Az élet elrohan mellettünk, akár a gyorsvonat. Néha megáll, hogy felszálljunk, és pihentethessük fáradt végtagjainkat, máskor meg úgy elsüvít, hogy szemvillanás alatt eltűnik a látómezőnkből. Kalandos utunk során megannyi állomáson át vezet az út, de többnyire meg sem állunk körülnézni. Ha tudnánk, hogy néhány helyen sokkal több szépséget láthatunk, mint egész életünkben összesen, talán megbecsülnénk azt a keveset, amit kapunk. De az ember elméje túlságosan korlátozott ahhoz, hogy felismerje a világ szépségeit. Egyetlen dolog vezérli; saját boldogságának elérése, mindenáron. A boldogság keresése önmagában még nem lenne bűn, más tényező teszi azzá. Ördögi oldalát a másokon átgázolás, mások semmibe vétele adja. Hogy miért vagyok ebben olyan biztos? Mert én is így harcoltam ki magamnak mindazt, amim most van. Vagyis, amim nincs. Mindent, amit véres verítékkel szereztem életem nagyobb részében, néhány hónap alatt elvertem anélkül, hogy beláttam volna: ez így nem helyes. Ha a lelkem erősebb, mint a kapzsiságom, akkor most nem lennék itt, ennek a hídnak a tetején. Kicsit nehezemre megy az írás, ugyanis az erősödő szél ide-oda lóbálja a papírt, amire írok. Ebben a nyirkos időben a tollam sem fog rendesen, ezért nem tudom, mennyit tudnak kiolvasni belőle azok, akik megtalálják a levelemet. Mielőtt véget vetnék az életemnek, szükségesnek tartom, hogy elmeséljem a történetemet, okulásul hagyva mások számára.


A szüleim irodisták voltak egy nagy múltú cégnél. Ott ismerkedtek meg, és néhány randi után egymásba szerettek. Mindketten komoly, megfontolt emberek voltak, akik megkövetelték a rendet. Ebben a szellemben neveltek engem is, hogy később még náluk is többre vihessem. Mindig azt mondták, hogy a középiskolában dől el a sorsom, ezért igyekeztem minél jobb eredménnyel elvégezni, hogy bekerülhessek egy jó nevű egyetemre. Fáradozásaim végül célt értek. A tőzsdeügynök szak akkoriban felkapott volt, de híressé vált arról, hogy nehezen lehetett elvégezni. Én, aki világéletemben szerettem a pénzzel foglalkozni, végre azt tanulhattam, amihez talán a legjobban értettem: a befektetéseket. Furcsa érzés, amikor az ember rájön, hogy mennyien érdeklődnek az iránt, amit ő maga is szeret. Persze, ilyenkor javarészt könnyedén megtalálja az alaphangot másokkal, hiszen az elején még mindenki lelkes, és csak az ismeretek elsajátítása érdekli. Később azonban, amikor megindul a verseny, hogy ki végez jobb eredménnyel, ezáltal kit választhatnak ki első körben a neves cégek, már megváltozik a viszony. Az addigi barátságok tönkremennek, klikkek születnek, és nagy összefogások. Én igyekeztem elkerülni ezt a veszélyt, és amint felismertem a vége előtt, hogy az önös érdekek erősebbek a barátságoknál, kezdtem eltávolodni a többiektől. Egyrészt nem kedvelem a konfrontációt, tehát semmi kedvem nem volt háborúba keveredni senki ellen. Másrészt pedig jobban megnyugtatott, hogy a saját kis világomban, egyedül tengetve a napjaimat, annak szentelhettem a szabadidőmet, hogy kizárólag az ismeretek bővítésére helyezhettem a hangsúlyt. Hiszen, amit a harcolók nem vettek észre az, hogy míg egymással voltak elfoglalva, és kisded terveiket szőtték egymás ellen, addig szépen romlottak a jegyeik, mivel a tanulásból vették el az időt a versengésre. Persze ezzel az én malmomra hajtották a vizet, és hülye lettem volna, ha szólok nekik emiatt. Ők is a saját érdekeiket nézték, és én is, csak egészen más szempontból.


