Álmaimban sem gondoltam volna, hogy itt kötök ki - egy szenvedélybetegek számára működő intézményben - miután az első könyvem kiadásra került. Most azonban fel kell ébrednem az eddigi gyötrő álmomból, és mindent meg kell tennem azért, hogy mielőbb helyrehozzam az elszúrt életem. Eleinte nem éreztem jól magam ebben a szanatóriumban, de a kiadóm azt mondta, ha nem szokom le az italról sürgősen, akkor nem adják ki több művemet. Az első gondolatom rögtön az volt, hogy miért nem keresek egy másik kiadót? Aztán rájöttem a válaszra; nem lenne értelme máshol próbálkozni, ha ez biztos lehetőség, csak éppen változtatnom kell néhány dolgon. Talán ők az egyetlen esélyem arra, hogy befussak. Sok egykönyves szerzőről hallottam, és nem szeretnék a táborukba tartozni. Gyerekkorom óta író akartam lenni, és mindent megtettem, hogy így is történjen.


Édesanyám nagy mesemondó volt. Nem csoda, hiszen óvónőként dolgozott az egyik városi óvodában. Délben, az alvásidőben az ottani gyerekeknek mesélte a szebbnél szebb, összegyűjtött népmeséket, esténként, elalvás előtt pedig engem tüntetett ki azzal, hogy elmondta őket. A fantáziámmal elképzeltem, ahogy a királykisasszonyok sóhajtozva várják, mikor jön el értük a szőke herceg fehér lovon, vagy azt, hogy a lovagok milyen eszközökkel intézik el a vad sárkányokat, akik a királyságra törnek. Irigyeltem azokat az embereket, akik ezeket a történeteket írták. Ekkor döntöttem el, hogy én is írni akarok, ha felnövök. Rájöttem, hogy a fantázia és a gondolatok kifejezésére az egyik legjobb módszer a művészet, azon belül is az irodalom.
Sok könyvet olvastam általános iskolában, miután megtanultam a betűket. Végzősként próbálkoztam is kisebb novellákkal, de inkább kidobtam őket, mivel úgy éreztem, nem sikerültek annyira, amennyire szerettem volna. Középiskolában azonban kaptam egy nagyon jó irodalom tanárnőt, aki látott bennem fantáziát. Véletlen tudta meg, hogy írok, addig csak a fogalmazásaim és dolgozataim választékos, összeszedett és rendszerezett mivoltát díjazta. Aztán egyik nap elvittem az iskolába az első komolyabb, készülő művemet, hogy megmutassam néhány arra érdemes embernek. Csakhogy az egyikük, akinél szünetben maradt, azt vette elő órán, mert unatkozott, és ezért elkezdte olvasni. A tanárnő észrevette, és elvette tőle a papírlapokat. Óra végén odamentem hozzá, és megkértem, hogy adja vissza a munkámat, mert az enyém, és még nincs készen. Azt mondta, hogy elviszi haza, beleolvas, és ha felkelti az érdeklődését, akkor visszaadja. Tudni kell róla, hogy nagyon válogatós volt a könyvek terén.
A következő óránk két nap múlva következett, és óra után odahívott magához. Megdicsért, és közölte, hogy amint befejeztem, ő elviszi, kijavítja, és elküldené egy irodalmi pályázatra, persze, csak ha én is beleegyezem. Hirtelen felcsillant a szemem. Óriási lehetőséget láttam benne, és egy kihívást arra nézve, hogy vajon másoknak is tetszhet az, amit papírra vetek. Másfél hónap múlva jött a levél az iskolába, hogy harmadik helyezést értem el a pályázaton, és beleteszik a novellámat egy antológiába. Rendkívül megörültem, amikor ezeket a sorokat olvashattam, és a tanárnőm is büszke volt rám. Ezt követően akárhányszor írtam valamit, megmutattam neki, és néha, amikor éppen tetszett neki, elküldte egy-egy hasonló pályázatra. Érettségi után tanárnak készültem, de sajnos nem kerültem be arra az egyetemre, ahová menni szándékoztam. Andragógia szakra vettek fel, és bár szerettem ezt a területet is, a tanári pályát sokkalta nekem valóbbnak találtam. Az egyetemi évek alatt írogattam, és megmutattam néhány embernek, de nem volt a közelemben egyetlen olyan szakértő sem, mint az irodalom tanárnőm a középiskolában, az egyetem pedig túl messze volt ahhoz, hogy minden apróságért visszavigyem a papírra vetett vázlataimat, csak, hogy megmutathassam korábbi mentoromnak. Miután végeztem, állást kaptam egy médiaügynökségnél, és sok szlogenem megjelent a televízióban, újságokban, különböző hirdetésekben. Egyszer aztán gondoltam egyet, és az egyik munkámat - ami szerintem jól sikerült -, elküldtem egy kiadóhoz, hátha szerencsém lesz. Onnan azonban azt a választ kaptam, hogy nem elég kiforrott, és gyermeteg a stílusa.
