Az iste­nek föld­jén, Asgard­ban ő a fekete bárány, s ez nem csak a haja színe miatt van így, hanem mert nála vala­hogy min­dig kiló­gott a lóláb (nem is egy, máris nyolc!). De tegyük félre a vic­cet, hiszen erre a fél­is­tenre igen­csak rájárt a rúd mos­ta­ná­ban, ugyanis meg­kí­sé­relte sze­re­tett föl­dün­ket leigázni, de egy csa­pat szu­per­em­ber meg­ál­lí­totta őt és egész had­se­re­gét (az aztán a szu­per­csa­pat), majd szé­pen vissza­küld­ték Asgardba, ahol Loki – nevez­zük nevén végre – meg­kezdte hosszú bör­tön­bün­te­té­sét, mert azért egy vilá­got lerom­bolni nem éppen szép dolog.

Az iste­nek lak­he­lyére jutás nem éppen könnyű egy halan­dó­nak, főleg ha firkász(nak készül). Elő­ször meg­pró­bál­tam behac­kelni magam a SHIELD rend­sze­rébe, hogy azon keresz­tül tud­jak meg töb­bet, de mikor rájöt­tek, hogy kuta­ko­dom, egy halá­l­osz­ta­got küld­tek rám. Aztán arra gon­dol­tam, hogy imá­im­mal Odin­hoz for­du­lok, hisz még­is­csak egy isten. Ráadá­sul főis­ten. Csak impo­nál neki, ha könyö­rög­nek hozzá, nem? Ilyen gon­do­la­tok köze­pette kezd­tem imádkozni…

Thor, a pörö­lyös, szőke lobon­cos fickó éppen a halá­l­osz­tag érke­zése előtt kapott fel és vitt magá­val Asgardba. A kér­dés csak az volt, hogy a földre vissza­ér­kez­vén ki fognak-e nyírni ezek a jótét lel­kek… de Thor beelő­zött és meg­ígérte, hogy lebe­széli a dol­got Nick Furyval…

Thor bekül­dött egy terembe, melyet kívül-belül arany borí­tott. Kényel­met­le­nül érez­tem magam a pom­pá­ban, de azért csak leül­tem egy asz­tal­hoz és vártam.

Vár­tam.

Aztán hir­te­len kitá­rult az ajtó, és a láncra vert Loki két robosz­tus őr tár­sa­sá­gá­ban lépett be, a sort pedig a fon­tos­ko­dóan pat­togó Thor zárta. Velem szem­ben, a hatal­mas asz­tal másik végé­hez ültet­ték. Gyű­lö­let­tel tekin­tett végig mind­annyi­un­kon, de ami­kor raj­tam meg­akadt a tekin­tete, szinte érez­tem, hogy leg­szí­ve­seb­ben a bele­im­nél fel­ló­gatna Asgard leg­ma­ga­sabb tor­nyá­nak tetején.

Nagyot nyel­tem.

– Mit keres itt egy halandó féreg? – susogta Thor felé meg­vetően, bár hang­já­ból kiérez­tem az ide­ges­sé­get is. A szöszke kel­let­le­nül mosolygott.

– Odin meg­elé­gelte már az imá­kat, szinte az őrü­letbe ker­gette velük ez a lány. Úgy­hogy tel­je­síti a kíván­sá­gát… hogy veled beszélhessen.

– Mégis mit akar­hat tőlem? – Ekkor újra rám vetette fagyos pil­lan­tá­sát. Bátor­ta­la­nul vissza­mo­so­lyog­tam és már keres­tem a kive­zető utat a szememmel.

– Légy vele kevésbé undok, test­vé­rem, Odin azt mondta, hogy hama­rabb elen­ged fog­sá­god­ból, ha mara­dék­ta­la­nul tel­je­sí­ted a lány min­den kívánságát.

Mind­annyi­unk képéről lefagy­tak az érzel­mek. Loki gyil­kos tekin­tete egy pil­la­natra sem tévesz­tett el, bár utálta a képe­met is, mégis bámulta.

– Rend­ben, de a két kutyát küldd ki, nincs ked­vem egy terem­ben lenni velük.

– Ahogy aka­rod, testvérem.

– És nem vagyok a testvéred!

– Rend­ben, Loki. – Azzal meg­for­dult és kiküldte az őrö­ket, ő maga pedig az ajtó­hoz állt.