Az államvizsga hamar eljött, és még könnyebb volt, mint némelyik vizsgánk előtte. Kitűnő eredménnyel végeztem, melyre felfigyeltek a Wall Streeten. Alig kaptam kezembe a diplomát, máris jött a levél a szüleimhez haza, hogy felvételi elbeszélgetésre kérnek az egyik legnagyobb múlttal rendelkező tőzsdeügynökséghez. Édesanyám és édesapám sírtak. Büszkék voltak arra, hogy ilyen sokra vittem, és biztosítottak arról, hogy mindenben támogatni fognak, bármibe is kerül. Megköszöntem nekik azt a rengeteg jót, amit értem tettek; a sok nyaggatást, hogy tanulj már fiam, mert nem lesz belőled semmi. A magántanárokat, kiegészítő könyveket, és azt a megannyi segítséget, amellyel lehetővé tették, hogy az váljon belőlem, aki mindig is akartam lenni.
Eljött a nagy nap, én pedig úgy kiöltöztem, ahogy még soha. Minden lehetséges kérdést átbogarásztam, utánanéztem az aznapi tőzsdei híreknek, várható árfolyamoknak, hogy biztosan ne maradjon ki semmi, amit fontosnak tartottam. Nem is aludtam, talán csak három órácskát. Ennek ellenére fitten mentem el reggel otthonról, míg végül kilenc órára odaértem a világkereskedelmi központ épületéhez. Hatalmas tornyai félelmetesen magasodtak előttem. Gyorsan összeszedtem magam, és bementem a megfelelő épületbe. Izgultam. Minden bizonnyal ezért is blokkoltam le pár percre, igaz inkább az interjú előtt blokkoljak le, mint közben. A hatvannegyedik emeleten szálltam ki a liftből, és odasétáltam a recepcióhoz. Egy fiatal, impozáns hölgy fogadott, és megkérdezte, kihez jöttem, illetve, hogy van-e időpontom. Elmondtam neki, hogy Josh Williams hívott ide fél tízre, állásinterjúra. A nő - akinek a névtábláján a Barbara év állt – néhány kattintás után rátalált az előre megbeszélt találkozóra, és kérte, hogy várjak, amíg szól a főnökének, hogy megérkeztem. Leültem a kényelmes fotelba, és valamivel több, mint öt perc után megjelent a leendő munkaadóm.
Furcsa volt ennyire fiatalon, huszonnégy évesen egy ilyen híres, magazinok címlapjain szereplő emberrel kezet rázni, és beszélgetni vele. Ahogyan az várható volt, mindenfélét kérdezett. Ismerem-e a napi árfolyamokat? Tudnék-e esetleg valamelyikre egy gyors számítást végezni, miként alakulhat? Majd a szakmai bizonyítás után jöttek az egyszerűbb kérdések. Többek között a hobbimról és egyéb apróbb dolgokról kérdezett. Körülbelül háromnegyed órát voltam bent, de a folyamatos beszélgetés miatt kevesebbnek tűnt. Elköszönéskor azt mondta, hogy még beszélnie kell néhány emberrel, de mindenképpen értesít, akár felvételt nyertem, akár nem. Csütörtöki napon mentem, és bár azt reméltem, hogy pénteken felhív, csak következő hét szerdán adott jelet magáról. Addig tűkön ültem, és másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy vegyenek fel. Nem voltam túlságosan vallásos akkoriban, a realista énem kerekedett felül, ami persze ezen a területen hasznos, mégis egy-két imát azért elrebegtem. Mikor az ominózus szerdai napon felhívott, és bejelentette, hogy én kaptam meg az állást, majd kiugrottam a bőrömből. Persze csak magamban, mert nem akartam a telefonban ujjongani.