Letörtem a választ olvasva, és jó pár évig hagytam az írást. Közben megismerkedtem egy ingatlanközvetítő cégnél dolgozó hölggyel, akivel később összeházasodtam. Ő Sandra Feuerberg, akinél szebb nőt még életemben nem láttam. Nagyszerű feleség, és csodálatos anyja a két gyermekünknek, akikkel megajándékozott. Heidi és Oliver már általános iskolások, előbbi a múlt héten töltötte be a 7. életévét. A fiam egy évvel fiatalabb a nővérénél, ő hat éves, és idén megy először iskolába.


Tavaly történt, hogy egy műsort néztem a TV-ben, és egy nagyon jó könyvcím jutott eszembe, amiről úgy éreztem, tudnék is írni. Megkérdeztem a feleségem, hogy szerinte írjam-e meg az ötletem, és ő a tőle megszokott, bölcs módon válaszolt: „Nem szabad, hogy egyetlen jó gondolat is benned maradjon. Jól írsz, és azért, mert egyszer elutasítottak, még nem kell örökre végezni ezzel a hobbiddal. Tehetséges vagy, komoly témákat boncolgatsz, amelyek égetőek a mai világban. Légy része a társadalomnak, és írj, hogy mások is szembesülhessenek a nézeteddel, a valóság egyik oldalával. Merj álmodni a sikerről!” Az utolsó mondatával felszabadított bennem valamit. Egy olyan oldalamat, amely azelőtt burokban volt, de hála neki, előbújt a barlangjából, és akár csipkerózsika, felébredt a százéves álmából. A szavai úgy hatottak rám, mint az említett mesehősre a királyfi csókja. Ezek után még jobban belevetettem magam az írásba, és ő sem bánta, ha kicsit kevesebbet foglalkoztam velük. Megértette, hogy ez most fontos lehetőség a számomra, és nagy segítség volt a viselkedése. Fél év alatt megírtam a könyvet úgy, hogy addigra barátokat, kollégákat kértem fel lektorkodásra, hogy nézzék át nekem a művem. A legutolsó ellenőr a feleségem volt, benne bíztam a legjobban. Miután ő is átjavította, az addig átírt részekkel együtt elküldtem egy másik kiadónak a munkámat, akik két hét után jelezték, hogy elbeszélgetnének velem a könyvemről (Így mondták, hogy könyvemről. Milyen jól eső szó!).
A megbeszélt időpontban találkoztam azzal a személlyel, akivel telefonon beszéltem. Elmondta, hogy tetszett nekik a koncepcióm, az ötlet is jó, és a nyelvezete is olyan, amely illeszkedik a könyv komolyságához. Megbeszéltük a részleteket, majd elküldte a kiadó hivatalos cenzorához is a művet, aki egyben a végső javító munkákat is végezte. Az év közepére olyan jól álltunk, hogy már a nyomdában volt az első ezer példány. Azért csak annyiban egyeztünk meg, hogyha mégsem vinnék úgy, ahogy terveztük, akkor ne dobjunk ki annyi pénzt. Végül azonban nagy sikert aratott, és nagyjából tizenötezer darab fogyott belőle országszerte. Rengeteg pénzt kaptam érte innen-onnan, és Sandra is örült, hogy biztosabbá vált a családi hátterünk. Az is boldoggá tette, hogy megvalósult az egyik legnagyobb álmom. Ezután nem volt megállás. Partikra hívtak, estélyekre és írói találkozókra. Új könyvötlet is megszületett a fejemben, melyről egyeztettem is a kiadóval, és tetszett nekik a vázlat. Végre sínen volt az életem, és megadhattam mindent a családomnak, amit csak akartam. Azonban a határidők betartása nehezemre esett, hiszen nem könnyű a munkát összeegyeztetni az írással. Pedig még nem voltam híres író, nem hagyhattam ott csak úgy a céget.