Raj­tam volt tehát a sor, hogy meg­szó­lal­jak. Szám­ta­lan­szor végig­gon­dol­tam már a mene­tét az inter­jú­nak, a meg­szó­lí­tás­tól kezdve a kér­dé­se­ken át egé­szen az elbú­csú­zá­sig, de arra nem szá­mí­tot­tam, hogy félel­mem­ben majd egy szót sem tudok majd kiej­teni az ajkamon.

– Na, mire vársz, halandó? Talán fen­sé­ges­sé­gem cso­dá­la­tos­sága elvitte a nyel­ved? – Erre Thor elkun­cogta magát, de máris abba­hagyta, hogy Loki belészúrta tekintetét.

Bár szinte a terem másik végé­ben ült, min­den sza­vát kris­tály­tisz­tán hal­lot­tam, gúnyos hangja betöl­tötte a feje­met. Jobb lett volna ott pusz­tulni inkább, mint hozzá beszélnem.

De kel­lett az az interjú… sen­ki­nek sem volt lehető­sége eddig arra, hogy föl­dön­kí­vüli lények­kel beszélhessen.

– Ööö… – hang­zott el a lehető leg­ér­tel­me­sebb mon­da­tom, mely akkor az eszembe ötlött. Loki kettőt pis­lo­gott, majd nagyot sóhajtva fejét hát­ra­dön­tötte székében.

– Remek kis beszél­ge­tés­nek nézünk elébe.

– A nevem… – kezd­tem volna, de Loki egy­ből belém foj­totta szavaimat.

– A neved érde­kel a legkevésbé.

– Azért jöt­tem, hogy néhány kér­dést fel­te­gyek – Egy pil­la­natra meg­akad­tam, nem tud­tam, hogy magáz­zam, tegez­zem, eset­leg fen­sé­ges úrnak, isten­nek vagy mi a csu­dá­nak szó­lít­sam – Önnek, fel­sé­ges… uram.

– Nahát, ez a meg­szó­lí­tás egé­szen tet­szetős. Végre valaki, aki elis­meri hatalmasságomat.

Thor ismét kun­co­gott, és ismét abba­hagyta Loki meg­vető pillantására.

– Na, de hall­juk, miféle kér­dé­sed volna hozzám?

– Nem bánná, ha kicsit köze­lebb ülnék? – Egé­szen merész kéré­semre Thor már pat­togni is kez­dett, hogy azt nem lehet, Loki veszé­lyes, meg­öl­het, bele­im­nél fogva fel­akaszt­hat még láncra verve is, meg aka­rok tán halni, mit kép­ze­lek, az ő fel­ügye­le­tére vagyok bízva és a többi.

– Ne aggódj már, Thor, nem aka­rok én ártani neki, hiszen úgy látom, hogy cso­dál engem. Értel­met­len volna hát meg­öl­nöm, nem igaz? – Itt nyá­jas vigyor­ral felém for­dult, amitől kivert a víz. Nagyon is remél­tem, hogy nem akar egy­ből meg­gyil­kolni, csak aztán, hogy az interjú elké­szült… utána talán.

– Jól van, de ha bajod esik, az nem az én hibám – mondta Thor zsör­tölődve, miköz­ben egy szé­ket tett az asz­tal másik végé­hez, Loki­tól nagy­já­ból két méterre. Remegő lábak­kal sétál­tam oda, majd nagy levegőt véve leültem.

– Nahát, nem kell annyira fél­ned tőlem, halandó. Egy kicsit érde­mes, de ennyire azért nem kell.

– Iga­zán nem szán­dé­koz­tam féle­lem­mel ide­jönni, de ilyen kivált­sá­gos hely­zetbe soha nem kerül­tem eddig…

– Kivált­sá­gos! – Loki bol­do­gan tette össze két kezét ajkai előtt, szeme szinte csil­lo­gott a bol­dog­ság­tól. Gon­dol­tam, hogy örülni fog annak, ha iste­ní­tem, de hogy ennyire… arra már nem számítottam.

– Köszö­nöm, Thor, nem muszáj ám mögöt­tem áll­nod. – Vissza­néz­tem vál­lam fölött a pörö­lyét tartó istenre, aki ártat­la­nul pis­lo­gott rám.

