Halk motozásra ébredt. Pár pillanatig még zárva tartotta a szemét, és reménykedett benne, hogy csak álmodta azt, hogy a lány az ő otthonában tartózkodik.
Csak egy patkány szökött be a lakásba – győzködte magát erőtlenül –, az mocorog. Ő nincs itt. Nem akarom, hogy itt legyen.
Pislogott néhányat, aztán óvatosan felült. Az elé táruló látvány lelombozta. Hát mégsem álom volt. Adrienne dereka, feneke és lábai lógtak ki a hűtőszekrényből; a felsőteste alighanem a polcok hátulsó részein keresgélt valamit. Éhes, mint mindig – gondolta Alex. Én pedig félek, ahogy régen. Csalódottan szorította ökölbe a kezét. Nem változott semmi.

Hangtalanul lépett a lány mellé, mint egy macska. Tekintete elidőzött Adrienne bő ruhákba bújtatott idomain. Hiábavaló próbálkozás volt ormótlan göncöket venni rá. Szaros lópokrócban is szép maradna. Kinyújtotta jobbját, és finoman megérintette a lány derekát.
Adrienne felsikkantott, beverte fejét a hűtő egyik polcába, majd hátra kezdett dőlni, s végül nagy puffanással földre ült. Egy kisgyerek riadtságával nézett Alex szemébe, két kezével görcsösen markolva egy doboz tejet – talán abban próbált megkapaszkodni, mikor a házigazda megijesztette.
– Bocs – guggolt le hozzá Alex, és a hóna alá nyúlva felsegítette a földről. – Nem ütötted meg magad?
– Nem – rázta a fejét Adrienne. Laza lófarokba kötött szőke haja félig kibomlott a mozdulattól. Hátranyúlt, eltávolította üstökéből a hajgumit, és a csuklójára húzta. – Viszont a frászt hoztad rám – mondta, miközben beletúrt a tincseibe. Visszatette a tejet, és bezárta a hűtő ajtaját. Kicsit el is pirult. – Mozoghatnál egy kicsit zajosabban, Al.
– Majd kolompot akasztok a nyakamba. – Alex jót mosolygott a lányon. Bájos vagy, mikor kapkodsz. – Már nem kell a tej?
– Ó! – Adrienne bosszúsan toppantott, és újra előbányászta az italt. – Összezavartál…
– Tudom. – Régen is így volt, nem? – Ne haragudj rám.
– Nem haragszom – dobolt ujjaival a tejes doboz oldalán Adrienne, és megemelintette a szemöldökét. – Nem értem, miért kérsz folyton bocsánatot.
– Nem is kell értened – vonta meg a vállát Alex. Tanuld meg végre: a tudatlanság áldás.
– Micsoda válasz…

A lány nagyra nyitotta zöldeskék szemeit, és lebiggyesztette a száját.
– Fura vagy, Al… de nem félek tőled. – A mondat második felénél kihúzta magát, és kidüllesztette kicsi, formás, kerek melleit.
– Jó neked. – Én félek magamtól…
– Nem akarsz rácáfolni az előbbi kijelentésemre, mi?!
– Melyikre?
– Arra, hogy fura vagy.
– Nem – rázta a fejét Alex. – Végül is igazad van.
– Jó nekem – csóválta a fejét Adrienne. Letette a tejet az étkezőasztalra, aztán az órájára pillantott. – Francba… – szisszent fel. – Mindig elfelejtem, hogy elromlott.

Alex a kezébe vette a lány balját, és szemügyre vette az ócska időmérőt.
– Ha akarod, elviszem megjavíttatni. Pár nap múlva visszakapod.
– Pár nap? – fintorgott Adrienne. A hangja elvékonyodott; kezét kihúzta a férfi markából, és jobbjával a szívéhez szorította az órát hordozó csuklóját. – Nem adom! – kiáltott fel hirtelen. – Jó így… inkább legyen törött az üvege, de nem adom ki a kezemből… nem bánom, hogy nem jár… csak ne vesszen el…
– Jól van – simította meg a rémült arcocskát Alex. Finoman az asztal felé tuszkolta a lányt, és lenyomta az egyik székre. – Akkor megveszem hozzá, ami kell, és megjavítom itt, a szemed előtt – mondta neki, miután leült mellé. – Jó lesz így?
– Az még jobb lenne – vetette oda Adrienne –, ha én magam vihetném el javíttatni.
Alex nagyot sóhajtott.
– Egy darabig nem lesz alkalmad rá.
– Tessék? – fakadt ki Adrienne. – Miért, meddig akarsz itt tartani? Se telefon, se internet, se posta, se kijárat! – hadarta dühösen. – A végén kiderül, hogy tulajdonképpen elraboltál, nem pedig megmentettél! Lehet, hogy veszélyesebb vagy, mint azok, akik rám támadtak!
– Részben eltaláltad – ismerte be kelletlenül Alex. – Veszélyesebb vagyok náluk.
– Jézusom…
– És megmentettelek – tisztázta a kérdést a férfi. – Ha nem vagyok ott veled, Danielle Forbes segge után az ibolyát szagolhattad volna következőként… méghozzá alulról.