Sokszor éjszakáztam, kialvatlanul mentem dolgozni, csak, hogy készen legyek egy-egy fejezettel a megadott időre. Ez az új élet nagyon stresszes volt, és elkezdtem venni különféle italokat, hogy bírjam az idegi megterhelést, mivel az alkohol (ha megfelelő mennyiségben fogyasztja az ember) jótékony hatással tud lenni a kapkodó, ideges természetre. Vagyis ezt állította az a cikk, amit az egyik magazinban olvastam, és el is hittem, hogy tényleg így van. Egy-két pohárka minden alkalommal megnyugtatott, és úgy vághattam bele az írásba, hogy össze tudtam szedni a gondolataimat. Egyik este nem volt ötletem tovább folytatni a művem, ezért csak ültem felette, gondolkodtam, és iszogattam. Addig-addig iddogáltam, míg végül éreztem, hogy valami húzza lefelé a fejemet. Már csak akkor kaptam észbe, amikor részegen ültem a székben, és tompa gondolataim közepette megpróbáltam felállni. Erre azonban mégsem maradt erőm, és ott aludtam el a székben. Reggel, még az óracsörgésre sem keltem fel, a feleségemnek kellett felébresztenie. Fejemet vakargatva magyaráztam meg a történteket, de ő ekkor még jóízűt nevetett rajtam, amiért ennyire figyelmetlen tudtam lenni. Arra kért, hogy ne tegyem magam tönkre csak azért, hogy elkészüljön a könyv. Én ígéretet tettem, hogy vigyázni fogok magamra, de valamiért nem sikerült betartani. Aztán a téli szünetben elvitte a gyerekeket az édesanyjához, én azonban nem tudtam menni, mert nyakamon volt a kiadás dátuma, és még rengeteg írnivalóm maradt. Amikor egyedül maradtam, egyre többet és többet ittam, hogy oldjam a feszültségem, és tudjak írni, de mindannyiszor elalvás lett a vége. A könyv ugyan készült, de közben tönkretettem magam, és észre sem vettem.
Az ivás mennyisége egyre csak nőtt, még azt követően is, hogy a feleségem hazaért a gyerekekkel. Mindezt ő is észrevette, és beszélgettünk róla, én pedig mindig csak ígérgettem. Egy idő után megunta, és közölte velem: ha nem hagyom abba az ivást, és nem fordítok rájuk is elég időt, akkor magával viszi a gyerekeket, és egyedül maradok a problémámmal. Szeretett engem, de tudtam, hogy megteszi, hiszen a gyerekek voltak mindkettőnk életében a legfontosabbak. Ha most visszagondolok erre, én is így határoztam volna a helyében, ezért nem hibáztathatom, és akkor sem hibáztattam. Nagy nehezen befejeztem a könyvet, és végül kiadásra került. A kiadást követően beszéltem a kiadómmal, és elmondtam nekik a problémámat, akik azt javasolták, hogy azonnal menjek elvonókúrára, ameddig nem uralkodik el rajtam teljesen ez az életmód. Addig felfüggesztették a szerződésem, és leszögezték, hogy csak akkor hajlandóak újra hivatalosan is kiadni a műveim, ha orvosi igazolásom lesz, hogy meggyógyultam.


Az egyik közeli kisvárosban volt egy ilyen intézet, ahol szenvedélybetegeket kezelnek. Felkerestem őket, és elmondtam a problémám. Készségesen fogadtak, és azt mondták, hogy komoly lépést tettem a gyógyulás felé azzal, hogy önként jöttem ide, akkor is, ha kis nyomást helyeztek rám a háttérből. Ahogy mondták: „a beismerés fél siker a küzdelemben”. Bíztam a szavaikban, és reménykedtem benne, hogy hamarosan újra a megszokott életemet élhetem. Megbeszéltem az igazgatóval és az illetékesekkel, hogy a következő hétfőn délelőtt kilenc órára megjelenek a legfontosabb holmikkal, addig pedig elintézhetem a még fennmaradó ügyeimet. Hazamentem, és elújságoltam a hírt a feleségemnek, aki örült neki, mert végre észhez tértem. Ugyanakkor szomorú volt, hiszen három hónapig (ugyanis három hónapos kezelésre jelentkeztem - ezt javasolták) nem leszek itthon. Megígérte, hogy meglátogat majd a gyerekekkel. Én először elleneztem, hogy mindent megtudjanak a gyerekek, de ő azt mondta, hogy már így is tudják, mi folyik itt, és nem akart nekik hazudni. Megértettem az álláspontját, és a maradék pár napot mindenféle programok szervezésével töltöttük.