A következő hétfőn meglepően nyugodtan mentem életem első, igazi munkanapján dolgozni. A kollégák kedvesen fogadtak, de az egyetemen tapasztaltak után próbáltam résen lenni, és kitalálni, ki az, akivel vigyázni kell. Szerencsére ez a hely teljesen másképp festett, mint az a környezet, és bár a versengés itt is jellemző volt, mégsem öltük egymást egy-egy jó befektetés érdekében. Rengeteg munkát kaptunk, és igyekeztünk úgy elosztani egymás között, ahogy a saját érdekeink és a cég érdekei kívánták. Megtanultam azt a szemléletet, miszerint: „addig van helyed a cégnél, amíg az érdekeid és a cég érdekei összhangban vannak egymással”. Ez röviden azt jelentette, ha nem a nyereségért dolgoztál, hanem saját szakálladra, akkor könnyen az utcán találhattad magad. Eleinte, mint lelkes, fiatal dolgozó figyeltem is erre a szabályra. Mindenkivel jó kapcsolatot ápoltam, és a tőzsdei csomagjaim is olyan hatást értek el, amelyeket elvártak. Voltak rosszabb és jobb portfólió ötleteim, de ebben a szakmában nincs olyan, hogy valaki végig a csúcson tartózkodik. A tőzsde világa, az árfolyamok tengere olyan, mint az óceán; sosem tudhatod, mikor kerekedik egy akkora vihar, amelyet a hajód nem tud átvészelni, és ha így van, abban a viharban odaveszel. A tapasztaltabbak már átéltek pár nagyobb bukást, de a legtöbb azért maradhatott a vállalatnál, mert közben meg sikeresebbnél sikeresebb portfóliókat állítottak össze. Már az elején figyelmeztettek arra, ha valamit el is rontok, ne kapkodjak, hanem szedjem össze a gondolataimat, és kezdjek másba, amivel úgy érzem, hogy sikerrel járhatok. A nagyobb bukások után jól jön egy-két lélekjavító, önbizalom növelő siker. Az első néhány évben csak egyetlen ilyen bukásom volt, szerencsére azonban hamar jóvátettem a hibámat. Aztán jött egy új befektetés, amely kecsegtetően hangzott, és megfelelő portfólió esetén hatalmas bevételt jelentett volna. Még az öregebb, tapasztalt rókák sem mertek belevágni, de én, a fiatalos lendületemmel, és akkorra hatalmasra duzzadt egómmal úgy gondoltam, hogy sikerülhet a küldetés. Másfél hónapig tartott, mire a többi munkám mellett kidolgoztam egy olyan lehetséges konstrukciót, amely tetszett a befektetőknek. A főnökeim is odáig voltak az ötletért, és bár nem olyan mértékben, mint számítottam, de bejött a tervem. Mindenki elégedetten nyilatkozott az üzletről, hiszen a befektetők még így - hogy nem teljesült száz százalékosan a pontosnak vélt számításom - is elég nagy hozamot értek el, nagyobbat, mint amire elsődlegesen az ötlettől számítottak.


Harminckét éves koromra nevet szereztem magamnak a piacon, és eljött az idő, hogy közel tíz év gyakorlattal a hátam mögött részlegvezetővé léptessenek elő. Jaj, a legfontosabbat elfelejtettem: néhány évvel a kinevezésem előtt megnősültem, és elvettem Barbarát, a főnök asszisztensét. Nagyszerű nő volt, és remek anya is, hiszen két gyermekkel ajándékozott meg, egy pedig jelenleg is úton van. Most azonban vissza az előléptetéshez… A vezetésem alatt az árupiaci részleg a történetének második legnagyobb profitját érte el, és én voltam az egyetlen olyan vezető, akinek a keze alatt egyetlen dolgozót sem rúgtak ki a saját részlegéből. Aztán történt valami. Valami, ami örökre megváltoztatta az életem, és amit rosszul mértem fel. Ha akkor egy kicsit nyugodtabb és higgadtabb vagyok, akkor komoly problémák nélkül megoldhattam volna a dolgot, de hozzám méltatlanul elkapkodtam a következő lépést. Mentegethetném magam, hogy jó okkal tettem, de nem számít, mert mindenkire, aki közel állt hozzám, hatással volt a döntésem.
Az akkor még csak két éves kislányom, Alice elkapott egy nagyon veszélyes, és rendkívül ellenálló vírustörzset, az influenza egyik alfaját. A kutatóknak nem volt ellenszerük, csak lassítani tudták szegényke állapotának romlását. Hamar feléltük a félretett pénzünket is, amelyet a gyógyszer kifejlesztésébe, és a különleges kezelésekbe fektettünk, ezért kétségbeesésemben kemény lépésre szántam el magam. Megloptam a céget, amely addig az életemet jelentette. Több millió dollár összértékben játszottam a részvényekkel, így téve tönkre munkatársakat és befektetőket egyaránt. Végül csak egy millió dollárt sikkasztottam el, mert azt gondoltam, annyi bőven elég lehet mindenre, amit elterveztem. Azonban mielőtt rájöhettek volna, hogy mi történt, vissza akartam tenni az elvett pénzt, ezért eleinte csak kis tétekben, de elkezdtem szerencsejátékokkal játszani. Értettem a valószínűség-számításhoz, és úgy véltem, ez elegendő lehet arra, hogy néhány kaszinót kifosztva, ekkora tőkéből biztosan visszanyerjem legalább a dupláját, hogy a pénz is visszakerülhessen a helyére, és Alice-nek is esélyt adjak a kutatás támogatásával a gyógyulásra.
