Davis

A falióra kattogása hangos dobverésként verődik vissza a falakról. Még a halk koppanás is élesen hallatszik, ahogy a kaja kipottyan a számból, vissza a tányérra.
– Hogy mi?! – zengjük a kérdést Tylerrel kórusban.
– Jól hallottátok. – Mrs. McGlone halál nyugodtan vajazgatja a zsemléjét. – Darylnek vissza kellett mennie Amerikába egy családi vészhelyzet miatt.
– Nem is szólt… – Elhűlve lejjebb csúszok a székemen. Rámeredek az asztalon álló vázára, a benne lévő virágcsokorról egy apró, kék szirom hullik le a terítőre.

McGlone széke fülsüketítően felnyikordul, amint a srác feltolja magát az asztaltól. Anyja nyugodtan emeli rá a tekintetét. Kisujját eltartva int csemetéje felé a kezében tartott késsel.
– Nem mehetsz vissza Amerikába – szögezi le. Tyler minden előjel nélkül vált át gyerekesre.
– De miért nem?! – üvölti hisztérikusan. Csodálom, hogy toporzékolni nem áll neki.
– Mert már kifizettük a repülőjegyet, és nem veszünk újat. Így is elég pénzt herdáltál el. – Miután Tylerben tudatosul, hogy semmire sem megy a kérlelő pillantásokkal, durcásan visszahuppan a helyére.
Rápillantok az asztalfőn ülő igazgatónőre, majd McGlone-ra. Engem csak nem tarthatnak itt.

Lassan felállok, ünnepélyesen Mrs. McGlone-ra nézek.
– Nos, azt hiszem, már nem igazán van értelme, hogy én és Ian itt maradjunk – mondom. Bájos mosolyomra Mrs. McGlone egy hasonlóval felel.
– Dehogynem! Ha már ilyen messzire eljöttetek, segítek nektek a nyári házi feladatokkal. – Leharap egyet a zsemléből. A szemeiben egy róka ravaszsága villan fel.
– Azzal már elkészültünk – füllentem gondolkodás nélkül.
– Valóban? Ez esetben eltársaloghatunk az orosz klasszicista irodalomról. – Ez már több mint gyanús. Hol marad a fair play? Az igazgatónő gátlástalanul a fia pártját fogja!

Mi jön legközelebb? A befolyását latba vetve esküvőt rendez a fiacskájának meg Madkinsnek? Eddig fel sem tűnt, milyen őrült ez a nő, de most akár már ezt is kinézem belőle.
Gyorsan ki kell találnom valamit!

Ian előregörnyedten, csipától összeragadt szemhéjakkal vánszorog be az étkezőbe. A küszöbben kis híján hasra esik. Mostanában szokatlanul nehezére esik felkelni. Feltételezem, a Heatherrel lefolytatott éjszakai duma-maratonnak lehet köze a dologhoz.
Mivel máshoz nem igazán fordulhatok szorult helyzetemben, muszáj lesz vele beérnem.

Odacsörtetek haveromhoz, és karon ragadom.
– Iannek feltétlenül haza kell mennie – improvizálok –, mert az anyukájának holnap lesz a születésnapja.
– Anya… – Mielőtt kijavíthatna, rátaposok a lábára. Wackerly felszisszen, a tekintetével valósággal karóba húz engem.
– Jaj, még jó, hogy említed! – kiált fel Mrs. McGlone tettetett aggodalommal a hangjában. – A szüleitek nem is tudják, hogy itt vagytok, igaz? – Riadt pillantást váltunk Iannel. Komplett telepatikus társalgást folytatunk le.

Hát ez elkeserítő. Két éven keresztül abban a hitben éltem, hogy a Prince igazgatója egy higgadt nő, aki diplomatikusan kezel minden problémát, és a többi tanárral ellentétben, nem kivételezik senkivel sem. Hatalmas csörrenéssel hullnak darabjaira a tévképzeteim.
– Gondolom, amíg az ön felügyelete alatt állunk, addig nem feltétlenül szükséges értesíteni őket – morgom az orrom alatt.
– Felesleges lenne – bólint győzedelmesen.
– Most akkor be vagyunk ide zárva? És hol van Daryl? – suttogja Wackerly.
A zsebembe mélyesztem a kezeimet, és megpróbálok lazának tűnni.
– Daryl visszament, mi pedig a tervezettnél kicsit tovább maradunk.
– Miért? – értetlenkedik.
Mert Mrs. McGlone kerítőnőnek állt, és úgy döntött, a drága kölke segítségére lesz, nehogy elhalásszák előle Madkinst, akit ezek szerint kipécézett magának mint tökéletes meny jelöltet – válaszolok gondolatban.

