– Szóval meghalt. – Dean tűnődve mormolta maga elé a szavakat. – Na és… életében volt valami köze az egyetemhez? – kérdezte a nőt az információnál.
A vén zsidó és a pofozkodó malacasszony nem tudtak semmit Evelyn Raphusról, így Dean visszabicegett a szőkéhez – aki névtáblája szerint a „Sophie” megszólításra hallgatott –, és a nő keresztrejtvényére dobva a szórólapot, felvilágosítást kért a szemészről.
– Régebben órákat adott az orvosi karon – vonogatta a vállát a szőke. – Kedves asszony volt, mindig hozott nekem valami édességet, ha erre járt. – Kis szünetet tartott. – Szívesen osztogattam a szórólapjait – sóhajtott, tétován simítgatva a szamárfüleket a doktornő rendelését hirdető papíron.
– Tessék?
– Hogy? Ja… néha megkérnek engem az orvosok, hogy kitegyem a röplapjaikat a sürgősségi várójába. Reklám a magánrendeléseiknek, tudja. – Sophie bárgyú arckifejezést produkált, mintha nosztalgiázna. – A jó öreg Evelyn is rajtam keresztül gyűjtötte a pácienseket.
– Öreg? – kapott a szón Dean. – Hány évesen halt meg?
– Azt hiszem, hatvan lehetett. Nem volt már mai csirke, de kriptaszökevény sem.
– Aha – bólintott a nyomozó. Csak rokonszenvből használta a „jó öreg” kifejezést. – Tehát nem volt olyan vén. – Könnyed, csevegő hangnemet ütött meg. – Élhetett volna még pár évet. Mondja, miben halt meg?
– Autóbalesetben. – A szőke csóválni kezdte a fejét. – Eléjük vágott egy kisteherautó, ami acélrudakat szállított a platóján, és Evelyn férje nem tudott időben lefékezni. A rudak átütötték a terepjárójuk szélvédőjét, és… a többit el tudja képzelni.

Dean sejtette, mire gondol Sophie.
– Gondolom, Mr. Raphus sem élte túl.
– Kicsoda?
– A doktornő férjére célzok.
– Jól gondolja – vonta össze a szemöldökét a nő –, ő is meghalt. De nem Raphusnak hívták. Evelyn megtartotta a lánykori nevét… A doktornők már csak így szokták – közölte tudálékosan. – A férje ortopédsebész volt, a neve pedig Wintel… vagy Werdel… na, hiszen itt van a nyelvem hegyén… Pedig emlékszem rá, mert ő operálta a nagyanyám bütykét…
Az én nyelvem hegyén is van egy név – gondolta Dean. Az volt az érzése, hogy a tippje telitalálat lesz, és ettől görcsbe rándult a gyomra.
– Wittelbrom – suttogta.
– Az – vigyorodott el Sophie. – Talán ismerte?

Takeshore nemlegesen válaszolt, aztán megköszönte a nő segítségét. Ezen a nyomon már el lehet indulni. Hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette a szórólap egyik sarkát, mielőtt azonban felemelhette volna, Sophie kitépte a kezéből.
– Megtartom emlékbe – hadarta, és a pultja alá süllyesztette a nyomdaterméket. Egy pillanatra elfelhősödött a homloka. – Kedveltem a doktornőt.
– Csak tessék – legyintett a kopó. – Keresek magamnak másikat a székeknél.
– Nem hiszem, hogy talál.
– Miért nem? – szaladt fel Dean szemöldöke.
– Ez a példány is csak véletlenül maradhatott a váróban. Már hónapok óta nem tettem ki egyet sem – mondta Sophie. – Evelyn balesete óta – tette hozzá, mikor látta, hogy a férfi nem érti. – A halála után pár nappal még előfordult, hogy véletlenül kitűztem néhány darabot a pamfletjéből a hirdetőtáblára, vagy a székekre tettem belőle, de azóta már nem…
– A pamflet nem azt jelenti, hogy szórólap – szakította félbe Takeshore. – Inkább azt, hogy gúnyirat.
– Ja, tényleg – biggyesztette le a száját a szőke. – Cartwright is valami ilyesmit mondott, mielőtt összeszedette velem a hirdetéseket. Meg azt is mondta, hogy a halottaknak nem kell reklám, és hogy dobjam az összes lapot az iratmegsemmisítőbe. – Bocsánatkérően tárta szét a kezeit. – Alighanem az egyetlen túlélőt találta meg az imént.
– Remek – morgott lemondóan Dean. – A kiváló óriásnak tehát az a hobbija, hogy a kollégák hirdetéseit szortírozza.
– Nem hiszem – rázta a fejét Sophie. – Talán csak azért viselkedett így, mert megviselte őt a tragédia. – Habozott, kereste a szavakat. – Tudja, ő közvetlen közelről látta Evelyn balesetét – halkította le a hangját. – Annál a kereszteződésnél ácsorgott, ahol a kisteherautó a házaspár kocsija elé fordult. Nem lehetett könnyű neki… megpróbált segíteni rajtuk, tudja… állítólag Evelyn még élt néhány percig, de a sérülések…

