A monumentális épület csupa ablak falait kívülről vihar rázza. A korábbi forróság egy pillanat alatt vonult tova, és most gyöngyöző esőcseppek hűtik a nemrég még forró betont.
A reklámügynökség egyik alkalmazottja ráérősen rágcsálja az ebédjéül szolgáló szendvicset, fáradt tekintete a borús fellegek közé süpped. Munkatársa kávét szürcsölget mellette.
– Ramaty egy idő – ingatja a fejét. A forró ital gőzfelhője páraréteget von szemüvege tenyérnyi lencséire.
– Az – feleli teli szájjal az alacsony férfi.
– Felhívom a feleségemet, hogy délután érte megyek. Ilyen időben csak nem hagyom buszozni – mondja. A poharába mered, miközben megfordul, így annak tartalma egy szürke öltönyre ömlik. A férfi riadtan pillant fel szemüvege kerete fölött a barna folt újdonsült tulajdonosára.

Hatalmasat nyel, némán átkozza az ügyetlenségét. A kísértetiesen világoskék íriszek a járólaphoz fagyasztják őt.
– Elnézést kérek, igazgató úr – motyogja rémülten. Főnöke tekintélyt parancsolóan magasodik fölé, némán méregeti őt. – Kifizetem a tisztíttatást.
– Ne fáradjon – legyint a károsult. Ledobja magáról a zakót, és könnyedén a mögötte várakozó nőnek hajítja. Megigazítja a nyakkendőjét, majd egyenes háttal folytatja útját. Lépteit riadt pillantások kísérik.

A vágószobában, a képernyőkkel borított fal előtt gyülekeznek a szorgos dolgozók. Műanyag tálakból és dobozokból fogyasztják az ételt, a szájukon nevetés közben kirepül egy-egy darab zöldség és hús. Ugyanazt a videót nézik vissza, immár sokadszorra. Újra előrepörgetik a felvételt, feszülten koncentrálnak a képsorokra.
Kacagás harsan fel, a kis, ablaktalan helyiség élénken visszhangozza. Mulatozás közben fel sem tűnik nekik, hogy a nyitott ajtóban feljebbvalójuk kíséri figyelemmel a tevékenységüket.

Az igazgató kíváncsiságát felkelti a videó, az egyik képernyőre szegezi a tekintetét.
Hosszan felvágott, estélyi ruhában sétál előre egy lány, a nézelődők leplezetlen irigykedéssel gyönyörködnek extravagáns topánkáiban. A háttérben unalomig ismételt reklámszöveg hallatszik. A hölgyemény egyszer csak gondol egyet, és megpördül.

A nézők egy emberként fordítják arcukat a másik kameraállás felé. Oldalról szemlélhetik meg, amint a lány kecsesen ágyékon rúgja a férfi modellt. A bántalmazott szépfiú keserves kínok között földre rogyik, hogy aztán támadója az orra alá dughassa a cipőjét.
– A laza elegancia, ami mindenkit letaglóz – suttogja lágyan a szlogent a nyúlánk agresszor.
Elismerő hahota csendül. Az igazgató még látja, amit egy aktívabb operatőr megörökített az utókornak: a lány elegánsan füle mögé tűr egy tincset, kék szemeiben a diadal fénye csillan, vonásai mégsem rezdülnek. Szoborszerű az arca.

A szünetüket a végletekig kiélvező alkalmazottak egyike felfigyel a mögöttük szobrozó főnök úrra. Rögvest figyelmezteti a többieket is, akik a nagy tiszteletnyilvánítás közben már-már hajlongáshoz folyamodnak. A szívroham az igazgatóval együtt kerül egyre közelebb hozzájuk.
Indokolatlan a rettegésük, hiszen a mindig érzelemmentes férfi ábrázatát egy mosoly varázsolja idegenné.
– Ki ez a lány? – kérdezi. Mély basszusától a mellette álló összerezzen.
– Ö… – nyögi megilletődötten valamelyikük. Ujjai szorgosan ugrálnak a billentyűzeten, majd így szól: – Sandra Madkins.
– Keresse meg, és juttassa el hozzám az ügynöke számát! Minél hamarabb beszélni akarok vele – adja ki az utasítást, azzal hátat fordít nekik, és előkapja a telefonját.