Kicsit túl sok a galiba Daryl körül…


Daryl

Már-már nosztalgikus érzés fog el. Erősen úgy fest, ez a srác élvezi, hogy kellemetlen helyzetekbe sodorhat engem. Nem adom meg neki az örömet, hogy bizonytalannak lásson – amilyen valójában vagyok –, magamon tartom a higgadtság köntösét.
Joshua barna bőre, mintha egy árnyalattal sötétebb lenne, mint legutóbbi találkozásunkkor, így világoskék íriszei élesebben kitűnnek acélos fényükkel.
Komótosan belekortyol a jegeskávéjába, majd rám villantja hófehér fogsorát.
– A szüleim elég maximalisták – közli szárazon. – Nem elégedtek meg vele, hogy a tanulmányi eredményeim jók, úgy gondolták, kell valami plusz. Úgyhogy akaratom ellenére a Prince-ben kötöttem ki. – Milyen aranyos tőle, hogy megosztja velem szíve nagy bánatát… Csak az a gáz, hogy rohadtul nem izgat a nyűge! Bőven elég a sajátom!
Visszanyelem az indulatomat.
– Nem kértem, hogy tarts beszámolót az életedről – szűröm a fogaim között. – Annyit kérdeztem: miért?

Pimasz mosolyra hajlanak az ajkai. Előre könyököl, tekintetét az enyémbe fúrja.
– Ez is a válasz része. – Nyíltan semmi pénzért nem ismerném be, de ebben a srácban akkor is van valami hátborzongató. Hogy tartsam tőle a távolságot, nekifeszülök a szék háttámlájának.
– Folytasd – intek neki. A szemkontaktust talán kissé túl nyilvánvalóan kerülöm azzal, hogy a szomszédos asztalon álló cukortartót tanulmányozom. Ennyit a nyugalom látszatról.
– Az ilyen iskolák, tele gazdag kölykökkel, rohadt egyhangúak tudnak lenni – panaszolja. Karjait összefonja a mellkasa előtt, és hátradől. – Semmi kedvem nem volt újabb négy évnyi tömény unalomhoz. A színészkedés? – horkan fel gúnyosan. – Az meg fikarcnyit sem izgatott. – Óvatosan visszaterelem a pillantásaimat az égimeszelő srácra.

A kölyök zseni, ez köztudott tény az iskolában. Amennyiben kedve tartja, felcsaphatott volna tudósnak. Ő az, akiből még azt is kinézi az ember, hogy egyszer gyógymódot talál a rákra. Egyértelműnek tűnt, hogy csakis szenvedélyből választhatta a dráma szakot, és úgy is látszott, élvezi a színjátszást.
Ha annyira szart az egészre, miért halászta el Tyler szerepét?
– Nem úgy látszott, mintha kényszerből csinálnád – adok hangot kételyeimnek. Sejtelmes vigyorra húzza a száját. Ma szokatlanul élénk. Idegesítően az.
– Mert valaki meghozta hozzá a kedvemet. Egy kis srác, aki mondhatni, lenyűgözött.

Most már fesztelenebbül fürkészem a vonásait. Azt hiszem, kezdem érteni, miért ódzkodtam Lendrow-tól. Mert képtelen voltam kiismerni. Egy dologban hasonlítunk: mindig más oldalunkat mutatjuk, és szinte soha nem az igazit. Bár ez csak egy feltevés. A nyilvánvaló agyi defektje is lehetett az ellenszenv kiváltója.
Előre csusszanok a széken.
– És utána? – érdeklődöm. Joshua újra előre dől.
– Rájöttem, hogy nem is olyan rossz dolog ez a színészkedés. És ezzel egyszerre elkezdett érdekelni a srác is.

Eltűnődök. Megtörtént már velem valaha, hogy ennyire ámulatba ejtett volna bárki a teljesítményével?
Nem emlékszem ilyesmire. Talán túlzottan lekötött, hogy a saját képességeimet fejlesszem, mások megfigyelésére nem is maradt elég időm. Kész, túl önközpontú vagyok – teszek pontot az eszmefuttatás végére.
– Várjunk csak! – eszmélek fel. – Mi közöm nekem ehhez az egészhez? – Joshua felkacag. Döbbenten állapítom meg, mennyivel fiatalabbnak tűnik nevetés közben. Így esetleg el is hinném neki, hogy még csak tizenhat.