Először szabadságot kértem, majd a feleségemnek azt hazudtam, hogy sürgősen el kell utaznom a cég képviseletében Las Vegasba néhány napra, mert tárgyalnunk kell egy nagy üzleti lehetőségről. Akkor még nem tudtam, hogy a hazugságomnak lesz alapja. Ő persze elhitte, és kérte, hogy siessek haza Alice-hez. Szerencsére, mivel már nem a cégnél dolgozott – hiszen, ahogy összeházasodtunk, otthagyta a vállalatot, nehogy problémáink legyenek ebből -, nem tudott utánajárni, hogy valójában hol vagyok, és, mit csinálok. Így aztán, amint elintéztem az előkészületeket, az első géppel elutaztam a kaszinók városába. Komoly tervet készítettem az útra, minden eshetőségre felkészültem, vagy legalábbis azt hittem. Négy napot készültem eltölteni a városban, és minden napra másik kaszinót néztem ki magamnak. Azért döntöttem így, hogy véletlen se bukjak le semmilyen formában. Az első nap rulettezni mentem. Úgy véltem, hogy sok kis tét után megfigyelhetem az asztalt, és kitalálhatom, hová rakjak fel nagyobb téteket. Sajnos nem úgy sikerült a dolog, ahogy elterveztem, és könnyedén buktam el kétszáz-ezer dollárt. A második estére rendbe szedtem magam, és a Black Jacket választottam. Ez is csak megfigyelés kérdése, na meg jó taktikáé, azonban valaki vagy valami nem akarta, hogy ezen az új helyen nyerjek, és el is buktam háromszáz ezer dollárt. Az első két éjszaka kudarca után kezdtem feladni a reményt, hogy sikerrel járhatok, de muszáj volt folytatnom, Alice élete múlt rajta. A harmadik éjszaka komolyabb lépésre szántam el magam, ezért a kockajátékot választottam. „Alea iacta est”, ahogy Caesar mondta, mikor átkelt a Rubicon folyón, és én is úgy voltam vele, hogy a pénzem nagy részét felteszem erre az egy játékra. Közel négyszáz-ezer dolláromba került a görcsös nyerni akarásom. Szomorúan lépdeltem vissza a hotelbe, és azon gondolkodtam, vajon hová lehetne még menni, milyen játékot lehetne még játszani ahhoz, hogy visszanyerjem legalább az alaptőkémet.
Végül ébredés után úgy döntöttem, hogy szó szerint mindent egy lapra teszek fel, és keresek egy pókerklubot, ahol kipróbálhatom a szerencsémet. Három elbaltázott éjszaka után reméltem, hogy negyedik este sikerrel járok. Pechemre egy olyan klubba mentem, amely az egyik hírhedt alvilági figuráé volt. Nem csak a saját megmaradt pénzemet veszítettem el, de képtelen voltam leállni a lapok kérésével, ezért még adósságba is vertem magam. Mire feleszméltem, kidobtak a klubból, és azt mondták, hogy két hetem van visszafizetni azt a százezer dollárt, amelyet a főnök kontójára játszottam. Megtörten tértem vissza a hotelbe, ahol rögtön az ágyba dőltem, és elaludtam. Arra keltem fel, hogy kopogtatnak az ajtón. Már dél volt, és nekem három órakor indult haza a gépem. Gyorsan összekészülődtem, kifizettem a szállodai számlát a tartalék pénzemből, és kivitettem magam a reptérre. Az egész hazaút alatt csak arra tudtam gondolni, miként fogom tálalni otthon a sikertelenségem, illetve, mit mondok a cégnél, ha rákérdeznek, milyen volt a nyaralás. Szerencsére, a fantáziámnak köszönhetően kitaláltam néhány fedősztorit, így viszonylag nyugodtabban folytathattam az utam hazafelé.