– De hát… de hát! – hápo­gott értet­le­nül, majd tudo­má­sul véve kéré­se­met, sértő­döt­ten kivi­har­zott a teremből.

Meg­le­pet­ten pil­lan­tot­tam az ajtóra, mely égzen­gető hang­gal csat­tant be mögötte.

– Azért azt nem akar­tam, hogy ket­tes­ben hagy­jon minket…

– Ugyan, ne is törődj vele! – Loki veszé­lye­sen ked­ves moso­lyá­tól még inkább meg­ijed­tem. – Kér­lek, foly­tasd, halandó… Mit is mond­tál, mi a neved?

– Az imént még azt mondta, hogy ez érdekli belő­lem a legkevésbé…

– Ne köte­kedj velem! – Dühös hangja szinte levitte a feje­met a helyéről.

– Laura a nevem.

– Örü­lök, Laura, kér­lek, foly­tasd. – Kitá­masz­totta fejét a kezé­vel. Bilin­csé­nek lán­cai éles csör­re­nés­sel ütőd­tek neki az asz­tal­nak. Zavar­tan bámul­tam a lán­co­kat, majd nagy levegőt vettem.

– Nem is iga­zán értem, hogy miért egye­zett bele ilyen könnyen abba, hogy kikérdezhessem.

– Nos, mivel egé­szen eddig az óráig egy igen kicsi fog­dá­ban töl­töt­tem nap­ja­i­mat, bár­mi­lyen okkal is, szí­ve­sen elha­gyom azt a rémes szo­bát. Bár beval­lom, meg­lep, hogy egy földi halandó kíván­csi a hatal­mas Lokira.

Szé­gyenlő­sen lehaj­tot­tam a fejemet.

– Nos, hát, az az igaz­ság, hogy a föl­dön ren­ge­teg rajon­gója akad fölségednek.

– Való­ban? Talán egy egész had­se­regre ele­gendő férfi, melyet kisza­ba­du­lá­som­kor fel­sze­rel­he­tek asgardi fegy­ve­rek­kel? – fel­csil­lant a sze­mé­ben a remény, nem akar­tam elvenni ezt tőle, de talán jobb az igaz­sá­got hallania.

– Több­sé­gé­ben nők… illetve lányok.

– Ó. Ezt szo­mo­rúan hal­lom. Belő­lük nehéz volna had­se­re­get toboroznom.

– Pedig… ami azt illeti, egész har­ci­a­san védel­mez­né­nek téged. – Ijed­ten a szám elé kap­tam a kezem, mert észre­vet­tem, hogy lete­gez­tem, pedig elha­tá­roz­tam, hogy sza­va­im­ban igyek­szem meg­tar­tani a távolságot.

– Mind­egy, a Föl­det úgy­sem pusz­tí­ta­nák el, más világ lényei ellen pedig gyen­gék volnának.

– Ez érde­kes, miért akarsz vilá­go­kat meg­hó­dí­tani? – Úgy tűnt, nem vette észre, hogy tegez­tem, így bát­rab­ban foly­tat­tam. A magá­zás egyéb­ként is olyan bénán hangzik…

– Hatal­mat akar­tam. Bizo­nyára tudod, hogy egy kis időre meg­sze­rez­tem Asgard trón­ját, de aztán számű­ze­tésbe kel­lett vonul­nom. – Szo­mor­ká­san biriz­gálta lán­cait, majd zöld tekin­te­tét rám vetette.

– Aztán had­se­re­get gyűj­töt­tél és a Föld ellen indul­tál. Mit gon­dol­tál, nehéz­nek tar­tot­tad a Föld meghódítását?

– Nem, úgy vél­tem, hogy rövid idő alatt legyűr­he­tem a népe­det. Még a szu­per­ka­to­ná­i­tok elle­nére is így gon­dol­tam, hiszen viszályt szí­tot­tam közöt­tük. Abban pedig elég jó vagyok.

– Végül mégis össze­fog­tak és legyőz­tek. Esze­rint nem volt B terv a zsebedben.

– Nem, hiszen tény­leg olyan könnyű fel­adat­nak gondoltam.

– Akkor a győ­ze­lem nem is lett volna olyan édes szá­modra, hogyha olyan könnyen meg­sze­rez­ted volna, nemde?

– Odáig nem is gon­dol­tam már, csak a győ­ze­lemre kon­cent­rál­tam, hogy végre meg­mu­tat­has­sam, vagyok valaki.

