- Üdvözlöm, Kisasszony! Fogaljon helyet!
- Köszönöm.
- Francesca Bartolomeo vagyok. Engem kértek fel, hogy törvényszéki pszichológusként derítsek fényt az Ön és a barátja ügyére.
- Tudtam, hogy ezért hívtak ide. Már vártam, mikor jön el ez a pillanat, bár nem szeretnék emlékezni a tavaly történtekre.
- Pedig ahhoz, hogy felmentsék a vádak alól, miszerint Ön okozta annak a szegény fiúnak a halálát, muszáj megtudnunk, milyen okok vezettek a túladagolásához.
- Hiszen már mondtam a rendőröknek is, hogy nem én voltam! Ott voltam mellette, igen! Néztem, ahogy beadja magának az aranylövést, de nem tettem semmit. Azóta is kísért a kép, ahogy megrázkódik a sok anyagtól, és habzó szájjal elterül a földön.
- És mondja csak!? Mit ért az alatt, hogy nem tett semmi?
- Leblokkoltam. Én is belőttem magam, de csak kicsi adaggal. Amikor vele voltam, minden alkalommal vigyáztam rá, nehogy túl sokat adjon be magának. Igazság szerint, a végén már nem ismert mértéket. Mindig én beszéltem rá az adott anyag mennyiségének csökkentésére. Általában azt a részét adtam be magamnak, amit az övéből elvettem.
- De mi okozta ezt a leblokkolást? Mert ha jól értettem, máskor, amikor Ön is megszúrta a vénáját, tudott rá vigyázni. Akkor miért nem?
- Olyan gyorsan történtek a dolgok. Nem tudom ilyen hirtelen felidézni.
- Semmi baj. Egy pszichológiai módszerrel fogok élni ennek az orvoslására.
- Hipnotizálni fog?
- Nem, arra nem lesz szükség. Látom, hogy kikívánkozik Önből, és el is fogja mondani, amint készen áll.
- Akkor miről van szó?
- Nyugodjon meg. Kérdéseket fogok feltenni, és válaszolnia kell rájuk. Az első kérdések könnyűek lesznek, majd egyre inkább nehezülnek.
- Értem. És miféle kérdések ezek?
- Hamarosan megtudja. Előbb azonban meg kell, kérjem, hogy feküdjön le az Ön mellett található ágyra, helyezkedjen el kényelmesen, és kerüljön minél higgadtabb állapotba! Szóljon, ha kész van!
- Rendben… Azt hiszem, kész vagyok.
- Figyeljen a kérdéseimre, és ami eszébe jut róla, bármilyen válasz, azt mondja el nekem. Ne aggódjon, felveszem a beszélgetésünket, és csak a szükséges információkat használom fel belőle a jelentésem elkészítéséhez.
- Bármit megteszek, csak legyen már vége ennek az egésznek!
- A végére világossá válnak számomra a történtek. Ha igazat mondott, akkor én igazolom, és nem fogják zaklatni többet.
- Remélem is.
- Akkor el is kezdem.


- Az első kérdésem, hogy ki Ön és hány éves?
- Mona Marchisionak hívnak. Múlt hónapban töltöttem be a tizenkilencedik életévemet.
- Hol lakik?
- Nápolyban születtem, ott is éltem a szüleimmel. Jelenleg itt, Torinóban élek egy albérletben, egyedül.
- Hogy tartja fenn magát?
- Az egyetem mellett dolgozom, mióta a szüleim nem küldenek pénzt. Azt mondják, hogy nem arra költeném, amire szükséges, ezért tartsam el magam. Pedig én azóta nem szedtem semmit, és nem szúrtam magam, amióta a barátom meghalt.
- Mióta ismerte a barátját? Egyáltalán hogyan ismerkedtek meg?
- Ez egy nagyon hosszú történet, visszanyúlik egészen a gyerekkorunkra.
- Kérem, meséljen el mindent a kezdetektől! Amit csak szeretne. Van időnk, szívesen végighallgatom.
- Hát jó, ha szükséges…
- Minél több tényezőt vehetek figyelembe, annál pontosabb képet kapok az Ön mentális állapotáról, és annál pontosabb diagnózist tudok felállítani. Az Ön érdeke is, hogy a jelentésem a lehető legkonkrétabb legyen.