Lendrow hahotázása mosollyá szelídül vissza.
– Te voltál az a srác. – A tengerszintig zuhan az állam.
– Én? – mutatok magamra kidülledt szemekkel.
– Igen. És a dolgok akkor váltak csak igazán érdekessé, mikor rájöttem, hogy lány vagy.
– Mikor volt ez?
– Egy nap megelégeltem a bezártságot, és úgy döntöttem, teszek egy túrát az erdőben – vág bele Joshua, akár egy anyuka az esti mesébe. – Érdekes dolgot vettem észre.

Szépen összeillesztem fejben a kirakó darabkáit. Ha akkor jött rá…
– Honnan…? – nyögöm tanácstalanul. Valami hibádzik. Aznap Ian is ott volt velem, biztosan nem tettem semmi olyat, ami lebuktathatna.
– Mielőtt visszacipeltetted volna magad, alaposan leellenőrizted, minden rendben van-e mellfronton. – Joshua leutánozza a szóban forgó mozdulatsort. Látszik rajta, mennyire elemében van, most, hogy zavarba hozhat. Úgy sejtem, szadista hajlamot rejteget. Nem, igazából nem is fárad a titkolásával; nyíltan vállalja.
– Szóval, csak jókor voltál jó helyen – dörmögöm az orrom alatt. Próbálom azzal beforrasztani az önbizalmamon keletkezett rést, hogy valójában egy balszerencsés véletlen az egész. Nem az én hibám volt.
– Előbb utóbb magamtól is rájövök – jelenti ki magabiztosan.

A pincérnő letesz elém egy nagy pohár jeges teát. Gyanakodva méregetem. Lendrow biztatóan biccent, úgyhogy végül aprót kortyolok belőle. A hideg nedű lágyan simogatja az ízlelő bimbóimat. A kedvencem…
– Barackos – fejezi be a gondolatomat Joshua. Meghökkenten kapom fel a fejemet. – Grant mindennek alaposan utánajárt. – Büszkén figyeli, ahogy tovább szürcsölgetem az italt.
– Pompás. És a kedvenc színem?
– Nincsen.
– Mostantól a zöld lesz – jelentem be, hogy ne lehessen igaza. – És csak hogy tudd, nem vagy normális. Ez már mániákusság. – Nem sérti a vádaskodásom, sőt, jót derül rajta.

A kiürült pohár aljáról kihalászom az egyik jégkockát, és a számba dobom. A nyelvemmel arrébb tolom, hogy ne legyen útban beszéd közben.
– És miért is nyomoztattál utánam?
– Kézenfekvő volt. Ismertem Grantet, és mikor a karácsonyi darab után kiderült, milyen kapcsolatban álltok, úgy döntöttem, élek a kínálkozó lehetőséggel – avat be készségesen. – A pasas sokáig magánkopó akart lenni. – Átlököm a jégdarabot a másik oldalra.
– Tehát, ha jól értem az egész egyszerű kíváncsiság volt? Puszta unaloműzés? – hitetlenkedem. Lendrow komoly képpel bólint.
– Aztán sajnos kiderült valami, ami nem igazán tetszett.
– Mégpedig? – vonom fel a szemöldökömet.
– Hogy az egyetlen szórakozási forrásom idő előtt le akar lépni Nagy-Britanniába. – Rövid szünetet tart. – Ha nem telefonálsz, valószínűleg én teszem meg – vigyorodik el kacéran. Nem engedi, hogy túl komolyan vegyem őt.