Dean felemelte a kezét, jelezve, hogy eleget hallott.
– Megértettem.
Elfordult az információs ablaktól, és tett két-három lépést a váró felé, de a nő utána szólt:
– Esetleg lefénymásolhatom, ha nagyon érdekli – lóbálta meg a szórólapot.
– Annyira nem fontos, kösz. – Visszasántikált a székéhez.
Papír hátán papír – bosszankodott. A huszonegyedik században, mikor mindenki a világhálót használja, én fecnikkel szarakodom. – Megvakarta fájós lábát. – Kézzel írt lista húsz névvel, dossziék az egyetem irattárában, és most ez… Ha legalább Michelle értene a számítógéphez…

 

Hat óra ötven – türelmetlenkedett Timothy. Úgy tűnik, ismét csak villámlátogatásra futja majd.
Legalább fél órája várt hiába a cimborájára. Nem vagyok félős kölyök, de ez azért nyomasztó. A kórház tetejére beszéltek meg találkát. A meleg tavaszi este ellenére az épület kéményeiből fehér füst szállt fel, gyanús szagokat ontva a környező levegőbe. Timothy a tető szélénél, a párkányhoz dőlve állt meg. Pár lépésnyire tőle vaskos, derékszögben meghajlított szellőzőkürtő emelkedett ki a tető szintjéből, ráccsal fedett nyílása éppen a férfi felé nézett. A rács egyik négyzetében legyektől körülvett verébtetem rothadt. Az oszlás miatt már nem lehetett róla megmondani, melyik vége lehetett egykor a feje, és melyik a farka.
Igyekezz már, tesó. Mindjárt munkába kell állnod, nekem pedig be kell adnom az esti inzulinomat.
Timothy szerette a pontosságot. Ha egy kuncsaft később érkezett meg a szalonba, mint ahogy ígérkezett, vagy akár csak egy perccel is tovább rabolta a lányai idejét a megengedettnél, kíméletlenül kidobatta a fogdmegjeivel. Kövér Tim, a hölgyek védelmezője – hízelgett magának, bár egyik címet sem érdemelte meg igazán. Az utóbbi fél év alatt az összes hús és zsír eltűnt a testéről, és soha életében nem védett meg senkit – legalábbis személyesen. A gorillái vigyáztak a nőkre, ők léptek közbe, ha valamelyik ügyfél erőszakoskodott, nem akart fizetni, vagy elfelejtett időben távozni.
A megfélemlítésben ellenben jó volt, és saját kezűleg szerette csinálni. A legutóbbi is jó szórakozást nyújtott neki a minap. Nincs is jobb az égő hús szagánál.

A tetőfeljáró ajtaja nyikorogva kinyílt, és kilépett rajta a barátja. Hosszú léptekkel indult Timothy felé, útközben kötve lófarokba hosszú, sötét haját. Kissé szaporán vette a levegőt – alighanem futva küzdötte le a földszinttől a tetőig vezető nyolcemeletnyi lépcsőt.
– Bocs – biccentett, mikor a férfi mellé ért. – Nem feledkeztem meg rólad, csak kerülnöm kellett idefelé. Valami esküvői menet miatt lezárták a fél várost…
– Igen, az alpolgármester adja férjhez a lányát – vigyorgott Timothy. – A törvényes lányát.
– Milyen jól informált vagy.
– Szakmai ártalom, tesó. Az örömapa megbecsült ügyfelem.
– Vagy úgy – mosolyodott el a másik. Szakálla és bajusza táncba kezdett, követte a szája mozgását. – Felírtam mindent, ami kellhet – váltott témát. Vaskos köteg receptet húzott elő kék zsilipruhájának egyik zsebéből. – Két sarokra van egy patika, éjjel-nappal nyitva tart, ott ki tudod váltani, ami elfogyott. – Baljával megigazgatta a nyakában lógó fonendoszkópot. – Sajnos most mennem kell dolgozni, de…
– Egy pillanat, Alexander – hunyorított Timothy, a cimborája bal csuklóján lévő pántot fixírozva. – Én is hoztam valamit.