- Értettem. Nos, a következőképpen történt:


- Általános iskolában láttam meg őt először. Elsőben, rögtön az első napon, ahogy beléptem az osztályunk ajtaján édesanyámmal, megakadt rajta a szemem. Egyedül ült a hátsó padban, senki sem szólt hozzá, pedig már a fél osztály ott volt. Majdnem mindenkinél ott voltak még a szülei, csak ő ült magányosan az ablak mellett. Megsajnáltam, és mondtam anyukámnak, hogy oda szeretnék ülni, a szomorú kisfiú mellé. Nem tartotta jó ötletnek, de mikor látta, hogy nem tágítok, odakísért. Megkérdeztem, hogy szabad-e az a hely ott mellette, de ő nem felelt. Csak bólintott egyet, és én leültem. Pár perc múlva édesanyám is elment, és kettesben maradtam vele. Aranyos volt, ahogy alig mert rám pillantani, és inkább a ceruzájával bogarászott. Osztályfőnöki órával kezdődött az iskola, és mindannyian bemutatkoztunk. Amikor a tanító néni felszólította, remegő lábakkal állt fel. Halkan válaszolt a feltett kérdésekre, és végre megtudhattam a nevét: Sebastiano Vertacchi. Azonnal megtetszett a dallamos neve, és kedvesnek találtam, hogy ilyen kis félénk. Én bezzeg mindig nagyszájú voltam, ezért a kérdésekre büszkén és karakánul válaszoltam. Így utólag visszagondolva, a tanító nő számára groteszk lehetett a kép, hogy két, ennyire eltérő egyéniséggel rendelkező egyén egymásra talált.
- Elnézést, hogy a szavába vágok, de kérdeznék valamit. Hogy érte el, hogy elkezdjen Önnel beszélni?
- Oh, nem volt nehéz. Mint kiderült, szeretett beszélgetni, csak megijedt az új helytől. Körülbelül a második hét közepén mert először hozzám szólni. Nem hozott radírt, és kénytelen volt elkérni az enyémet. Én rámosolyogtam, és átnyújtottam neki. Valószínűleg ekkor látta, hogy nincs mitől félnie, és onnantól kezdve egyre többet beszélgettünk. Ha tehettük, együtt lógtunk iskola után, együtt tanultunk. Én a humán tárgyakból voltam jobb, míg ő jobban értett a matematikához és a többi reál tárgyhoz. Később, amikor a fizika és a kémia is látótérbe kerültek, teljesen rá támaszkodtam e tárgyakban. Ő pedig hozzám járt korrepetálásra, ugyanis bűn rossz volt a helyesírása. Szegényt hányszor megszidtam, amikor sokadjára rontott el valamit. Tudta, hogy nem gondolom komolyan a szidást, és csak tanítani akarom. Azért érezte rosszul magát, mert képtelennek tartotta, hogy megtanulhatja mindazt, amit elmondtam neki. Igen, azok voltak csak a szép idők!
- Mikor kerültek közelebbi kapcsolatba egymással?
- Hetedikben történt. Átjött hozzánk, és láttam rajta, hogy nagyon zavarban van. Akkor már egy ideje tetszett nekem, de ismertem, és tudtam, ha rárontok egy ilyen ténnyel, akkor megijesztem, ezért inkább vártam, amíg eljön az idő. Csak remélni tudtam, hogy a feszélyezettségének az oka az, hogy nem tudja, miként mondja el ő is ezt nekem. Láttam, hogy többször is próbál megszólalni, amíg magoltuk a tananyagot, de nem vitte rá a lélek. Végül mielőtt elbúcsúzott volna, azt mondta: „Szeretlek”, majd rohanni kezdett. Ahogy kimondta, kifutott a kapu felé, én pedig megszólaltam: „Én is”. Hirtelen megállt, visszafordult – biztosan azért, hogy jól értette-e -, erre bólintottam egyet, és elmosolyodtam. Ott állt, földbegyökerezett lábakkal. Mozdulni sem tudott. Odamentem hozzá, körülnéztem, és mikor nem láttam senkit, a magam gyermeki, tapasztalatlan módján a szájára tapasztottam az enyémet. Sosem csókolóztam még addig senkivel, és azóta sem, csakis vele. De a csókjának ízét máig érzem a számban. Lassan, kellemesen csókolt. Hol félve visszahúzta a nyelvét, hol pedig beljebb hatolt, hogy násztáncba kezdjen az enyémmel. Pokoli jól csinálta, ahhoz képest, hogy neki is ez volt az első. Miután elment, már tudtam, hogy ő az, akivel le szeretném élni az életem. Tudom, egy fiatal lány efféle szavai nem meggyőzőek, de legbelül, mélyen a szívemben éreztem, hogy nekem nem kell más.
- Úgy látom, tényleg nagyon szerette a barátját. Mi történt ezután?