Ráérősen szopogatom a jégkockát, noha a nyelvem fokozatosan lefagy, és társalogni sem a legegyszerűbb így.
Az lenne a normális, ha most ideges lennék, nem? Vagy legalább valami minimális kellemetlenség indokolt volna. De semmi. Halál nyugodtan üldögélek, hiába kísérlem meg szánt szándékkal felhergelni magamat. Ez a srác azzal ütötte el az időt, hogy az én szerencsétlenkedésemen mulatozott, miközben kemény erőfeszítések árán védelmeztem az álcámat – próbálom szítani a gyűlöletemet iránta. Semmi haszna. Tett valamit a teámba...?
– És mikor felhívtalak miért is fenyegettél meg, hogy kitálalsz a szüleimnek és a sajtónak a dologról? – érdeklődöm.
– Nem egyértelmű? Mert különben átiratkoztál volna a Princessbe, és nekem nem lett volna kinek a szenvedésén szórakoznom jövőre. – Ja, száz százalék, hogy szadista. A súlyos fajtából. Mindazonáltal gondolni is utálok rá, de igaza van. Ha korábban elmeséli a sztorit, és közli, hogy mindössze valami aberrált kíváncsiság szülte az egész félreértést, és mindez egy unatkozó aranyifjú kisded játéka, majd egy bocsánatkéréssel lezárjuk, akkor tuti nem fáradok ennyit. És végképp nem kérek plusz egy évet a nyanyától, hogy mindent elsimítsak.

Beszélek hülyeségeket… A Joshua-krízis mindvégig egy harmat gyenge kifogás volt csupán a részemről, hogy maradhassak. Igazából nem is akartam menni.

Felállok, egyenesen Joshua szemébe nézek.
– Egy év múlva mindenképpen iskolát váltok. – Mondatommal inkább magamat győzködöm, mintsem őt. – Jobb lesz, ha addigra keresel magadnak egy új játékszert. – Magabiztosan, emelt fővel indulok el a kijárat felé.
– Madkins! – szól utánam Lendrow. Hátra sandítok rá a vállam felett. – Most mit fogsz csinálni?
– Majd meglátod – mosolygok rá titokzatosan.




 

A nyári kánikula a tetőpontjára hág. Az utcára merészkedő elvetemültek kinyújtott nyelvvel lihegnek. Egyesek – főként a fiatal női populáció tagjai – a fölsőiket feltűrve próbálnak nagyobb felületet biztosítani a párologtatáshoz. Még a napszemüvegem sötét lencséin keresztül is kész merénylet a retinám ellen az erős napfény.
Fapofával analizálom a magasban virító, színes óriásplakátot. A ház fél oldalát elfoglaló reklám kilóg tarkaságával a csupa sárgában és világosszürkében fürdő városi környezetből. Sötétzöld rétet, élénkék eget és középen egy virágba burkolt alakot ábrázol. A lány hosszú fekete haja rendezetlen kontyban pihen a tarkóján. Mindenütt színes szirmok szálldogálnak, közülük a sarokban a propagált parfüm dizájnos üvege bukkan elő. Felemás érzésekkel szakítom el pillantásaimat Sandra Madkinsről. A karrierem belendítését sem éppen így képzeltem el.

A karórám mutatója lassan, de biztosan közelít a soron következő válogatás időpontjához. A hátralévő idő eltöltéséhez, illetve a későbbi átöltözés lebonyolításához a közeli kis éttermet szemelem ki. Mielőtt belépnék az oldalamon lógó sporttáskába nyúlok. Kezem egyre vadabbul túrja a smink kellékeket, ruhadarabokat.
– Lana – sziszegem elvetemülten. Drága húgom ismét az én holmimmal játszott művésznősdit. Az idő vészesen fogy. Idegesen tárcsázom újdonsült managerem, Shonna számát, természetesen nem veszi fel. Miért is tenné? Valószínűleg éppen egy megnyugtató masszázs segítségével kényezteti a megterheléstől amúgy is óvva kímélt tagjait. Miután újabb a profilomhoz abszolút nem illő projektbe sikerült beszerveznie…

Felsóhajtok. Más választásom híján ujjam a következő gyorstárcsázó gombra csúsztatom. Miközben kicsöng összeszámolom, hányadszorra kiáltok megmentőmért. A szorult helyzetek száma ezzel együtt hétre rúg.
– Davis – ejtem ki a lehető legbájosabban személyi futárom nevét köszönés helyett.
– Kontaktlencse? – tippeli.
– Paróka – igazítom ki.
– Hova vigyem? – A hangjából kicseng némi ejnye-bejnye, de nem korhol le. Hálásan elregélem neki, merre talál. Megszakítom a vonalat, és megindulok előre, immár nyugodtan, egy könnyű ebéd reményében.

