremből a várakozó helyiségbe. Kifelé menet rápillantottam a gyilkosra, aki óvatosan mutatta a nyakához emelve az ujját, hogy nekem végem.
Soha azelőtt nem féltem még annyira. Már megbántam, hogy el akartam ítéltetni ezt az embert, sőt, legjobban azt bántam, hogy egyáltalán foglalkoztam ezzel az egésszel. Bár ne mentem volna be a rendőrségre, hanem inkább haza, és felejtettem volna el az egészet! Újra remegni kezdtem, és mivel egyedül hagytak a váróban, féltem, hogy bejön valaki, és anélkül, hogy meg tudnék szólalni, megöl. Ugyan álltak kint őrök a terem és a folyosó felől is, de ez a tudat nem javított a hangulatomon. A tárgyalást követően odamentem Mr. Marshallhoz, hogy megosszam vele a rossz érzéseimet. Megnyugtatott, hogy nem kell hazamennem, majd az emberei elhozzák a fontosabb ruháimat. Közölte, hogy mostantól a tanúvédelmi program keretein belül fognak rám vigyázni, egészen addig, amíg el nem ítélik végleg azt a szemétládát. Így kerültem egy kertvárosi házba, ahol huszonnégy órás megfigyelés alá helyeztek. Bárhová mentem, követtek a civil ruhás rendőrök. Ez ment két héten át, mígnem jött a nyomozó, és elárulta, hogy minden bizonyítékot ellenőriztek, és tizenöt évre elítélték Andrea Gandolfinit. Csak egy pillanatra nyugodtam meg. Eszembe jutott, hogy talán a börtönből is tudja irányítani az embereit, és ha azok megtalálnak, biztosan eltesznek láb alól.
Ennek okán felkerestem Mr. Marshallt, és megkérdeztem, mit tehetnénk ez ügyben. Ő a tanúvédelmi program egyik legkeményebb fajtáját javasolta, de figyelmeztetett; ahhoz fel kell adni az eddigi életem, a barátaim, a családom, és mindent, ami jelenleg kötődik hozzám. Kértem egy kis időt, átgondolni a dolgot, és megígértem, hogy másnap visszamegyek, és tájékoztatom a döntésemről. Egész nap ki sem mozdultam a házból. Azon tűnődtem, vajon képes vagyok-e feladni mindazt, amiért eddig harcoltam; a munkám a fodrászatban, a barátnőim, akikkel gyerekkorom óta ismerjük egymást, a kedvenc szórakozóhelyeim, de legfőképp a gondtalan életet. A szüleim fiatal koromban meghaltak, a húgommal pedig alig tartom a kapcsolatot, szóval a családtól való eltávolodás veszélye nem fenyegetett. Rengeteget gondolkodtam, míg végül rájöttem, hogy munkát is találhatok bárhol, hisz fodrászra mindenhol szükség van. Ezenkívül pedig a másik végzettségemnek köszönhetően elmehetek bármelyik irodába titkárnőnek. Hosszas mérlegelés után ezt is letudtam, és a legfőbb kérdés maradt már csak hátra: a barátnőim nélküli élet. Annyi mindent éltünk át együtt. Gyerekkorunkban a táborozásokat, később egy iskolába jártunk. Borzasztó, hogy egy ilyen történés mekkora hatással van az ember életére. Este úgy feküdtem le, hogy másnap reggel hozom meg a végső döntést, addig pedig hagytam érlelődni a gondolataimat.
Nem keltem korán, fél tízkor vetett ki az ágy. Rögtön felvillant az agyamban a tegnapi ígéretem, és ahhoz mérten igyekeztem meghozni a döntést. Azért nem mondhatom, hogy helyes döntést, mert ebben a helyzetben csak rossz és még rosszabb döntés létezett. Végső soron az enyhébbiket választottam, és fél tizenegyre már bent is voltam az őrsön a nyomozónál. Mikor rákérdezett, hogy miként határoztam, azt mondtam, hogy feladom az életem, cserébe teljes biztonságot kérek életem végéig. Megígérte, hogy a lehető legkörültekintőbben jár el, és, hogy csak nagyon kevés ember fog róla tudni a rendőrségen belül is, nehogy az egyik lehetséges tégla akcióba lépjen. Megkért, hogy szedjem össze a legfontosabb dolgaimat, de semmi olyant ne pakoljak be, ami a múltamra emlékeztet. Azt javasolta, hogy eljön értem fél kettőre, és elvisz az FBI központjába, ahol a szükséges további intézkedéseket megteszik, mert az ő hatásköre meghaladja a további teendőket. Biztosított afelől is, hogy egy megbízható ügynök vesz át tőle, aki évtizedek óta tagja a hivatalnak. Ez valamelyest megnyugtatott, de a félsz nem múlt el teljesen.