- Nos, mindketten zavarban voltunk a következő alkalommal, amikor találkoztunk. Ugyanakkor tudtuk, meg kell beszélnünk egy ilyen dolgot. Biztos voltam benne, hogy ő sosem kezdeményezne egy ilyen mély és komoly beszélgetést, ezért én hoztam fel a témát. Éppen nálunk tanultunk, kénytelen volt átjönni, mivel nagydolgozatot írtunk irodalomból, és nem értett a verselemzéshez. Az egyik vers elemzése közben tértem rá a témára, és nagyon meglepte, hogy felhoztam. Mindazonáltal örült, hogy nem rá hárult ez a felelősség, és végül tanulás helyett a folytatásról beszélgettünk. Valahogy így is sikerült neki a dolgozat. Nem tudom, hogy azért, mert még otthon készült (zárójelben megjegyzem, ez nem valószínű), vagy azért, mert szerelmes verset kellett elemezni, és most, hogy átjárta ez az érzés, könnyebben azonosulni tudott a költő szavaival.


- Értem. Ez egy érdekes történet. De még mindig nem tudom, hogy került két ilyen gondtalan fiatal a drog karmai közé?
- Igazság szerint, miután összejöttünk, ő sokkal jobban megnyílt mások felé. Lettek más barátai is, és végre boldognak láttam. Örültem, hogy új irányba halad az élete, annak pedig még jobban, hogy mindez valószínűleg miattam is van. Fel sem fogtam, és nem is gondoltam volna, hogy olyanok is megtalálják ezáltal, akikről már hallottam kétes információkat. Először középiskola második évében láttam meg, amint éppen felszippant egy kis port. Ugyan nem ismertem a drogokat, de azt tudtam, hogy nem cukor van ott az asztalon. Mikor rákérdeztem, hogy mióta csinálja ezt, és, miért, nagyon mérges lett, rám förmedt, és ott hagyott a szobájában. Az ablakából láttam, hogy kifutott az ajtón, majd a kerítésen, aztán eltűnt a látómezőmből.
- Kezdem érteni. Folytasd, kérlek!
- Rendben. Úgy éreztem, ha most nem teszek valamit, akkor nem csak őt veszítem el, de az esélyt is a boldogságra. Ez, ha jobban belegondolok, önző gondolkodás, de akkor csak arra tudtam gondolni, hogy magam mellett tartsam. Éppen ezért, másnap az iskolában odamentem hozzá, és megkértem, hogy órák után jöjjön el a titkos helyünkre, a házunk közelében lévő kis, erdei, eldugott tisztásra. Próbáltam elhitetni vele, hogy nem lebeszélni akarom, csak szeretném megérteni az egészet. Nem voltam benne biztos, hogy eljön, és valóban, nem is jelent meg. Másnap újra próbálkoztam, és újra nem jött. Egy hétig ment így, és végül a kitartásom meghozta a gyümölcsét. Kilépett a bokrok közül, és miután leült, elmondta, hogy első alkalommal is eljött, de nem tudott a szemembe nézni. Aztán másnap is eljött, hátha ott leszek, és meglepődve látta, hogy ott talált. Időre volt szüksége, hogy erőt merítsen ehhez a beszélgetéshez. Nem csoda, hisz komoly dolgokról nem tudott olyan könnyen beszélni, még velem sem. Nem is tudom pontosan, hogy mikor kezdődött, de…
- Ön is elkezdett drogozni azért, hogy ne veszítse el, igazam van?
- Igen. Pontosan így történt. Eleinte csak kis mennyiségeket szívtunk, éppen csak annyit, hogy jól érezzük magunkat a bulikban, ahová elmentünk. Aztán kipróbáltunk más drogokat is, például LSD-t, hasist, füves cigit, és a heroint. Mindközül az utóbbi volt rá a legnagyobb hatással, attól érezte magát igazán elemében. Az első időkben még beérte kisebb adagokkal, de aztán egyre többet akart. Minden zsebpénzét erre költötte, és mikor már nem jött ki a pénzzel a kellő mennyiséghez, eladta a mobilját. Otthon azt hazudta, hogy elveszítette, amikor sietett órára, és a szülei el is hitték, hiszen semmit sem vettek észre abból, ami körülötte történt. Nehéz megérteni, hogy egy szülő, miért nem látja meg, ha a gyermeke rossz társaságba kerül, ugyanakkor, mivel az ő szülei mindig elfoglaltak voltak, valahol megértettem a helyzetet.
- Ugye ekkor már nem tudott leállni?
