Daryl

Gondoljunk csak bele! Egy éven keresztül prímán, na jó, viszonylag tűrhetően alakítottam a pasit. Akadtak akadályok, de többnyire különösebb nehézségek nélkül áthidaltam őket. A nőiesség fogalma csupán egész haloványan dereng fel a szótáramban, mintha a Prince-ben töltött hónapok még egy pohár kávét is ráborítottak volna a definícióra – a józan ész címszó gyanúm szerint éppen fölötte volt, és hasonló sorsra jutott.
Mégis, most itt ülök egy virágmintás takarón, a parfüm édeskés illata az orromat csiklandozza. Ráadásul a lábujjaim közé gyömöszölt vattákkal szemezgetek, miközben a körmeim sorra vörösödnek be a lakknak és Nicole közreműködésének hála. Oldalra pillantok a szekrény tükörrel borított ajtajára, és nem ismerek magamra. Ez többek között a képemre lapátolt salátaöntet és uborka hibája. Esetleg a lenge hálóinggé, amin több fodor van, mint csillag az égen.

Nicole precízen viszi fel az utolsó festékréteget. Szinte érzem, hogy szegény körmeim fulladoznak a burkolat alatt. Keservesen felnyüszítek, barátnőm házi patkánya, Jerry rákontráz.
– Ugyan már! – fut széles vigyorra a lány szája. A száradásnak indult tejfölös trutyi megrepedezik a bőrén. – Ez mind alapvető része egy csajos estének. – Pont ez a problémám. Engem erről senki nem tájékoztatott, amikor beleegyeztem, hogy itt alszom.

Jerry, a rágcsálószerű eb felugrik az ágyra, és szemérmetlenül befészkeli magát a párna alá. Baromi furcsán fest szegény jószág. Amennyiben jól értesültem, egy chihuahua és valamiféle pincsi románcának eredménye a drágám. A nevét a rajzfilmekből ismert Jerry egérről kapta, a kettejük közötti megdöbbentő hasonlóságot jelzendő.
Benyúlok a vánkos alá, és megcirógatom a jószág füle tövét. Legalábbis remélem, hogy azt, lévén nem látom, merre jár a kezem.

A pedikűr végeztével Nicole felcsusszan mellém a méretes fekhelyen. A távirányító után matat, majd elindítja a beígért „szenzációs” filmet. Az utazó – pillantom meg a tévé képernyőjén a címet.
Pár perccel később megszólalok:
– Ismerős ez a fickó…
– Ismerős? – Nicole arcára totális döbbenet ül ki. – Ismerős?! De hisz’ ez Johnny Depp! – Őrült módjára hadonászik a televízió felé.
– Aha – bólintok nem túl meggyőzően.
– Hogy lehet őt nem ismerni? Ez az ember egy isten! – Felfedezésemet a felkiáltásban rejlő ellentmondásról megtartom magamnak. Hagyom, hadd tomboljon. Az elkötelezett rajongók átszellemülten ragyogó pillantásával magyaráz. Felsorolja egy csomó filmnek a címét, amiket örülök, ha hallomásból ismerek. Teljes közönyöm belé rekeszti a szót.
– Eddig egy földalatti bunkerben vegetáltál, vagy mi? – Felsóhajt és leállítja a DVD-t. – Ezt nem lehet itt elkezdeni. A korábbiakkal kell.
– Most? – kérdem, közben elmajszolok egy darab uborkát, a maradékot visszatapasztom a helyére.
– Nem. Támadt egy sokkal jobb ötletem.

Nicole zseniális ötlete sajnos nagyban mellőz minden eredetiséget és tapintatosságot. Elém tart egy jegyzetfüzetet, benne egy névsorral.
– Ez meg mi? – Átveszem az irományt. Ismerős neveken fut végig a pillantásom.
– Felírtam minden srácot, akit egynél többször említettél.
– Ma még egyiküket sem említettem – vonom össze a szemöldökeimet gyanakvóan.
– Nem ma, hanem úgy általában. Tudod, mióta megint együtt lógunk. – Esdeklő pillantásaimat fel sem veszi. Nem áll el a szándékától, miszerint most kibeszéljük elég egysíkú szerelmi életemet. Eddig fel sem tűnt, milyen ritkán hozta szóba a dolgot. Így rögtön érthető. Igazából egész eddig erre készült.