Otthon előadtam, hogy minden remekül sikerült, a tőzsdeügynökségre pedig kivirult arccal tértem vissza, hogy úgy tűnjön, kipihentem magam. Persze mindegyik viselkedésem hazugság volt. Valójában, amikor egyedül maradtam bárhol, akár este az irodában, akár hétvégén otthon, vagy a kórházban, a kislányom ágya mellett, zokogtam. Sírtam, mert bármennyire is sok mindent értem el az életben, Alice életét nem tudtam jobbá, boldogabbá tenni. Hiszen én voltam (és még kis ideig vagyok) az apja, nekem kellett volna gondoskodnom róla és az egész családról. Egyre inkább nehezemre esett ezt a kettős életet élni, és komoly depresszió ütötte fel nálam a fejét. Fogalmam sincs, hogy a nejem, hogy nem jött rá arra, hogy már rég elvesztettem a józan ítélőképességem. Talán túl jól játszottam a szerepem, és néha már én is elhittem, hogy három különböző életem van. Az egyik az otthoni, harcos, de idilli családfő, a másik a munkahelyi, kemény, határozott figura, valamint a magány óráiban sírdogáló, megtört ember.


Azt hittem, hogy minden szálat elvarrtam a cégnél, mikor sikkasztottam. Azonban amikor ez az alvilági vezér megállított a saját városomban az utcán, hogy még egy hetet kapok rá, hogy megszerezzem a pénzét, amit ezúttal már duplán kért vissza, elkövettem egy baklövést: újabb lopásra szántam el magam. Ám ezúttal belesétáltam a csapdába. Mint kiderült, észrevették, hogy valahol eltűntek a pénzek, de az egyik dolgozóra gyanakodtak. Így, amikor a legjobbnak ígérkező helyről vettem a pénzt, amit előre odakészítettek, tudván, hogy egy szakember oda fog nyúlni, nyomban lebuktam. Visszakeresték a pénz útvonalát, és eljutottak hozzám. Mivel hosszú ideje a vállalat alkalmazásában álltam, először belső ügyként kezelték. Kérték, hogy azonnal adjak magyarázatot a tettemre. Ugyan - főleg a családos részvényesek - megértették az indokaim, egybehangzóan azt kérték, hogy hagyjam ott a céget. Az igazgatóval különösen jó kapcsolatot ápoltam, ezért sikerült elérnem, hogy saját felmondást írhassak. Neki köszönhetően kaptam ajánlást is, hogy ha felvesznek egy másik céghez, akkor abból tudom majd fizetni (évtizedekig) azt a rengeteg pénzt, amelyet elsikkasztottam. Nagy kő esett le a szívemről, hogy sem a feleségem, sem pedig a rendőrséget nem keverték bele ebbe az ügybe. Ráadásul a pénze megkapása után az alvilági fickó is békén hagyott végre.
Sikeresen elhelyezkedtem egy másik cégnél, és úgy tűnt, újra sínre kerülhet az életem. De mikor már azt hittem, hogy tényleg minden jól alakul, Alice egyik napról a másikra meghalt. A keserűség mellett nem értettük az okát, hogy az addig szépen gyógyuló kislányt, hogy ragadhatta el ilyen hirtelen ez a betegség. Naphosszat bőgtem, és ittam, néha csak késő este mentem haza. A feleségem és az ötéves fiam mellett kellett volna maradnom, ehelyett kocsmákban iddogáltam, nyerő automatáztam, hátha bejön a szerencse, és legalább a fennmaradó tartozásom kifizethetem. Ugyanis azzal próbáltam elterelni a figyelmem a lányom haláláról, hogy a többi problémába temetkeztem. Bele sem gondoltam, hogy a feleségem és a fiam mit élhetnek át. Egyre több pénzt költöttem italra és szerencsejátékokra. Megrögzött hazudozó lettem, és a szüleim is megvetéssel tekintettek rám. Ekkor jutott eszembe életem második legőrültebb ötlete: az új cégemnél sikkasztani.