Voltunk állatkertben, piknikezni, sétálgatni. Úgy tettünk, mint minden normális család. Nehezemre esett megállni, hogy ne igyak meg egy-két pohárkával legalább, de mindketten tudtuk Sandrával, ha egyet megiszom, onnantól kezdve nincs megállás. A gyerekeim kedvéért igyekeztem úgy viselkedni, akár egy igazi apa. Régóta nem foglalkoztam velük eleget, így kijárt nekik, hogy végre az én szeretetemből is kapjanak, ne csak az anyjukéból. Esténként meséltem nekik, úgy, ahogyan édesanyám tette gyerekkoromban. Emlékeztem a mesékre, amiket olvasott, hiszen mikor már tudtam olvasni, többször is elolvastam mindet. Láttam az arcukon, hogy tetszik az apjuk új oldala, amint mesékkel szórakoztatja őket lefekvés előtt, és puszit ad, amitől kellemesebbek lesznek az álmaik. Csak ekkor jöttem rá, mennyire fontosak is számomra. Mióta olyan zavaros volt az életem, nem gondoltam így rájuk, és a családi idillre sem, hanem csak magamra, a könyvemre, és arra, hogy elég pénzt keressek. Vasárnap este két mesével is megleptem a lurkókat búcsúzásképp, reggel pedig együtt mentünk el otthonról mind a négyen. Heiditől az iskolánál búcsúztam el, míg Oliver az óvoda bejáratánál köszönt el tőlem.


Minden szükséges ruha és felszerelés nálam volt már, de - és ezt nagyon sajnáltam - nem hozhattam magammal semmit, ami a munkámmal vagy az írással kapcsolatos. A munkahelyemen felmondtam már korábban, mert úgy gondoltam, ha véget ért a rehabilitáció, találok másik munkát, vagy az is lehet, hogy nem lesz rá szükség, ugyanis az új könyvemmel is sikert arattam. Jó érzéssel töltött el, hogy az embereknek tetszik, amit írok. Tudtam, hogy ez a három hónap elegendő lesz a gyógyulás mellett arra is, hogy kitaláljak néhány új témát, amelyekből a későbbiekben ötleteket meríthetek a könyveimhez. Elszomorított a tudat, hogy nem láthatom a gyerekeimet, hacsak ők nem jönnek meglátogatni. Persze a legszörnyűbb érzést az keltette, hogy mindez miattam van, és tudtam, hogy jóvá kell tennem ezt a hibámat. Szidtam magam, amiért hagytam az alkohol rabságába kerülni a lelkemet. Lehettem volna lazább, de elgörcsöltem a problémáimat, ezért tartottam ott, ahol. Az intézet felé vezető úton nem sokat beszélgettem Sandrával. Egyikünk sem tudott megszólalni, vagy legalábbis értelmes mondatot kinyögni. Az a másfél óra életünk legkritikusabb időszaka volt. Tudtam, hogy ha elkezdünk már ott, abban a helyzetben búcsúzkodni, akkor biztosan nem bírunk elválni egymástól a kapuban. Ő is tudta ezt, ezért inkább nem szólalt meg, csak néhány megjegyzést tett, azt is elvonatkoztatva az eseményektől. Kilenc óra előtt tíz perccel hajtottunk be az intézet kapuján, és úgy köszöntünk el, mint bármelyik reggel, amikor munkába indultunk. Ez tűnt az egyetlen szívkímélő lehetőségnek a sok közül.