Újra átvizsgálom a listát, és erőteljes rosszullét kerít hatalmába. Ez kínos lesz – jósolom meg előre, mintegy felkészítve magamat lelkiekben.
– Szóval, pasi ügyek… – Mielőtt mondandója végére érhetne, közbevágok.
– Miért van a bátyád is a listán? – állapodik meg a tekintetem a hetedik alanyon.
– Mert egynél többször említetted. Mondtam, hogy ez alapján állítottam össze. – Azzal elorozza előlem a füzetet.
– Ha jól értettem Iannel és Davisszel barátok vagytok, Yuji egy évfolyamra jár veled, és valamiért túlbuzog benne a nyomozás iránti vágy. Joshua az osztálytársad, és a jelek szerint potenciális sorozatgyilkos vagy szatír. – Meghökkenten meredek rá.
– Ezt meg miből gondolod?
– Azok alapján, amit mondtál… – Megingatja a fejét, és halkan elejt valami megjegyzést arról, milyen gyanús alakok vesznek engem körül. – Mivel Grant a nővéred pasija, őt kihúztam.
– Kedves tőled.
– Aztán, Kyle romantikus lélek lehet. Szerintem beléd zúgott. – Fáradt sóhajtással értékelem a konklúziót. – Tyler érdekes eset. Valószínűleg ő sem venné zokon, ha randira hívnád – fűzi hozzá sejtelmesen.
– Szerintem az a srác amúgy sem válogat. – Próbálok tárgyilagos maradni, és magamat is meggyőzni Nicole-lal egyetemben, habár sejtelmem szerint McGlone esetében sem úgy alakultak a dolgok, mint arra számítottam, illetve ahogy azt szerettem volna.
– Hát persze. – Őt sem sikerült átverni. Diplomatikus hanglejtéssel folytatja. – És végül a bátyám. Azt hiszem, ezt nem kell különösebben kiveséznünk.

Meglepően sok az egy főre eső hímegyed. Szám szerint hét, ha Nicole korrekten gyűjtötte be az adatokat. Más kérdés, hogy az esetek kilencven százalékában alaptalan lenne bármi romantikusra következtetni. A maradék tíz százalékban ott vagyok én, azon őrlődve, mit is érzek Wackerly iránt, és hogyan szabaduljak meg attól az érzéstől – feltéve, hogy létezik. A többitől eltekintek. Mondjuk azt, hogy Tyler és Kyle szimplán dilis. Ez legalább logikus következtetés.
– Szóval? Nem tartozol egy vallomással? – böködi meg finoman a térdemet Nicole. Elmélyült töprengést tettetek, amely egy határozott nemmel zárul. Miss Days nem elégedett a válaszommal.

Közel negyed óra és több tucat párnával bevitt pofon szükséges hozzá, hogy kihúzzon belőlem valamit. Az ágynemű csupa maszat, de Nicole legalább elérte a célját. Önelégült arccal hallgatja a félrebeszélésekkel sűrűn átszőtt beszámolómat. A végén tényszerűen összegzek.
– Biztos voltam benne, hogy belezúgtam Wackerlybe, aztán barátnője lett. Úgy éreztem, majd megesz a féltékenység. Jelenleg pedig fogalmam sincsen. Kicsit mintha az egész egy álom lett volna, és én éppen ébredeznék. – Nicole elégedett mosolyának helyét komolyság veszi át.
– Mikor láttad őt utoljára? – A számat jobbra-balra húzogatom elmélkedés közben.
– Egy hete, amikor Davisszel együtt beugrottak hozzánk. Hamar továbbállt, csak beköszönt.
– És?
– És mi?
– Mit csináltál? – sürget izgatottan.
– Gyümölcslevest – húzom az idegeit. A szeméből lövellő villámok jobb belátásra térítenek. – Megkérdeztem, hogy van, és ennyi. Az igaz, hogy furán éreztem magam, de mostanában állandóan van valami bajom. A sok stressz – vélem. Bárgyún analizálom a plafont.
– Valami bajod? – Finom gesztikulációval jelzi, hogy bővebb kifejtést igényel a téma.
– Gyomorgörcs, szívritmuszavar, hőhullámok – sorolom. – Vajon ezek már a változókor tünetei? – Sikerül mosolyt csalnom Nicole arcára.
– Így már mindjárt világos. Azt hiszem, jobb lesz, ha szólok Peternek, hogy mégsem tanácsos elhívni téged randira.
– El akart hívni randizni? – A szemöldökeim a homlokom közepén ragadnak.
– Nem mondta, de biztos vagyok benne, hogy gondolt rá. – Azzal összecsukja a füzetet. – Most pedig annyi Johnny Depp filmet nézünk végig, amennyi reggelig belefér.
– Holnap délután már az iskolában kell lennem – emlékeztetem. A lábkörmeimre sandítok, amelyeket addig valahogy vissza kell még suttyomban sápasztanom.
– Addig tengernyi időnk van!