A korábbinál sietősebbre veszi a tempót. Mire a hívás célt ér, valósággal kocog a folyosón.
– Szia, Joe – szól bele kedélyesen a készülékbe. – Ígéretes jelöltet találtam neked. Behívom egy meghallgatásra, aztán még beszélünk. Bár szerintem szükségtelen tovább keresned, ő lesz az. – A beszélgetőpartner nincs egészen meggyőzve. Bizonytalanul hümmög. – Ugyan, McKeag, csalódtál te már valaha bennem? – Költői kérdésnek szánja, meg sem várja az elkezdett felelet végét. Felvillanyozottan nyargal tovább az irodájába, nem is gondol bele, hogy az arra kószálókban romba döntheti a róla kialakított képet.


Daryl

Az ágyamon hasalok, és a Nicole magánkönyvtárából kölcsönzött, émelyítően romantikus regényt lapozgatom. Mások szerelmi gyötrődésein derülni mesés elfoglaltság egy péntek délutánra. A nyivákoló főhősnő mellet az ember lányának a kisujját sem kell mozdítania, máris értelmesnek és talpraesettnek érzi magát. Az író vagy kifejezetten az olvasó önbizalmát szerette volna istápolni, vagy egyszerűen nagyot vétett a pályaválasztásnál.
Könnyen haladok, a rövid mondatok nem erőltetik meg az agytekervényeimet. Néha még egy könnycsepp is lehull a lapra – olyan erőteljesen ráz a röhögés, képtelen vagyok megállni.

A fejezet végére érek, túlcsorduló hálával fektetem le magam mellé a könyvet. Gondolatban elrebegek egy köszönömöt az élményért. Némi kétség azért felmerül bennem Nicole ízlését illetően. Reménykedem benne, hogy ő is hasonlóan kezelte a komoly művet: rekeszizom-erősítőként. Máskülönben ezentúl én választom a filmeket, mielőtt elém tár egy ehhez hasonló csodás darabot.
Peter felé fordulok, aki szintén a matracba süllyedve olvasgat, fülhallgatóval a fején. Tekintettel az elfoglaltságára, nem faggatom ikertestvéréről.

Davis nagy robajjal beront az ajtón, gondoskodik róla, nehogy véletlenül unatkozásra adjam a fejemet. Elém száguld, megáll a fekhely végénél. Büszkeségtől dagad a mellkasa, a kezeit csípőre teszi, úgy pózol. Utána Wackerly kullog befelé, kevésbé büszkén, jóval csalódottabban.
Kérdőn pislogok Hagnerre. Rövidre vágott, szőke tincsei borzolásért könyörögnek. Ismét megnyugtatom magamat, hogy ez pusztán azért lehet, mert a frizura fiatalítja, és bennem ott lappanganak az anyai ösztönök. A hajkócolás nem perverz szokás, és végképp nem egészségtelen berögződés. Nem, semmiképpen sem az.

Elkalandozásomból Davis rikkantása terel vissza.
– Nőttem három centit – újságolja. – Ugyanolyan magasak vagyunk.
– Én egy millimétert sem nőttem – panaszolja a búval bélelt Ian. Görnyedt testtartásával és szomorúságtól grimaszba torzult ábrázatával túldramatizálja a gondot, már-már világméretű problémaként tünteti fel. Tapintatosan kimutatom mélységes együttérzésemet.
– Borzalmas. – Ülő helyzetbe tolom magamat. – Amúgy honnan jött a nagy ötlet, hogy lemérjétek magatokat?
– Az új doki egészségügyi vizsgálatot tart – világosít fel Hagner, közben biztatóan hátba veregeti lehangolt barátját.

A szemöldököm magasra szalad, a homlokom ráncokba gyűrődik. Kétségbeesett nyögésemmel sikerül felkeltenem ex-szobatársaim érdeklődését.
– Egészségügyi vizsgálat? – hebegem. Ian hosszasan értetlenkedik, Davis arca azonnal elsötétül.
– Jobb lesz, ha beszélsz az igazgatónővel. Ez az új orvos valami mániákus. Még a dédszüleim kórtörténetéről is felvilágosítást várt. – Hagner nem nyugtat meg, viszont a javaslatát megfogadom. Felpattanok, és kiviharzok a szobából. Még megüti a fülemet az éjsötét Wackerly kérdése:
– Most mi van?


