– Miért nem várhat holnapig? – bosszankodott a robusztus iratszekrény mellett guggoló titkárnő.
– Csak – közölte tömören a doktor. – Muszáj megtalálnom. Fontos, Eleanor. Keresse. Ott lesz valahol.
– Némi többletfény jól jönne, ha már éjnek évadján kell kutatnom. – Az idősödő, szigorú kontyot és kerek szemüveget viselő Eleanor felállt. Az iroda egyik ablaka előtt egyenesedett ki. A beeső holdfény körberajzolta sovány sziluettjét, és nyalábokban szökött át csípőre tett kezei és a teste által közbezárt lyukakon. – Az asztali lámpája nem világít valami erősen.
– Aha – morogta Albert. Felállt a székéről, és a villanykapcsolóhoz lépett. Miután felkattintotta, visszaült a nehéz tölgyfa íróasztalhoz, és a papírjai után nyúlt. Észre sem vettem, hogy ennyire elszaladt az idő.
– És az sem lenne kutya – közölte a nő –, ha maga is csatlakozna hozzám a munkában.
– Én most ezekkel vagyok elfoglalva – emelt a magasba néhány megfakult mappát Albert, és beletúrt a szakállába. – Ejnye! – A keze nedves lett. Bizonyára kávécseppek maradtak az arcát takaró bozontban.
– Már vagy ezerszer mondtam, hogy vágja le a képéről azt a förmedvényt – húzta fel az orrát Eleanor, és recsegő ízületekkel visszagörnyedt az iratszekrény legalsó fiókjához. – Nem csoda, hogy a kis George Jézust látja, ha magára néz, Dr. Carpenter.
– Tényleg nem csoda. Úgy hívják, elmebaj – dörmögte a doktor. – Semmi köze a szakállamhoz, vagy a hajkoronámhoz. És az sem igaz – tette hozzá emelt hangon, mikor látta, hogy a titkárnő szólásra nyitja a száját –, hogy a szőrzetem miatt nem kedvelnek a nők. Ez csak a maga agyszüleménye.
– Pedig sokkal népszerűbb lenne a korabeli lányoknál, ha…
– A korombéli lányok harminchat évesek, és nem arra vágynak, hogy pszichiáter legyen a férjük – tárta szét a kezét Albert. – A szívsebészekre buknak, meg az idegsebészekre… vagy esetleg az ortopédekre. – Megcsóválta a fejét. – A munkámból adódóan magam is gyakorló elmebeteg vagyok, tehát…
– Maga rendes fiú – igazgatta a szemüvegét Eleanor.
– Igazából bunkó vagyok – hajolt vissza a mappái fölé az orvos. – Csak jó a menedzserem.

A titkárnő folytatta a zsémbelést, de a pszichiáter nem törődött vele. Átlapozott egy újabb irathalmazt. Ebben sem volt semmi használható; az asztal mellé dobta, tucatnyi hasonló papírköteg közé. A mappa kinyílt, tartalma szétszóródott a piszkos, kitaposott szőnyeg egy nagyobb területén.
Hallgatnom kellett volna a megérzésemre, és külön fiókot szentelni a fiúnak. Ehelyett eldugtam az anyagát, de úgy, hogy én sem tudom, hol van – dohogott magában a férfi. Csak mert az apja befolyásos ember volt…
– Azt mondta, Cartwright?
Eleanor kérdése zökkentette ki a mélázásából.
– Igen, azt! – Megörült a névnek; izgalmában ismét belenyúlt a szakállában maradt kávéba.
– Cartwright, Alexander Joshua – betűzte a legalsó fiók hátsó részéből kiemelt dosszié feliratát a nő. Kinyújtott karokkal, hátraszegett fejjel, hunyorítva silabizálta ki a szöveget. – Az ifjabbik.
– Megtalálta, Eleanor! – ugrott fel a székéből Albert. Megkerülte az íróasztalát, és a titkárnő mellé guggolt. – Adja ide gyorsan! – nyújtotta a kezét.
– Tessék – vont vállat flegmán a nő.