Adrienne a halántékára szorította kezeit, hátradőlt a székben, és ordított egyet az ég felé.
– Mégis mit gondoljak most?
Utána maga mellé ejtette a karjait, és fáradtan Alexre mosolygott.
– Kicsit összezavarodtam, Al… Mondd, mit csinálok én itt?
– Életben maradsz – közölte kurtán a férfi. – Itt nem találkozol senkivel.
– Miért? Mi történne, ha találkoznék valakivel? Támadás érne? – pislogott Adrienne.
– Hát… igen – tétovázott Alex. Bizonyos körülmények között biztosan.

A szőke lány pár pillanatig némán ízlelgette a hallottakat, aztán előre dőlt, és felsőtestével elnyúlt az asztallapon. A fejét házigazdája felé fordította, és meggyötört-csendesen azt mondta:
– Az én nevem Adrienne Pauley. – Kezet nyújtott az óriásnak, még mindig fekve.
– Tudom.
– Talán mutatkozz be te is!
– Albert Carpenter. – Alex szemrebbenés nélkül hazudott. Hogy is mondhatta volna meg az igazat?
– Örvendek. – Kezet ráztak. Adrienne valószínűleg teljes erejét beleadta a próbálkozásba, hogy jól megszorongassa Alex mancsát, de a férfit nem a tenyerébe szúródó apró körmök zavarták.
A szívemet szorítod, te hülye.
– Engedd el, légy szíves – kérte a lánytól.

Adrienne lazított a szorításon, de Alex jobbjában hagyta a kezét.
– Áruld el, kérlek, hogy mennyi ideig kell nálad maradnom.
– Remélem, nem sokáig. – Az óriás hüvelykujjával simogatta a lány kézfejét. – Csak addig, amíg el nem hárítom a rád leselkedő potenciális veszélyforrásokat.
– Vagy úgy – mosolyodott el Adrienne. – És becslésed szerint hány ember veszélyes rám… potenciálisan?
– Mindenki, aki él és mozog – sóhajtotta maga elé Alex. Főleg én.
– Vagy úgy. – A lány pár szívdobbanásnyi ideig viszonozta a simogatást. – És hogyan akarod orvosolni ezt a problémát? Likvidálod a város összes lakosát a biztonságom kedvéért?
– Ha muszáj… – vont vállat a férfi. De valószínűleg emberségesebb megoldást választok, és csak egyetlen embert vonok ki a forgalomból.

A lány megcsóválta a fejét.
– Elképesztő figura vagy. – Lehajtotta a fejét, és az ajkába harapott; továbbra sem húzta el a kezét a férfitól. Rövid hallgatás után a szemébe nézett, és határozottan közölte: – Nem félek tőled.
– Már mondtad.
– Hiszek neked.
– Ezt még nem, de örülök, hogy így gondolod.
– És… talán bízom is benned.
Alex közelebb hajolt a lányhoz.
– Nem értem, miért.
– Én sem igazán – vallotta be Adrienne. – Csak a női megérzésemre tudok hagyatkozni. Az viszont azt súgja, hogy a javamat akarod. Tudod… régebben ismertem valakit, akire rábíztam volna az életemet, és te… sok vonásodban hasonlítasz rá.

Nem sokban – gondolta Alex. – Az összesben.
 

– Negatív – közölte Charlie, és megcélozta Lex kukáját. A terhességi teszt átrepült a nappalin, és halk zörrenéssel landolt a szemétben. – Minden frankó.
– Az – bólogatott Lex, és tűnődve szopogatta a fagylaltos kanalat.
– Ha nem akarsz gyereket, miért nem húzol gumit minden faszra? – kérdezte nyeglén Charlie, majd az édesség doboza után nyúlt. – Vehetek még a fagyiból?
– Hiszen te hoztad – nevetett Lex. Kinyújtotta lábát az alacsony üvegasztal fölé, és ujjaival finoman a barátnője felé lökte a nyalánkságot.