Tudtam, hogy az előző esetben is ott rontottam el, hogy másodszor is próbálkoztam. Itt volt hát a lehetőség, hogy egyetlen jól kivitelezett húzással megoldódjanak az anyagi gondjaim, ezáltal pedig megpróbálhattam kikecmeregni abból a gödörből, amiben tudtam, hogy benne vagyok. Kérhettem volna segítséget, de nem tettem. Mindig is büszke ember voltam, aki nem kért mások segítségéből, és aki, amit elért, azt mind egyedül vitte véghez. Amikor megtaláltam a lehető legjobb megoldást arra, mit és hogyan vehetnék el a befektetőktől, rögtön munkához láttam. Alig dolgoztam itt egy éve, és mivel még nem bíztak bennem - de akkor erre nem gondoltam - figyelték a gépemet, és minden tranzakciómat. Még szinte meg sem érkezett a számlámra a pénz, a rendőrség már ott volt értem, és vittek be a kapitányságra. Felhívták a feleségem, aki rohamléptekben jött el értem, terhesen, magával hozva az ekkor már hatéves kisfiúnkat. Nehezen tudtam elmondani neki az egész történetet, kezdve Alice betegségétől, az akkori ötletemtől, egészen eddig, az újabb sikkasztásig. Szégyelltem a szemébe nézni, ő mégsem kiabált velem. Együtt sírtunk, és bár haragudott mindazért, amiket tettem, nem hagyott el. Ekkor arra jutottam, hogy sosem leszek képes megadni neki azt az életet és boldogságot, ami előtte jellemezte a kapcsolatunkat. Tudtam, hogy változásra van szüksége, ezért merész lépésre szántam el magam. Egyrészt azért, mert nem tudtam megbocsátani magamnak a sok hazugságért és ármánykodásért, amiket a családom és a munkatársaim ellen elkövettem, másrészt pedig mindennél jobban vágytam a lányom után menni.


Legbelül hallom Alice hangját, aki folyamatosan szólongat, miközben majd megszakad a szívem, hogy viszont láthassam. Ezt a hosszúra sikeredett búcsúlevelet néhány olyan sorral zárom, amelyet úgy érzek, ki kell adnom magamból:
Drágám! Kérlek, ne haragudj, amiért rossz férj voltam. Nem tudtam megmenteni a lányunkat, aztán elrontottam a házasságunkat, most pedig itt foglak hagyni két gyerekkel, akik közül az egyik meg sem ismerheti az apját. Talán jobb is így, mert még szégyellné, hogy ilyen apukája van. Üzenem a fiúnknak, Bucknak, hogy szeretem, és azt szeretném, ha minél jobb ember válna belőle. Tanuljon, de ne legyen ilyen önelégült és elvetemült, mint én. Hatalmas terhet rakok a nyakadra, de egyúttal le is veszem egy másik részét Rólad. A válási papírokat már régen elintéztem, és úgy beszéltem meg az ügyvéddel, hogy a halálom esetén az életbiztosításom megkaphasd. Két millió dollárról van szó, amelyhez csak a halálom esetén juthat bárki is. Mivel nincs kikötve a halálnem, és máshogy nem tudok segíteni nektek, talán ezzel jóvátehetem végre a sok, ellenetek elkövetett bűnöm. Egy részéből fizesd ki a régi cégemtől ellopott pénzt, hiszen az új helyen sikkasztott pénzt visszavették, azt nem használhattam már fel. Így is marad több, mint félmilliód, ami talán elég lesz egy darabig a gyerekek nevelésére. Utoljára még annyit kérek tőled, hogy bocsáss meg mindenért! Csúnyán bántam veletek, de mindig szerettelek titeket, és szeretni is foglak. Alice-szel együtt fogunk lenézni rátok, ha a mennyországba kerülök. Vicces, hogy sosem voltam nagy hívő, de most mégis reménykedem benne, hogy újra találkozhatok a kislányunkkal. Kérlek, ne tégy semmi őrültséget! A gyerekeknek szükségük van az anyjukra. Egy apa pótolható, de anya csak egy van… Mindent köszönök; a csodás éveket, a gyönyörű gyerekeket és a boldog pillanatokat, amiket együtt tölthettünk. Remélem, épségben megtalálják ezt a levelet, bár gondoskodom róla, hogy légmentesen lezárt tasakban hulljon alá, velem együtt a mélybe. Nos, azt hiszem, itt a búcsú ideje. Szép élet volt, de a rossz döntéseim miatt mindent elrontottam. Ha akkor nem sikkasztok, hanem várok pár hónapot, és bele tudok fogni abba a tranzakcióba, amit a kirúgásom után két hónappal kötöttek a régi munkahelyemen egy óriásvállalattal, akkor Alice biztosan meggyógyult volna. Ha újrakezdhetném, alázatosabb lennék. Megfontoltabban döntenék a nehéz helyzetekben, és több időt töltenék veletek. Szervusz, drágám. Remélem, a következő életünkben is találkozunk.

1997. július 26.