Feleslegesen dörömbölök Mrs. McGlone irodájának fényesre lakkozott ajtaján. Ütéseimbe még az aranyozott névtábla is beleremeg, válasz azonban nem érkezik. Csalódottan indulok vissza. A telefonom névjegyzékében gyorsan kikeresem az igazgatónő számát.
Átszellemülten ócsárolom magamban a nagyságos asszonyt. Mégis milyen igazgató az, aki évente kétszer látogatja meg a saját iskoláját? Felháborító!
Nem sikerül elérnem Mrs. McGlone-t, viszont a hangposta készséggel áll a rendelkezésemre. Megszakítom a hívást. Ingerültségemben legszívesebben a földhöz vágnám a haszontalan készüléket.

A nagy forrongás közepette majdnem lefejelem Tylert. A srác mosolyogva osztja meg velem, hogy édesanyja külföldre távozott pihenni. Hurrá!
– Akkor megyek, elrejtőzöm – sóhajtok fel elgyötörten. McGlone a vállamra teszi a kezét, és visszaperdít maga felé.
– Beszélnünk kell – jelenti ki határozottan. Szemeiben szokatlan eltökéltség izzik.
– Tyler, ez nem a legalkalmasabb pillanat. – Felmérem a terepet egy mániákus, fehér köpenyes alak után kutatva. – Komolyan mennem kell. Holnap. Majd holnap csevegünk. – Lerázom magamról a fiú ujjait, és elhúzom a csíkot. Egyetlen cél lebeg előttem: visszajutni a biztonságos szobámba, közben pedig nem összefutni egészségünk újonnan alkalmazott, elkötelezett őrével.

A sprintelésen mindössze az emeleten lassítok. A liftet kerültem, tudniillik a menekülőknek nem ajánlott kicsi, egyetlen kijárattal rendelkező helyiségekben tartózkodni. Nicole akciófilmjeiből legalábbis ezt szűrtem le.
A békesség egészen addig tart, amíg a folyosón szembe nem jön velem egy középkorú nő, a megszokott orvosi szerelésben. Megjelenésem örömére kisebbet ugrik, a sztetoszkóp a mellkasán követi a mozdulatot. Hiába igyekszem legyűrni a torkomba szorult öklömnyi gombócot.
– Daryl Madkins! – Atya ég! Ez tényleg mániákus. Személy szerint engem keresett. Észrevétlenül hátrálok, aztán végül mégis bevárom őt. A rohanás nem lenne a legcélravezetőbb, pusztán gyanúba keverném vele magamat. Mrs. McGlone egy ideig biztosan nem lesz elérhető. Nem bújócskázhatok addig, amíg kegyeskedik végre visszatérni.

A kreol bőrű pszichopata behatóan átvizsgál. Sötét íriszeiben a fény sunyiságról üvölt, arra késztet, hogy mégis húzzam fel a nyúlcipőt. Végül barátságosnak szánt, elvetemült mosollyal megkérdi:
– Velem jönnél a kivizsgálóba? – A kivizsgálóba? Honnan szalajtották ezt a nőt? Nem sok hiányzik hozzá, hogy sebesült kutyaként nyüszítsek.
Lelkiállapotomat profin palástolom a begyakorolt flegmasággal.
– Felőlem mehetünk.


A barátságos orvosi szoba világoskék falai biztatóan ölelnek körbe. A résre nyitott ablakon bepergő eső az egyik ágy függönyét áztatja. Szerencsétlen helyzetem még az eget is zokogásra készteti.
Dr. Borega – akinek a nevéről valamiért egy szappanopera nyálas férfi szereplője ugrik be – leültet az asztala melletti székre. Ő velem szemben foglal helyet. Egyik lábát átveti a másikon, a térdén összekulcsolja az ujjait.
– Bármi panasz? – tudakolja szűkszavúan.
– Nincs – felelek hasonlóan. Lendületes eszmecserének nézünk elébe.
– Akkor kezdjük a szokásossal.