A taxisofőr ver fel álmomból. Valóban tengernyi időnk volt Nicole-lal, csakhogy abból a tengerből alig jutott két csepp alvásra. Ijedten ellenőrzöm le, nem folyt-e ki a nyálam. Szerencsére nem éktelenkedik nedves folt a kárpiton.
A vörös téglafalak már nem magasodnak fölém olyan fenyegetően, mintha be akarnának kebelezni. A hely egyértelműen vesztett a varázsából. Már semmi új nincsen benne. Az épületek majd minden zugát ismerem, még a konyhába vezető ajtó kódjával is tisztában vagyok Hagneréknek hála.

Az elsőévesek feltehetően ugyanazt a kínzást élik át, mint én tavaly. Megesik rajtuk a szívem, ahogy elképzelem őket a színházteremben. A harmadik félórás beszédet szenvedik végig, és valósággal lefolynak a székükről unalmukban.
Végighaladok a szépen ápolt gyep mellett, egy pillanatra megcsodálom az újonnan ültetett kockabokrokat a fal tövében. Olybá tűnik, az tantestület tudomást szerzett az előző évi, éjszakai szökési kísérletekről. Nem tudom, honnan veszik, hogy majd pár tüskés ág javít a helyzeten. Legfeljebb több munkája lesz az új iskolaorvosnak.

A kollégium előterében a járólapokat akár tükörnek is használhatnám, ma különösen tiszták. A bőröndöm kerekei hálásan fogadják az egyenletes talajt, vígan siklanak.
Az orrfacsaró kölni szag szerencsére elmarad, csupán néhány felsős álldogál a kifüggesztett szobabeosztás előtt. Ahogy közeledek a lepedőnyi papírlaphoz, felgyorsul a szívdobogásom, hangosabban lüktet, mint ahogy a talpam koppan a padlón. Azon veszem észre magam, hogy összekulcsolom a mutató és a középső ujjamat.
Megkönnyebbülés hullámzik rajtam végig. Első ránézésre látom, hogy az igazgatónő ismét nem tartotta be az ígéretét. Mindenkit ellátott társasággal, köztük engem is. Azonban idén háromfős szoba sincsen…

Némi kutatás után megtalálom Davis nevét. A szokott szoba, a szokott összetétel, csak nélkülem. Engem átköltöztettek Tyler hajdani lakosztályába – konstatálom közönyösen. Éppen újdonsült lakótársam nevén hüledezek, amikor az átveti a vállamon a karját.
– Na, mit szólsz? – kérdezi. Vigyor ül az arcán. – Úgy néz ki, mostantól szobatársak leszünk.
– Peter – játszom az érdektelent. A srác elereszt, és felém fordul.
– Most, hogy nagyjából lenyugodtak a dolgaink, Nicole-lal úgy döntöttünk, felhagyunk a magántanuló léttel – avat be. Riadtan kémlelek körbe. Abból az eszement csajból én bármit kinézek.
– Ugye ő nincs itt?
– Dehogy! A házunkhoz legközelebbi gimit választotta. Utál korán kelni.

Kisvártatva már a rég nem látott csokiautomata mellett ballagunk el – szinte hiányzott, hogy mindig rugdosni kellett, ha édességhez akartam jutni. Az évzáró előtt nem sokkal azt is tudomásomra hozták, miért áll egy ilyen pénzrabló egy elit iskola épületében. Hát jótékonysági célzattal, mi másért. Állítólag valamelyik afrikai ország éhező gyermekeit segítjük vele.
Tovább kalandozik a pillantásom. A folyosó végén, a széles ablakon keresztül fény ömlik be megvilágítva a barnás színű falakat. Nemrég festhették le őket, egy árnyalattal világosabbak lettek.

Peter elemében van, rá még hat az újdonság varázsa. Azért kicsit visszavett a pörgésből, miután kifejeztem felháborodásomat, amiért neki nem kellett évet ismételnie. Az ismertségnek és a többezres rajongótábornak megvannak a maga előnyei.
– Nicole titokban valami híres sráccal randizgat. Nem hajlandó elárulni, ki az – ecseteli némi aggodalommal a fiú. – Én mondtam neki… – Az már nem derül ki, milyen intelemmel látta el ikertestvérét, ugyanis a váratlan vendég a szobánkban belé fojtja a szót.