- Nem. Nagyon megrészegítette az a drog. Engem nem dobott fel annyira, csak miatta használtam. Később egyre több dolgot tett pénzzé, míg végül az édesapja bankkártyáját is ellopta, hogy levegyen róla pénzt. A kártyát eldobta, mintha az apja veszítette volna el, és úgy is hitték, hogy ez történt. Ekkor változtattam a dolgokon, olyan formában, ahogyan azt korábban elmeséltem. Azt hazudtam neki, hogy nem kapok már annyi zsebpénzt, mert a szüleim azt szeretnék, ha megtanulnék spórolni. Ő ismerte a szüleimet, tudta jól, hogy képesek ilyesmire, ezért eleinte sajnálatból, majd később az én unszolásomra mindig adott az ő adagjából. Egy idő után tudtam, hogy bármikor, amikor nem figyelek rá, megtörténhet a baj.
- Akkor miért nem segített neki? Illetve úgy kérdezem, hogy mi volt az oka annak, hogy nem lépett fel határozottabban? Hiszen már visszanyerte a bizalmát addigra, akkor mégis miért?
- Egy nap sírva jött oda hozzám, és azt mondta, hogy a szülei rájöttek mindenre, és hogy elvonóra akarják küldeni. Én azt mondtam neki, hogy vállalja el, különben elveszítheti a családját, és mindent, ami fontos számára. Tudta, hogy igazam van, de megkért valamire. Azt akarta, hogy még egyszer lőjük be magunkat az évfordulónkon, amely egy hét múlva volt esedékes. Azt mondta, hogy azért gondolt erre az időpontra, mert ahogyan anno én adtam értelmet az életének, ez lehetne az új kezdet. Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy akkor hittem neki. Mindig észrevettem, amikor hazudni próbált, mert a drog miatt többször előfordult ez, nem úgy, mint azelőtt, amikor mindent őszintén megbeszéltünk. Ezúttal azonban cserbenhagyott a megfigyelőképességem és a megérzésem. Egész héten nem volt belőve, és olyan boldog volt, mint korábban, a rossz korszaka előtt. Én is örültem, hogy végre minden visszatérhet a régi kerékvágásba. Már csak az érettségi volt hátra, és jöhetett volna az egyetem, amiről mindketten sokat álmodoztunk. Reménykedtem benne, hogy annak elvégzése után, ha még együtt leszünk, megkéri a kezem. Hány álmatlan éjszakám volt amiatt, hogy ezt kértem az Istentől. Imádkoztam, hogy a változás tudatosítsa benne, én vagyok számára az egyetlen igaz társ. Gyorsan eltelt az a hét, és máris eljött az évfordulónk napja. Gondolkodtam, mit vegyek neki a spórolt pénzemből, és arra jutottam, hogy egy könyvet kap tőlem, amely a boldogság megtalálásáról szól. Szerette a filozofikus hangvételű könyveket, és ez olyan volt. Délután megbeszéltük telefonon, hogy este találkozunk a titkos helyünkön, és megünnepeljük az évfordulót.


- Ezek szerint a három adagra elegendő anyagról nem volt tudomása?
- Hiszen korábban is ezt mondtam. Nem tudtam, hogy ennyit hozott magával. Mindketten elszorítottuk a bicepszünket, majd elővette a két tűt, amiben már elő volt készítve az egyforma mennyiségű heroin. Akkor viccesnek tűnt, de koccintottunk vele, mintha valamilyen üveg lenne. Lassan beadtuk magunknak az adagunkat, és elkezdtük jól érezni magunkat. Kicsit fesztelenebb lettem a kelleténél, és mikor rákérdeztem, hogy milyen anyag ez, azt mondta, hogy új cucc, a különleges alkalomra való tekintettel. Alig tudtam tartani a fejem. Szédültem, kezdtem álmos lenni, és csak nagyon keveset tudtam beszélni. Arra emlékszem, hogy megcsókolt, és azt mondta: „Kellemes évfordulót, Kedvesem! Légy boldog a továbbiakban!” Nem tudtam, miért mondja, nem is voltam magamnál, így nem érthettem, hogy mire gondol. Aztán elfordult, elő akart venni valamit a kabátjából. Először nem láttam, hogy mi az, azt hittem, hogy az ajándékom akarja átadni, ezért én is elővettem a könyvet. Túl sokáig volt elfordulva, így közelebb kúsztam, hogy megnézzem, mit csinál ennyi ideig. Kába voltam, de megdöbbenve vettem észre, hogy újabb tűt nyom magába, azonban akkor már késő volt. Kóválygásom hatására alig találtam meg a mobilomat. Felhívtam a mentőket, akik fél órán belül odaértek. Csak egy mentő jött, hisz magamra nem gondoltam, és mivel ő volt rosszabb állapotban, vele foglalkoztak a hordágyon, engem ülve láttak el. Beértünk a kórházba, és elkülönítettek minket. Engem az intenzív osztályra vittek, és beadtak egy infúziót, őt pedig a sürgősségire szállították. Azután nem emlékszem már semmire. Egyszer csak arra ébredtem, hogy mellettem beszélgetnek, és mikor felnéztem, két rendőr állt mellettem, valamint a szüleim. Ők mondták el, hogy mi történt. Napokig nem tudtam megszólalni. Képtelen voltam elfogadni, hogy az, akit a legjobban szerettem, csak úgy itt hagyott. Keserűséget, magányt és bűntudatot éreztem, hisz tudtam, hogy megállíthattam volna. Az önzőségem vezetett oda, hogy ő meghalt, és ezt sosem fogom tudni megbocsátani magamnak.