Farzsebében kezdett turkálni az ajándék után. Igyekezetében akaratlanul behúzta a hasát, és a nadrágja lentebb csúszott kiálló csípőcsontjain. Miután megtalálta, amit keresett, följebb rángatta farmerét, és szorosabbra húzta a derékszíját. Megint fogytam néhány kilót.
– Itt van – nyújtott egy vaskos, fonott szövetdarabot a férfi felé. – Új csuklószorító. A feleségem készítette a saját kezével.
– Szép darab – bólintott a szakállas. – Miért kapom?
– Mindra a háláját akarja kifejezni vele, amiért annak idején megmentetted a tyúkszaros életemet.
– Nagyon klassz. Igazán tetszik, de azért jobban örülnék egy ígéretnek, hogy nem lő többször hasba téged.
– Ezt ne várd el tőle. – Timothy egy fáradt fintor kíséretében zsebre vágta a receptjeit. – Kissé temperamentumos a lelkem, néha begurul… de már úgy megszoktam…
– A szerelem már csak ilyen. Olykor belehalsz egy kicsit.

Röviden, udvariasan nevettek egymás megjegyzésein. Utána Alexander megveregette Kövér Tim vállát.
– Szervusz. – Azzal megfordult, és elindult a tetőfeljáró irányába.
Timothy utána kiáltott:
– Várj! Mi lett azzal a tetűvel, akit a gondjaimra bíztál? Meggyőzték az érveim?
– Meg – fordult vissza Alexander. A hangja vidám volt, de nem mosolygott. – Ugyanakkor nem lett komoly baja. Egy medikus is gond nélkül el tudta látni a sebét. Jól csináltad, barátom.
Igen, tudom.
Timothy csalódottan nézett a távozó orvos felé. Megtettem, mert kérted; Isten tudja, talán még tetszett is a dolog. Nem mondtad, pontosan mit ártott neked az a szerencsétlen, pedig kérdeztem. Segítettem, mert vagyok annyira elcseszett, hogy hálám jeléül magyarázat nélkül is megtegyem. Benyúlt az inge alá, és végigsimította a hasa közepén húzódó műtéti heget. De ha azt hiszed, hogy ezt jelenti a barátság, még nálam is elcseszettebb vagy, ifjabbik Alexander Joshua Cartwright.

Al CD-gyűjteménye valódi kincsesbányának bizonyult. Adrienne – hogy ne kelljen minduntalan a lemezek cserélgetésével vesződnie – annyi korongot tett be a házimozi-rendszer lejátszójába, amennyi csak belefért. Talált egy vezeték nélküli fejhallgatót, ezt a saját méretére állította és felvette, a távirányítót pedig nadrágzsebébe süllyesztette.
Milyen praktikus ez a sokzsebes gönc – gondolta, miközben a fürdőszoba felé szaladt, hogy megnézze, hogy áll rajta az új nadrágja.
Az előző nap délutánján Al több hatalmas szatyornyi ruhával állított be. Rövidnadrágokat, melegítőket, lábbeliket, felsőket és alsóneműt is hozott, de annyit, hogy Adrienne lefekvésig sem tudta mindet felpróbálni.
Úgy nézek ki, mint valami gördeszkás – mosolyodott el a tükör előtt. A reggeli után felvett lezser térdnadrág és ujjatlan póló volt rajta. A fél világot el lehetne tüntetni ezekben a zsebekben – nézegette az alsóruházatát. Körbefordult. Nem túl csinos, de a méret passzol. Az utcára nem lépett volna ki hasonló öltözékben, ugyanakkor kénytelen volt elismeréssel adózni Al szemmértékének – az óriás által hozott ruhák túlnyomó többségükben illettek Adrienne termetére, és ráadásként kényelmesek is voltak.