Megtudom, hogy magasságom mellett a súlyom is változatlan. Vérnyomásom tökéletesnek bizonyul, a dokinő állítja, hogy ennél jobbat senki nem produkált. Bár a bajsza alatt – kevéske tényleg növöget az ajka felett – megjegyzi: a szívverésem parányit gyorsabb a megszokottnál.
A szituáció kényessége mellett nem meglepő.
A mérőműszer lekerül a karomról.
– Végeztünk? – kérdezem bizakodóan. Borega nemet int a fejével. Benyúl a szekrénybe, és elém helyez egy cipős doboz méretű csomagot. Tanácstalanul ingázok tekintetemmel az ajándék és az ajándékozó között, végül az orvos biztatására megtekintem, mit kaptam.
Kordában tartom a mimikámat, nehogy kiüljön rá a döbbenet. Egy nagy adag betét, görcsoldó és egyéb finomságok hevernek előttem.

Lezárom Pandóra szelencéjét, és az asztalra csúsztatom.
– Honnan tudja? – érdeklődöm diplomatikus ábrázattal.
– Ismerek valakit, aki ismer valakit, aki ismer téged. – Nem lettem kisegítve. Amennyiben mindenképpen vissza akarnám vezetni a sort a valódi árulóra, az az érzésem, Iannél lyukadnék ki. Utána feltehetően Heather következne. A lány kifejezetten pletykásnak látszott.

Félve teszem fel a kérdést:
– Mit akar?
– Mit képzelsz rólam? – Túlzottan teátrálisra sikerült sértődöttséggel húzza fel vékony, ceruzával megerősített szemöldökét. Szánalmasan színészkedik. – Felnőtt nő vagyok. Nem fogok gyerekeket fenyegetni. – Talán képzeletben éppen akciófilmet forgat, ugyanis ahelyett, hogy szimplán elmesélné, mit szeretne, átnyújt nekem egy papírlapot, mintha poloskáktól tartana. Cikornyás betűkkel rávésve a levélkére: egy rossz lépés, és véged.
Nem taglalja, mit ért a rossz lépés alatt. Mesterkélt vigyorral köszön el tőlem, és kitessékel az ajtón. Remegő térdekkel támolygok el a „kivizsgáló” elől.


Davis

Daryl előre görnyedt vállakkal botorkál be a szobába, a szemei élettelenül merednek előre, egy pontra a falon. Piros foltot fedezek fel a homlokán.
– Mi történt? – mutatok a sérülésre. Madkins felkancsalít.
– Nekimentem az üvegajtónak. – Reszketeg sóhajtást hallat, mialatt lerogyik mellém az ágyára. Ian és Peter is abbahagyják a tehetségkutatókról folytatott társalgást.
– Nekimentél az üvegajtónak? – ismétli hitetlenül Wackerly.
– Neki… – Daryl egyre elkeseredettebben dörzsölgeti a vöröslő bőrfelületet.

Madkins lenne az utolsó, akiről el tudnám képzelni, hogy figyelmetlenségből lefejeljen valamit. Aggodalmasan a vállára teszem a kezemet, mire felém fordul. Az ábrázata elképesztően megviseltnek hat, mintha vagy három napja mellőzné az alvást.
– Valami baj van? – Igyekszem minél tapintatosabban puhatolózni. A szívem a torkomba ugrik. A kérdésemre Daryl egyszerűen elnyúlik, és a fejét a lábamra hajtja.
– Lebuktam. Totálisan és véglegesen – mondja a plafonnak rezignáltan.
– Lebuktál? – Teniszlabda méretű szemeimet meghökkenten meresztem rá. Válasz gyanánt fásultan bólint.