Ez az. Ezt kerestem.
– Elmehetek?
– Hogy? Ja, igen… Elmehet, Eleanor – nézett fel Albert a dossziéból. – Köszönöm a segítséget.
– Szívesen – vetette oda a nő, és felegyenesedett. – Itt hagyom magának a kulcsot. Ne felejtse el bezárni az ajtót, mielőtt elmegy.
– Persze, persze, a kulcs – nyújtotta a markát a pszichiáter. – Bezárok. Hogyne. – Feltéve, hogy egyáltalán hazamegyek ma este.
Rengeteg dolga volt. Előbányászni az eltemetett aktákat, átolvasni őket, rendszerezni a feledésbe merült adatokat és használható összefoglalót szerkeszteni belőlük. Mindezt éppen annak a kérésére, akiről a nagy halomnyi dokumentáció szólt.
Eleanor végre hasznossá tette magát. A csúnyácska vénlány csak azt a mappát találta meg, amiben a többi betegkarton rejtekhelyére utaló ceruzás széljegyzetek voltak, de Albertnek nem is kellett több. Átnyálazta a gépelt lapokat, és kivett közülük néhányat. Meg is van. Elmosolyodott, mikor felfedezte a kézírása nyomát a gépírásos szöveg mellett. Majdnem hét éve már.

Cikket kellett volna írnom belőle – gondolta az intézet irattára felé loholva, hóna alatt Alexander régi dossziéjával és legújabb levelével. A legérdekesebb esetem volt. Alaposan szétnézett, mielőtt az irattárba lépett volna – pedig tudta, hogy senki nem fogja zavarni. A betegek szobáit már rég bezárták. Este kilenc volt, két órával múlt el a takarodó ideje. A takarítók fél hétkor léptek le, és csak reggel hatra kellett jönniük, a kivénhedt biztonsági őrök pedig alighanem az ebédlőben römiztek, mint minden éjszakai műszakban. Már Eleanor sem zavarhatta meg.
Az irattár dohos, alacsony mennyezetű helyiség volt, tatarozásra szoruló falairól nagy foltokban hámlott a festék. A betegkartonokat szorosan egymás mellé zsúfolt fémszekrényekre halmozták, melyek polcai roskadoztak a súlytól. Itt-ott még kilógott egy nagy, kartonpapír-négyzetre nyomtatott betű a dossziék közül, de az ABC legtöbb tagja a betonpadlón hevert, patkányürülék-halmok között, apró fogak nyomaitól elcsúfítva.
Miután a férfi lámpát gyújtott, és fél perces kínlódás árán kulcsra zárta maga mögött az elvetemedett ajtót, egy alacsonyabb szekrényke tetejére halmozta a kincseit. Legfelülre az egykori beteg kinyomtatott e-mailje került. Albert újra átfutotta a sorokat.

„Kedves Albert!

Szükségem lenne a segítségedre. Történt valami, és a betegségem kezd dekompenzálódni. Információkra lenne szükségem arról az időről, amit az intézetben töltöttem. Arra kérlek, vedd elő a jegyzeteidet – küldd el nekem a száraz tényeket, de még inkább a megérzéseidet, az ötleteidet, a benyomásaidat azokról a hónapokról. Sokat segítene, ha tudnám, hogyan sikerült féken tartanod engem.
Ne izgulj, nem fog megismétlődni. Irányítom az eseményeket, de néhány jó tanács sosem árt.

Köszönöm.