El sem jutok az ajtóig, valaki a vállamnál fogva megállásra késztet. Lassan fordulok felé.
– Szia, Daryl! – vigyorog rám Yuji. Ha nem lenne lehetetlen, azt mondanám összement, mióta nem láttam. Sörényének tövén széles sávban visszaköszön az eredeti színe. Erre, és a szedett-vedett öltözetre alapozva, arra jutok, hogy nagyon belevethette magát valamibe. Talán egy világmegváltó cikken ügyködik.
A mély hangoktól elszokott hangszálaimat egy torokköszörüléssel gyorsan üzembe helyezem.
– Szia! – mosolygok rá.


Yuji

A légkondicionált étteremben végre kifújhatom magamat az egész napos lótás-futás után. Az emberek nem is gondolnák, mennyi munkával jár egy igazán ütős leleplező cikket összehozni.
Hervadtan szürcsölgetem a narancslevemet.
– Dolgozol valamin? – érdeklődik Daryl. A pohara felett sandít rám.
– Igen. – A kellő nyomatékosság érdekében kihúzom magamat. – Egyelőre szigorúan titkos – teszem hozzá sejtelmesen. Madkinst nem villanyozza fel a nagy sztori. Elmélyülten kavargatja a mini örvényt a teájában.

Daryl látszólag abszolút laza, mint mindig. Valami mégsem stimmel. Nem tudnám elmagyarázni, mi, de mintha valami megváltozott volna Madkinsen; és nem az olyan apróságokra gondolok, mint a kevésbé sápadt bőrszín, vagy a frissen vágott frizura.
Kicsit elkeseredem. Ha így haladok az iskolatársaim kiismerésével, búcsút inthetek a bestselleremről szövögetett álmaimnak. A jövőbéli sikerkönyvem potenciális főszereplőjének feje mellett kibambulva ekkor megdöbbentő felfedezést teszek.

Eltátott szájjal ingázok tekintetemmel a kinti plakát és Madkins között. A srác hamarosan észreveszi az eszeveszett fejrángatást. Követi a pillantásaimat, végül egyszerűen felsóhajt.
– A húgom – tudatja érdektelenül, azzal visszatér az örvényhez.
A szemöldököm lassan a hajvonalamig emelkedik a sorozatos döbbenethullámoktól, amik a hasonlóságok felfedezése nyomán érnek. A lány, sötétkék szemét és fekete hajzuhatagát leszámítva, kiköpött Daryl. Madkins húga – kísérlem meg tudatosítani magamban a teljesen abszurdnak ható információt. Fogalmam sincs, miért hüledezem. Igazából semmi meglepő nincs ebben. Talán az adatlapján tévedésből tüntették fel egykének, esetleg szándékosan titkolja.
Madkinsnek egy fotómodell a kistestvére. Tiszta ügy. Jobban szemügyre véve a neves parfüm márka legújabb reklámarcát, ráeszmélek, hogy bizony elvétve máshol is belefutottam már ezekbe a vonásokba. Eddig hogy nem tűnt fel?

Még mindig a fejleményeket emésztgetem. Sokáig tart visszatérni a révületből. Daryl úgy látszik, unja magát, lévén percenként leellenőrzi az időt.
– Nekem lassan mennem kell – nyögöm szerencsétlenül.
– A múltkoriért köszi – vigyorog rám Madkins. Visszaterelem a tekintetemet a poszterre. Legalább a mosolyuk nem ugyanolyan. Komótosan feltápászkodom, közben a pénztárcám után matatok.
– Én állom – szögezi le Daryl ellentmondást nem tűrően. – Hálám jeléül.

Kifelé menet egy világosszőke hajú srác siklik be mellettem az ajtón. A homlokomat ráncolva fordulok utána. Davis Hagner az, valami fura gombócot cipel egy nejlonzacskóban, és célirányosan Daryl felé csörtet. Suttyomban kiemeli a fekete szőrcsomót, amit szállít, bemutatja Madkinsnek. Egy fekete parókára ismerek a kócrengetegben.
Vagy fél percig szobrozok a küszöbön, aztán valaki arrébb tessékel.

Kábultan, mit sem törődve a vakító nappal belemeredek Daryl állítólagos testvérének kék íriszeibe. Szám széle egészen a fülemig kúszik.