Minden olyan gyorsan történt. Egyszer még a lakásomban voltam, és csomagoltam, a következő pillanatban pedig ebben a házban találtam magam, San Francisco külvárosában, több ezer kilométerre a régi otthonomról. A beilleszkedés zökkenőmentesen ment. A szomszédok kedvesek voltak, senki sem sejtett semmit. A legnehezebben az új nevem megszokása ment: Alexis Tranding. A keresztnév tetszett, de a vezetéknévvel kapcsolatban voltak fenntartásaim. Hogy hívhatnak valakit úgy, hogy Tranding? Ennyiből tramplinak is hívhatnának. Az elején úgy éreztem, hogy kaphattam volna valami egyszerűbbet is, mondjuk Jordant, de idővel rájöttem, hogy mindegy, mi az új nevem, ideje elfogadnom. Az új életem elkezdődött, és nekem igyekeznem kellett visszaszokni a szürke hétköznapokba.
Az első pár év nagyszerűen telt. Találtam egy remek titkárnői állást, amivel többet kerestem, mint korábban a fodrászatban. Volt néhány kapcsolatom is, de egyik sem tartott hosszú ideig. Amikor a múltamról kérdeztek, kitérő válaszokat adtam, és a sok titkolózás miatt otthagytak. Utólag visszagondolva, talán ki kellett volna találnom egy jó sztorit. Vagy talán mégsem? Ha jobban belegondolok, a párom élete is veszélyben lenne, így mégis csak jobb, hogy egyedül vagyok. Hogy én milyen bizonytalan tudok lenni néha… Az egyéjszakás kalandok segítenek átvészelni a problémákat, és az új barátaimmal is remekül kijövök. Azonban nem a mai nap az első eset, hogy hasonló félelem fog el.
Először öt évvel ezelőtt, ugyanezen a napon éreztem, hogy gyorsan eltelt ez az idő, és már csak kétszer ennyi, és kiszabadul az a gyilkos, hogy aztán megfizessen nekem. Ahogy egyre közelebb kerültem a tíz éves évfordulóhoz, egyre inkább kezdett elhatalmasodni rajtam a félelem. Ilyenkor a munka után rögvest hazajöttem, és bezárkóztam, senkinek sem voltam itthon. Az idegességemet főzéssel, sütéssel próbáltam leplezni. Magamnak is hazudtam, de mikor egy-egy percre megálltam gondolkodni, újra rossz kedvem lett. Szorongás tört rám. Izzadtam. Akkor is, amikor nem volt túl meleg a házban. Egyfajta sötét felleg szállta meg ezekben az időkben a környezetemet, amelytől képtelen voltam szabadulni. Néha arra vágytam, hogy csak jöjjön már el, történjen meg, aminek meg kell történnie, és akkor nincs több aggódás, nincs több probléma, csak a béke és nyugalom szigete a másvilágon. Sosem voltam hívő ember, de sokat imádkoztam, hátha ezzel megmenthetem a lelkem. Minden hónapban felírattam az orvossal egy doboz nyugtatót migrénre panaszkodva, de csak a rossz napjaimon vettem be. Előfordult olyan, hogy hónapokig nem szedtem, aztán egy hét alatt elfogyott egy dobozzal. Ilyen esetekben természetesen csak délután, a munkát követően nyúlhattam hozzá, de egyszerre kettőt-hármat is bevettem, csak, hogy ténylegesen hasson.
Egy hónap. Ennyi van még hátra a nyugodtabb életből, aztán minden napom rettegéssel teli lesz. Na, nem mintha eddig nem lett volna olyan, de mindenesetre félelmetesebbnek tűnik. Ha elindulok reggel a munkába, majd az fog a fejemben járni, hogy melyik sarkon kap el valaki, aki elvágja a torkom, vagy melyik útkereszteződésben ütnek el… Csupán halvány reményt érzek arra, hogy megússzam ezt a dolgot. Az egyetlen, ami ezt a reményt élteti, az a tudat, hogy tíz évig nem talált rám senki. Persze az is lehet, hogy ő maga akar végezni velem, ezért nem hagyta senki másra. A címem bizonyára már meg van neki. Nem vagyok gyilkos, ezért nem tudok a fejével gondolkodni. Annyit azonban tudok, hogy ki fogom használni a maradék időmet. Szabadságot veszek ki, és utazgatok. Ki tudja, talán vissza sem jövök! Eltűnök valamelyik távoli országban, ahol tényleg kevés esély van rá, hogy megtalál. Még az FBI elől is elrejtőzöm, ha kell. Van elég megtakarított pénzem, az elmúlt egy évtizedben elég sokat raktam félre a biztonság kedvéért. Úgy érzem, hogy legalább ezt a döntést helyesen hoztam meg. A történtek óta, ha bárhol bármit látok, és utólag megkérdezik, mi történt, letagadom, hogy ott voltam. Még semmi sem biztos, csak az, hogy össze kell, szedjem magam, bármennyire is aggódom az életem miatt. Holnap talán már nem élek, de ha nem élem az életem ezentúl felhőtlenül, akkor a halálom előtti pillanatban nem csak azt bánom meg, hogy egykor tanúskodtam, hanem azt is, hogy a félelmem megbénított, és nem élveztem az életet, amíg lehetőségem nyílt rá.