Davis vonásairól nem köszön vissza semmiféle meglepettség, nem úgy legújabb szobatársaméról. Lazán elszambázok Hagner mellett lefoglalni a fürdőhöz közelebbi ágyat. Megszokás. Útközben engedek a késztetésnek, és Davis frizuráját még jobban összekócolom.
– Lana puszil téged – közvetítem húgom üzenetét. – Azt mondta, adjam át. Reméljük nem úgy értette, hogy smároljalak le. – Rám nem jellemző módón össze-vissza csacsogok. – Levágattad a hajadat? Jól áll. – Ilyen hiperaktivitást normális körülmények között nyolc liter kávé sem tudna nálam előidézni.
– Daryl – suttogja Davis kétségbeesetten. Már-már örülök, hogy gátat szab a szóözönnek, ami kicsordulóban volt belőlem. – A hangod. – Beletelik egy kis időbe, amíg leesik, mire céloz.

Noha Hagner futólag több ízben találkozott Nicole-lal, ez az első, hogy Peterhöz élőben van szerencséje. Sőt, amennyiben emlékezetem nem csal, említeni sem igazán említettem neki a srácot. Sűrű volt a nyár, nem tarthattam mindent észben.
– Davis, Peter – mutatok egyikről a másikra. – Peter, Davis. – Csodálkozva verem vállba Hagnert. – De hiszen híresek! Azt hittem, tudod, hogy Nicole testvére. Értelemszerűen tisztában van vele, hogy lány vagyok. – Davis kíváncsian végigméri Petert.
– Valami rémlik. – Szerencsétlen szobatársam szoborrá dermedt a küszöbön.
– Megnyertek egy tehetségkutatót – segítem ki Hagnert.
– Ja, így mindjárt más. Azokat utálom. Egyet sem néztem meg. – Talán pusztán a képzeletem műve, mindenesetre Davis parányit ellenségesen látszik. Összevont szemöldökök alól, szúrósan néz Peterre, a karjait összefonja a mellkasa előtt.

Hogy oldjam a feszültséget felsorolom a fontos tudnivalókat mindkettőjükről; legyen lehetőségük tisztába jönni egymással. A végén bekövetkezik a nagy felvilágosodás.
– Egyszer te vetted fel a telefont, amikor ő és Nicole hívtak – idézem fel Davisben a kellemetlen esetet. Erre mindkettő egyszerre kiált fel.
– Az te voltál?! – Isten nem áldotta meg őket túl fényes memóriával.
– Igen, azok ti voltatok. – Az újabb fecsegésrohamomat és a felesleges magyarázkodást elkerülendő témaváltáshoz folyamodom. – Ian? – intézem a kérdést Hagnernek, mialatt nekilátok a kipakolásnak.
– Nyüzsögnek mindenfelé a hozzátartozók, úgyhogy kihasználta az alkalmat, és körbevezeti Heathert. – Davis otthon érzi magát, könnyedén lehuppan az ágyamra. A szoba valódi tulajdonosa már jóval bátortalanabbul merészkedik beljebb.
– Hallom, elkezdték vetíteni a reklámját – jegyzem meg egyhangúan.
– Milyen reklámot? – kapcsolódik be a társalgásba a megfélemlített Peter.
– Az a cipős. Az idei év nagy slágere. – Hagner alig tudja visszafojtani a nevetést. Peter grimaszolva felnyög.
– Az a reklám szánalmas.


Tyler

Egész nyáron makacsul érleltem magamban az elhatározást, semmi sem téríthetett el a szándékomtól. Anyám elővigyázatosan szórta rám a megjegyzéseit, azzal kapcsolatban, mennyire kockázatos, amire készülök saját lelki épségem szempontjából. Néha hozzátette, hogy esetleg még fizikális fájdalom is érhet, ha a nagyi fülébe jut a dolog. Visszakamaszodhattam, mert minél jobban ellenezte, annál elszántabb lettem.