Daryl

A női mosdó falán lógó, koszos tükörben ellenőrzöm, mindenhol jól áll-e rajtam a vajszínű, rövid ruha. Kevés húzogatás árán tökéletesre igazítom hátul is. Következő lépésben a lófarokba fogott fekete tincsek rögzítését tesztelem némi ráncigálással. A belépő nő érdekes ábrázattal fogadja a mutatványt. Szelíd mosolyt küldök felé. Amint eltűnik az egyik fülkében, folytatom a finomítgatást. Élénk, vöröses rúzst kenek az ajkaimra, felkapom a lábam mellől a táskát, és indulás. A pár perce beosonó Daryl Madkins helyett, a büszkén lépdelő Sandra hagyja el a mellékhelyiséget.

Davis az ajtófélfa mellett támasztja a falat. Az ajtó csukódására elszakad a cipője orrának stírölésétől. Egy játékos mosolyszerűség bujkál a szája szegletében.
– Mehetünk? – A cuccomért nyúl, udvariasan átvállalja a cipelését.
– Mehetünk – színpadias szempilla rebegtetéssel kísérve elfogadom a felém nyújtott kart.

Ian nem sokkal az angliai kiruccanás előtt egy hétre Ausztráliába utazott a családjával. Az egy hétből később kettő lett, majd három. Végül egy hónapig színét sem láttuk. Mint később kiderült a família régi barátai csakugyan ott időztek, mit ad Isten, a lányuk Heather is. Davis hamar belefáradt legjobb barátja ömlengéseibe – ezt ő fogalmazta meg így –, ezért a rózsaszín telefonbeszélgetésektől szabadulandó felkeresett engem. A legjobbkor tűnt fel. Drága nővérem Shonna ugyanis nem sokkal előtte csapott fel személyi ügynökömnek; a titoktartás fejében magának követelte a posztot és a bevételeim tetemes részét. Miután tisztába került az igazsággal kénytelen voltam kötélnek állni. Rettegtem tőle, mit tenne apám, ha a fülébe jutna, milyen iskolába járok valójában. Szóval, kaotikusabb nem is lehetett volna a helyzet. Hagner segítsége nélkül túl sem élem.
Ritmusosan baktatunk előre, Davis az Óz egyik betétdalát dúdolja, én pedig visszaidézem az első alkalmat, amikor szobatársam betoppant hozzánk.



Anya és apa szokás szerint dolgoztak, a kölykök fel-alá rohangáltak. Mindegyiknek más-más baja volt. Az agyvizem lassan melegedett, és mikor a kávéját békésen iszogató Shonna megszólalt, végképp felforrt.
– Holnapra intéztem neked egy melót. Egy divatbemutatón – büszkélkedett önelégülten. Kegyetlenül lesújtottam a vágódeszkán heverésző, pucér csirke nyakára. Egy röpke pillanatra nővérem szőke fejét képzeltem a szerencsétlen jószágra.
– Nem érek rá! És már mondtam, hogy nem vállalok ilyesmit – hőbörögtem. Joey kis híján feldöntött. Aztán az őt kergető Leo csakugyan. Ekkor Shonna kávéja a fehér miniszoknyáján landolt a dühödt hadonászás következtében. Nővérem azonnal sipákolni kezdett. Már nagyon szemeztem a tűzhelyen felém kacsintgató serpenyővel. Éppen nyúltam felé, ám Mickey hangjára megtorpantam.
– Ez a fiú azt mondja, téged keres. – Hüvelykujjával a mögötte ácsorgó Davisre bökött. Szobatársam rám villantotta hibátlan fogsorát. A balta méretű kés kiperdült az ujjaim közül, majdnem le a pultról.
– Kell egy kis segítség? – kérdezte Hagner beletúrva Mickey barnásvörös fürtjei közé. Általában távolságtartó öcsém meg sem rezzent. A megkönnyebbüléstől már-már könnyek gyűltek a szemembe. Áhítattal bólintottam Davisnek.



Közelítünk a célhoz, a hatalmas ablakokkal ellátott, csupa üveg monstrumhoz. Az épület kissé nagyzolva igyekszik megfelelni a modern világ elvárásainak. Mozgásérzékelővel nyíló ajtó, szobányi méretű lift fogadnak. Davisszel lefékezünk az előtérben, Shonna már vágtat is felénk.
– Azt hittem, már sosem érsz ide – förmed rám. – Irány a sminkszoba!
– Mi? Minek? – Nem felel. Megragadja a karomat, és a felvonóhoz ráncigál. Hagner jókedvűen követ minket. Talán még szórakoztatja is elveszettségem.