Remegni kezd a kezem akár a kocsonya, miközben a közeli jövő filmként játszódik le előttem. Madkinst kicsapják, a média meghurcolja az iskolával együtt, mire a suli mindent a nyakába varr majd, hogy ne kelljen felelősséget vállalnia a tévedésért. Nem akarom, hogy tojást dobáljanak Darylre! – sikolt kétségbeesetten egy idegbeteg hangocska az elmémben.
– Mondott valamit a doki? – tudakolja Peter. A homlokán az enyémhez hasonló ránctengert gyűrt fel a gondterheltség. Lepillantok Madkinsre, aki még válaszadás közben is a mennyezetet fürkészi.
– Mondani nem mondott semmit. Ezt adta. – Az orrom alá dug egy papírlapot, amin a szöveget mintha iniciálékból rakták volna ki.
– Egy rossz lépés, és véged – olvasom fel hangosan. – Ezt meg hogy érti? – Értetlenül futom végig újra és újra az egysoros üzentet. A doki is jobban járt volna, ha ennél valamivel egyértelműbben fogalmaz.
– Lövésem sincs… – Egy fésülő mozdulattal a hajába túr, közben kis híján szájon csap a könyökével. – Bocsi – mormolja.

Madkins leereszti a szemhéját, és az ujjára teker egy hosszabb hajtincset. Most az egyszer pontosan olyan törékenynek tűnik, mint bármelyik másik lány. Egy fikarcnyit sem látszik erősebbnek náluk, ahogy az ölemben pihen, és a mutatóujjával a barna fürtök között babrál.
Ha bármelyik másik nő tenné ezt, szánalmasnak tartanám. De ő Madkins…
– Megoldjuk – duruzsolom biztatóan.
– Amúgy sem hinném, hogy az a nő veszélyes lehet – próbálja nyugtatni Ian is, ellenben épp az ellenkező hatást éri el. Daryl felpattan, a szemei összeszűkülnek.
– Te csak fogd be! – fakad ki belőle. – Ha rajtad múlna már a fél világ tudná a titkomat! – Telibe talál a mondatával. Ian vonásai bűnbánó grimaszba torzulnak. Daryl igazi mélypontnál tarthat, mert még ezek után sem áll meg.
– Látni sem akarlak. Menj innen! – Célzatosan a kijárat felé mutat.
– Daryl… – próbálnék hatni a lányra, de Ian egy elkínzott mosollyal csendre int.
– Hagyd! – suttogja. Lehorgasztott fejjel elindul kifelé. Az ajtóból bocsánatkérően sandít vissza Darylre, ő viszont dacol, a hátát mutatja neki.

Tíz percen keresztül csendesen üldögélünk egymás mellett, velünk szemben Peter feszülten vár valami fejleményre. Daryl végül kidől az ágyon.
– Majd bocsánatot kérek tőle. Nem tehet róla. – A hangja gyengén csendül fel a nesztelenségben. Felfelé bámul, kezeit összefonva pihenteti a mellkasán. Csipkerózsika jut róla az eszembe. Lehet, hogy csak egy csók hiányzik a happy endhez…
– A Heather ügy meg – folytatja – végül is érthető. A szerelem meghülyíti az embert. –Rövid szünetet tart, eltöpreng. – Fogalmam sincsen, mi ütött belém…
– Iant ismerve már nem is emlékszik rá, mi történt. – Rávigyorgok, ő egy esetlen mosollyal felel.

Daryl abnormálisan félénk szobatársa megköszörüli a torkát. Rá emelem a tekintetemet, zavartan vakargatja a tarkóját, és a szőnyeget fixírozza elszántan.
– Tudom, hogy ez nem igazán tartozik ide, de… – Nagy nehezen ráveszi magát, hogy felénk terelje a pillantásait. – Ti ketten esetleg… jártok? – Daryllel összenézünk, csodálkozva stíröljük egymást. Mielőtt az egész képem skarlátvörösre élénkül, visszafordulok Peterhez.
– Nem – jelentem ki. Gondolatban hozzáfűzök egy sajnost.
– Nem – támasztja alá Madkins, de mintha bizonytalanságot hallanék ki a szóból. Biztosan meglepte a kérdés. Érthető.
A végén ez a hülye Days még baromságokat sugall neki, és elijeszti tőlem. Már csak az kéne! Villámgyorsan mentem, ami menthető.
– Csak barátok vagyunk. Kizárólag barátok, semmi más. – Próbálok minél meggyőzőbb lenni, noha a fapofám kevésbé zseniális, mint Darylé. A biztonság esetére hetykén hozzáteszem: – Madkins amúgy sem az esetem.
– Davis utálja a lányokat – magyarázza Daryl segítőkészen Peternek. Az arckifejezését nem figyelhetem meg. Talpra ugrik, és célba veszi a folyosót. – Megyek, megkeresem Iant, és elnézést kérek – tájékoztat minket.