A bejáratnál már várt az igazgató, és bekísért az irodájába. Megbeszéltük a főbb szabályokat, megkaptam a házirendet, és egy ápoló elvezetett a szobámhoz. Nem volt benne túl sok berendezés. Egy vaságy matraccal (ami később meglehetősen kényelmesnek bizonyult), egy szekrény a ruháimnak, egy asztal, és középen egy egyszerű szőnyeg. A falak rikító fehérben pompáztak, és az ablakon beszűrődő napfény kellemesen átmelegítette az embert. A falon néhány tájkép díszelgett, más szóval az egész szoba megjelenése nyugalmat árasztott magából. A kísérőm elment, én pedig elfoglaltam az „új otthonom”. Kipakoltam a bőröndömből, az a kevés ruhám pont befért abba a kicsi szekrénybe. Felhúztam az odakészített ágyneműmet. Kaptam egy egyenruhát is, amelyet az intézmény minden lakóján láttam már korábban is. Miután végeztem, leültem áttanulmányozni a házirendet, hogy tudjam, mit szabad tenni és, mit nem. Úgy gondoltam, hogy ha együttműködök, és keményen dolgozom, akkor biztosan sikerül elérni a célom három hónap alatt. Nem akartam újabb negyed évre idekötni magam, így már ideérkezésemkor eldöntöttem: le fogok szokni az italról. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de ha azokra gondolok, akik miatt ezt teszem - a családomra -, akkor semmi és senki sem állhat az utamba.


Pár nap alatt hozzászoktam a szanatóriumhoz, és új ismeretségeket kötöttem olyan emberekkel, akikről az ember nem is gondolná, hogy ilyen betegségekben szenvedhetnek. Volt itt középiskolai tanár drogproblémákkal, vállalati részvényes - akárcsak én - szintén alkoholizmussal, de találhattunk még itt óvónőt szerencsejáték szenvedéllyel is. A kor és nem szerinti összetétel nagyon sokszínű, és főként az értelmiségre terjed ki. Addig nem gondoltam arra, hogy olyan emberek sokasága alkotja a lakókat, akinek mindene megvan, mégis elszúrták az életüket (hozzám hasonlóan). Mindenkivel, akivel csak tudtam, beszéltem. Kit a családja küldetett ide, ki önmagától jött, de mindünkben közös volt az egyetlen cél; megoldani a problémáinkat, hogy visszatérhessünk a régi, megszokott életünkbe.
Az egyik üzletemberrel valamint egy köztisztviselővel közeli kapcsolatba kerültem rögtön az első két hétben. Eleinte nehezen teltek a napok, de mikor az újdonsült barátaimmal beszélgettem, valahogy mégis úgy tűnt, hogy repül az idő. A foglalkozásokon kibeszéltük egymás problémáit, próbáltunk egymásnak tanácsokat adni, segíteni, és sokkal könnyebbnek tűntek a dolgok így, hogy mások ötleteit hallottam, mint mikor egyedül küzdöttem velük. Illetve nem egyedül, hiszen a feleségemnek sokat köszönhetek, de itt, ezen a helyen mégis egészen más megvilágításba kerültek a lehetőségeim. Végül eljutottam oda, hogy bár haragudtam magamra, amiért hagytam majdnem tönkremenni az életemet, de ezt is egy olyan nehézségnek fogtam fel, amit az élet állított az utamba, hogy még időben észhez térjek. Azt hiszem, ha így akarta valami természetfeletti erő, akkor sikerrel járt.

Amikor felvetettem az igazgatónak az ötletemet, hogy szeretném leírni a történetemet, és a tapasztalataimat, hogy évekkel később, mikor előveszem, tudjak belőle tanulni, először meglepte. Aztán végiggondolta, és egyetértett velem abban, hogy jó hatással lehet rám egy olyan iromány, amely segíthet a rossz időszakok átélésében. Most, hogy felidéztem mindent, két nappal a hazatértem előtt, nyugodtabb vagyok, és olyan helyre fogom tenni a papírt, ahol biztosan mindig szem előtt lesz. Egyáltalán nem kívánom most már az alkoholt, és megtanultam, hogyan alakítsam az időmet úgy, hogy mindenre jusson, és ne essek kétségbe. Megtanultam irányítani a saját testemet és lelkemet, nyugodt szívvel mehetek haza. Három könyv ötlete jutott eszembe az itt töltött idő alatt, az egyik éppen egy ilyen helyről szól, a körülményekről, és arról, hogy az itteni emberek sem különböznek a többiektől, legfeljebb annyiban, hogy összeomlottak az élet terhei alatt, és ezt nem tudták mással, csak valamilyen alternatív megoldással kezelni. Holnap reggel, mikor felkelek, elköszönök mindenkitől, délután összepakolok, és holnapután, amikor a Sandra és a gyerekek eljönnek értem, már készen állok majd az új életemre, amely remélhetőleg ezentúl békés és nyugodt lesz. A legfontosabb, amit meg kell jegyeznem: minden rajtam múlik!


Fritz Walter, Freising
10.08.2010.