Csak azt tudnám, minek vett ennyi mindent – csóválta a fejét. Örökre itt akar tartani, vagy mi?
Ahogy kezdte túltenni magát a támadás okozta első megrázkódtatáson, egyre több kérdés merült fel benne.
Először is… hol vagyok? Odakintről állandó, monoton morajlás hallatszott, ami a tenger zúgására hajazott. Szinte biztos volt benne, hogy a város kikötőjének valamelyik elhagyatottabb részében van, és Al otthona egy átalakított, régi raktárépület, de erről nem tudott megbizonyosodni – az ablakok zöme olyan magasan volt, hogy még székről sem érte fel őket. Csak a fürdőszobaablak volt számára is elérhető magasságban, azt viszont nem lehetett kinyitni.
Miért kellett felhívnom tegnap Bunnyt? Miért nem működik azóta a mobilom? Al telefonon adta ki neki a végrehajtandó utasításokat, valamikor félidőben a palacsintázás utáni távozása és a ruhás csomagokkal való visszatérte között. Adrienne Nokiája csak addig a pár percig működött, míg a lány végighallgatta Al mondókáját, és elsorolta a férfi által kreált hazugságokat a barátnőjének. Utána elment a térerő. Egyáltalán miért kellett hazudnom?
Rengeteg választ várt az óriástól, ugyanakkor a leglényegesebb kérdést, ami megfogalmazódott benne, nem tehette fel.
Kell-e félnem tőled, Al?

Valami azt súgta, nincs mitől tartania, bár inkább csak benyomásokra támaszkodhatott, mintsem a konkrét tényekre. A férfi – igaz, ezzel alighanem életveszélyes sérülésektől óvta meg – tulajdonképpen elrabolta őt.
Nem lesz baj – nyugtatta magát, és az órájára sandított. Az óriások szeretnek engem.

Mikor kilépett a fürdőszobából, épp egy szomorú, lassú nóta szólt. Adrienne felismerte az előadót – ugyanaz a nő volt, akit tegnap fürdés után hallott énekelni, és akit Al olyan hirtelen elhallgattatott.

„Do you remember…”

A kanapéhoz ment, hogy összeszedje róla új ruháit, és megvesse. Közben dúdolni kezdett; a szöveget nem ismerte, de a dallamot tudta követni. Jó volna újra énekelni – merengett. Talán segítene felejteni, hogy ne álmodjam minden éjjel ugyanazt.

„Do you know that i went down…”

Felnyalábolta cókmókját a lepedőről, és megfordult, hogy a fotelekhez lépjen vele. Mikor ledobta a ruhákat a bal oldali ülőalkalmatosságra, az óraszíja elszakadt, és a viharvert időmérő egy kapucnis pulóveren landolt. Adrienne ijedten kapott utána, aztán pedig a szívéhez.

„I didn’t even cry…”

Ne sírj – küszködött a torkát fojtogató érzéssel. Lépj már tovább!
Mikor megsimította az óraüveget, úgy érezte, hogy figyelik. Megpördült a sarkán.

„I’m a ghost…”

Lekapta a fülhallgatót.
– Megijesztettél! – Pár másodpercen belül másodszor kapott a mellkasához.
– Bocsánat – dörmögte Al. – Nem volt szándékos. – A konyhához vezető lépcső első fokán állt, mezítlábasan, a falnak vetve vállát. Sortot és pólót viselt, karjait összefonta a mellén. – Jó reggelt.
– Izé… jó reggelt. – Adrienne nem akart a férfi szemébe nézni. Olyan görcsös igyekezettel kerülte a szemkontaktust, hogy emellett a köszönés is hatalmas erőfeszítésnek tűnt. Érezte, hogy az arcába szökik a vér. – Hm… új csuklószorító? – dadogta, kitartóan bámulva Al izmos alkarjait.
– Jó szemed van – lökte el magát a faltól a férfi, és a háta mögé rejtette a balját. – Az egyik volt betegem felesége készítette… ó! A szemedről jut eszembe…
Komótosan odasétált a lányhoz, és megsimította a jobb szemöldöke fölött a bőrt.
– Hogy van a sebed?
– Egy kicsit viszket. Próbálom nem vakarni – tolta el a férfi kezét Adrienne.