Elhívom vacsorázni – ismétlem eltökélten a tervet, amikor Daryl feltűnik a színen. Egyenes háttal áll meg a kifüggesztett szobabeosztás előtt. Előrelépek egyet, majd még egyet. Minden egyes méterrel elszivárog egy kevés a bátorságomból. Mondhatni hálás vagyok, amikor Daryl figyelmét elvonja valaki.
A hálám azonban rövid életűnek bizonyul. Felismerem a srácot. Peter Days az, a nyálas pop énekes, akit – mint annyi más kölyök sztárt – teljesen alaptalanul kapott fel a média, és akinek volt pofája Angliában agyba-főbe Madkinst ölelgetni. Sokatmondó grimaszba torzul a képem. Böki a csőröm a látvány, de inkább veszteg maradok. Négyszemközt kell beszélnem Daryllel.



Madkinst egyedül találni lehetetlen vállalkozás. Valamelyik senkiházi állandóan ott liheg a nyakában, ha nem a szőke véreb, akkor nyálaska. Képtelenség megemészteni, hogy azzal a pondróval került egy szobába… Forr az agyvizem az ingerültségtől. Egy évvel később kellett volna érettségiznem. Igen, utólag egész csábító a bukás gondolata.

Az igazgatói irodából kifelé jövet végre sikerül elkapnom Darylt. A várt döbbenet elmarad részéről, teljesen higgadtan emeli rám sötétbarna íriszeit. Mindössze egy gyengécske félmosolyt sikerül kicsikarnom belőle, azzal is azt üzeni: miért nem vagyok meglepve?
– Helló – veszem lazára. A kezemet a nadrágom zsebébe süllyesztem, és elrugaszkodom a faltól, amit egész eddig támasztottam.
– Nem valahol máshol kéne lenned? – A legcsekélyebb kíváncsiság sem cseng ki a hangjából, amit ráadásul még fiúsra is mélyít.
– Anyámhoz jöttem – hazudom. – Beszélhetnénk?
– Mondd! – A szemeiben megcsillan az ablakon beözönlő fény, egy hosszabb hajtincs előre omlik az arcába. Bambán mustrálom őt. – Tyler – siettet.
– Ja, igen. – Hirtelen nem jut eszembe az eltervezett körítő szöveg. – Szóval, tudom, hogy korábban… Izé… Tehát, arról lenne szó, hogy én örülnék neki, ha… Nem is. Igazából… – Kezd az idegeimre menni a saját habogásom.
– Tudod, mit? Majd később beszélünk. Nekem sürgős elintéznivalóm van. – Megmukkanni sem hagy, azonnal elviharzik.

Letörten meredek utána. Tehetetlenségemben ököllel a falra csapok.
– Azt a fiút – hozza rám a frászt valaki –, Daryl Madkinsnek hívják, ugye? – Fehér köpenyes nő pörül be elém. Barna bőre mellett vakítóan hatnak a mesterkélten fehér fogai. Bár minden bizonnyal megnyerőnek szánja a vigyorát, engem valamiért a hideg is kiráz tőle.
– Maga meg kicsoda? – vetem oda. A nő hátradobja dús, fekete loboncát, és az így láthatóvá váló névtáblára mutat.
– Doktor Abigail Borega – mutatkozik be a biztonság kedvéért, hátha nem tudok olvasni.
– Az új doki – konstatálom. Aprót bólint.
– Ismered őt? Mármint Daryl Madkinst – puhatolódzik tovább.

Furcsán méregetem őt. Ez a nőszemély kifejezetten bizarr. Anyámat nagyon lefoglalhatja a klimax, ha már a személyzet megválogatását is félvállról veszi. Mielőtt megoszthatnám a véleményemet a hölgyeménnyel a kérdezősködését illetően, Nancy előugrik a semmiből.
– Abigail! – Karon ragadja az áldozatot. – Már mindenhol kerestelek – sziszegi. Engem észre sem vesz. Elráncigálja a nála minimum tíz évvel idősebb doktornőt, közben szórja magából a megrovásokat. Dr. Borega kisgyerekekét idéző megbánással követi a fiatal tanárnőt, szemeivel a földet pásztázza.


Davis

Daryl egész délután fel-alá rohangált, akárcsak Ian. Utóbbi mostanáig nem tért vissza, ami a terítékre kerülő marhasültet figyelembe véve annyit jelent, hogy vagy nagyon fontos, vagy még az ínyenc fogás elfogyasztásánál is jobb dolga akadt. Madkins egész jól tűri haverom Heather-mániáját. Minden arcizmát megmozgatva, nyugisan rágja mellettem a húst. Remélem, nem megint megjátssza magát.