Két emelettel feljebb megismétlem a kérdésemet, hátha ezúttal válaszra is méltat kedves managerem.
– Minek a sminkes? Ez nem egy szimpla meghallgatás? – Shonna az ujjait tördeli, másodpercenként behajol az öltöző résnyire nyitott ajtaján. Úgy fest, az összes kozmetikus foglalt, egyikük sem ér rá velem foglalkozni.
– Próbafelvételt készítenek. Én is nemrég tudtam meg – világosít fel végre nővérem.
Amint sorra kerülök, egyszerre tizen esnek nekem. Davis kintről leskelődik, és jókat röhög rajtam. Nincs lehetőségem visszavágni neki; ki sem látszom a dolgos kezek alól.

Teljesen felcicomázva, egyelőre a vállamra terített köntösben üldögélek a folyosón, és a kevés szövegemet memorizálgatom. Nem erőltette meg magát az írója. Davis is a papír fölé hajol.
– A laza elegancia, ami mindenkit letaglóz? – olvassa fel fintorogva az egyik legnevetségesebb sort. Hangosan felsóhajtok. Shonna romokba fogja dönteni szegény Sandra karrierjét.
– És a nő leteríti a férfi modellt. – Hagner már a végén jár, az instrukció határozottan megragadja a kíváncsiságát. – Mit is reklámoztok? – puhatolódzik óvatosan.
– Cipőt – mutatok a lábamra erőszakolt, kétméteres magassarkúra.
– Az izgi. – Alaposan szemügyre veszi a lábbelit. – Se az elegancia, se a laza részét nem érzem át. – Egyetértek, az utóbbival különösen.

Az utolsó pillanatban beszállingózik még néhány késő. Unalmamban repülőt hajtogatok a kiosztott nyomtatványból. Szegény papírmadár nem szeli túl meggyőzően a levegőt. Szánalmas földet érése láttán Davis szíve is megesik rajta. A fiú kezelését követő már sokkal jobban sikerül a gépezet útja. Egészen a liftig röppen, majd be a kinyíló ajtón. A repülőm valaki kezében jut ki a felvonóból.
– Ian – suttogom magam elé. Furcsán megrendít a fiú látványa. Másfél hónapig a hangját sem hallottam, és most itt áll előttem teljes életnagyságban.
Az oldalán egy barna hajú leányzóval.

Dermedten farkasszemezünk egymással. A kellemetlen feszültséget Davis oldja fel.
– Szia, Heather – villant félmosolyt a lányra. – Rég láttalak. – Ian fölülkerekedik a kezdeti zavarán, derűsen mutatja be barátnőjét. Amikor az én ismertetésemre kerül a sor, a tüdőmben reked a levegő.
– Ő itt Daryl, már meséltem róla.
– Emlékszem. – Heather barátságos mosolya sem csitítja el a bennem tomboló vihart.
– De most Sandrának hívd – súgja neki cinkosan Ian. Ökölbe szorulnak a kezeim. Fontolgatom, milyen indulat levezetési módszerhez folyamodjak. Davis megelőz. Felpattan a székről, olyan közel hajol Wackerlyhez, hogy egy rossz mozdulat és összekoccan az orruk.
– Eszednél vagy?! – sziszegi. – Most velem jössz! Beszélnünk kell.

Kettesben maradunk. Én és Ian barátnője. Nem a legfelemelőbb felállás, momentán bárki más társaságát jobban élvezném.
– Iannek nem szabadott volna elmondania, igaz? – Egyik szemöldökömet felvonom. Na vajon? Heather figyelmen kívül hagyja nyers modoromat. – Ne haragudj rá nagyon – kérlel lágyan. Végül is, csak a legnagyobb titkomat fedte fel valaki előtt, akinek a teljes nevét sem tudom. Mi okom lenne haragudni?
– A válogatásra jöttél? Menned kéne. Nemsokára kezdünk – zárom le a csevegést monoton hanghordozással. Heather szóra nyitja a száját, úgyhogy menekülőre fogom. Legalább az utolsó szó legyen az enyém.

Jellemző. Ha kezdenének rendbe jönni a dolgaim, az élet jól arcon vág. Mindkét oldalról, úgy igazságos.
Fújtatok, vöröslik a fejem idegességemben. Csoda, hogy még nem kezdtem el őrjöngeni és törni-zúzni. Körmeim még mindig a tenyerembe mélyednek, úgy támaszkodom előre a sminkasztalra.
Kegyetlen érzés marcangol. Nevezzük féltékenységnek vagy irigységnek, hívhatjuk akár szimplán dühnek is, igazából teljesen mindegy. A lényeg, hogy szánalmas módon arra ösztökél, valami úton-módon teljesítsem be az én kicsinyes bosszúmat. Mélyre zuhantam. De e percben ez sem izgat. Hülye egy reklám ez, semmiképpen nem jelent kiugrót, de nem érdekel. Enyém lesz a nyomorult szerep! Ian meg megpukkadhat a barátnőjével egyetemben!