Csend eresz­ke­dett fölénk. Elgon­dol­kozva néz­tem Lokit, aki több­nyire csak a lán­ca­i­val törő­dött. Érez­hetően ide­ges volt, hiszen a lel­két körül­övező falat fesze­get­tem szét. Óvato­san kel­lett tovább halad­nom, nehogy magamra haragítsam.

– Ezek sze­rint úgy gon­do­lod, hogy téged nem tar­ta­nak sokra?

Sze­mé­ben féle­lem­mel bámult rám. Nem akart választ adni, nem akarta belátni, hogy egy sen­ki­nek tartja magát.

– Mit ten­nél te a helyem­ben, ha meg­tud­nád, hogy az apád nem az apád, a test­vé­red nem a test­vé­red, te magad nem lehetsz király és úgy érez­néd, hogy elárult mindenki?

Meg­le­pet­ten kihúz­tam magam a szék­ben és meg­kö­szö­rül­tem a torkomat.

– Itt nekem kéne kér­dezős­köd­nöm… s mi ket­ten nem vagyunk ugyan­olya­nok, hisz te egy isten vagy, míg én csak egy nyo­mo­rult halandó.

– Éppen azért vagyok rá kíváncsi.

– Miért volna egy isten kíván­csi egy magam­fajta tetteire?

– Hát, azt mond­ják, egy kívül­álló job­ban látja a hely­ze­tet és lehet­nek jó ötle­tei a prob­lé­mák meg­ol­dá­sára. Most pedig csak te vagy itt, Asgard­ban sen­kit sem érdeklek.

– Nahát, ez iga­zán… ked­ves? – Lesü­töt­tem a sze­me­met, majd vörös arc­cal néz­tem fel rá. – Ha én let­tem volna a helyed­ben, való­színű­leg nem a bosszún gon­dol­kod­tam volna, hanem azon, mikép­pen lehet­nék mégis olyas­va­laki, akit elfo­gad­nak. Keres­nék olyan tár­sa­kat, akik sze­ret­né­nek. Ha kell, akkor egy tel­je­sen más világban.

– Hm. Megfontolandó.

– De ter­mé­sze­te­sen te tel­je­sen más vagy, te a hata­lom­ban látod a meg­ol­dást, amit tel­je­sen meg is értek.

Lehaj­tot­tam a fejem a kíno­san beállt csendbe. Nem tud­tam tovább kér­dezős­ködni. Könnyebb témá­val nem jöhet­tem egy ilyen nehéz után, s tovább nem akar­tam bele­menni lel­ké­nek bon­col­ga­tá­sába. Talán a jelen­legi hely­ze­téről még kérdezhetnék!

De akkor Thor rob­bant be az ajtón, mögötte néhány aranyba öltö­zött nő suhant be ételek­kel és ita­lok­kal meg­ra­kott tál­cák­kal kezükben.

– Gon­dol­tam, hozok némi étket és italt! Ó, látom, a lány még élet­ben van! Nagy sze­ren­cse! – vigyor­gott ránk teli pofá­val, majd gyor­san leült Loki másik oldalára.

– Hála az égnek, meg­men­tette ezt a sze­ren­csét­len beszél­ge­tést! – gon­dol­tam magam­ban, s köz­ben hálá­san pil­lan­tot­tam a zabáló Thorra. Loki idő­köz­ben nagyo­kat sóhaj­tott és búsan bámult bele az elé tett ételbe.

– Na, mi van, talán nincs étvágyatok?

– Szó se róla, én nagyon éhes vagyok! – Kel­let­le­nül vigyo­rog­tam, majd las­san enni kezd­tem. Loki gyű­löl­ködve nézte Thort, majd engem, majd az étele­ket és végül egy szív­szag­gató sóhaj kísé­re­té­ben hát­radőlt. Tudo­mást se vett rólunk.

– Mondd csak, leány, med­dig kívánsz még Asgard­ban maradni?

– Laura.

– Tes­sék, öcsém? – Thor csám­csogva révedt Lokira, néhány hús­da­rab az asz­talra potyo­gott a szájából.

– Nem vagyok a test­vé­red, jegyezd már meg – mondta hűvö­sen. – Egyéb­ként a lányt Lau­rá­nak hívják.