Peter egy kisgyerek kíváncsiságával mustrál engem. Sejtem, mi következik, és abszolút nincsen ínyemre a dolog.
– Akkor Darylnek nincsen pasija, igaz? – Kiszámítható a srác…
– Nincs.
– Nicole félrevezetett – szűri a fogai között.
– Mit mondott? – Összefonom magam előtt a karjaimat. Darylnek lassan annyi udvarlója lesz, hogy háremet alapíthat. Miért nem tudtam valami rondácska, szerencsétlen lányba belezúgni, aki a kutyának sem kell? Jó, ezzel meg konkrétan megválaszoltam a saját kérdésemet.
– Hogy nem lenne jó ötlet elhívnom Darylt randira, mert van valaki a láthatáron. – Nyávogósan fejezi be a mondandóját, feltételezem, a lány hangját imitálja, elenyésző sikerrel.
– Akkor nem hazudott. Daryl Ianbe szerelmes. – A várt csalódottság helyett vidámság csillan a szemeiben. Halkan felkacag.
– Nekem nem úgy tűnt. Szerintem szabad a pálya. – Már-már durcásan állok fel, a szám sarkában megbújó apró fintort képtelen vagyok eltüntetni.
– Akkor csak rajta! – Belül persze azt ordítom: ne tedd! Mindössze abban bízhatok, hogy Daryl nem adja be a derekát. Végül is, ez nem éppen a legalkalmasabb pillanat a randizásra. Hiába nyugtatgatom magamat, nem használ.

Az edzőterem tűnik a tökéletes választásnak a feszültségem levezetéséhez. Kipécézek egy karizom erősítő gépet, és belefeledkezem a súlyemelésbe
Lehet, hogy túl görcsösen ragaszkodom Madkinshez. Talán egyszerűen el kellene eresztenem őt. Egyikünknek sem tesz jót, ha rá akarom erőltetni az egyoldalú érzéseimet. Nélkülem is akad éppen elég gondja. A hódolóival lassan egy egész osztálytermet megtölthet. Nem hinném, hogy pont rám van szüksége…


Daryl

Manapság már pánikolni sem hagyják az embert. Amint letudtam a kínos bocsánatkérést Ian felé, már csörög is a telefonom. A világ még véletlenül sem dermedne meg a kedvemért egy pillanatra, hogy leereszkedhessek kicsit az önsajnálat vermébe.
Tündéri kedvességgel ordítom le nővérem fejét.
– Mit akarsz Shonna?
– Nem fogod elhinni, mi történt! – csicsergi. A kedélyességétől valahogy még szarabbul érzem magamat. – Behívtak egy meghallgatásra valami sorozat féléhez.
– Sorozat féléhez? Tájékozott vagy, mint mindig – ironizálok.
A folyosó falán gyanús folt éktelenkedik, minden figyelmemet a titokzatos anyag beazonosításának szentelem, amíg Shonna önajnározása végére nem ér. A sok blabla után tudat velem valami sürgetőbbet is.
– Egyébként itt állok az iskola kapuja mellett. Ez a tagbaszakadt biztonsági őr nem akar beengedni. – Most az egyszer őszintén örülök az óvintézkedések tömkelegének. Káosz tört volna ki, ha nővérem beszambázik a miniszoknyájában a húga után érdeklődni.

Egy gombnyomással véget vetek a társalgásnak. Kivételesen még Shonnával is szívesebben lennék, mint hogy itt találgassam, mit tervez bajszos Borega az információival.
Szólok Peternek, hogy munka ügyben távol leszek, lehetőleg Davist is értesítse, mielőtt a srác esetleg a dokinőt gyanúsítaná az elrablásommal. Kikapom a szekrényből a Sandra Madkins részeit tartalmazó táskát, és búcsút intek.