- De hiszen nem Ön tehet róla!
- De igen!
- Gondolkodjon egy kicsit. Ha, amikor az utolsó lövésre megkérte, nemet mond, akkor időnap előtt megtette volna, méghozzá egyedül. A drogosok sosem gyógyulnak meg egyik napról a másikra. Ön még fiatal, és tapasztalatlan, nem látott ilyent. Én viszont már számtalan esetet tanulmányoztam és kezeltem. Rendszerint akkor történik ekkora váltás egy drogfogyasztó viselkedésében, ha az aranylövésre készül. Honnan tudhatta volna, hogy ez fog történni? Megmondom: sehonnan!
- De ha elmondom a szüleinek már az elején, még a kokainnál, hogy drogozik, és nem falazok neki önzőségből, hogy mellettem maradjon, akkor még élne. Igaz, és lehetséges, hogy talán már nem lennénk együtt, de legalább életben lenne, és láthatnám…
- Hölgyem, kérem! Ne tegyen szemrehányást önmagának. Az ember ösztönszerűen cselekszik, és mindig úgy dönt, ahogyan a legjobb neki abban az adott pillanatban. Ha én ott lettem volna a szerelmemmel, és így szeretem, ahogy Ön őt, akkor talán én is így teszek.
- Várjon csak! Most nem azért vagyunk itt, hogy rólam beszéljünk, hanem, hogy megtudja az igazat a történtekről, és ezt már elmeséltem. Úgy vélem, nincs több kérdése hozzám. Illetve én mondom magának azt, hogy nem válaszolok több kérdésre, a fontosakat már megválaszoltam.
- Rendben van. Nem erőltetem tovább a dolgot. Ennek ellenére adok egy névjegykártyát, hogyha mégis szeretne valakivel beszélgetni, akkor én itt vagyok. Segíthetek feldolgozni a traumát, de csak akkor, ha Ön is ezt akarja. Kérem, keressen fel újra, és ígérem, nem beszélünk a tavalyi dologról, hanem más nézőpontból kezdjük el kezelni a dolgokat.
- Gondolkodni fogok rajta.
- Örülnék, ha visszajönne. Egyébként ne aggódjon! A jelentésemben igazolni fogom az őszinteségét, hiszen megbizonyosodtam róla, hogy igazat mondott a rendőröknek is.
- Köszönöm. Viszontlátásra!
- Viszontlátásra!


Részlet a Doktornő jelentéséből:
„Nem tudom, miért nem keresett fel újra, és miért ezt a megoldást választotta. Pszichológus vagyok, látnom kellett volna a jeleket. Vajon miért dönt úgy egy fiatal lány, hogy véget vet az életének? Talán tényleg annyira szerette azt a fiút, hogy képes volt utána menni, miután tudatta a világgal, hogy igazat mondott? Lehetséges, amennyiben a családja és a barátja családja felé irányuló bűntudata vezérelte egész idő alatt. Kár, hogy nem figyeltem rá jobban, és nem foglalkozhattam vele többet. Egy beszélgetés nem mindig elég, hogy a páciensek megnyíljanak előttünk. Főleg egy ilyen eset áldozata nem képes a megnyílásra. Hibáztam, hogy nem erőltettem a beszélgetést tovább, ugyanakkor nem feledhetem el azt sem, hogy minden bizonnyal korábban megérett már benne a gondolat, hisz különben nem akarja mindenáron bizonyítani az igazát. El akarta varrni a szálakat, hogy ne legyen másokkal szemben bűntudata, csakis saját magával szemben. A következő, hasonló helyzetbe kerülő páciensem esetében rámenősebbnek kell lennem, ezáltal talán megmenthetem ettől, önmagától.

2008. szeptember 16.”