A fogaimmal lehúzom a villáról a rátűzött sárgarépát, és ráérősen elnyammogok rajta. Két falat között ismét Darylre sandítok. Éppen vérszomjas grimasszal köszönti a pár asztallal odébb letelepedő Lendrow-t. Az égimeszelő ártatlanul mosolyog rá.
– Kezdek aggódni – sóhajtok fel. Madkins kérdő pillantása részletesebb kifejtést kér. – Lassan túl sokan tudnak rólad.
– Joshua nem fogja senkinek elmondani – legyint. A kés kis híján kirepül a kezéből a mozdulat közben. – Bár a felől nincs kétségem, hogy alig várja, hogy lebukjam. De azt is csak azért, mert szórakoztató lenne – hogy az ő szavaival éljek.
– Mostanában meglepően beszédes kedvedben vagy – csúszik ki a számon. Daryl torkán rágás nélkül gurul le a nyelvére lapátolt köret.
– Sajnos – mordul fel.

Jobb könyökömre támaszkodom, és Madkins arcát fürkészem. A megjegyzésem hatására most minden erejével azon van, hogy visszaváltson flegmára valamint minél elérhetetlenebbre. Még jobban kiegyenesíti a hátát, egyre apatikusabbra formálja a vonásait.
Sokkal tartozom Iannek. Annyival, amennyit egy élet alatt sem leszek képes visszafizetni. Ha ő nem szívódik fel nyáron, eszembe sem jut beállítani Madkinshez, akkor pedig nem tudtam volna felajánlani a segítségemet, és ő nem avat be mindenfélébe. Például a Joshua ügyet sem emlegeti fel.
Felsóhajtok. Valamiért továbbra is az az érzésem, túl keveset tudok.

Filozofálgatásom annyira eltereli a figyelmemet, hogy egy darabig fel sem tűnik Daryl kíváncsi tekintete, amit ki tudja mióta, egyenesen rám szegez. Belesüllyedek a sötét íriszekben, aztán akaratlanul is továbbsiklom az ajkaira. Nagyot nyelek.
– Én végeztem – pattanok fel. Csoda, hogy nem rántom le a terítéket a nagy sietségben.
Mégiscsak jobban jártunk, hogy Madkins nem velem került egy szobába…

Amikor a menekülésemnek a kulcsra zárt szobaajtó vet véget, kilogikázom, merre járhat e percben Ian és Heather. Fintor rajzolódik ki a képemen. Nagy lendülettel ismertetem össze a cipőm orrát az ajtóval. A dühkitörésemet próbálom szitkokra visszaszorítani, mialatt elkeseredetten ülőhelyzetbe csúszom a fal mentén. Madkins is befut; én még mindig javában káromkodom.
– Nincs meg a kulcsod? – kérdezi. Legszívesebben világgá kürtölném, miért nem mehetek be a saját szobámba, de visszafogom magamat.
– Nem tudom, hova tettem – vonok vállat.
– Az enyém még megvan. Tavaly elfelejtettem leadni. – Most nem toppanhat oda be csak úgy!

Riadtan kapok a csuklója után. Túl erősen rántom vissza, és egyenesen az ölemben landol. Festői lehet a döbbenet, ami a pofámra telepszik. Eltátott száj, teniszlabda nagyságúra tágult szemek és az elmaradhatatlan szemöldök-futtatás, egyenesen a homlokom tetejéig. Azt hiszem, kifelejtettem egy levegővételt. A tüdőm kétségbeesetten kiált oxigén után.

A szituáció természetesen lehet ennél kínosabb is. Peter barátunk olyan kiválóan időzít, mintha egész eddig a kulcslukon vizsgálódva várta volna a megfelelő pillanatot. Egy szatyorral a kezében cövekel le pár centire tőlünk.
Végre eljutok odáig, hogy Daryl reakciójára is szánjak egy percet. Semmi érzelem nem tükröződik rajta. Egyáltalán semmi. Mozdulatlanul ül, nem ficánkol, még csak meg sem rezzen. Elkezd ugyan feltápászkodni, de olyan sebességgel, hogy még egy lajhár is megelőzné. Komótosan kikecmereg az ölemből, biccent egyet Peter felé, és elsétál, be a szobájába.