Shonna fodrásza nem lehetett a toppon, amikor a testvérem frizuráját készítette. A göndör fürtök nagymamás kunkorodással törnek az ég felé, egy malacfarok forma tincs a lány homloka közepén fityeg. A fakó szőke színen meg sem lepődőm. A legutóbbi önállósodása óta úgy fest, mintha sampon helyett hipót használna. Az enyhe, kékes árnyalat már-már javítja az összképet.
Nővérem nem teketóriázik sokat, máris lecsap egy kifelé igyekvő hímnemű egyedre. A ronda szakítás Granttel nem feküdte meg a gyomrát, minden erejével egy új pasi beszerzésén mesterkedik. Lelassítok, hadd flörtölje ki magát. Amúgy sem tervezek mostanában rózsaszín nyáltengerekben megmártózni.
Félrehúzódom egy padra. A telefonomon néha ellenőrzöm, hogy a Shonna módszere szerint szükséges tíz perc letelt-e már vajon. Én aztán nem sietek.

Noha a hátán kívül semmit sem látok belőle, világos, hogy az áldozat menekülni akar. A nőstény fenevad ellenben nem ereszti egykönnyen. Platformos magassarkúiban eléri azt a szintet, ahonnan könnyedén a tekintetébe vájhatja a sajátját, és így fogva tarthatja őt. Szerencsétlen srác nagyon a végét járja. Megesik rajta a szívem.

A vállamra kapom a motyómat, és odasuhanok hozzájuk. Alig bírom elfojtani a röhögést, amikor nővérem legújabb kiszemeltjének személyében Tylert ismerem fel.
– Szia – köszönök rá kaján vigyorral. Magasra húzott szemöldökökkel igyekszik értelmezni a szituációt. Segítek neki. – A nővérem – ismertetem a tényt színpadias karmozdulatot téve a combjait villogtató hölgyemény felé. – És most mennünk kell. – Csuklón ragadom Shonnát, a nyávogását szokás szerint elengedem a fülem mellet. A dobhártyáim kezdenek hozzászokni a kínzáshoz.

A kocsiban felnőtt, intelligens testvérem némaságot fogad az őt ért sérelem megtorlása végett. Nem hajlandó semmilyen részletet elárulni a korábban említett szereppel kapcsolatban. Mivel minél hamarabb el szeretném dönteni, megéri-e törni magamat a munka miatt, elsőként töröm meg a jeget.
– Megadom a srác számát – nyújtok jelképes békejobbot. A szőke, bokorfejű ragadozó azonnal megenyhül. Árad belőle a szó.
– Szóval, az egyik népszerű tévécsatorna egy mini sorozatot ad le, aminek a részeit más-más elismert színházi rendező forgatja majd. Az egyik reklámügynökség, akikkel dolgoztál kapcsolatban áll valamelyikkel, és felfigyelt rád. Az igazgató titkárnője felkeresett, és azt mondta, ha jól szerepelsz, a góré személyesen fog bemutatni neki.

Végre jogosan tehetem oda a drága jelzőt a managerem szó elé. Valami hasznom mégis származik végre a sok unalmas modellkedésből.
Elégedetten dőlök hátra az anyósülésen. Megszemlélem a tükörben a parókát és a kevés sminket, amit menet közben a képemre applikáltam. A szokatlanul kecsegtető ajánlat megér annyit, hogy kicsit adjak a külsőségekre. Kiszállás előtt még a csizmát is dünnyögés nélkül felhúzom, amit Shonna tukmál rám. Szerinte fantasztikusan passzol a rövidnadrágomhoz, meg az ingemhez. Szerintem meg úgy festek, mint egy farmer lány márkás cipőben.

A bejáraton már eltátott szájjal lépek be. Pontosan tudom, melyik munkám kapcsán jártam erre. A diótörős cipőreklám – ahogy Davis emlegeti. Két lehetőség ötlik fel bennem: egy, az igazgató megbuggyant; kettő, a főnök rendező haverja egy agresszív karaktert akar a filmvászonra vinni. Igazából az én szempontomból teljesen mindegy. Ámbár bevallom, az utóbbinak jobban örülnék. Szívesen szétrúgnék pár hátsót csak úgy hivatásból. Az élő boxzsák a legjobb boxzsák – eme bölcsességet szintén Hagnertől idézem.