A. J. Cartwright.”

Hogyan sikerült féken tartanom? – Albert gerincén fel-alá futkározott a hideg. Épp ez a szép benne. Nem sikerült. Mi volt a benyomásom? Hogy kudarcot fogok vallani. És az ötleteim… a legjobb ötletnek az tűnt, hogy szökjek meg előled.
Több éve volt már a szakmában, mikor Alexander a keze alá került. A fiú apja, a köztiszteletnek örvendő sebész el kívánta dugni gyermekét a kíváncsi szemek elől, ezért esett a választása a Prymes-Waltonra. Az intézetünk nem túl nagy, és nem túl ismert – gondolta Albert, mikor először nézett a tekintélyes kolléga szemébe. Ideális hely elrejteni valakit, aki kedves a szívünknek.
Csaknem harminc évesen úgy hitte, könnyű dolga lesz a tizenöt éves kamasszal, de hatalmasat tévedett. Alexander kemény diónak bizonyult.

A fiú eleinte nem akart megszólalni. Hiába ültették be a csoportfoglalkozásokra, hiába különítették el, hiába próbáltak szóba állni vele, vagy bármivel a kedvére tenni – az első három napot néma csendben töltötte. Néha a zajok irányába fordította a fejét, de többnyire inkább csak a szemét mozgatta, és azt is leginkább a berácsozott ablakok felé irányította.
Három nap elteltével viselkedést váltott. Reggeli közben egyszer csak felállt az asztaltól, otthagyta a betegtársait, és az ételkiadó pult felé indult a tálcájával.
– Ha nem kell a kaja, add nekem – szólt rá Ted, az egyik potrohos, kártyafüggő biztonsági őr, és megpaskolta terjedelmes hájhurkáit.
Albert a terem túlsó végében ült egy újsággal, és elmélyülten tanulmányozta a viccrovatot, de erre felnézett. Szokatlan jelenség volt a beszédhang a kanalak csörgése között.
Miért adtak rá ilyen rövid pizsamát? – futott át az agyán. A fiú alkarjának fele lógott ki a ruha ujjából, a nadrágja alsó széle pedig centikkel ért a bokája fölé. Aztán a ruhaujj még föntebb csúszott – Alexander meglendítette a tálcáját, és teljes erőből Ted arcába vágta. Közben bömbölt, mint valami vadállat.
A biztonsági őr társai rávetették magukat. Hárman voltak, de alig tudták lefogni a gyereket, úgy dobálta magát. A fiú segítségért kiáltott, az őrök orvosért, Albert a főnővérért, az meg a férfi ápolókért és nyugtató injekciókért. Nyolc ember és négy gyógyszeres ampulla együttes erejére volt szükség a kamasz megfékezéséhez.

Attól fogva Alexander beszélt, de hol üvöltve, hol suttogva tette, soha nem normális hangerővel. Néha az anyanyelvét használta, de általában inkább halandzsázott, és ha ceruza került a kezébe, furcsa rajzokkal dekorálta ki az elérhető falfelületeket. Egy idő után az összes író- és rajzszerszámot eltüntették a keze ügyéből, hogy ne rongálhassa tovább az intézet belsejét. Két törött kar és hat kiütött fog volt az ára, hogy ezt meg tudják tenni – és egyik testrész sem volt Alexanderé.
A fiú az erőszakossága mellett még a nyúlánkságával is borzolta a kedélyeket. A személyzet több tagja vélte úgy, hogy természetellenesen gyorsan nő. Alig győzték nagyobbra cserélni a pizsamáit.
A legnagyobb baj azonban az volt, hogy az ereje is ugyanúgy nőtt, mint a ruhamérete. Az izmai hízni kezdtek, pedig alig fogadott el ételt, és szinte semmilyen testmozgást nem végzett… legalábbis nappal, mikor szem előtt volt.
Nem értették, miért dühös egyik nap, és miért kezelhető a másikon. Carpenter doktor igyekezett szabályszerűségeket vagy értelmet keresni a viselkedésében, de nem járt sikerrel. Hét nappal a fiú bekerülése után már attól tartott, hogy Alexander lázadást fog szítani a betegek között.
Bár a fiú diagnózisa – és ezzel az oki kezelés is – váratott magára, a szerencse a Prymes-Walton dolgozóinak oldalára állt. Ahogy múltak a hetek, a helyzet magától kezdett javulni. Alexander beszéde érthetőbbé vált, az agresszív megnyilvánulásai ritkulni kezdtek.
A lénye azonban nem lett bizalomgerjesztőbb. A hirtelen növekedéstől haránt irányú csíkok nyíltak a bőrén, és az arcán lévő sebek is megváltoztak. Még egészen frissek, rózsaszínűek voltak, mikor az intézetbe került, de az első bent töltött hónapja alatt elfehéredtek, és kimélyültek. Az őket kísérő varratnyomok undok lyukacsokként maradtak meg, mint holmi himlőhegek. A betegtársai ugyanúgy elhúzódtak tőle, mint a kezelőszemélyzet.

