Ist­ván éppen várat épített, mikor Imre oda­lé­pett hozzá, hogy üdvö­zölje. Ist­ván ked­ve­sen mosoly­gott rá, aztán vissza­tért meg­kez­dett mun­ká­já­hoz. Semmi és senki nem sza­kít­hatta el fel­ada­tá­tól, hogy még aznap befe­jezze művét.

– Imi, figyelj! – szólt oda az eltén­fergő fiú­nak. – Gyere ide, na!

– Mond­jad, itt vagyok! – A fiú visszatrappolt.

Ist­ván büsz­kén tekin­tett rá fél­kész alko­tá­sára, majd Imrét ruhá­já­nál fogva magá­hoz húzta, hogy bizal­ma­san a fülébe súghasson:

– Sze­ret­ném, ha vigyáz­nál rá, miután elme­gyek! Ha gon­do­lod, épít­hetsz is hozzá… csak nagyon vigyázz rá!

– Jó, jó… jó! – Imré­nek fel­csil­lant a szeme, s mohón a várra pil­lan­tott. – Per­sze, Isti, nagyon fogok rá vigyázni!

Ezt aztán meg­hal­lotta egy har­ma­dik fél is, aki irigy­kedve figyelte a két fiút, amint a homo­ko­zó­ban ülve épít­ge­tik azt a hatal­mas, gyö­nyörű homok­vá­rat, amit nagyon sze­re­tett volna ő bir­to­kolni. Min­dig is vágyott arra, hogy vala­mi­lyen módon beke­rül­jön Ist­ván körébe, hogy egy­szer őrá is bíz­hassa vala­me­lyik várát… mert ő olyan szé­pe­ket és nagyo­kat tudott csi­nálni! Akár­hány­szor bele­fo­gott egybe, az egész homo­ko­zót elfog­lalta magá­nak, s min­denki mást elkül­dött, ha épít­kezni akart. Csak a bará­tait engedte be, s a leg­ked­ve­sebb is Imi volt neki.

Peti tudta, mi a teendője. Vala­hogy el kel­lett intéz­nie, hogy Imi ne legyen képes vigyázni a várra. Vala­hogy… talán ha… Igen!

Rava­szul össze­dör­zsölte kezét, s már fej­te­gette ter­vét a ked­ves kis Imre ellen. Türel­me­sen meg­várta, míg Ist­ván elment vízért, hogy a homo­kot erő­sebbé tegye vele, fel­vett egy jókora kavi­csot, körül­né­zett, hogy látja-e valaki, majd egy jó dobás­sal fejen találta az őrködő fiút.

Gyor­san elfor­dult és úgy tett, mintha sem­mit se látott vagy hal­lott volna, tovább ját­szott a kisautójával.

Lett aztán nagy sírás-rívás, Imi fogta a fejét, böm­bölt, majd oda­ro­hant az óvó néni­hez, hogy hüp­pögve elpa­na­szolja, mi tör­tént vele. A ked­ves, öreg néni ijed­ten kapott szája elé, ugyanis Peti­nek sike­rült úgy eldob­nia azt a követ, hogy csak úgy ömlött a vér a kis­fiú fejéből.

Ist­ván látta az üvöltve síró Imrét, amint az óvó néni kar­jai között viszi sietve be az épületbe, így ő egye­dül maradt homokvárával.

Szo­mo­rúan ült vizes­vöd­ré­vel a homo­ko­zó­ban, már nem volt kedve tovább épít­kezni. Csüg­ged­ten biggyesz­tette le ajkát, tanács­ta­la­nul nézett körbe az udva­ron, ahol min­denki más elfog­lalta magát saját játékával.

Végül pedig Péterre tévedt tekin­tete. Vala­hon­nan emlé­ke­zett arra, hogy az a fiú a másik cso­port­ból min­dig sze­re­tett volna segí­teni neki, így most, hogy Imre már nem volt ott, magá­hoz hívta a kis­cso­por­tost, aki kendő­zet­len izga­lom­mal rohant oda hozzá.

– Mi a neved? – kér­dezte Ist­ván kicsit távolságtartóan.

– Peti vagyok! – felelte szé­les vigyor­ral a kis­fiú, amire a nagy­cso­por­tos végül ked­ve­sen elmosolyodott.

– Rend­ben, Peti, neked adom a várat, hogy vigyázz rá! Ugyanis értem mind­járt jön­nek, és sze­ret­ném, ha hol­napra is megmaradna!

– Ígérem, hogy semmi baja nem esik!

Ekkor Ist­ván nevét hal­lot­ták az udvar szé­léről, az apa meg­ér­ke­zett, hogy haza­vi­gye magá­val… s így egye­dül hagyja a várat Peti­vel. Azt az ugyan fél­kész, de gyö­nyörű várat.

Ist­ván fel­ug­rott, lepo­rolta magát és egy har­sány sziát mondva utódja felé elro­hant. Vissza se nézett.

Peti dia­dal­it­tas ábrá­zat­tal maga­so­dott újdo­natúj biro­dalma fölé. Egy ideig figyelte az apró kezek mun­ká­já­val gon­do­san épített vár­fa­la­kat és bás­tyá­kat, majd egy hir­te­len moz­du­lat­tal egy­szerűen bele­ug­rott és kacagva rom­bolta azt le.