Az épületóriás legfelső emeletén trónol az igazgató úr. A fiatal titkárnő hellyel kínál minket. Náluk talán szakmai követelmény a szemüveg? – tűnődöm el, miközben lecsüccsenek. A szemközti üvegajtó mögött magas férfi áll, telefonnal a kezében. Shonna szórakozottan megjegyzi, milyen szélesek a vállai. Örülök, hogy a hátsójához nem fűz provokatív kommentárt; a titkárnő úgy hegyezi a füleit, mintha pontosan erre számítana.
– A feneke sem rossz – nyugtázza nővérem. A lábamhoz kell szorítanom a tenyeremet, nehogy fejbe csapjam őt, vagy kínomban éppen magamat.

Nagy lendülettel tárul ki a mellettünk lévő ajtó.
– Helló, Nicole! – köszönti a belépő srác az asztala mögött pakolászó nőt. Elmosolyodom a név hallatán. A vigyor nem sokkal később lefagy az arcomról. Az égimeszelő vendég barna bőre, világos haja és ismerős kisugárzása villámcsapásként világítja meg bennem a felismerést.
– Joshua? – szólítom meg bátortalanul. Lendrow kíváncsian fordul felénk, arcán a döbbenetet vidámság váltja fel.
– Szia, Madkins. – A belső sugallatomnak engedelmeskedve leellenőrzöm az főnök úr névtábláját. George Lendrow – feketéllik az ezüst háttér előtt.

A váratlan találkozás miatti örömködést közös megegyezés alapján a folyosóra tesszük át. Joshua vidáman méreget engem.
– Jól áll a fekete – hízeleg. Az ujjai közé csíptet egy tincset a hosszú parókából.
– Köszönöm – mondom szárazon.
– Sandra Madkins élőben még szebb. – Nem érzek ki semmi gúnyt a szavaiból, ám ez a srác valamiért még akkor is idegesítő, amikor monotonon darálja a mondatait.
Nem szeretném, ha a tekintetem túl sokáig időzne az önelégült pofáján, ezért inkább a közeli, lapos képernyőjű televízióra terelem. A látvány, ami ott fogad, szintén nem késztet relaxálásra.

Ian csinos kis barátnője éppen az általam ártalmatlanított férfimodellel akciózik. A puszta feltevéstől, hogy talán a csajnak köze lehetett a Borega ügyhöz párologni kezd az agyvizem.
Lendrow megragadja a kínálkozó lehetőséget, hogy cseszegessen.
– Hallom, kicsit máshogy értelmezted a feladatot, és jelenetet rendeztél a próbafelvételen – cukkol. Hiába tudom, gyerekes lenne emiatt dühbe gurulni, ez az a bizonyos utolsó csepp. – Megértem, Wackerly miért ezt a csajt választotta. – Elismerő félmosolyát ököllel kenem el a képén.
– Bekaphatod, Lendrow – szűröm a fogaim között. Joshua megszeppenten kap az arcához, elkerekedett szemekkel mered előre. Azonnal leesik, miért. Az én eszményi balszerencsém ismét megtette a magáét. Hát persze, hogy Mr. Lendrow szobrozik mögöttünk, a méregtől vöröslő fejjel.

Ordítozni kezd, Shonna a háttérben jajgat, és én egyre apróbbnak érzem magamat. Rohamosan zsugorodom az üvöltések örvényében.
Aztán Joshua váratlanul körém fonja hátulról a karját, a bőréből melegség árad. Rezzenéstelenné dermedek, előre bámulok a nagy, büdös semmibe.
– Ugyan, apa! – csitítgatja a feldühödött férfit. Hangja halkan jut el hozzám, mintha távolról érkezne. – Ez csak egy kis szerelmi perpatvar volt. Előfordul az ilyen.
– Szerelmi perpatvar? – kérdez vissza meglepetten a góré. Rögvest ártatlan báránykává szelídül. Shonnának nem hiányzik egyéb, csatlakozik a színjátékhoz.
– Nem is tudtam, hogy Joshua az ön fia – lelkendezik. Ügyesen felhasználja a kevés tudást, ami a birtokában van.

A Lendrow apuka nem győz a bocsánatomért esedezni, és bókokkal elhalmozni. A fagyos hangulat langyos tócsává olvad, én viszont továbbra sem indulok növésnek. Összetöpörödötten fulladozom a meleg vízben. Ennyire azért mégsem áhítoztam arra a szerepre. Azt hiszem…