Albert kezdettől fogva napi fél órát szentelt a fiúnak – általában ebéd után az étkezőteremben maradt vele, néhány őr társaságában –, mégis öt hétbe került, mire ki tudta húzni belőle az első értelmes mondatot.
– Meg tudom hajlítani a vasrácsot az ablakon – közölte Alexander. Olyan egykedvűen mondta, mintha csak az időjárásról cseverészne, és laposakat pislogott Albert felé.
– Jó tudni – vigyorgott kényszeredetten az orvos, és lopva az egyik ablak irányába pillantott. A szökést gátló rács hüvelykujjnyi vastag, tömör acélrudakból állt.
– Ne engedd ide az anyját, Albert. – Alexander a semmibe révedve, mély torokhangon mondta ezt. – Az apa a kölyök közelébe mehet, de az anya maradjon távol. És a lány is. A lány nem jöhet ide, mert elszabadul a pokol.
– Tessék? – értetlenkedett a pszichiáter, és kisimította haját a homlokából.
– A rács... Elég erős vagyok, hogy elhajlítsam. – Ezt már újra az egykedvű fiú mondta, az eredeti orgánumát használva. – Talán süket?

Ebből a furcsa beszélgetésből kiindulva született meg Albert véleménye – és diagnózisa –, mely most, a régi jegyzetei újbóli áttanulmányozása után is ugyanaz volt, mint eredetileg.
Disszociatív identitászavar, avagy többszörös személyiség, amit a műveletlen barbárok összetévesztenek a szkizofréniával. A kiváltó ok: a halál közelségének élménye, amely szerencsétlen módon épp a nagyfokú serdülés kezdetén érte a fiút.

Albert azóta sem tudta, hogyan voltak képesek rá, de Alexander és ő – hála a napi több óra közös munkának – sikerrel jártak: az augusztustól decemberig tartó időszak alatt a kamasz békés, kezelhető énjének uralma alá hajtották a verekedős, ablakrács-hajlító, üvöltő-firkáló ámokfutót.
Alexander százhetven centi magas, karcsú, bizalmatlan kölyök volt, mikor a Prymes-Waltonba került, és meglehetősen szörnyű tüneteket produkált. Két méteres, száztíz kilós, deltás, mosolygós óriásként távozott, tökéletes harmóniában önmagával.
Carpenter később úgy értesült, hogy egykori páciense Európába utazott, és alig több mint tizenöt évesen orvosi egyetemre kezdett járni, majd húsz éves korában kiváló eredménnyel diplomázott. Most pedig egy nagy forgalmú sürgősségi osztályon gyakorolja a szakmát – csóválta a fejét a pszichiáter. Nem a legmegfelelőbb hely potenciálisan ön- és közveszélyes, emberfeletti fizikumú elmebajosoknak.
Megrázta magát, befordult két szekrénysor közé, és kutatni kezdett Alexander anyaga után.