Davis kopogtat párat az ajtófélfán, aztán közelebb merészkedik. A tükörből nézem őt. Úgy tesz, mintha lekötnék a zsúfolt szobában szanaszét dobált ruhakupacok. Egy pár extravagáns cipőt még fel is emel. Fintorogva ereszti vissza a rózsaszín, kígyóbőrmintájú szandált.
– Ian nem normális. Nézd el neki.
– Ha valaki még egyszer azt mondja, nézzem el, beverem az orrát! – üvöltöm. Sikerül magamat is meglepnem. Szégyenkezés fut rajtam végig, amikor pillantásom Davis kikerekedett szemeire téved.
– Sajnálom… Én csak… – Olyan végtelenül nyomorultnak érzem magam. Mi lett a kemény, magabiztos Daryllel?
Davis egy hosszú lépéssel áthidalja köztünk a távolságot. Körém fonja a karjait. Megszeppenek, össze-vissza fészkelődöm. Nem tudom mire vélni a gesztust.
– Ez így nem a legférfiasabb – zökkent ki Hagner. A lehelete a nyakamat súrolja. Később jövök rá, mire érti: a toronymagas sarokkal ellátott topánkám miatt kénytelen pipiskedni. Halvány kacajféle szökik ki a torkomon.

Pillanatokon belül lenyugszom, energiáimat ismét a feladat elvégzésére összpontosíthatom. Hagner egészen a próbafelvétel helyszínéig kísér. Heather pont az érkezésünk előtt fejezi be a produkcióját. A színre lépő lány sorszámára, majd a sajátomra lesek.
– Ezután én következem – bököm oldalba Davist. Biccent egyet, de nem pillant rám. Zsebre dugott kézzel analizálja miképp fest a röhejes forgatókönyv élőben.

A lány a földön fekvő férfi vállára illeszti a talpát. Közeli a cipőről, elhangzik a zseniális szlogen, és Hagnerből kitör a hahota. Mint forró láva, fékezhetetlenül bugyog a felszínre, nincsen éppen ínyére a stábnak. Gardedámomat hamarosan felkérik a távozásra. Hosszas fogadkozás után engedélyt kap a maradásra, amíg végzek.

Beállok a lámpák elé, mögöttem a neon zöld vászon, mellettem egy kedélyesen vigyorgó, húszas éveiben járó srác. Partnerem erős fizikumú, nem úgy néz ki, mint akit a valóságban bármilyen nő leteperhetne. Arcát enyhe borosta pöttyözi. Szánakozóan rámosolygok. Ez sem az ő napja. Ma nem pont az ésszerűség fog vezérelni.
– Bocsi – szabadkozom jó előre. Értetlenül pislog rám. Se baj, amiről nem tud, az nem fáj neki. Egyelőre.

Minden megy szépen, az elvárások szerint. Sétálok a cipőmben, amit mások persze irigykedve csodálnak. Mögöttem a rabló ólálkodik. A fordulópontnál beiktatom a magam szolid kis változtatását. Nem lesz itt semmiféle akrobata trükk, meg előjáték. Megpördülök, a csávó képén élethű döbbenet. Láb lendítés, jajdulás. Sandra Madkins diót tört.
Térdre rogyott áldozatom elé emelem príma harci fegyveremet, a kövekkel díszített, fekete lábbelit.
– A laza elegancia, ami mindenkit letaglóz – lehelem felé. Visszaállok eredeti menetirányba és eltipegek. Ki a forgatás helyszínéről, méla csöndet hagyva magam után. Davis végre szabadon nevethet.
– Ez nem volt semmi – vereget vállba.
– Nem is vittem bele erőt – vonom meg a vállamat.

Néha kell a dili. El kell szúrni ezt-azt egyszer-kétszer, hogy lenyugtassa magát az ember. Majd rendbe fogok jönni, és minden rendben lesz. Nem fog összedőlni a világ, csak mert Ian egy paraszt.