– Laura! Szó­val med­dig akarsz még itt lenni? – Thor nem is figyelt Loki meg­vető pil­lan­tá­sa­ira, továbbra is bár­gyú vigyor­ral nézett ránk.

– Hát, nem is tudom, a beszél­ge­té­sünk érke­zé­sed előtt zátonyra futott – motyog­tam zavar­tan, mire Loki egy köhin­tés­sel belém foj­totta további szavaimat.

– Még sze­retne maradni. Majd tudo­má­sodra hozza, ha haza­kí­ván­ko­zik menni.

– Azért csak nem aka­rod itt tar­tani az élete végéig, ugye? – neve­tett, hogy majd bele­ful­ladt, de aztán Loki fagyos arcá­nak lát­tára las­san abba­hagyta. – Ugye nem?

– Hát neked ahhoz mi közöd, hogy med­dig tar­tom itt?

– Azt hit­tem, hogy minél előbb sza­ba­dulni akarsz majd tőle, erre meg… Aztán neked vissza kéne men­ned a…

– Hát akkor oda is jön velem!

– Ööö, nem aka­rok bele­szólni kettő­tök vesze­ke­dé­sébe, de nem sze­ret­nék Loki­val cel­lába kerülni. Ott­hon dol­gom van.

– Ha azt mon­dom, hogy nincs dol­god, akkor nincs. Maradsz.

– Oké. – Nem kíván­tam egy isten­nel vesze­kedni, sem fel­dü­hí­teni. Remél­tem, hogy Thor majd kihúz a csá­vá­ból, de kár­ör­vendő moso­lyá­ból nem követ­kez­tet­het­tem erre.

– Te meg­ked­vel­ted ezt a halan­dót, Loki! Micsoda meglepetés!

– Ó, ne hülyés­kedj már, szó se róla! – Undo­rodva meg­rázta a fejét. – Nem enged­he­tem vissza a Földre, olyan dol­go­kat mond­tam neki, ami­ket nem sze­ret­nék, ha tovább adna.

– Mi-mi-micsoda? Ezt ugye most nem mon­dod komo­lyan? – Fenn­akadt a sze­mem az ijedt­ség­től. – Ezt nem teheted!

– Maradj csend­ben, halandó! – szúrta belém a tekin­te­tét. – Én paran­cso­lok fölöt­ted, ha már iste­ne­dül fogadtál!

– Na, ilyet nem mondtam!

– Dehogy­nem! Fel­ség­nek szólítottál!

– Bru­ha­ha­haha! – Thor zabo­lá­zat­lan röhö­gése mind­kettőn­ket meg­le­pett. Csend­ben marad­tunk Loki­val, fenye­getően néz­tünk egymásra.

– Na, én lép­tem ebből az őrül­tek házá­ból. – Föl­pat­tan­tam az asz­tal­tól, magam­hoz vet­tem a dol­ga­i­mat, majd elin­dul­tam az ajtó felé. Loki is fel­állt az asz­tal­tól, utá­nam akart kapni a kezé­vel, de nem ért el. Akkor rohanni akart, de a lába­i­hoz kötött lán­cok­tól nem tudott ren­de­sen mozogni és orra bukott.

Ezen aztán Thor még han­go­sab­ban fel­ka­ca­gott, hogy öklé­vel már az asz­talt verte. Loki a pad­lón nyö­ször­gött, én pedig Odin után kiál­tozva kiro­han­tam a teremből.

– Ezért meg­fi­zetsz! – sut­togta a hideg pad­ló­nak Loki gono­szul, és a kezé­ben szo­ron­ga­tott tárgyra pillantott…

Nyu­god­tan haza­ér­kez­tem Thor segít­sé­gé­vel, aki ter­mé­sze­te­sen lebe­szélte Nick Furyt a lik­vi­dá­lá­som­ról. Köz­ben mind­un­ta­lan röhö­gött, mintha beszí­vott volna. Tőlem is csak kun­cogva tudott elköszönni.

Mikor lecsen­de­sült a fejem, a szá­mí­tó­gé­pem elé ültem, hogy meg­ír­jam az évszá­zad inter­jú­ját. Bele­nyúl­tam a tás­kámba, hogy elő­ve­gyem a dik­ta­fo­no­mat, hiszen anél­kül bizony senki sem hitt volna nekem…

S akkor…

Nem talál­tam. Elve­szett. Ott maradt… Asgardban!