 

Adrienne nem akart hinni a szemének. Mikor az éjszaka közepén felébresztette a szokásos rémálmainak egyike, felkelt, hogy a konyhába menjen egy pohár vízért, és egy sovány fénysávra lett figyelmes a sötétben…
…most pedig ott állt Al lakásának közepén, a lépcső első fokának közelében, attól kicsit jobbra – és egy vékony, függőleges résen a betonfal mögé bámult, egy olyan szobába, aminek a létezéséről addig nem tudott.
A szobának azon a falán, amelyre Adrienne ráláthatott, a legkülönfélébb tárgyak lógtak: szerszámok, csövek, pár kiselejtezett orvosi eszköznek tűnő vacak, és egy gitár. Al a fal tövében álló asztal fölé görnyedt, és nagyokat szuszogva bütykölt valamit. Kisméretű csavarhúzókat és fogókat használt, és egy alkalommal Adrienne egy apró üvegdarabot látott megcsillanni a kezében. Az órámat javítja – eszmélt rá üres bal csuklóját markolászva. De miért éjszaka? Nem kellett hozzá hosszú töprengés, hogy rájöjjön a válaszra. Nem akarja, hogy tudomást szerezzek erről a szobáról.
A rés egy ajtó nyílása volt. Maga az ajtó vastagabb volt, mint Adrienne tenyere, ezt azonnal konstatálta, mikor végigsimított az anyagán. Egészen finomra volt csiszolva a felülete, a lány egy göröngyöt sem talált rajta. Nagyon pontosan illeszkedhet, mikor be van zárva – gondolta Adrienne. Magamtól sosem találtam volna meg. Eddig szentül hitte, hogy Al a fürdőszobán keresztül szokott távozni a lakásból, de most bebizonyosodott, hogy nem így van.
Egy pillanatig azon gondolkodott, hogy lerohanja a férfit, és kérdezősködni kezd. Már egy új napot írunk, és ma négy válasz jár nekem. Aztán mégse ment be a szobába. Csak állt lélegzetvisszafojtva, és bámulta a hangyaszorgalommal csavarozó óriást. Azt ígérte, a szemem előtt fogja megjavítani, de ez igazából részletkérdés. Egyik lábáról a másikra állt, megcsóválta a fejét. Megmentette az életemet, megjavítja az órámat… nincs miért siettetnem. Az alapján, ami eddig történt, egy szép mosolyomért cserébe talán robogót is venne nekem. Ha megcsókolom, lehet, hogy házat kapok. Erre a gondolatra elvigyorodott. Ha hagyom, hogy megfogja a mellem, elkísér az államvizsgámra, és addig üti azt az undok Drumskeek professzort, míg jelest nem ad nekem.
És ha véletlenül az ágyamba engedem, talán élete végéig szeretni fog, mert olyan ember, aki képes rá – fejezte be az eszmefuttatást Adrienne, de rögtön meg is ijedt a gondolattól. Volt már valaki, aki élete végéig szeretett engem – emlékeztette magát –, de úgy is mondhatnánk: azért lett vége az életének, mert engem szeretett.
A gyomra apró, ólomsúlyú kővé zsugorodott a szíve alatt, és elhátrált a rejtekajtótól. A szája szörnyen kiszáradt, mégis a kanapéjához ment, nem a konyhába. Nem ment volna le a torkán a víz.

Figyel téged – szólalt meg egy hang a fejében.
Tudom – válaszolt némán, és finom ecsetet mártott a ragasztó tégelyébe. Megkente az óraüveg peremét, aztán a helyére illesztette. Érzem a tekintetét a hátamon, és a haja illatát a levegőben.
Szabadulj meg tőle, Alex – unszolta a hang. Nem hagyhatod, hogy a fejedre nőjön, mert vissza fog juttatni minket oda, ahonnan egyszer már sikerült kijutnunk. Ha pedig így lesz, apus nem fog kesztyűs kézzel bánni veled.
Igyekszem észben tartani, Eve – válaszolta. Hagyj most békén. Majd kitalálok valamit.
Az lenne a legjobb, ha megölnéd – közölte Eve. De ha neked nincs hozzá erőd, engedj szabadon egy percre, és megteszem én.
Maradj csak a fejemben – fojtotta belé a szót Alex, és felhúzta az órát.

A kis szerkezet vidám ketyegésbe fogott. Jobb, mint új korában – mosolyodott el elégedetten Alex. Eve duzzogva hallgatott.