Homlokon csapom magamat, és elterülök a padlón. Peter fel-alá kapkodja a fejét köztem és Madkins hűlt helye között, nem sikerül eldöntenie, merre nézzen. Tiszteletreméltó ugyanakkor, hogy mellőzi a faggatózást és a humorosnak szánt kommenteket. Szerencsétlenül a folyosó vége felé bök, ezzel bemutatja, melyik irányba fog távozni. Maradok félig fekvő pozitúrámnál. Ahelyett, hogy átlépne fölöttem, körülményes kerülőt tesz. Kegyesen elkönyvelek neki egy jó pontot.
Ian nem sokáig hagy nekem békét. Fél perccel később előbotorkál a szobából. Alig bírom mérsékelni a bennem lobogó gyilkos indulatokat. Wackerly egyedül Heather közbelépésének köszönheti az életét.
– Agyon foglak verni – dörmögöm neki. A fenyegetés nyomatékosítása végett finoman belemártom a könyökömet az oldalába.



Az első tanítási napon az összes órára bemenni balszerencsét hoz. Ez köztudott tény mifelénk – kizárólag diákberkeken belül, sajnos a tanárok még nem csatlakoztak a kezdeményezéshez. És ha már lógás, űzzük stílusosan. Jó szokásomhoz hűen a sajátom helyett, egy másik osztályhoz ülök be. A választásom egyértelmű okokból Nancy összevont órájára esett. Szeretem megszemlélni, milyen elkeseredett képpel másznak fel az elsősök a színpadra, hogy összemérjék az improvizációs készségüket a felsőbbévesekkel.

A székek négy sorban, körívben helyezkednek el, rajtuk immár kétfelé osztva a friss husi meg a veteránok. Nancy a színpad közepén élvezi a reflektorfényt. Diadalmas mosolya azt sugallja, a tavalyi sikeren felbuzdulva hagyományt fog teremteni a pikáns feladatok kiosztásával. Észrevétlenül ellopózom egy üres helyig a hátsó sorban. Amíg Nancy kiválasztja az kezdő duót, alkalmam nyílik szemrevételezni a termet. Határozottan arra jutok, hogy bárkinek pattant ki a fejéből a színpadot ezzel a sötétzöld függönnyel ékesíteni, meg ezt a kopottas, seszínű parkettát letenni, az illető sürgősen meglátogathatná az orvosát valami kenőcsért az ízlésficamára.

A mellettem ülő srác riadtan futtatja rajtam végig a szemét. Köszöntés gyanánt biccentek neki. Szerencsétlen teljesen berezelt. Nem hibáztatom, Nancy az imént ismertette az első témát: meg kell nyugtatni egy barátot, aki elveszítette az egész családját, és most éppen az öngyilkosságot fontolgatja. Az újoncnak hamar kicsúszik a kezéből az irányítás. Nancy kénytelen lefújni a dolgot, lévén a partner lassan az erei felvágásánál tart. A tanárnő aggodalmasan túr a hajába. A módszere megbukni látszik.

Még néhány szerencsétlen kísérletet követően Nancy megelégeli az egy helyben toporgást. Ilyen passzív társasághoz régen lehetett szerencséje. Előrehajol, világos vörös fürtjei a szeme elé hullanak. Újra és újra végigfut a névjegyzéken.
– Önként vállalkozó az elsősök közül? – Síri csönd. Lemondóan a veteránok csoportja felé int. – Joshua, Daryl lennétek szívesek némi életet lehelni ebbe az órába? – Feljebb tornázom magam a széken. Jobban szemügyre veszem a szomszéd szektor tagjait, és csakugyan kiszúrom Madkins pár osztálytársát.

A lány és az óriás kimásznak a sorok közül, egymás mellett indulnak meg. Nem szórakoznak a lépcsővel, egyszerűen felugranak a hebrencs tanárnő mellé. Oktatójuk reményteljesen mosolyog rájuk, szimbolikusan a kezükbe adja az óra sorsát.
– Mivel múlt évben a romantikus ihletésű gyakorlat igen nagy népszerűségnek örvendett, hasonlóval kedveskedem nektek. – Nem vagyok megelégedve a döntéssel, és ezt egy vicsorgással jelzem is. – Daryl – Kecsesen felé int a karjával. – teljesen belehabarodott egy lányba, csakhogy Joshua mindenképpen le akarja beszélni a hölgyről. Tudniillik titokban ugyanígy érez.
– Mármint Madkins iránt? – kiabálja be egy mókás kedvében lévő másodéves. Nancy vállat ránt.
– Rád bízom – mondja Lendrow-nak. Ismét vitatkoznék az ítélettel.
Ne bízd rá! Mégis csak te vagy a tanár, vagy mi a frász?! – hőbörgök magamban.

