Hiába múlt el a rossz pillanat;
A fájdalom - csupán ez maradt,
Könnyem kínoz, kicsordul szememből,
Sírok, sírok a szenvedéstől.

Minden percben egy kicsit meghalok,
Segítsetek, őrző angyalok!
Várok rá, de többé már nem jön el,
Úgy fázom, hisz csak a szél ölel!

A távolba nézek, és még várom:
Tán feltűnik a láthatáron.
De minden kihalt, oly szürke a táj,
A hiány az, mely ennyire fáj.

Keserűségtől reszket a testem,
Boldogságomat eltemettem.
Itt állok: egy búval bélelt lélek,
Úgy érzem, már semmit sem érek.

Roppant robajjal rám szakadt az ég,
Nem bírom tartani, itt a vég!
Miért a rossz, miért kell fájnia?
Muszáj neki velem hálnia?

Félve kérdezem, kérem a választ:
Ölsz vagy élni hagysz? Most kell, válassz!
Lám, élni hagysz! Így tovább szenvedek.
Kegyetlen vagy, gonosz szörnyeteg!

Síromnál állok, várom a csodát,
Ki látott még ilyen ostobát!
Én még várok: a Sors tán kezet nyújt,
S a remény végül új szikrát gyújt.