Egy pillanattal később már bánta, hogy így tett. Al érintése finom volt, és bizsergő érzéssel járt, pedig hatalmas ujjaival könnyen okozhatott volna fájdalmat is, ha nem elég óvatos.
Mi van velem? Adrienne egyik fele egy lépéssel távolabb akart kerülni a férfitól, a másik ugyanannyival közelített volna hozzá. S mivel kettészakadni nem tudott, kompromisszumot kötött magával: a helyén maradt. Az arca egyre jobban égett, és a fülében bántó hangerővel dobolt a saját szívverése. Furcsa, ismerős, nyugtalanító és boldogító érzés volt.
Az óriások szeretnek engem… és én is szeretem őket.

– Kérsz palacsintát? – érdeklődött Al.
– Hogy? – Adrienne-t valahonnan a múltból rángatta vissza a hangja. – Mit?
– Pa-la-csin-ta – tagolta a férfi. Erre a lány végre hajlandó volt a szemébe nézni, mire elmosolyodott. – Azt kérdeztem, kérsz-e. – A mosolya pont olyan fáradt volt, mint a szeme.
– Nem… de! – Adrienne döntésre jutott. Egy lépést előre. Az óriások szeretnek engem. – De most én sütöm a palacsintát.
– Nem bánom – biccentett Al.

Reggeli után Adrienne várt egy kicsit, hátha a férfi beszélgetést kezdeményez. Mivel nem tette, ő szólalt meg:
– Figyelj…
– Igen?
– Tudnom kell néhány dolgot – sóhajtotta a lány, és igyekezett komoly arcot vágni.
– Biztos, hogy kell? – Vendéglátója – vagy börtönőre? – a tenyerébe temette az arcát. Pár másodpercig csóválta a fejét, végül felnyögött: – Legyen. De az én szabályaim szerint játszunk.
– Tessék?!
– Ma egyet kérdezhetsz. – Az óriás elvette kezeit az arca elől, és Adrienne szemeibe fúrta a tekintetét. – Holnap kettőt, aztán hármat, majd négyet, és végül ötöt… egy nap legfeljebb ötöt.
– Mire jó ez? – fintorgott a lány.
– Ez már a mai kérdés volt?
– Jaj… nem, én…
– Azért csináljuk így, hogy ne őrülj bele. Mindent el fogok mondani – simította meg a lány arcát Al –, de egyszerre sok lenne. Hidd el. Igazat mondok.
– Értem. – Adrienne most nem húzódott el.
– Akkor kezdjünk bele. Kérdezz gyorsan, mert szeretnék aludni. – Az óriás bocsánatkérő mosolyt küldött felé. – Szar éjszakám volt.

Jól kell megválasztani a kérdések sorrendjét – gondolta a lány. Kísértést érzett rá, hogy a lakás kijáratának helyére kérdezzen rá először, de elvetette az ötletet. Mi bajom származhat abból, ha még maradok egy kicsit? Kapok egy BMW-t? Jobban érdekelte most, hogy milyen emberrel hozta össze a sors.
– Hát jó – vett nagy levegőt. – Felmerült benned, hogy a sorsomra hagyj?
– Egy pillanatra sem. – A válasz gyors volt, és őszintének tűnt.
– És milyen előnyöd származik abból, hogy életben maradtam?
– Ez már a holnapi kérdésed – ingatta a fejét Al.
– Ugyan már… – unszolta Adrienne. – Csak ezt az egyet még, utána békén hagylak mára…
– Ah! Na mindegy, legyen. – A férfi reménykedő pillantást vetett a kényelmetlen franciaágyra. Nagyon vágyhatott már egy kis pihenésre. – Nem úgy mondanám, hogy az életedből előnyöm származik, hanem úgy, hogy negatívan érintett volna a halálod.
– Konkrétabban?
– Veled haltam volna én is. – Al felállt az asztaltól, az ágyhoz ment, és lerogyott rá.

Adrienne tátott szájjal bámult utána. Igazad volt, Bunny – gondolta. Az óriások szeretnek engem. Elmorzsolt egy könnycseppet. Bár tudnám, miért.