Madkins kezdés előtt végigpásztázza a közönséget. Egy pillanatra megakad nálam, rám vigyorog. Megkönnyebbülten nyugtázom, hogy nem érintette olyan kellemetlenül a tegnapi összeborulás, mint engem.
A szemlét folytatva még egy érdekes nézelődőt fedezhet fel, mert újból mosolyra szökik a szája. A vörös folt alapján beazonosítom Yujit. A törpe valószínűleg nem a helyi szokásokhoz alkalmazkodik, sokkal inkább egy újabb cikket szeretne rittyenteni Madkinsről.

Lendrow nem teketóriázik tovább, belevág a közepébe.
– Az a lány nem neked való. – A fapofa átalakításán nem sokat fáradozik, a mondat is elég könnyedre sikerül.
– Miből gondolod? – Madkins karba fonja a kezeit, egyelőre türelmesen várja az indoklást. Miután Joshua meg sem nyikkan, így folytatja: – Az én dolgom eldönteni, ki való nekem.
– Valami beleszólásom csak lehet. Barátok vagyunk, nem? – Lendrow végre felvillant némi érzelmet, a közönség még sincs lenyűgözve. Jobbra-balra suttognak a szomszédjuknak, mennyire vérszegény a produkció.

Daryl visszaereszti maga mellé a karjait.
– Parancsolj, itt a lehetőség. Szólj bele! – Minden szónál közelít egy lépéssel az égimeszelőhöz. A srác látványosan nyel egy nagyot. A határozottságnak írmagja sem marad benne.
– Én csak úgy vélem, nem lennél boldog vele.
– Szeretem őt! – emeli fel a hangját Madkins. Szavait visszaverik a falak. Körülöttem hirtelen csend támad. – Szeretem őt, az istenért! Nem érdekel, hogy messze van a tökéletestől, hogy ő talán nem is így érez irántam, hogy esetleg sírás lesz a vége. – Ökölbe szorulnak a kezei. Hiába vesz vissza a hangerőből, a kijelentés még a korábbinál is megingathatatlanabbul hagyja el az ajkait: – Szeretem őt. – Libabőrös lesz a karom. Akár egy igazi vallomás…

Joshua játszik. Valamiért róla mindig tudom, hogy csak a szerepét alakítja. Most is, amíg úgy tesz, mintha a szavakat ízlelgetné.
– Nem szeretheted. – Ő lágyról vált élesre, halkról erőteljesre. – Nem akarom, hogy szeresd. Megtiltom, hogy szeresd!
– Ne legyél gyerekes!
– Ha mondok egy okot, amiért nem szeretheted? Ha nyomós okkal kérem, hogy felejtsd el? Akkor megteszed? – Daryl homlokát a gondterheltség egész halovány ráncai barázdálják. – Megteszed?! – ismétli erélyesen Lendrow.
– Nem fogok csak azért kiszeretni belőle, mert neked logikus érveid vannak e mellett.
– Én is szeretem őt – vágja rá azonnal Joshua. Kicsit fellélegzem, amiért nem a mókamester opcióját választotta.

Madkins teljesen lesújtva lefagy a színpad közepén. Összevont szemöldökei alatt sötét árnyék fedi a szemeit. Ügyetlenül hátrál.
– Én… – kezdi Lendrow bizonytalanul.
– Mióta? – préseli ki magából Daryl.
– Sajnálom – sóhajtja a srác.
– És ő…?
– Még nem mondtam meg neki. – Madkins hirtelen felkapja a fejét. Pár másodperc alatt érzelmek sora suhan át rajta. Legalább tízszer szóra nyitja a száját, mielőtt ténylegesen beszélni kezd.
– Akkor ennyi. Se te, se én nem fogunk vallani neki. – Mérhetetlen csalódottságot sugároz magából.

Nancy a közönség legnagyobb felháborodására az előadók közé lép. Háton csapja őket, hogy hajoljanak meg. Csupán ekkor szúrom ki a könnycseppet Daryl arcán. Apró ékkőként gördül le kipirosodott bőrén, a fényben élénken ragyog.
Tapsvihar és Joshua cukkolásának kíséretében vonul el mellettem. Nem zavartatja magát. Elmosolyodik, és a hajamba túr. Egy ideje állandóan ezt műveli.
Elveszi a kezét, az ujjával végigsimít az arcomon. Utána fordulok, de csak megy tovább. Véletlen volt, neki persze fel sem tűnt.
Kifejezetten gyáva vagyok. Most sem azt teszem, amit szívem szerint tennék.