Egymással szemben ültek, Lex nappalijában, a dohányzóasztalnál. A vasárnap délutánokat rendszerint együtt töltötték; pihentek, filmet néztek, beszélgettek, és elcsapták a hasukat valami szénhidrát- és kalóriabombával.
– Amúgy… bagoly mondja verébnek! – kiáltott fel Lex két gombóc között. – Neked is van egy csomó kuncsaftod, aki nem húz óvszert!
– Az lehet – hagyta rá Charlie. Tudálékos félmosolyt produkált, szeplős orrát felhúzta. – De azok a fickók a közelébe se mennek a puncimnak. – Hangosan, hevesen gesztikulálva beszélt, félig olvadt csokoládé- és vaníliafagylalt-darabokat szórt szét maga körül. – Márpedig belátható, hogy a segglyukamon keresztül nem fogok teherbe esni… ahogy a számon át sem, Alexis.
– Jó, jó – emelte fel az egyik kezét Lex, mutatván, hogy eleget hallott. – Világos. De megértettem volna úgy is, ha árnyaltabban fogalmazol. Vagy már nem forgatod a lexikonokat?
– Dehogynem – lepődött meg a barátnője. – Tudod például, mit jelent az a szó, hogy „panácea”?
– Nem.
– Minden bajt gyógyító csodaszer. Tehát a fasz szimi… szemi… szín… izé…
– Szinonimája – segítette ki Lex. – Javíthatatlan vagy.
– Az vagyok – bólintott Charlie. – És paszkonca.
– Hogy mi?
– Azt jelenti, terméketlen. – Sötét árnyék suhant át Charlie arcán. – Nekem nem lehet gyermekem. Múlt héten mondta a doki bácsi.
– Sajnálom, Charlene.
– Sose sajnáld. Jó így nekem. – Charlie olyan erővel nyomta bele kanalát a fagylaltos dobozba, hogy kis híján az üvegasztal épsége bánta. – Hogyan is hoznék a világra egy gyereket? A csípőm nem elég széles. – Dühös kanálmozdulatokkal kanyarított magának egy kiadós csokoládégombócot, és belemélyesztette a fogait. – A mellem is kicsi. Nem lenne elég a tejem – szipogta, miután lenyelte a szájában olvadozó finomságot.

Lex felkelt, és odalépett Charlene széke mellé.
– Leülhetek?
– Gyere. – Barátnője a tágas bőrfotel egyik széléhez húzódott, és megütögette a feneke mellett keletkezett helyet. – A te széked.
– Sajnálom – suttogta Lex, miközben bepréselte magát az ülőalkalmatosságba. Dús keblére vonta a másik nő fejét, és megsimogatta rövid, vörösesszőke haját. Homlokon csókolta.
Charlie nem válaszolt. Csendben átáztatta Alexis pólóját. Csak akkor szólalt meg, mikor a meleg könnypatak elapadt.
– Majd babusgatom a tiédet, jó? – Fél kézzel törölgetni kezdte az orrát. – Ha vigyázhatok rá néha, átvállalom a vendégeid egy részét, és neked adom a pénzt, hogy babaruhát vegyél belőle. – Addig fészkelődött, míg Lex ölébe nem tornázta magát. Ott aztán összegömbölyödött.
Sosem láttam még ilyen szomorúnak – szontyolodott el Lex.
– Fair ajánlatnak tűnik – mondta. – De nem tudom, érdemes-e belevágnom. Éhen halnék a terhességem kilenc hónapja alatt, mert senki nem nyúlna hozzám.
– Ezt erősen kétlem – prüszkölt Charlie, és megtörölte csöpögő orrát a keze fejével. – Egy rakás perverz állna sorba az ajtód előtt, arra várva, hogy kinyalhassa a picsádat.
– Charlene!
– Bocsánat. Úgy értem, a popódat.

Alexis nem tudta megállni nevetés nélkül. Még a könnye is kicsordult. Nem kell szülnöm. Itt egy gyerek az ölemben. Charlene Heart, egy törődésre vágyó, huszonnyolc éves apróság.
– Akár filmet is forgathatnál – tódította Charlie. – Jól keresnél vele. Gondold csak el! Nagy pocak, egy nőgyógyászati vizsgálóasztal, és egy kigyúrt, kopasz néger. De ha a férfiaknak nem kellenél, még mindig ott vannak a lovak… Au!
Charlene feje búbján nagyot koppant egy fagylalttal összekent kanál.

Pár órával később már az igazak álmát aludta. Finoman hortyogott is. Talán túlzás volt az egész üveg piát belediktálni – gondolta enyhe bűntudattal Lex. De ha megállt volna a felénél, akaratlanul is megharagszom rá, mert részegen még nagyobb hülyeségeket mond, mint amúgy.
„Képzeld csak el, milyen helyes félvér kölykötök lesz” – csuklotta Charlene, mielőtt Alexis kitöltötte neki az utolsó pohár pezsgőt. „A te barna bőrödet örökli majd, meg az óriás félmérföldes pöcsét. Kivéve, ha lány lesz, de akkor meg olyan dudái lesznek, mint neked, pedig már a feleakkora is első osztályúnak számít!”
Félvér – visszhangzott Alexis fejében. Megforgatta ujjai között a szemetesből kivett terhességi tesztet, majd újra kidobta. Nem az a kérdés, hogy akarok-e tőle gyereket. Az a kérdés, hogy szabad-e akarnom.
Ő is szabadjára engedte a könnyeit, akárcsak a barátnője a délután. Csak éppen őt nem vigasztalta senki.